A The Suspect egy kevésbé ismert pszichológiai film noir melodráma, amit Robert Siodmak noir specialista rendezett. A film legfontosabb és legérdekesebb eleme a kétélű moralitása, ami szinte rejtély, hogy hogyan tudott átcsúszni a korabeli hollywoodi cenzúrán, ugyanis a főszereplő gyilkos olyannyira szimpatikus a filmben, hogy a nézőt teljesen a maga gyilkos oldalára állítja. A film központjában egy kedves férfi áll, akinek életét elviselhetetlenné teszi rosszindulatú felesége.

A film Londonban játszódik a múlt század elején. A rossz házasságban élő Philip Marshall (Charles Laughton) kedves, jószívű papucs férj, akinek élete nagyon boldogtalan házsártos és rosszindulatú felesége Cora (Rosalind Ivan) mellett. Philip megismerkedik a fiatal Mary Grayjel (Ella Raines), akivel szoros és mély baráti kapcsolatot alakít ki. Amikor felesége rájön kapcsolatára, megfenyegeti férjét, hogy botrányt okoz, amivel a lányt is tönkreteszi. Philip a fiatal nő védelmében megöli az asszonyt, majd felesége halálát balesetnek álcázza. A Scotland Yard nyomozója, Huxley (Stanley Ridges) gyanakodik ugyan Marshallra, de nincs ellene semmilyen bizonyítéka. Közben a férfi szomszédja, a lecsúszott Simmons (Henry Daniell) megzsarolja Marshallt, aki kénytelen őt is elhallgattatni. Huxley nyomozó ekkor már biztos Philip érintettségében és csapdát állít, hogy elkaphassa Philip Marshallt, aki időközben másodszor is megnősült, feleségül vette Maryt...Robert Siodmak mindig is híres volt atmoszférikus noirjairól, amely alól nem kivétel a The Suspect sem, hiszen ezen film esetében is egy nagyon jól felépített, hangulatos és feszültséggel teli noirról beszélhetünk. A film a rossz döntései miatt a végzetébe rohanó antihőse révén illeszkedik a többi klasszikus noir sorába, itt azonban a főszereplő annyira szimpatikus, hogy jóságával kitűnik a többi antihős közül, mert neki nincs igazából rossz tulajdonsága. Ennek célja a nézők szimpátiájának teljes megszerzése volt, amely által egy nagyon furcsa és ambivalens erkölcsi helyzetbe kerülünk. Teljes mértékben azért drukkolunk, hogy az antihős megússza a gyilkosságokat és megtalálja végül a boldogságot. Sőt, a film még ennél is továbbmegy. Nem csak azért szorítunk, hogy megússza a bűncselekményeket, de egyet is értünk vele, amikor megöl két roppant ellenszenves embert, mert úgy érezzük, hogy nélkülük nemcsak az ő élete lesz boldogabb, de az egész világ jobbá válik. A filmben ráadásul nem csak az áldozatok unszimpatikusak, de a Scotland Yard nyomozóját sem kedveljük túlságosan önelégültsége és pedánssága miatt. Leginkább pedig akkor válik nagyon ellenszenvessé, amikor az antihős tisztességét használja fel annak érdekében, hogy elkaphassa. A főszereplő antihős itt is szükségszerűen elbukik, Philip Marshall azonban nem kapzsiság, erotikus vágy vagy egyéb gyengesége és hibája miatt bűnhődik, hanem tisztessége és jószívűsége miatt. A film (és a rendező) egyetlen gyengesége, hogy a feszültséget nem sikerül folyamatosan emelni, de néha  még szinten tartani sem, mert néha érezhetően leül kissé. Pedig remek alkalmak és lehetőségek lettek volna ennek folyamatos felépítésére és egyes jelenetekben a jobb kihasználásra, például amikor a feleség követni kezdi a sötét utcán Marshallt, vagy amikor elrejti a zsaroló holttestét a kanapé mögé.A film forgatókönyvét Bertram Millhauser írta James Ronald This Way Out c. könyvéből, ami a regényhez hasonlóan egy nagyon illemtudó világban játszódik, ahol mindenki nagyon udvarias beleértve a főszereplőket is. Ebben a világban a kétszeres gyilkos soha nem tűnik erőszakosnak vagy agresszívnek, még a gyilkosságok elkövetésekor sem , de még a két hullát sem láthatjuk egy másodpercre sem. Philip Marshall és fiatal barátnője kapcsolata is nagyon finom és ártatlan, a nézőnek inkább mély barátságnak tűnhet, semmint szerelemnek, és teljesen biztos, hogy házasságukig plátói jellegű volt, mindenféle fizikai kapcsolat nélkül.

A film operatőre Paul Ivano volt, aki dolgozott más Siodmak filmben is, azonban talán ez volt az első noirja, ezért a fényképezésből fakadó noir hangulat még nem annyira markáns. Persze vannak remekül (noirosan) fényképezett jelenetek, például amikor Philip Marshall észreveszi, hogy felesége követi, és bebújik egy kapualjba. Lépcső tetejéről, nagyon kevés fénynél fényképezett rész, ahol a macskakövekről visszaverődik a fény, és amit egy ködös jelenet előzött meg. Nem végzett Ivano rossz munkát, de innen azért még sokat fejlődött a noir látványvilág.

A film legnagyobb ereje a színészi játék, ami nemcsak a főszereplőre, de a többi színészre is érvényes.Charles Laughton élete egyik legjobb alakítását nyújtja ebben a kevésbé ismert filmben, ahol egy jószívű úriembert játszik, aki kiállhatatlan és rosszindulatú felesége csapdájába került. Phillip Marshall kövér és középkorú ember, aki az élet megpróbáltatásaival szembesülve elhatározza, hogy végre a saját kezébe veszi élete irányítását. Felesége megölését nem az évtizedekig tartó verbális és pszichés bántalmazása motiválja - amiért szintén úgy érzi a néző, hogy a nő megérdemelné -, és még Cora könyörtelen kegyetlensége ellenére is nyugodtan és racionálisan próbál egyezkedni a válásról. Amikor azonban a nő Mary tönkretételével kezd el fenyegetőzni, már kihozza a gyilkost a jámbor férjéből is. Philipnek azonban el kell buknia a film végén, azonban a néző nem is a "bűncselekmény nem maradhat büntetlenül" szabály miatt gondolja ezt, mint a legtöbb film noir esetén, hanem azért mert Philip Marshall egyszerűen túl jó erre a gonosz világra. Ez az ő legnagyobb bűne.

A gonosz és kegyetlen Cora Marshall szerepében azt a Rosalind Ivant láthatjuk, aki a Scarlet Streetben is játszotta a főszereplő hasonló karakterű házsártos feleségét. Ő mindkét esetben remek abban a karakterben, akiről szerintem mindenkinek az jut először eszébe, hogy el kell menekülni a közeléből. Bármi áron, és ha máshogy nem megy, akkor akár gyilkosság árán is, mert ő mindig minden alkalmat megragad arra, hogy rosszindulatát verbális bántalmazás formájában kifejezésre juttassa. Ő ráadásul nem "csak" férjével kegyetlen, de közös fiúkkal Johnnal is, aki inkább elköltözik otthonról, csak ne kelljen zaklató anyjával egy fedél alatt élnie.Ebben a tisztelettudó világban természetesen a femme fatale is kicsit különbözik a megszokott hideg és csábító, manipulatív és az esetek többségében érzékelhetően ledér, megkérdőjelezhető erkölccsel rendelkező karakter társaitól, ugyanis itt még a végzet asszonya is erkölcsös és tisztességes,s őt még bele is szeret az antihősbe. Persze ettől függetlenül ő okozza a férfi bukását, betöltvén ezzel szerepét. Ella Raines játssza az ártatlan és a történet elején szerencsétlen munkanélküli Maryt, akinek nem régen halt meg az apja. Annyira meggyőző a játéka, hogy még azt is elhisszük neki, hogy a csinos fiatal nő tényleg beleszeret a külsőleg egy cseppet sem vonzó kövérkés középkorú férfibe. Ennek nem csak a férfi belső tulajdonságai az oka, hanem az is, hogy Mary legalább annyira magányos, mint a házasságban élő Philip. Ella Raines is remekül hozza a noir műfajának legerkölcsösebb és legmelegszívűbb végzet asszonyát. 

Mellettük Henry Daniell és Stanley Ridges is jó volt az alkoholista, nőverő zsaroló és az önelégült Scotland Yard nyomozó szerepében.

A The Suspect sokkal inkább egy pszichológiai melodráma, semmint egy feszült krimi thriller, ugyanakkor az a tény, hogy nem tartozik a gyomorszorítóan izgalmas noirok közé, nem jelenti azt, hogy ne lenne érdekes. Ráadásul noirnak is jobb, mint amennyire elismerik, mivel sokkal pesszimistább, sivárabb és borongósabb, semmint azt elsőre gondolnánk, egyszóval minden noir és Siodmak rajongónak látnia kell. 

Értékelés: 8,5/10

A jelenet, amiben Philip karácsonykor megöli a feleségét: