Time Goes By

Gyilkos vagyok (Double Indemnity) 1944

2014. október 19. 23:13 - Time Goes By

Billy Wilder rendezte Double Indemnity egy 7 Oscar-díjra jelölt film, a film noir klasszikusok klasszikusa, ami 2007-ben az AFI legjobb amerikai filmek listáján a 27. helyen szerepelt. A Double Indemnity végzet asszonya Mrs. Phyllis Dietrichson pedig a legjobb villain (gazfickó) karakterek listáján a 8. helyen áll, megelőzvén többek között Michael Corleonet és a Terminátort is. A Double Indemnityt nem véletlenül nevezik paradogmatikus noirnak, amiben majd' minden klasszikus stílusjegy megtalálható, és ami ezáltal felállította a műfaj elemeit és a mércét is az ezt követő noirok számára. Felsorolni is nehéz lenne minden olyan filmet és rendezőt és egyéb popkult alkotást, amit és akit a Double Indemnity inspirált, csak ezen a listán kettő (Body Heat, The Last Seduction) ilyen is van. De Columbo sem az égből pottyant a tévébe, hanem a Double Indemnity Barton Keyes karakteréből. Nem véletlen, hogy a második pilot részben (Ransom for a Dead Man) is ezt a filmet nézi legalább egy több, mint egyperces jelenetben a gyilkos mostohalánya, hogy anyját idegesítse. Mindazonáltal a film egyetlen Oscart sem nyert, mert a Paramount filmstúdió inkább egy másik filmjét, a Going My Wayt c. musical comedyjét promótálta inkább, ami így 7 díjat is nyert, köztük a legjobb film és rendező kategóriájában. Billy Wilder rendező annyira ideges lett, hogy elgáncsolta Leo McCareyt, a másik film rendezőjét, amikor az felállt, hogy kimenjen és átvegye a díjat. Meg tudom érteni, én sem vagyok oda a musicalekért. Mindenesetre nem hiszem, hogy bárki ezen a világon emlékezne a Going My Wayre, míg a Double Indemnity filmtörténelmet írt.

Walter Neff (Fred MacMurray) biztosítási ügynök az irodájában diktafonra mondja vallomását egy gyilkosságról, amit egy nőért és pénzért követett el, és mégsem kapta meg sem a nőt, sem a pénzt. Majd ezután kezdődik a visszapillantás, ahol megtudhatjuk, hogy miért és hogyan történt ez a gyilkosság. Neff munkája során összetalálkozik a csinos és szexis Mrs. Phyllis Dietrichson-nal (Barbara Stanwyck), aki elcsábítja és rábeszéli, hogy kössenek biztosítást a gazdag férjére annak tudta nélkül, hogy utána megöljék a pénzéért. Nem is lenne valamire való femme fatale, ha nem sikerült volna rábeszélnie a férfit erre. Neff megtervezi, és közösen elkövetik a tökéletesnek gondolt gyilkosságot. Neff főnöke Barton Keyes (Edward G. Robinson), a tapasztalt kárbecslő azonban rájön, hogy valami nincs rendben a Dietrichson-üggyel, és egy idő után azt is kitalálja, hogy nem baleset, hanem gyilkosság történt, amiben valaki segített Mrs. Dietrichsonnak. Közben Neff összebarátkozik Lolaval (Jeanne Heather), Phillys mostoha lányával, aki szintén gyanakodik a mostohaanyjára, sőt szerinte az igazi anyját is Phyllis ölte meg. Neff egyre inkább érzi, hogy Phyllis valamit rejteget...A film a noirok egyik leghatásosabb és legklasszikusabb nyitójelenetével kezdődik. Teljesen mindegy, hogy valaki szereti-e régi filmeket, noirokat vagy Barbara Stanwycket és Fred Mcmurrayt, mert ha megnézi a Double Indemnity nyitójelenetét minden régi filmekkel szembeni ellenállása el fog tűnni. Nem tudja megállni, hogy ne nézze tovább ezt a noirt, ami a megtévesztést, hazudozást, kapzsiságot és a szexuális csábítást helyezi a középpontjába. Nem véletlenül nevezik paradigmatikus noirnak, mert szinte nincs is olyan az ezt követő film noirok között, ami ne használta volna fel a Double Indemnity valamelyik elemét, elemeit, de leginkább az itt felállított femme fatale-antihős formulát, ami a bibliai Ádám és Éva ábrázolásmódból jön. (És ami miatt manapság nőgyűlölőnek nevezik a noir műfaját):

- A férfi főszereplő alapvetően egy átlag ember, se nem hős, se nem bűnöző, és magától meg sem fordult volna a fejében az, hogy bűncselekményt kövessen el.

- Az, hogy ez mégis megtörténik, az egy nő, a femme fatale, a végzet asszonya rossz hatásának eredménye.

- Ami miatt rá tudta venni a bűncselekményre, az a a férfi személyiségében meglévő érzelmi vagy pszichológiai gyengeségnek köszönhető, ami által a noir férfi főszereplője nem hőssé, hanem antihőssé válik

- Amivel ezt elérte, az a nők ősi fegyvere: szexuális manipuláció, amely segítségével elcsábítja és ezzel a bűnbe viszi a férfit. A férfi elveszti maszkulinitását, mivel már nem ő irányítja a történetet, hanem a nő.

- A bűn szükséges következménye mindkettejük bukása

A femme fatale nem csak azért veszélyes, mert rosszra csábít, de a megtévesztésben is kiváló: sokáig álcázni tudja valódi hideg és kegyetlen természetét a férfi előtt.A Double Indemnity nem csak karaktereiben, de minden más összetevőjében nagyon noiros, és ennek megfelelően a legfontosabb témái is a kapzsiság, megtévesztés, gyilkosság, ambivalens erkölcs, hazugság, pesszimista világkép, amit a megkeseredett férfi szemén keresztül látunk. A film története keretezett flashback (visszatekintés) szerkezetben bontakozik ki, ami azt jelenti, hogy a nyitó és a záró jelenet a jelenben játszódik, a kettő közötti pedig a múltban. Nem szükségszerűen van minden noirban keretezett flashback, vagy akárcsak flashback, de ez a legklasszikusabb noir felépítés. Mindjárt a film elején tudjuk, hogy a főszereplő antihős valami nagyon nagy bajba keveredett, ami által ez a szerkezet azonnal ad egy vészjósló és feszült alaphangot, ami ugye a noirok egyik fontos fílingje. A másik hasonló eszköz, ami ebben a filmben egészen kiváló, köszönhetően a végtelenül cinikus és szellemes szövegnek, az a férfi főszereplő általi narráció.

A fogatókönyvet a rendező Billy Wilder és Raymond Chandler író írták James M. Cain azonos című 1943-as regényéből. A forgatókönyv a film egyik legjobb eleme, és nem csak a karakterséma teremtő hatása, hanem szellemes, szikrázó és cinikus dialógusa, szövegei miatt is. Ebben az összetevőben azonban van valami, amit viszont a Gyilkos vagyok vett át egy korábbi noirból, konkrétan a Máltai sólyomból, mégpedig a főszereplő azon képességét, hogy mindig rögtön tudja mindenre a megfelelő és általában cinikus vagy szellemes választ. Ezt a tulajdonságot Sam Spadenél láthattuk először, és ami ezáltal Humphrey Bogart karaktereinek egyik névjegyévé is vált. 

(A hírek szerint Wilder és Chandler nem igazán jöttek ki egymással, Chandler többször ott is akarta hagyni a filmet. Ennek az oka Chandler szerint az volt, hogy Wilder udvariatlan viselkedett vele. Gyakran felvette a telefont miközben vele beszélt, ráadásul baseball sapkát viselt az irodában. És mindig utasító hangnemben beszélt vele. Billy Wilder szerint viszont a probléma oka leginkább Chandler alkoholizmusa volt. De tulajdonképpen ezért akár köszönetet is mondhat a kicsit túlérzékenynek tűnő Chandlernek, hiszen Wilder egy évvel később két Oscar-díjat is nyert a The Lost Weekend című filmjével, ami egy alkoholista férfi négy napjáról szól, és amit Chandler alkoholizmusa inspirált. )A Double Indemnity dialógusai mindenesetre kiválóak lettek, cinikusak, pattogóak, van egy nagyon határozott ritmusuk. MacMurray és Stanwyck közötti párbeszédek a noirok legjobbjai között vannak. És nem utolsó sorban számtalan klasszikussá vált mondat hangzik el benne.

"I couldn't hear my oen footsteps. It was the walk of a dead man." "Nem hallottam a saját lépteimet. Egy halott ember lépései voltak."

"How could I have known that murder could sometimes smell like honeysuckle?" " Honnan tudhattam volna, hogy a gyilkosságnak néha szulák illata van?"

Szóval mindjárt a film elején megtudjuk, hogy szegény biztosítási ügynökünk gyilkosságot követett el, ugyanakkor ezért nem kapta meg a jutalmát (a nőt és a pénzt). Tudjuk, vagy legalábbis sejtjük, hogy sorsa meg van pecsételve - ő a kudarcra ítélt antihős - , ami felkelti a néző érdeklődését, és ösztönösen meg akarja tudni, hogy mi is történt ezzel a kalapos pasassal. A visszatekintés első fele a nő csábításával, majd a gyilkosság kitervelésével és végül megvalósításából áll. A flashback második fele pedig Neff bűntudatáról, főleg miután összebarátkozik Lolával Phyllis mostohalányával, valamint félelméről szól, hogy Phyllis csak felhasználta, ráadásul Keyes is egyre jobban közeledik az elméleteivel az igazsághoz, ami által szorulni kezd a hurok Neff nyaka körül. Ugyanakkor a film középpontjában mégsem a gyilkosság áll, hiszen alig tudunk valamit a Phyllis férjéről, és a tulajdonképpeni gyilkosságból sem sokat láthatunk.Amit viszont részletesebben ismerünk és fontos, az a két főszereplő Walter Neff és Phyllis Dietrichson, valamint Barton Keyes, Neff főnöke és a köztük lévő kapcsolatok. A sztori inkább az ő hármójuk egymásra gyakorolt hatásáról és ezeknek a hatásoknak az eredményéről szól. Mind a hárman okosnak gondolják magukat, és mind a hármójukban meg van az a vágy, hogy befolyása - és ezáltal a hatalma - alatt tartsa a másikat. Phillys ráveszi Neffet a gyilkosságra, azt Neff terveli ki, és megköveteli a nőtől, hogy mindent az alapján csináljanak, folyamatosan figyelmezteti a nőt erre. Keyes pedig az inkvizítor szerepében próbálja Phyllist és segítőtársát - akiről nem tudja, hogy az Neff - elkapni. Neff pedig próbálja elterelni Keyest az egyre helyesebbnek bizonyuló elméleteitől.

A karakterek közötti érzelmi kapcsolatok is érdekesek. A két fő karakternek nincsenek pszichológiai mélységei, és nincs kettejük között valódi érzelem. Valószínűleg szex is csak egyszer volt, bár ezt a korabeli cenzúra miatt inkább csak sejtjük. Ez a harmadik találkozásukkor történt, azon az éjszakán, amikor Phyllis elmegy Walter lakására és kicsivel később láthatjuk, hogy Walter belemegy a gyilkosságba, azzal a feltétellel, hogy mindent az ő irányítása és terve szerint valósítanak meg. Ennek a tervnek az is része, hogy csak néha, titokban találkozhatnak valami nyilvános helyen, hogy elkerüljék a lebukást. Egyszóval rögtön a gyilkosság után már el is vesztik a közelebbi kapcsolatukat. Ők ketten ponyvakarakterek. Walter Neff a jól menő biztosítási ügynök, zárkózott, kemény, de egyben laza is, ugyanakkor nem sokat árul el magából a külső szemlélőnek. Phyllis, a klasszikus femme fatale, akinek valójában méreg folyik az ereiben, pedig egy kicsit közönségesebbnek és kurvásabbnak tűnik, mint általában a végzet asszonyai, ami a rendező részéről szándékos volt. Barbara Stanwyck - aki nem tartozott kora klasszikus szépségei közé - a filmben szőke parókát és ikonikussá vált boka láncot hordott, ami által "olcsóbbá külsejűvé" és erkölcsileg romlottabbá vált. Elsőre azt gondolhatja a néző, hogy a szenvedély vette rá a férfit a gyilkosságra, de ez szinte azonnal eltűnik a tett után. Valójában csak egymás stílusa tetszett nekik, ugyanakkor valahol össze is tartoznak ők, hiszen a bűncselekményt egyikük sem tudta volna egyedül a másik nélkül elkövetni.Neff és Keyes között mélyebb érzelmi és pszichológiai kapcsolat áll fenn, mint Neff és Phyllis között. Keyes szimpatikus karakter, egyfajta apafigura, aki Neffet még a helyettesének is meg akar tenni. Egy kicsit nonkonformista, vagy még inkább kívülálló. Nincs családja, csakis a munkájának él, miközben olcsó szivart szív, utálja a nyakkendőt, és leheveredik az irodája kanapéjára. Keyes azonban okos is, és ez a tulajdonsága veszélyes Neffre nézve. Keyes a film morális központja, akinek az esze, ösztönei és megérzései soha nem hagyták el munkája során, és ezen tulajdonságai révén mindig ő került ki győztesen a biztosítási csalókkal szemben. 

Mind a három színész nagyszerű volt karaktereikben. Fred McMurray itt egy tőle teljesen távol álló szerepben látható. Eddig a filmig inkább csak könnyedebb, másodvonalbeli komédiákban játszotta a nem túl összetett nyájas jó fickó szerepeket. Itt azonban megmutatta, hogy ennél azért jóval többre képes, és el tudta érni, hogy a néző aggódik és izgul a tettei miatt ellenszenves karaktere sorsáért. Barbara Stanwyck pedig megteremtette minden idők leghíresebb és legklasszikusabb femme fatale karakterét. A színésznő kezdetben vonakodott a szereptől, ő már befutott színésznő volt, és félt, hogy egy gyilkos karaktere tönkreteszi a karrierjét, de Billy Wilder rendezőnek sikerült meggyőznie azzal a kérdésével, hogy "kisegér vagy, vagy színésznő". Később nagyon hálás volt ezért a szerepért. Edward G. Robinson valami elképesztően jó, a legjobb hármójuk közül, nem véletlen, hogy ennyire megtetszett a Columbo sorozat megalkotóinak, ahogy az olcsó szivarjait szívva kitartóan és lerázhatatlanul szimatol, mint egy vadászkutya.

A film operatőre John Seitz volt, aki ezzel a munkájával szintén hozzájárult a film noir stílusjegyeinek kialakításához a kontrasztos képi világgal, éles árnyékokkal, fura kameraállásokkal és a film komor atmoszférájával. A film zenéjét Miklós Rózsa szerezte, és ami annyira jó, hogy nekem konkrétan a kedvenc film noir filmzeném, na jó mondjuk a Sunset Boulvard után. A régi filmek zenéje egy kicsit mindig problematikus, mert általában hamar öregszik a zenei ízlés gyors változásai miatt. Manapság a legtöbbje túl drámainak tűnik, miközben a filmek eseményei már nem annyira sokkolóak. A Double Indemnity zenéje viszont mégis időtálló, és nagyon illik a filmhez.

Mi mást lehetne még mondani Billy Wilder Double Indemnity-jéről, mint azt, hogy a film történelem legfontosabb film noirja.

Értékelés: 10/10

Itt megnézhető a film elején az a jelenet, amiben Walter Neff diktafonra mondja vallomását a gyilkosságról:

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr206800979

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

gPeterS 2014.10.22. 15:30:26

I love you too, Keyes