A (kék sarokban) Joan Crawford (1904-1977) és a (piros sarokban) Bette Davis (1908-1989) közötti gyűlölet és viszály volt Hollywood talán legismertebb rivalizálása, aminek még Joan Crawford halála sem vetett végett. Mindketten Oscar-díjas színésznők voltak, és több klasszikussá vált filmet és nagyon sikeres karaktert tudhattak magukénak pályafutásuk során. Sztárok között mindig is előfordult irigység és szakmai féltékenység, az övék azonban ezen messze túllépett. Joan Crawford 1977-es halála után után Bette Davis azt mondta: "Halottakról soha nem szoktak rosszat mondani, csak jót. Joan Crawford halott. Jó." Természetesen ekkora gyűlölet nem fakadhat csak szakmai féltékenységből, ennek nyilvánvalóan voltak személyes okai is, és aminek hátterében természetesen a hiúság, sérülékenység, szerelem, na és persze mindkettejük rosszindulatra hajlamos természete állt.

Joan Crawford már nagy sztár volt, amikor Bette Davis még csak elkezdte pályafutását. Joan egy érzelmileg nagyon sivár környezetből jött és traumákkal terhelt gyerekkora alapjaiban határozta meg felnőtt korának motivációit, prioritásait. Joan táncosnőként és kóruslányként kezdte karrierjét 1924-ben, de mindenáron hollywoodi sztár színésznő szeretett volna lenni. Nagyon jellemző rá a mód, ahogy ezt elérte. Senki nem látott benne igazán nagy sztár lehetőséget, ezért folyamatosan csak kisebb szerepeket kapott. Úgy döntött kézbe veszi saját sztárcsinálásának propagálását, amire a filmstúdió nem volt hajlandó. Crawford folyamatosan Hollywood környéki szállodákban, partikon és mindenféle táncos eseményekre járt, ahol tánc (és egyéb) tudásával hívta fel magára a figyelmet, és természetesen kihasználta az alkalmat arra, hogy Hollywoodban befolyással rendelkező férfiakkal ismerkedjen. Nemsokára meg is jöttek a várva-várt nagyobb szerepek, és 1928-ban befutott az Our Dancing Daughters c. némafilmmel. Az egyik forgatókönyvíró úgy emlékezett vissza erre, hogy "Senki nem döntötte el, hogy Joan Crawfordból sztár lesz. Joan Crawford sztár lett, mert Joan Crawford úgy döntött, hogy sztár akar lenni." Amikor 1929-ben hozzáment Douglas Fairbanks Jr.-hoz, aki Hollywood egyik legbefolyásosabb családjából való volt, már minden szerep és reklámlehetőséget megkapott, és el is érte az áhítozott sztárságot.

Bette Davisnek még döcögősebben indult a karriere, de 1934-ben már őt is elég magasan jegyezték az Of Human Bondage c. filmje után. Mindazonáltal Joan Crawford volt a sztár és szexszimbólum, akinek a magánéletével tele voltak a lapok. A nagyon tehetséges drámai színésznő Bette nem sok szexepillel rendelkezett, és már a '30-as évek elején sem kedvelte Joant, aminek először Clark Gable volt az oka. Bettenek nagyon tetszett Hollywood egyik legjóképűbb férfije, neki azonban ekkor Joan-nal volt egy hosszabb ideig tartó afférja. Eddig a pontig inkább csak a szokásos rivalizálás ment a két színésznő között, az igazi gyűlölet 1935-ben kezdődött.

Bette Davis Dangerous c. filmje nemcsak arról híres, hogy Oscar-díjat nyert vele, de ennek forgatása alatt ismerkedett meg Franchot Tone színésszel, akibe nagyon beleszeretett, és akit később élete nagy szerelmének nevezett. De volt egy bökkenő: a férfi Joanba volt szerelmes, akivel egy korábbi filmjének forgatása alatt ismerkedett meg, és a férfinek nagyon imponált, hogy a nagy sztár Joan Crawfordnak ő tetszik, aki bár nem volt rossz színész, de inkább csak mellékszerepeket játszott.

A Dangerous forgatása alatt Tone minden nap elment az ekkor már elvált Crawfordhoz ebédszünetben, ahonnan mindig rúzsfoltos arccal tért vissza. Annyira büszke volt ezekre a foltokra, hogy le nem törölte volna őket a világ minden kincséért sem, Bette Davist pedig majd' megette az irigység és a féltékenység. Ekkor kezdett el olyanokat mondani, hogy Joan Crawford egy "sekélyes ragyogó cica, olyan szemöldökkel, mint egy afrikai hernyó" - célzott ezzel Joan Kiszel Tündés szemöldökére -, aki az egész karrierjét a külsejére és a szexre alapozta... minden sztárral lefeküdt az MGM filmstúdiónal, kivéve talán Lassiet" majd későbbiekben már azt is hozzátette, hogy "mindkét nemmel". Hollywoodban pletykálták, hogy Joan Crawford biszexuális volt, és többek közt megvolt neki Marlene Dietrich, Greta Garbo és Barbara Stanwyck is, és állítólag Bette Davist is szerette volna a gyűjteményébe. Miközben Franchottal az esküvőjükre készülődtek, a pletyka szerint Crawford (baloldali képen Franchottal) azt mondta a kedves kis szerelmi háromszögükről, hogy "Franchotot nem érdekli Bette, de ha olyan hangulatban lennék, akkor én szívesen megbökdösném. Milyen vicces lenne..." Néha azt is hozzátette, hogy " Szegény Bette úgy néz ki, mint akinek soha nem volt egyetlen jó nappala sem az életben. Vagy éjszakája." Davis legnagyobb bosszúságára már a Dangerous forgatása alatt eljegyezte egymást a másik kettő, és alighogy elkészült a film, össze is házasodtak. Bette szerint, aki viszont hetero volt, és állítólag élvezettel utasította vissza Joan ilyen jellegű közeledését, Joan "szánt szándékkal lopta el tőlem életem szerelmét.", míg Joan szerint Bette akarta ellopni tőle a férfit. (További érdekesség: Franchot Tone kómába került 1951-ben egy verekedés folyamán, amit Tom Neal színésszel vívott egy színésznő kegyeiért.)

Davis nem hitt abban, hogy megnyerheti az Oscar-díjat a Dangerousért, ezért egy egyszerű kék ruhában ment a díjátadóra, amikor legnagyobb meglepetésére őt hirdették győztesnek. Franchot rögtön Bette-t átölelve gratulált, miközben Joan ülve maradt háttal Davisnek, és csak férje "drágám" felszólítása után fordult Davis felé. Ekkor jelentőségteljesen végigmérte a feje búbjától a talpáig és vissza, majd gratulált a maga módján a "Drága Bette, milyen bájos ruha" mondattal. A '30-as évek végétől a '40-es évek közepére azonban Joan Crawfordnak már lejjebb áldozott a csillaga, míg Bette Davis ekkorra ért karrierje csúcsára, akit ebben az időszakban szinte midnen évben Oscarra jelöltek. A helyzetet fokozta, hogy Joan Crawford 1943-ban távozott a MGM-től és a Warner Bros.-hoz szerződött, ahol Bette Davis volt az első számú női sztár. Joan kikövetelte magának, hogy az öltözőszobája Davis mellett legyen, jelképezve azt, hogy már két egyenrangú női sztárja van már a Warner filmstúdiónak.

A képen Bette Davis, Jack Warner stúdióvezető és Joan Crawford:Innentől kezdve már ugyanazokért a szerepekért is rivalizálni kezdtek. A '40-es évek közepétől Davis karrierje is hanyatlani kezdett, amikor elkövette azt a hibát, hogy visszautasította a Mildred Pierce c. film főszerepét, amiért aztán Crawford megnyerte egyetlen Oscar-díját 1945-ben. Davis sose gratulált neki, amit Crawford élete végéig sérelmezett. A film után viszont már magasabb fizetést kapott, mint Davis, akit ez teljesen kikészített, mert úgy érezte, hogy Joan Crawford nemcsak a szerelmét, de Hollywood királynője koronáját is ellopta tőle. Az egyik interjúban a riporter felvetette neki, hogy esetleg játszhatnának közös filmben, mire Davis csak annyit válaszolt, hogy "majd ha a pokol befagy". (Más forrás szerint az "akkor sem hugyoznám le, ha tűzben égne" kifejezést használta.)

El is jött ez a hűvös időszak 1960-ra, amikor mind a ketten karrierjük válságos időszakát élték 50 felett, és nagyon úgy tűnt, hogy befejeződött pályafutásuk. Ekkor Joan Crawford volt az, aki felhívta Bette Davis figyelmét a Mi történt Baby Janenel? c. regényre, aminek megfilmesítésére Robert Aldrich rendező és producer próbált pénzt szerezni. A folyamat elég nehézkesen ment, mert Aldrich ragaszkodott az akkorra már fényüket vesztett színésznőkhöz, ami miatt nehezen gyűlt a pénz. Mindenesetre elkezdődött a forgatás, ami alatt és után egymás kölcsönös lenézése és utálata a tetőpontra hágott.

(Mint utóbb kiderült ennek nagy részben Jack Warner és a rendező Robert Aldrich volt az oka, akik szándékosan fűtötték a két színésznő között a viszályt a nagyobb publicitás reményében.)Davis kezdte a sort azzal, hogy a forgatás helyszínére és az öltözőkbe mindenhova Coca-Cola automatákat állíttatott, hogy Crawfordot idegesítse, aki ekkoriban a Pepsi Cola vezérigazgatója, Alfred Steele felesége illetve özvegye volt, de Joan tagja volt a cég igazgatótanácsának is. A forgatás alatt állítólag az egyik jelenetben Davis szándékosan annyira fejbe rúgta Crawfordot, hogy annak felrepedt a fejbőre, és pár öltéssel össze kellett varrni. Természetesen Crawford sem maradt adósa, és abban a jelenetben, amikor Davisnek keresztül kell vonszolnia a szobán, direkt felköhögött, ami miatt a jelenetet újra és újra fel kellett venni, ráadásul a ruhája alatt egy ólom övet viselt, hogy minél nehezebb legyen Davisnek őt vonszolnia. A jelenet után Bette Davis jajgatott, hogy, "jaj a hátam, jaj a hátam", miközben Joan Crawford mosolyogva sétált az öltözőjébe. Ugyanakkor mind a kettejük filmhez és a szerephez való hozzáállása nagyon profi volt, ami meg is hozta gyümölcsét, mert a Baby Jane hatalmas sikert aratott. Ekkorra már nemcsak ők ketten tudták, hogy nem olyan típusok, akiket csak úgy le lehet írni, hanem az egész világ.

Ők ketten a Whatever happened to Baby Jane forgatása alatt:Azonban a fejsérülés és az ólomöv csak bemelegítés volt a film utáni viselkedésükhöz, ami alapvetően abból indult ki, hogy Davist Oscar-díjra jelölték, míg Crawford teljesítményét nem ismerték el ezzel, ami valóban igazságtalan volt, mivel ő is nagyszerű alakítást nyújtott a filmben. Joan ezt nem tudta megemészteni és képes volt felhívni minden Oscar-díj jelöltet felajánlván azt, hogy ha esetleg az illető nem tudna elmenni az ceremóniára, akkor ő szívesen átveszi a nevében a díjat. Sőt, Bette Davis szerint Joan az Academy Award jelölői és döntői között is lobbizott az ő győzelme ellen a pletykarovat szerkesztő Hedda Hopper segítségével. Az egészen biztos, hogy Joan Crawford sok időt tölthetett ebben az időszakban a telefonon lógva. És összejött neki. A legjobb színésznőnek járó Oscart Anne Bancroft kapta a The Miracle Worker című filmjéért és megnyerte a díjat Bette Davis elöl, amit Bancroft nevében Joan Crawford vett át. (a videóban 1:10 percnél:)

Az újságok címlapján megint ő - akit nem is jelöltek -, szerepelt az Oscar-díjjal a kezében, miközben Davis a megalázottságtól teljesen kikészült. Azt nyilatkozta később, hogy "soha nem felejtem el azt a tekintetet, amivel rám nézett. Azt mondta vele, hogy legyőztelek, és ettől boldog vagyok." Két évvel később, amikor Robert Aldrich rendező próbálta összehozni velük a film folytatását, aminek a címe Hush...Hush, Sweet Charlotte volt, már legyőzetett a két színésznő gyűlölködése miatt. Davist csak úgy tudta megnyerni, hogy produceri státuszt is adott neki, aki ezzel visszaélvén próbálta Crawford szerepét megrövidíteni, aki tiltakozásul betegnek tettette magát, és bevonult egy kórházba, így zsarolván Aldrichot. Ez a húzás azonban nem bizonyult jónak, mivel a stúdió felbontotta vele a szerződését, és kirúgta a filmből. Szerepét Davis barátnője Olivia de Havilland kapta meg. 

1968-ban újult ki harcuk, amikor meghalt Franchot Tone, Joan második férje, és Davis állítólagos nagy szerelme. Crawford a new yorki lakásába vitette a férfit, ahol haláláig ápolta, és még a hamvai felett is ő rendelkezett. Davis ezt úgy kommentálta, hogy "szegény szerencsétlen haldoklott, és az a kurva még akkor sem engedte el. Még a halálában is kisajátította." 1977-ben, amikor Davis életmű Oscar-díjat kapott, Joan Crawford meghalt. Davis nem ment el a temetésére, és együttérzését vagy sajnálkozását sem fejezte ki. Bár talán ez már furcsa is lett volna ekkor.

Susan Sarandon és Jessica Lange a Feud c. sorozatban Bette Davis és Joan Crawfordként:A következő évben, amikor az Oscar-gálán ő volt a műsorvezető, és Joan Crawfordra emlékeztek, annyit mondott, hogy "Szegény Joan, elmentél, de nem felejtünk. Az isten áldjon!" Az első mondatot mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja.

Crawford a végrendeletében kitagadta két idősebb fogadott gyerekét, Christinát és Christophert. A lány egy évvel később megjelentetett egy könyvet Mommie Dearest címmel, amiből 1981-ben filmet csináltak. Faye Dunaway játszotta Joan Crawfordot, egy alkoholista, verbálisan és fizikailag is bántalmazó anyának beállítva, aki még fogadott lányában is riválist látott, és aki (finoman fogalmazva) mentálisan sem volt éppen kiegyensúlyozottnak nevezhető. Davis úgy kommentálta ezt, hogy "nem hibáztatom a lányát, egyáltalán nem hibáztatom. A gyereknevelés nem Jonnak való volt, soha nem szabadott volna ebbe belefognia...". Na de tudjuk, hogy isten nem ver bottal, 1985-ben Davis Barbara nevű lánya is kiadott egy könyvet My Mother's Keeper címmel, amiben Davist alkoholista és erőszakos szülőnek mutatja be. Davis is kitagadta ezt a gyerekét az örökségből. (Lelki füleinkkel szinte hallhatjuk, ahogy Joan felnevet a sírból.)Davis vagy nem látta vagy nem akarta látni a kettejük közötti félelmetes hasonlóságot, és később még keserűbb hangon emlegette Joan Crawfordot. Az egyik ilyen alkalommal Crawford egyik ismerőse emiatt nem tetszését fejezte ki, amire Bette Davis csak annyit mondott, hogy "azért mert valaki meghalt, az nem jelenti azt, hogy megváltozott."  

Kettejük kapcsolatáról 2017-ben egy 8 részes minisorozat is készült Feud címmel Jessica Lange és Susan Sarandon főszereplésével, ami nagyon mélyre ás mindkettejük személyiségében, életükben, és a Hollywood stúdiórendszerének szexista jellegében.

Részlet a Mi történt Baby Jane-nel? c. közös filmükből, ahol Davis pszichésen kínozza tolószékes testvérét Crawfordot, azáltal, hogy mindenféle undorító dolgot visz neki ebédre: