Sergio Leone 1984-es olasz epikus gengszter drámája a kevésbé ismert gengszter filmek közé tartozik, ugyanakkor felveszi a versenyt műfajának legjobbjaival. Anyagilag nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, aminek legfőbb oka az amerikai forgalmazása körüli hercehurca volt. A film közel négy órás, azonban az USA-ban két órásra rövidített verzióját kezdték el forgalmazni az abból fakadó félelem miatt, hogy az amerikai közönség nem tud végigülni egy ennyire hosszú filmet. Ráadásul a film nagyon fontos és kiváló struktúráját is tönkretették, lineáris történetvezetést alakítottak ki azáltal, hogy a visszapillantásos jeleneteket időrendi sorrendben mutatták be, flashbackek nélkül. Ennek azonban az lett az eredménye, hogy a szó szerint megcsonkított és tönkretett film elbukott az USA-ban. A Volt egyszer egy Amerika volt Sergio Leone utolsó filmje, aki James Woods szerint megtört szívvel halt meg, miután kedvenc és dédelgetett filmjét, amit élete munkájának szánt, tönkretették Amerikában. Természetesen az elemzés a 4 órás verzióról fog szólni, aminek főszereplői a new yorki zsidó gettó szegénységéből való kitörés és felemelkedés útját a szervezett bűnözésben vélik megtalálni a '20-30-as években. Az ő életüket követhetjük nyomon tinédzser koruktól öregségükig. Már amelyikük megéli azt.

A film közel 50 évet ölel fel, amely három idősíkban játszódik, amelyek között nem lineárisan ugrál, és amit a főszereplő David "Noodles" Aaronson (Robert De Niro) szemszögéből láthatunk, az ő flashbackjein keresztül. A történet főszereplői egy csapat utcagyerek Noodles, Patsy (James Hayden), Cockeye (William Forsythe) és Dominic (Noah Moazezi), akik Noodles vezetésével már tinédzser korukban kisebb bűncselekményeket hajtanak végre. Hozzájuk csatlakozik Max (James Woods) és a banda külső tagja Fat Moe (Larry Rapp). Noodles Fat Moe ambiciózus testvérébe, Deborahába (Elizabeth McGovern) szerelmes. (A főszereplőket gyerekkorukban természetesen nem ezek a színészek játsszák). A srácok, mire felnőnek (25-30 év körüliek) New York egyik kemény környékének, az alsó-keleti oldal zsidónegyedének vezető és könyörtelen gengszterei lesznek az alkoholtilalom idején. Ez lesz a második idősík. A harmadikban pedig a 60 év körüli Noodlest láthatjuk, aki visszaemlékezik az életére, az előző idősíkokban történt eseményekre. Noodles, akinek egy rosszul sikerült akció után nemcsak a hatóságok, de a maffia elöl is el kell menekülnie, évtizedekig magányosan és rejtőzködve él, amikor váratlanul egy levelet kap, ami hirtelen visszahúzza a lezáratlan múltjába, nemcsak az emlékeiben, de a valóságban is. Nem tudja, hogy ki és mi okból lépett vele kapcsolatba...A film cselekménye rendkívül összetett, számtalan nagyszerű jelenettel (nem véletlenül 4 órás a film), ami azonban jóval több egy "felemelkedés majd szükségszerű bukás" típusú történetnél.Sergio Leone hosszú ideig tervezte ezt a filmjét, még a 10 évvel korábban készült Keresztapa rendezését is visszautasította ennek érdekében. A film személyes és társadalmi történet is egyben, aminek összetett karakterei szükségszerűen buknak el hibáik, rossz döntéseik és a hibásan működő társadalom eredményeként. Ez tulajdonképpen a film összes karakterére igaz így-vagy úgy, aminek van egy olyan szomorú üzenete is: bármit teszel, bármilyen utat is választasz magadnak az éleben, mindenképpen vesztes leszel. Ebben a filmben ugyanis nem győz senki, még azok sem, akik látszólag elérték, amit akartak. Az erőszakos, ugyanakkor nagyon őszinte 4 órás film egyáltalán nem tűnik hosszúnak, aminek a végén a néző azt kívánja, hogy bárcsak ne ért volna véget. A Volt egyszer egy Amerika a régi gengszterfilmek, a western filmek (stílusának) és melodrámák keveréke, amiben kiegyensúlyozott hangsúlyt kapnak a morális kérdések és ellentmondások, a finom érzelmek és az erőszakos, brutális és véres jelenetek. A film fő témái szerelem, barátság, az erőszak és intrika, szegénység, korrupció, amelyek mindegyike nagyon finoman és gondosan részletezett, valamint mélységükben ábrázolt.

Ami megkülönbözteti a többi gengszter filmtől, az a különleges szerkezete, és a megbánás, bűntudat, elszalasztott lehetőségek nagyon erősen érzelmes tálalása. A nézőnek úgy tűnhet, mintha a karakterek az egész film folyamán tisztában lennének a saját jövőbeli bukásukkal: "már a startvonalnál meg lehet mondani, hogy ki lesz a győztes. És a vesztes." Sejtik, hogy nem folytathatják örökké, amit most csinálnak, mert az nagy valószínűséggel valamilyen katasztrófába torkollik, ugyanakkor a (legtöbbjük) a mának él, inkább nem gondolnak a jövőre, ami részükről nem butaság vagy szűklátókörűség, hanem inkább egyfajta érzelmi önvédelem. Időutazást teszünk Amerika '20-30-as éveibe, az erőteljes növekedés, a nagyarányú bevándorlás, a szegénység, az erőszak és az alkoholtilalom idejébe egy csapat utcagyerek történetén keresztül, akik tíz éven belül a zsidó maffia legkegyetlenebb csoportjává válnak.A film egyik meghatározó része a visszapillantásokon alapuló nem lineáris szerkezet, amelyben ide-oda ugrálunk a 3 időszak között. Bármit is gondoltak az amerikai forgalmazók, a bonyolultnak hangzó történetvezetés egyáltalán nem zavaró, tulajdonképpen rögtön képben vagyunk, amint megpillantjuk Noodles karakterét, hiszen azonnal látszik Robert de Niron a kora (illetve Scott Tileren, aki a gyerek Noodlest játssza): tinédzser, 30-as, vagy 60-as éveiben van-e éppen. A film kicsit lassan indul be, eltelik egy jó félóra, mire elkezd a történet kibontakozni, amikor az öreg Noodles visszaemlékezik, hogy gyerekkorában hogyan leskelődött Deborah után.

Bár már az első fél órában is nagyon fontos és remek jelenetek zajlanak a szemünk előtt, amikor azonban elkezdődik a fiatalkoruk eseményeinek bemutatása, már mozdulni sem tudunk a képernyő előtt. Szerintem a gyerekkori időszak a film legjobb része, amiben megismerhetjük a kapcsolatrendszereket, kialakulnak a barátságok, a lojalitás (legfőképpen Noodles és Max között), a fiatalok felfedezik a szexualitásukat, és megismerjük a személyiségüket is, amiből már nagyjából sejthetjük azt, hogy milyen felnőtté válnak.

A második idősík azzal kezdődik, hogy Noodles kijön a börtönből, letöltvén tíz éves büntetését. Ekkor megváltoznak a főszereplők kapcsolatai, ami már előrevetíti a mindenki életét tönkretevő törést közöttük. Noodles, aki korábban a banda főnöke volt, tíz éves távolléte miatt kicsit kívülállóvá válik, annak ellenére, hogy a többiek a közben szerzett zsákmány rá eső részét félreteszik neki. Azonban ez nem helyettesíti azt a tényt, hogy nem volt ott, amikor a legnagyobb változások zajlottak a társadalomban és a csapat életében is, amikor a csóró utcagyerekek az alkoholcsempészet és prostitúció kézben tartásával jól menő, és maguknak bármit megengedhető gengszterekké váltak a maffia ernyője alatt, miközben a csapat irányítását Max vette át Noodles távollétében. A levegőben lóg kettejük, az egymáshoz eddig lojális jó barátok végső konfrontációja, akik között a súrlódások egyre gyakoribbak, erősebbek, és egyre több téma mentén zajlanak.Ezeket a problémákat nem csak a kettejük közötti rivalizálás okozza, hanem az, hogy teljesen máshogy képzelik el a jövőt. Mindketten tudják, hogy az alkoholtilalomnak egyszer vége lesz, azonban Noodles elégedett az eddig szerzett pénzzel, túl sok ambíció nincs benne azon kívül, hogy a csapatot önállósítani szeretné a maffiától. "Soha nem szerettem a főnököket", azonban ezen kívül túl sok változást nem tervez életmódjában. Nem véletlenül mondja neki Max, hogy "megmaradtál utcagyereknek". Max viszont sokkal ambiciózusabb, nemcsak gazdagságra és pénzre vágyik, de társadalmi felemelkedésre is, amit azonban nem a maffiától való függetlenség és a bűnözés abbahagyásával képzel el, hanem valahol a szürke zónában, persze a tisztességesség és társadalmi elismertség látszata mellett. A konfliktusuk harmadik összetevője pedig Deborah. Noodles gyerekkora óta szerelmes a lányba/nőbe, és börtönből való szabadulása után amennyi időt csak tud, vele tölt, még ha ez csak annyit is jelent, hogy minden este elmegy a színházba, hogy láthassa az ekkorra már színésznővé vált Deboraht.

Emiatt azonban a csapat tagjai úgy érzik, hogy elhanyagolja őket is, és a "munkát" is, de leginkább Max az, aki egyre furábban viselkedik és nem tudja elviselni azt, hogy Noodles számára érzelmileg fontosabb Deborah, mint az ő barátságuk.

A történet harmadik idősíkja, amikor Noodles visszatér a városba több évtizedes távollét után. Talán ez a három rész közül a leggyengébb, annak ellenére, hogy itt is remek jeleneteket láthatunk. A filmnek ebben a részében már furcsa és nem logikus dolgokat is tapasztalhatunk, ilyen például az, hogy a 60 éves Deborah nagyjából ugyanúgy néz ki, mint 30 évesen.A leglényegesebb azonban a befejezés, amin a mai napig vitatkoznak az elemzők, kritikusok. Anélkül, hogy lelőném a film végét, látható egy szemetes autó, amiben eltűnik az egyik szereplő, ami ugye egy nem túl bonyolult szimbólum is egyben. A másik teória szerint - amit maga Sergio Leone hintett el - az egész harmadik idősík, ami a '60-as években játszódik, valójában Noodles ópiumgőzös álma. Az egész ugyanis azután kezdődik, hogy a második idősíkban játszódó rosszul sikerül akció után bűntudata és félelme miatt egy ópiumbarlangba menekül, és a film legutolsó jelenetében láthatjuk Noodles ópiumtól beszívott boldog mosolyát, ami ugyanennek az ópiumbarlangos jelenetnek a vége is egyben. Ennek a teóriának a kritikusai szerint Noodles egy remek fantáziájú ember, aki 1930-ban pontosan elképzelte a '60-as évek autóit és politikai eseményeit a tévéhírektől a vietnámi háborúig...

A Volt egyszer egy Amerikát a többi gengszterfilmhez hasonlóan férfi filmnek nevezik, és nőgyűlölettel is szokták vádolni. Ebben sok igazság van, ami amúgy nem csak ennek a filmnek a sajátja, hanem általános műfaji jellemző. A gengszterfilmek középpontjában ugyanis általában egy nagyon hierarchikus rendszer, és az azt működtető férfiak állnak, akik a hatalom és gazdagság megszerzéséért bármire képesek. A nők, mint ahogy ebben a filmben is, inkább csak kellékek, és sok esetben ők az "okozói" a férfiak közötti barátság és lojalitás szétbomlásáért, akikkel ráadásul a legtöbbször megalázóan bánnak, amit az ilyen típusú filmekben a férfiasság jelének tekintenek.

Ez alapvetően fennáll ebben a filmben is, azonban ennél összetettebb a kép. A Volt egyszer egy Amerikában látható az egyik legbrutálisabb nemi erőszak jelenet, amit nem is igazán ajánlok gyengébb idegzetűeknek, mert nagyon felkavaró. A jelenet két perces, amit azonban sokkal hosszabbnak érez a néző, és alig várja, hogy vége legyen. A filmben van több másik jelenet is, amikor Noodles szexualitásába kapunk bepillantást, amely jelenetek akkor nem tűnnek annyira fontosnak, azonban az erőszak után összeáll a kép. Noodles először egy lyukon keresztül leskelődik a vetkőző Deborah után, amit akkor egy tinédzser fiú kíváncsiságának fogunk fel.Aztán a közös vécén ülve, éppen dolgát végezve látja meg, hogy Peggy éppen vécére igyekszik, amikor kinyitja az ajtót, hogy a lány be tudjon nyitni hozzá, hogy aztán letaperolhassa. Még ezt is betudjuk az előző kategóriának, már csak azért is, mert a lány is benne volt a dologban. Aztán a szüzessége elvesztése ugyanezzel a lánnyal történik, amire úgy fizetik be Noodlest. A két utóbbi jelenetben már látható, hogy mit is gondol a szexualitásról, és abban a nők szerepéről. Ez nála inkább nevezhető két pottyantás közt egy gyors numerának, semmint romantikus idő töltésnek, ami során azt gondolja (?), hogy ez jó a nőnek is. Felnőve aztán a második idősíkban egyik rablásuk során már érzéketlenül, gyorsan és vadul megerőszakol egy nőt, hasonlóan ahhoz a jelenethez, amikor elvesztette a szüzességét. Ez a jelenet is nagyon zavaró, azonban korántsem annyira, mint a következő, amit alapvetően - szerelemből - követ el. A legtöbb vád emiatt érte Leonet. Mert bármilyen visszatetszően is ábrázolja ezt az erőszakot a filmjében, a néző mégis hajlamos némileg felmenteni az erőszakot elkövető férfit, akinél eddigre a szex és az erőszak teljesen összekapcsolódik. A nő nyilvánvalóan összetörte a szívét, ráadásul ennek oka az a vágya volt, hogy szakmájában a csúcsra érhessen. Mintha az ambíciójáért "járt volna" neki az erőszak. Leone azzal védekezett, hogy ezeknek a jeleneteknek nem a szexuális erőszak "legalizálása" volt a célja, hanem Noodles karakterének nyilvánvalóan hibás oldalát akarta megmutatni.

A filmben nagyszerű karakterek, és egészen kiváló színészeket láthatunk. A főszereplők, annak ellenére, hogy gyilkosok, rablók és erőszaktevők, nem ostoba bűnözők, hanem sok esetben intelligenciáról is tanúbizonyságot adó gyenge ember. Mondhatnánk azt is, hogy sorsukat és életüket meghatározta az, hogy honnan jönnek, és azért választották ezt az életformát, mert nem volt más esélyük. Ez azonban nem igaz, hiszen akármikor kiszállhattak volna, de mégsem tették. Sokkal inkább igaz, hogy nem hátrányos helyzetük, hanem személyiségük miatt választották ezt az életformát. 

A film központjában Noodles, Max és Deborah hármasa áll, akiknek személyisége és motivációik mellett a hármójuk - főleg Noodles és Max - kapcsolata határozza meg tulajdonképpen majd' minden karakter életét és sorsát. Első ránézésre azt mondanánk, hogy bűneik mértékében kapják meg megérdemelt büntetésüket, azonban közelebbről megvizsgálva már inkább azt látjuk, hogy büntetéseik jellege nagyon hasonló. Tulajdonképpen mindhárman ugyanazt a két dolgot vesztik el: illúzióikat és azt ami vagy aki a legfontosabb volt számukra az életükben.Noodles nagyon összetett karakter. Ő már gyerekként is gyors gondolkodású vezéregyéniség volt, azonban nem sok ambíció szorult belé. Tehetségét elvesztegeti és mindig a könnyebb(nek gondolt) utat választja. Számára három fontos dolog létezik: Max, a legjobb barátja, Deborah, gyerekkori és élete nagy szerelme és a banda, nemcsak, mint barátság, de mint életforma is. Noodles legfontosabb dilemmája Max és Deborah közti vacillálás. Ők mindketten nagyon erős egyéniségek, és egyikőjük sem akar osztozni Noodles lojalitásán, aki fiatal korában mindig Maxet és a bandát helyezte Deborah elé, ami viszont valamelyest megváltozik miután kijön a börtönből. Pontosabban szólva nem változik meg, de a lelke mélyén már inkább Deborához áll közelebb, azonban nem veszi észre időben, hogy szerelmük ellenére mennyire nem illenek össze. Deborah ugyanis inkább Maxhoz hasonlít, mindketten végtelenül céltudatosak és törekvőek, amit Noodles egyszer meg is jegyez a nőnek: "azért utáljátok egymást annyira, mert nagyon hasonlóak vagytok". Noodles viszont semmilyen változtatást nem akar az életében, ő inkább törvényen kívüli utcagyerek akar maradni, mert így érzi a legjobban magát. 

Bármilyen furcsa, de a sokszor kegyetlen gyilkos és erőszaktevő Noodles alapvetően nagyon érzékeny és romantikus lélek, aki mindig azonnal megbánja azokat a tetteit, amikről úgy gondolja, hogy ártott barátainak és szerelmének. Miután szerelmét és barátait elvesztve harminc év után visszatér New Yorkba, bár nem tudjuk, de mégis látható rajta, hogy az utolsó harminc évét mindenféle komolyabb emberi kapcsolat nélkül élte le, mert egyszerűen a múltban ragadt. Ugyanakkor mindezek ellenére az utcagyerek, a kegyetlen gengszter és bérgyilkos erkölcsileg a csúcsra érkezett emberek fölé kerül. Bár ez sok örömöt nem okoz neki.

A gyerekkori Noodles szerepében Scott Tilert láthatjuk, aki remek volt az ártatlan szemeivel, miközben állandóan valami zsiványságon törte a fejét. És persze Robert de Niro, aki a második és harmadik rész Noodlesét játssza, az érzelmek egész skáláját bemutatja összetett karakterében. Teljesítménye már csak azért sem kis dolog, mert a film egy jelentős részében (öregen) szöveg nélkül fejezi ki bűntudatát, veszteségét és legyőzöttségét. Robert de Nironak nagyon sok sikeres és mindenki által méltatott szerepe volt a '70-80-as években, nem is értem, hogy miért, de Noodles mellett valahogy mindig elmennek, pedig szerintem itt jobb volt, mint a Szarvasvadászban, vagy a Taxisofőrben.Max, Noodles barátja és gengszter társa hozzá hasonlónak tűnik tinédzser korában: ő is okos, lojális és vezéregyéniség. Azonban már itt is felvillannak a kettejük közötti különbségek. Max sokkal arrogánsabb és manipulatívabb Noodlesnál, akinek barátságát teljesen ki akarja sajátítani. Felnőve kiteljesedik ambiciózussága, magabiztossága és mindenáron a csúcsra akar kerülni. Néha azonban olyan érzése van az embernek, hogy magabiztossága megjátszott, amit nagyképűséggel ellensúlyoz, amire talán a legjobb példa, hogy felnőtt korában vesz egy trónt magának. Ekkor már annak a lehetősége is fennáll, hogy esetleg mentális problémái vannak. Lelke mélyén irigyli Noodlest természetes magabiztosságáért. Ő azonban kevésbé szentimentális, mint barátja, és nincs saját morális kódja, ellentétben Noodlesszel. Kettejük között egyre növekvő bizalmatlanság végül cselekvésre készteti, hogy megvalósítsa hatalmas terveit. Intelligenciája és a mindenáron győzni akarása segítségével el is éri, amit el akar, azonban ez őt sem fogja boldoggá tenni. Elképesztően jó utolsó közös jelenetük a film végén, amikor Noodles élete nagy részét elvesztegetve ugyan, de végre lezárhatja múltját. Maxre legnagyobb büntetése pedig az, hogy hiába ért el mindent, amire vágyott korábban, az nem tette boldoggá, mert közben ő is elveszítette a legfontosabbat, ami igazán fontos volt számára: a barátját.

A fiatal Maxet Rusty Jacobs játssza, aki nagyon ügyes a magabiztos hencegésével és utcai bölcsességével. A felnőtt Max szerepében pedig James Woodsot láthatjuk, aki legalább annyira jó volt, mint Robert de Niro, és élete játékát hozta. A forrófejű Maxet szellemesen és sármosan játssza hatalmas intenzitással, és egyes pontokon az ő energikus játékának köszönhető, hogy a film nem ül le. Robert de Niro és James Woods remek párost alkottak, akik nagyszerűen együtt ebben a filmben.A gyönyörű, okos és céltudatos Deborah Maxhez hasonlóan a csúcsra akar jutni. Az ambíciója is olyan nagy, hogy legyőz benne minden mást. Deborah is megvalósítja fiatalkori álmát, azonban ez számára sem fog örömet és boldogságot jelenti. Hármójuk közül Noodles a legőszintébb ember, Deborah ebben is inkább Maxre hasonlít. Olyan, mintha az egész filmben álarcot viselne magán, mint aki fél valódi önmagát megmutatni. Ez nem feltétlenül kétszínűségből fakad nála, mint inkább szakmai és társadalmi ambíciójából, amit könnyebnek vél úgy elérni, ha senkit sem enged túl közel magához érzelmileg. Ő látszólag azt szeretné, ha Noodles életformát és munkát váltana, mintha ettől tenné függővé a kapcsolatukat, azonban ez csak kifogás. A valódi ok, ami miatt inkább lemond szerelméről, az a férfi ambíciójának hiánya, hogy társadalmilag felemelkedjen. Bár Deborah nem követ el bűncselekményeket, és siker érdekében szorgalmasan tanul és gyakorol, mégis megbűnhődik, mert ő meg önmagát árulja el. Arról nem beszélve, hogy az ambíció és siker önmagában ritkán teszi az embert boldoggá, márpedig Deborah minden érzelmét ezek alá rendeli.

Fiatal lányként Jennifer Connellyt később pedig Elizabeth McGovernt láthatjuk Deborah szerepében. Jennifer Conellynek ez volt a film debütálása 14 évesen, és ami több, mint remekül sikerült. Tulajdonképpen jobb volt, mint McGovern, mert a fiatal Deborahban jobban láthatóak személyiségének hibái, mint a felnőtt verzióban. Ráadásul az is jobban érzékelhető Connellynél, hogy Noodles-szel miért tart távolságot minden vonzalma ellenére: nem feltétlenül azért, mert bűnöző, hanem mert ambíció nélküli utcagyerek. Van benne egy kis lenézés is Noodles iránt, akinek megfelel az a státusz, míg Deborahnak nem. McGovernnél ez a fontos alkotóelem nem látható annyira élesen sajnos.

Rajtuk kívül még rengeteg nagyszerű karakter színész dolgozott a filmben, akiket még felsorolni is nehéz. Fat Moe, Noodles igazi hűséges barátja szerepében mind Mike Moretti, mind Larry Rapp remek volt, Joe Pescinek és Burt Youngnak is van egy remek jelenete, amiben a "pöcs-biztosításról" beszélnek. De remek volt Treat Williams a kezdetben keményfejű és idealista, majd korrumpálódó szakszervezetis szerepében, mint ahogy Amy Ryder és Julie Cohen is a könnyűvérű és kissé trampli prosti, Peggy karakterében, aki mindeközben szerelmes Noodlesba.A film zenéjét a legendás Ennio Morricone szerezte, mint ahogy Sergio Leone nagyon sok korábbi filmjének is, és aki saját szerzeménye mellett felhasználta Irving Berlin God Bless America-ját, és a Beatles Yesterday-jének zenekari verzióját. A fő dallamot nagyon sokszor halljuk a filmben, hol fütyülve, hol dúdolva, hol nagy zenekar által. A drámai és fülbemászó zene nagyban hozzájárul a film hangulatának megteremtéséhez. Ha valaki úgy hallja a zenét, hogy nem látta a filmet, rögtön tudja és érzi, hogy ez a film rossz nem lehet.

Az operatőr Tonino Delli Colli volt, aki szintén dolgozott már a rendező korábbi western filmjein is, és azokhoz hasonlóan ebben a filmben is láthatóak széles és távoli képek, amelyekkel befogja az egész területet, amiben aztán ráközelít a szereplőre. Bár ez elég old schoolnak számított már 1984-ben, mégis remekül működik, és nagyon látványos, ugyanakkor minden részletre kiterjedő képeket kapunk.

A művészeti vezető Carlo Simi és James T. Singelis remekül oldották meg a különböző idősíkokban látható díszletek kontrasztját. Az 1920-as szegény utcagyerekek és az 1930-ra nagymenő gengszterek környezete drasztikusan változik, amiben a leglátványosabb talán Fat Moe éttermének változása. Az először szegényes családi étkezde az alkoholtilalom idején menő és drága étteremmé változik, amiben még a radiátorból is whisky folyik, aminek eleganciája visszavonhatatlanul eltűnik a '60-évekre, és visszaváltozik egy lepukkant átlagos pubbá.

Sergio Leone elképesztően jó filmet alkotott pályafutásának utolsó darabjaként, aki bebizonyította, hogy nem csak a western műfajában jó. A Volt egyszer egy Amerika minden alkotórésze kiváló, speciális szerkezete, jobbnál-jobb jelenetei, érdekes és összetett karakterekkel, kiváló színészekkel, fülbemászó zenével, látványos fényképezéssel, amiket Sergio Leone biztos kézzel fog össze, és egy nagyszerű egésszé áll össze. 2003-ban DVD-n adták ki Amerikában először a 229 perces verziót, azonban ez már kicsit túl későn történt, mert Sergio Leone ezt már nem élhette meg.

Értékelés: 10/10

Ebben a jelenetben barátkozik össze Noodles és Max: