A két film alapsztorija természetesen nagyon hasonló, a legnagyobb különbség a filmek befejezésében van csak. Frank Chambers (John Garfield/Jack Nicholson) céltalanul vándorolva megáll egy vidéki étteremnél, ahol dolgozni kezd. Az étterem tulajdonosai Nick (Cecil Kellaway/John Colicos) és nála jóval fiatalabb felesége, Cora (Lana Turner/Jessica Lange). Frank és Cora között a nő férje háta mögött szexuális kapcsolat alakul ki, és elhatározzák, hogy megölik Nicket. Végre is hajtják a gyilkosságot, amit autóbalesetnek álcáznak, azonban a helyi ügyész gyanítja, hogy Nick halála nem balesetnek köszönhető. Az ügyész ki akarja ugrasztani a nyulat a bokorból, ezért csak Corát vádolja meg gyilkossággal, abban a reményben, hogy a szeretőket egymás ellen tudja fordítani, és ezáltal kiderülhet az igazság. Cora okos ügyvédjének azonban egy ravasz csellel sikerül elhárítani a nő őszinte és teljes beismerő vallomását. A nő megússza a gyilkosság vádját, csak a balesetért kap büntetést, de nem csukják börtönbe. A pár között azonban a bírósági eljárás miatt megromlik a kapcsolat. Kicsivel később, amikor Cora bejelenti, hogy terhes, sikerül megoldaniuk párkapcsolati problémáikat, és boldogabbak, mint valaha. Ekkor azonban tényleg autóbaleset éri őket, amiben a terhes Cora meghal. Az 1981-es verzió ekkor ér véget, azzal, ahogy Frank szerelme holtteste felett sír. Az 1946-osban Franket megvádolják Cora megölésével és halálra ítélik.
Mindkét film forgatókönyve James M. Cain krimijén alapul, akinek regényei több híres noir forgatókönyvének alapját adták, A postás mindig kétszer csenget mellett a két leghíresebb a Double Indemnity és a Mildred Pierce. Sőt, a Double Indemnity alapfelállása kísértetiesen hasonlít a Postás mindig kétszer csengetére. Mindkettőben szeretők elhatározzák, hogy megölik a nő férjét annak pénzéért, egyéb tulajdonáért, azonban a gyilkosság után mindenféle problémákkal kell szembesülniük, aminek eredményeképpen kettejük között bizalmatlanság üti fel a fejét. Okkal vagy ok nélkül. Ebben a sztoriban azonban a szerelmes pár tagjai szimpatikusabb karakterek, mint sok más noir femme fatale-antihős szereplője. Cora és Frank nagyon komplex szeretlek és gyűlöllek típusú szenvedélyes kapcsolata a szexuális vággyal kezdődik, azonban ez később szerelemmé változik. Az ő kapcsolatuk az egyik legjobb példája a film noirok szexualitáson alapuló végzetes femme fatale - antihős felállásnak, annak ellenére, hogy a végzet asszonya nincs annyira ellenszenvesnek beállítva, mint más noirokban.
Mindkét film forgatókönyvében vannak hibák, azonban amíg a Tay Garnett rendezte régi verzióban a gyenge pontokat feledtetni tudják az erősségek, addig az 1981-es verziónál ez sajnos nem áll fenn.
Harry Ruskin és Niven Busch írták az 1946-os verziót, amelyben jó pár véletlen, ellentmondás, vagy akár végtelenül valószínűtlen esemény (amikor Frank megcsalja Corat egy vadidegen nővel, aki egy hétre csak úgy lelép Mexikóba a férfivel, akivel akkor találkozott először) található. Ráadásul néhány dolog nincs is rendesen megválaszolva, vagy kifejtve, többek között, hogy az ügyész miért volt rögtön annyira gyanakvó a párral szemben, amikor Nick megölése tényleg balesetnek látszódott, és Frank kifejezetten ártatlannak tűnt sérülése miatt. De az is rejtély marad, hogy ki is kötötte a férjre a baleset biztosítást.
Frank egy nyughatatlan csavargó, aki stoppal jár városról városra, és vállal alkalmi munkát. Életmódjából fakadóan nincsenek közelebbi emberi kapcsolatai, azonban ennek ellenére - vagy pont ezért - a stressz és kötöttségektől mentes férfi alapvetően optimista ember. Vele szemben Cora egy érzelemmentes és unalmas házasságban él, nála jóval idősebb, zsugori és igénytelen férjével, aki nemhogy fejleszteni, de eladni akarja az éttermet, és a későbbiekben még beteg testvérét is feleségével akarja ápoltatni. Vele szemben Corának mindenféle tervei lennének az étteremben, ráadásul szexuálisan is frusztrált, életét semmilyen területen sem tudja kibontakoztatni férje miatt. Kettejük kapcsolatában az az érthetetlen, hogy Cora vajon miért is ment hozzá ehhez az emberhez. Erre azonban sem a nézők, sem Frank nem kapja meg a választ Corától.
Amikor Frank belecsöppen ebbe a stagnáló és semmilyen értelemben sem kielégítő házasságba, akiben Cora a fiatal és életerős embert látja, akivel felépíthet egy, a mainál ambiciózusabb életet. Frank pedig úgy gondolja, hogy megtalálta a nőt, akivel le szeretné élni az életét. Azonban kiderül, hogy Frank egy igazi vándormadár és azt remélte, hogy ezentúl a nővel vándorolhat ide-oda, amíg Corának esze ágában sincs elhagyni az éttermet, hiszen a sajátjának érzi, és az egyik legnagyobb vágya mindig is annak felvirágoztatása volt. A két karakter még a gyilkosság után sem válik ellenszenvessé, aminek az oka személyiségük nem kegyetlen voltában áll. Ők igazából csak két fiatal ember, akik buta döntéseket hoznak, és ami miatt persze megkapják a film végén a "jutalmukat", de a néző majdhogynem sajnálja ezt.
A központi szeretlek és gyűlöllek kapcsolat mellett a kor, a 2. világháború Amerikájának egyik legfontosabb társadalmi problémája - sok más film noirhoz hasonlóan - ebben - az amúgy ennél korábban, a '30-as években játszódó - filmben is megjelenik. A háború alatt nagyon sok nő kezdett dolgozni, amit aztán fel kellett adniuk, amikor a férfiak visszatértek a háború után. A nők nagy része megízlelte a függetlenség örömét és ambiciózusabbá váltak, ezért a háziasszonyi szerepkör már nem elégítette ki őket. A filmben Nick az étterem hivatalos tulajdonosa, az ő beleegyezése nélkül Cora semmilyen kreatív tervét nem tudja megvalósítani, mert ő egyszerűen csak a férje alkalmazottja. A csavargó kívülálló és emberi kapcsolatokkal nem rendelkező Frank pedig a szintén ekkoriban kezdődő elidegenedést szimbolizálja.
A film legnagyobb hibája, hogy ebben a verzióban igazából semmit sem tudunk meg a főszereplőkről vagy a motivációikról.
Cora és Frank kapcsolata nagyon zűrzavaros, ami ellentétben a régi verzió összetettségével, ahol láthattuk ennek okait és a motivációikat, addig itt inkább csak szimplán zavaros a viselkedésük. Érthetetlen, hogy Cora mit lát vagy mit akar Frankttől. Frank egyáltalán nem tűnik nagy fogásnak, és olyan embernek, akivel együtt fel lehetne építeni valamilyen közös jövőt. Kettejük érzelmi kapcsolódása sem érzékelhető úgy, mint 1946-ban. Csak szexért meg nem szokás megölni egy férjet, ráadásul itt nincs a házaspár tagjai között olyan nagy korkülönbség, mint a régi verzióban.
A noirok szinte kötelező érzetét, a végzetszerűséget sem lehet érzékelni itt, ellentétben a régi verzióval. A '81-es film ráadásul Cora halálával ér véget és Franket az ő balesete miatt nem vádolják meg gyilkossággal, hogy minden addigi helytelen döntésért és cselekedetéért megkapja büntetését. Persze be lehet úgy is fejezni egy filmet, mint ezt, hogy a főszereplő legnagyobb büntetése, hogy meghal a szerelme, aki miatt minden előző bűntettet elkövetett. Azonban ebben az esetben meg kellett volna változtatni a film címét, ugyanis az egyértelműen kapcsolódik Frank második peréhez, amiben gyilkosság miatt ítélték el egy baleset miatt, ami valójában az első balesetnek álcázott megúszott gyilkosság büntetése. Ezzel a befejezéssel szinte minden drámai iróniát elveszít a film, amiből ráadásul a feszültség is hiányzik, és az üteme is lassú. Ennek a verziónak a legjobb alkotóeleme az atmoszféra, amiben nagyon jól tükröződik a nagy gazdasági válság időszaka.
Az operatőrök viszont jó munkát végeztek. Sidney Wagner fekete-fehér és Sven Nykvist színes fényképezése mindkét film remek atmoszférájának megteremtéséhez nagyban hozzájárult.
Az antihős karaktere ebben A postás mindig kétszer csengetben legalább annyira rejtélyes, mint a femme fatale-é. Frankről sejthető, hogy vannak kemény dolgok a múltjában, azonban erről nem árul el túl sokat. Frank karakterében egyértelműen jobb volt John Garfield Jack Nicholsonnál. John Garfield szavak és háttér információ nélkül, csak a játékával érzékeltetni tudja Frank nehezen megállapodó, kemény, de érzelmes személyiségét, míg Jack Nicholson Frankje sokkal agresszívebb, bunkóbb karakter, akiről nehéz elképzelni, hogy egy nő az élete jobbá tételét remélné. Valahogy nem működik az ő karaktere.
Cora, a fiatal, csinos, szexuálisan frusztrált vidéki feleség szerepében viszont Lana Turner tűnhet első gondolatra hibás választásnak. Bár egyes jelenetekben kifejezetten jó, azonban az ő hideg platinaszőke nagyvilág személyisége és külseje nem igazán hiteles a lestrapált vidéki háziasszony szerepében. Ő sokkal inkább tűnik egy nagyvárosi glamúr cicának, semmint egy vidéki kocsmatulajdonos feleségének. A film második felében, az éttermét maga vezető nőként már sokkal meggyőzőbb. Jessica Lange hitelesebb volt Coraként és egyszerre tudott közönséges és szexis lenni, azonban szexjeleneteit szerintem túljátszotta. Karakter hitelességi problémái ellenére Turner nagyobb összhangban volt partnerével Garfielddel, mint Lange Nicholsonnal, aminek viszont inkább Nicholson volt az oka.
Tay Garnett 1946-os rendezése, a film gyorsabb üteme, nagyobb feszültsége és izgalma, a karakterek és motivációik kidolgozottsága miatt messze jobb változata Cain regényének, mint Bob Rafelson 1981-es verziója, amiből nagyjából minden hiányzik, ami az elsőt jóvá teszi, kivéve a remek atmoszférát és az izgalmas női főszereplőt. Persze lehet, hogy ha nincs mihez hasonlítani, akkor többre értékelném az utóbbi változatot, de van, amiről nem lehet elfeledkezni, mert így még határozottabban látszódik, hogy elkészítésének egyetlen célja az volt, hogy bemutathassa a regényben lévő és az első verzióból a cenzúra miatt kimaradt kemény szexet és Cora karakterének szexuálisan már-már mazochisztikus jellegét.
Értékelés: 1946: 8/10 és 1981: 6/10
A férj meggyilkolásának jelenete a két filmben:
