A Call Northside 777 egy dokumentarista stílusú film noir dráma, ami megtörtént eseményeken alapul. Két férfit 1933-ban ártatlanul ítéltek el egy bizonyos William D. Lundy nevű rendőr megölése miatt, azonban a Chicago Times újságírója, James McGuirenek 11 évvel később sikerült ártatlanságukat bebizonyítani. A filmben ezért nem meglepő módon egy újságíró nyomozását követhetjük figyelemmel, aki egy rutin melónak ígérkező interjú után fokozatosan az ügy megszállottja lesz, és addig nem nyugszik, amíg ki nem deríti az igazságot.

Egy keményen dolgozó, idősebb takarítónő, Mrs. Wiecek felad egy újsághirdetést, amiben 5 ezer dollárt ajánl fel annak, aki olyan információval szolgál, amivel bebizonyítható fia, Frank Wiecek (Richard Conte) ártatlansága, aki egy 10 évvel ezelőtti rendőrgyilkosság miatt ül börtönben. A Chicago Times szerkesztője Brian Kelly (Lee J. Cobb) megbízza egyik cinikus újságíróját P.J.McNealt (James Stewart), hogy vizsgálja meg közelebbről az ügyet és készítsen interjút az asszonnyal. McNeal kezdetben nagyon szkeptikus, nem hisz az elítélt férfi ártatlanságában, azonban kutatása során egyre több szabálytalansággal találkozik az igazságszolgáltatási rendszer részéről, amelyek miatt egyre inkább hajlik arra, hogy a férfi mégiscsak ártatlan. A kérdés, hogy tud-e erre időben bizonyítékot szerezni... Többször kaptam olyan kritikát, hogy ritkán írok negatív véleményt filmekről, mert mindig azokat elemzem, amelyek tetszenek. Azért erre már volt példa, de akkor most jöjjön egy olyan film noir, amit nem különösebben kedvelek. A filmmel az az alapvető problémám, hogy a rendező sok fontos, ígéretes és lényeges elemet feláldozott a realizmus, a dokumentarista stílus oltárán.

A Call Norhtside 777 film noirok közé sorolását többen vitatják, mert noirok fontos alkotórészei hiányoznak belőle. Ez a megállapítás önmagában igaz, azonban ez még nem jelenti azt, hogy ne lehetne film noirnak tekinteni, hiszen nincs olyan noir, ami műfajának minden elemét, összetevőjét tartalmazna.

A karakterek nem kimondottan noirosak, annak ellenére, hogy a főszereplő riporter egy kiégett és cinikus férfi, azonban a film második felére kimondottan hősies lesz. A másik férfi szereplő, az ártatlanul börtönben ülő Wiecek is túl nemeslelkű ahhoz, hogy antihős legyen. Ráadásul egyikőjüknél sem áll fenn a noirok antihőseire jellemző végzetszerű szituáció, aminek a végén biztosan elbuknak. Ugyanakkor Wiecek élete mégis tönkremegy, nemcsak önmagában amiatt a tény miatt, hogy 11 évet ült ártatlanul, de annak következményei miatt is, ami által elveszíti családját. Igazi klasszikus és stílusos femme fatale-t sem látunk ebben a filmben, aki szexuális manipulációival bármelyik férfit is a romlásba döntené. Azonban mégis csak találunk egy végzet asszonyát a filmben, igaz, hogy nem csinos és szexis, hanem egy idős trampli, akinek tanúvallomása miatt ítélték el a Wieceket és társát, de mégis csak ő az a nő, aki tönkretette a férfi életét.A film noir besorolását erősíti a film fényképezése is. Az operatőr Joseph MacDonald volt, akinek nevéhez jó pár remek film noir fényképezése fűződik, és itt is produkált néhány nagyon stílusos noir jelenetet a sötét és árnyékos sikátorban, lépcsőházban és szobában, különös tekintettel a film vége felé abban a jelenetben, amikor McNeal megtalálja a hamis tanút.

A Northside 777 realista noir jellegét pedig a témája és forgatókönyve erősíti, aminek legfontosabb témái a bűnözés és korrupció. A történet visszamegy a '30-as évek alkoholtilalmának idejére, amikor a csúcspontján volt a szervezett bűnözés, ami nemcsak a társadalom alsó osztályát érintette, hanem a korrupció által a rendőrséget, bíróságot és a politikusokat is. A forgatókönyv a realista dokumentarista stílusnak megfelelően elég száraz és a dialógusokban sem sok szellemesség vagy humor található. Ráadásul a főszereplőt leszámítva egyik karakter sincs igazán árnyaltan kibontva, miközben a film egyik szereplője sem kerül érzelmileg közel a nézőhöz, annak ellenére, hogy történetük nagyon szomorú. Akár azt is mondhatjuk, hogy meglehetősen egyszerű és sztereotipikus karakterek a film szereplői, akiket a főszereplő újságíró-nyomozó, McNeal szemén keresztül látunk. Frank az ártatlan és jó ember, aki megérdemli a szabadulást, McNeal a cinikus férfi, aki újra megtalálja a szenvedélyt és értelmet a munkájában, a szerető asszony, aki várja, hogy a riporter férjével végre élhessék tovább a középosztálybeli életüket, a szerető és önzetlen anya, aki erején felül mindent megtesz a fiáért. Jó pár karaktert fel lehetett volna sokkal jobban építeni, ha a forgatókönyvíróknak és a rendezőnek nem lett volna annyira fontos, hogy bemutassa a kor rendőrségi munkáját, azon belül is leginkább a technika alkalmazását a bűnüldözésben.Jerome Cady és Jay Dratler írók a valódi eseményekről szóló újságcikkek alapján állították össze a forgatókönyvüket, amiben noir hagyományoknak megfelelően helyet kap a narráció, azonban ez nem túl sokszor tesz újat a filmhez, gyakran csak azt mondja, amit amúgy is látunk.

Henry Hathaway rendező, hogy erősítse a film realisztikus jellegét, nem sok ismert színészt szerepeltet a legfontosabb karaktereken kívül, hanem valódi rendőröket, akiknek volt valamilyen köze a film alapjául szolgáló eseményekhez. A leghíresebb cameo szerep Leonarde Keeleré, a poligráf feltalálójáé, aki a filmben bemutatja a szerkezet működését. A rendező szemmel láthatóan nagy fontosságot tulajdonít a rendőrségi eljárásnak, különös tekintettel a bizonyításban felhasznált - 1948-ban - modernnek számító technika bemutatásának. Ez ma, mint kordokumentum érdekes lehet, és a film így felfogható egy korai CSI résznek is, azonban az izgalmakat modern utódjául hasonlóan - finoman fogalmazva - nem növeli túlságosan. Ez akkor is, meg most is a karakterizálás rovására ment.

A rendező sajnos a kor technikájának bemutatását a film egy nagyon fontos részének tekinti, amire sok időt elpocsékolt. Csak a poligráfos rész majdnem tíz perc, miközben Keeler elmagyarázza annak működését, ami érdekesnek tűnhetett 1948-ban, hiszen a nézőknek fogalma sem volt a gépről, de ma már nem tűnik túl izgalmasnak. Sok ehhez hasonló jelenetről elmondható, hogy jelentősen lerövidíthették volna és a megüresedett (elég nagy helyet) valódi tartalommal is meg lehetett volna tölteni. Szerencsére Richard Conte egy kicsit még a végtelenül unalmas poligráfos jelenetet is megmenti a játékával, ahogy látható rajta, hogy ártatlansága ellenére egyre kényelmetlenebbül érzi magát. Azonban a  film vége felé még egy fontos jelenet szól a technikáról. Ez pedig nem más, mint a fotó nagyítás procedúrája, ami ma pár klikket jelent a számítógépen, 1948-ban azonban még ebben a filmben is egy jó pár perces jelenet volt. Talán ezek miatt is tűnik a film valahogy idősebbnek a nálánál jobb és időtállóbb noiroknál.Az sem igazán segít a filmet izgalmasabbá tenni, hogy mind a történet, mind a karakterek nagyon kiszámíthatóak. A szkeptikus és cinikus újságíró hős kereszteslovag lesz, akinek persze mindenféle nehézségen kell keresztül mennie, hogy nemes célját elérje. Egy dologban viszont nem teljesíti az előzetes elképzelésünket a film. Az ember azt várná, hogy ahogy egyre mélyebbre ás McNeal az ügyben, úgy lesz a film is egyre érdekesebb, de az valahogy megmarad az izgalomnak azon fokán, ahol elkezdődött. Ami nem jelent zérót, csak nem nagyon érezzük, hogy a feszültség növekedne, a film készítőinek minden próbálkozása ellenére.

A történet abszolút főszereplője P.J. McNeal, a kezdetben kiégett és fáradt riporter, aki az gondolja, hogy egy gyors interjú és cikk után letudja az egész ügyet. Meg sem fordul a fejében, hogy igazán odafigyeljen, mert szinte előre eldönti, hogy a börtönbüntetését töltő rab hazudni fog, csakhogy szabadlábra kerülhessen. Ez nem csak a riporter kiégettségéből, de középosztálybeli helyzetéből is fakad. Talán ezért is nem meggyőző sem a karakter, sem James Stewart ebben az elvileg noirosan cinikus szerepben, mert azok általában nem házasok és élnek rendezett családi életet, mint ahogy James Stewart sem az a keményfejű antihős detektív típus.Aztán a film második felére, ahogy a karaktere egyre szenvedélyesebben hisz Wiecek ártatlanságában, miközben cinizmusa és életuntsága eltűnik, úgy lesz James Stewart is egyre meggyőzőbb. A történet második felében már életre tudja kelteni karakterét, ami tulajdonképpen a legfőbb ok, hogy végignézzük a filmet. Amikor McNeal realizálja, hogy se a rendőrségnek, se egyéb hatóságoknak nem akaródzik segíteni, egyre elszántabban és egyre nagyobb rizikót vállalva folytatja a nyomozást. Tulajdonképpen a hatóságok ellenállása győzi meg Wicek ártatlanságáról. Ezért még saját karrierjét is kockáztatja és szerkesztőjével is szembeszáll, akinek csak az olvasottság növelése volt a fontos, a férfi ártatlansága vagy bűnössége igazából nem érdekli. Ő csak a lapjáért aggódik. McNeal is hasonló volt kezdetben, azzal a különbséggel, hogy őt még a lap sorsa sem különösebben érdekelte. Amikor az interjúkat végzi, mindenkivel szemben távolságot tart, és tulajdonképpen közömbös a sorsukat illetően. Kiábrándult az egész emberiségből, többek között azért, mert úgy gondolja, hogy mindenki hazudik. Aztán amikor rájön, hogy ez nem feltétlenül van így, vagy legalábbis nem mindig, akkor karaktere átmegy egy igazságért küzdő kereszteslovagba. Rendőrségi irattárba oson be, hogy az ott lévő adatok között szerezzen információt, harcol a korrupció és a hivatalnokok ellen, akik miatt állandóan falakba ütközik, érzékeli az igazságszolgáltatási rendszer hiányosságait és hibáit, vitatkozik és hamisításokat fedez fel.

James Stewart Mcneal karakterével próbált kitörni az eddigi szimpatikus, nyurga fiú a szomszédból típusú szerepeiből, és vált ez a karaktere egyfajta híddá az előbb említett naivabb jó fiús és az ezután következő Hitchcock filmek keményebb, cinikusabb és adott esetben megszállott karakterei között.

A film mellékszereplőire sem lehet túl sok panaszunk.

Frank Wiecek szerepében Richard Contet láthatjuk, aki képes jól és nem túljátszva alakítania az ártatlan embert, aki családjáért egész életében börtönben tudna ülni. Frank egy mártír, aki az igazságszolgáltatási rendszer áldozata, és aki annyira nemeslelkű, hogy elválik, az amúgy szeretett feleségétől, csakhogy a gyerekének ne az ő nevét kelljen viselnie. Frank anyját Kasia Orzazewski játssza, aki tíz hosszú éven keresztül egész nap a padlót súrolja, hogy össze tudjon spórolni annyi pénzt, hogy feladjon egy hirdetést 5 ezer dollár jutalommal fia ártatlanságáért. Fiához hasonlóan ő is mártír, aki legelőször képes McNeal érdeklődését felkelteni az ügy iránt, aki ekkor még nem hisz ugyan Frank ártatlanságában, de az anya odaadása és ereje nagy hatást gyakorol rá, ami után megírja első cikkét. Betty Gardenek Wanda Skutnik, a hamis tanú karakterében elég korlátozott az ideje a filmben, ugyanakkor rövid szerepét annyira jól oldja meg, amivel még a karakterébe egyre inkább belemelegedő James Stewart elé is magasra teszi a lécet. Ő volt a koronatanú és az ő hamis vallomása alapján ítélték el Franket, egy, a hatóságokkal kötött megegyezés miatt. Lee J. Cobb és Helen Walker is remekül oldja meg feladatát, azonban igazán sok lehetőségük karaktereik kifejtésében nem volt.

Stewart és a többi színész is alul játssza szerepét, ami megint csak a film dokumentarista stílusából fakad, ennek azonban az a következménye, hogy a néző emocionálisan nem igazán merül el a filmben, amiben egyébként vannak érdekes és elég unikumnak számító részek és jelenetek. Ilyen például a '40-es évekbeli amerikai lengyel közösség életének felvillantása, miközben Chicago leghírhedtebb részein lévő kocsmáik életébe is bepillantást nyerünk.

A rendező Henry Hathaway összességében a biztatónak és jónak tűnő alapanyagból nem volt képes igazán jó filmet összetenni, pedig remek operatőr, színészek és sztori állt rendelkezésére, azonban túl sokat áldozott be a realisztikusságért, ami miatt a film nem lett sem túl izgalmas, sem túl érdekes, és amiben a technikai részletek bemutatása nagyon a karakterizálás rovására ment. Ettől függetlenül megnézhető a film, azonban ha hosszú a körmünk, akkor készítsünk egy kisollót magunk mellé, mert lerágni nem fogjuk izgalmunkban.

Értékelés: 6/10    

Az alább videóban látható a kép több, mint százszorosára nagyításának jelenete, ami akkor hatalmas technikai bravúrnak számított: