Time Goes By

Suszter, szabó, baka, kém (Tinker, Tailor, Soldier, Spy) 2011

2015. március 19. 06:41 - Time Goes By

A Suszter, szabó, baka, kém a hidegháború időszakában játszódó kémfilm, nagyszerű szereposztással, amit a svéd Tomas Alfredson rendezett. A Tinker, Tailor, Soldier, Spy központi témái az intrika és árulás, amely a ’70-es években játszódik és a brit titkosszolgálat saját vezetőségén belül keres egy, a szovjeteknek is dolgozó kettős ügynököt. A film három Oscar-jelölést szerzett a legjobb forgatókönyv, a legjobb zene, és legjobb férfi főszereplő kategóriában. 

Rossz idők járnak a brit titkosszolgálatra. Egy elrontott budapesti akció közben fogságba esik az egyik ügynökük, Jim Prideaux (Mark Strong). Az esetet követően kényszernyugdíjba küldik a vezetőt „Controllt” (John Hurt) és a sokat tapasztalt veterán ügynököt George Smileyt (Gary Oldman). Az új vezetőségben megtalálható Percy Alleline – „Tinker” (Toby Jones) és három helyettese Bill Haydon – „Tailor” (Colin Firth), Roy Bland – „Soldier” (Ciarán Hinds) és Toby Esterhase „Poorman” (David Dencik). Alleline úgy érte el a vezető pozícióját, hogy szert tett egy nagyon értékes informátorra, akitől felbecsülhetetlen értékű információkat kap, azonban a kilétét senkinek sem fedi fel. A kormány teljesen megbízik benne és informátorában, azonban Control szkeptikus, és azt gyanítja, hogy valaki a vezetőségből kettős játékok játszik. Control azonban kényszernyugdíjazása után hamarosan meghal. Amikor egy fiatalabb ügynök Ricki Tarr (Tom Hardy) biztos információkra alapozva jelzi, hogy egy „szeplő”, azaz áruló van a vezetőségen belül, Smileyt titokban visszahívják, hogy derítse ki az áruló személyét. Ő maga mellé vesz egy másik fiatal ügynököt Peter Guillamot (Benedict Cumberbatch), és dolgozni kezd az ügyön. Control hagyatékából kiderül, hogy volt főnöke 5 emberre gyanakodott: Allelinere (Tinker), Haydonra (Tailor), Blandre (Soldier), Esterhasera (Poorman) és ...Smileyra...Tomas Alfredson rendező Tinker, Taylor, Soldier, Spy-ja egy nagyon intelligens, profin felépített és elkészített film, ami talán az összes valaha elkészült kémfilm közül a legrealisztikusabb és a legközelebb áll(hat) a valósághoz. Ennek ellenére – vagy pont ezért – nem való mindenkinek, és véleményem szerint tipikusan az a film, amit valaki vagy nagyon nagyra értékel, vagy nagyon nem kedvel. Akinek a kémfilmekről James Bond jut először és másodszor is az eszébe, és azt tartja a műfaj etalonjának, az felejtse el ezt a filmet. Itt nincsenek bikinis csöcsös csajok, menő verdák és autósüldözések vagy egyéb látványos akciójelenetek. És Martinit sem iszogat senki.

A Tinker..ugyanis egy nagyon komor és nyomasztó, mindazonáltal rendkívül atmoszférikus film, ami tökéletesen visszaadja a kor és a téma hangulatát. És amiben gyűrött zakójú és arcú fószerek ülnek, beszélnek, cigarettáznak, konspirálnak jóképű és kidolgozott felsőtestű Sean Connery vagy Daniel Craig helyett. Ráadásul nagyon lassú ütemű - amit ennek ellenére néha nehéz követni – , így annak sem ajánlom, aki a filmekben az olyan jellegű izgalmat keresi, amely állapotban felugrik, ha a szél becsap egy ajtót. Mindezek mellett a filmet az tudja csak igazán értékelni, aki ismeri a kor politikai, társadalmi hátterét (az angolt, és a nemzetközit egyaránt).

Angliában a ’60-as évekbeli hawaii, dizsi, napfény bulija után a ’70-es években benyújtották a számlát, aminek következményeképpen egymást érték a megszorítások, majd erre válaszul mindenfelé sztrájkolni kezdtek. Ennek a depressziós és komor időszaknak a hangulata elevenedik meg a filmben, amihez párosul a kelet-nyugati szembenálláson alapuló hidegháborús paranoia. Az atmoszférán túl a film további erősségei a fényképezés, a zene, és mindenekelőtt az elképesztően jól játszó színészek, akik korunk legjobb angol színészeinek számítanak.Tomas Alfredson hipnotikus, minden feltűnési viszketegségtől mentes, csendes és mégis látványos rendezése, ami a James Bond filmek mindennemű kontrasztjaként is felfogható, nagyszerűen visszaadja nem csak a korszak, de az alapjául szolgáló regény hangulatát is, ami John le Carré írt 1974-ben, azonos címmel. John le Carré saját tapasztalataiból írta regényeit, ugyanis írói munkássága előtt kém volt, aki többek között szélsőbaloldali csoportok között kémkedett lehetséges szovjet ügynökök után az ’50-60-as években. Ezáltal ismerte a brit titkosszolgálat működését, és nehézségeit, aminek egyik oka az volt, hogy a szovjeteknek sikerült a ’30-40-es években a legjobb angol egyetemeken baloldali és/vagy homoszexuális embereket beszervezni, akik közül jó páran később kettős ügynökökként tevékenykedtek. Ők a Cambridge-i Ötök néven váltak ismertté, és közülük a leghíresebb Kim Philby volt, aki aztán a Szovjetunióban telepedett le és élt az 1988-ban bekövetkezett haláláig. Ebben a regényében is megjelennek a szokásos témái, a társadalmi osztályok, korrupció, és erkölcsi bizonytalanság. A regényből 1979-ben készült már egy hét részből álló minisorozat Sir Alec Guiness főszereplésével, ami állítólag annyira kiváló volt (sajnos ezt nem láttam, szóval nincs viszonyítási alapom), hogy le Carré nem értette, hogy miért is kellene ebből egy mozifilmet készíteni. Szkepticizmusa azonban elmúlt Gary Oldmannel való találkozása után, aki meg tudta győzni az írót a film létjogosultságáról.

Mindezek ellenére persze nem hibátlan a film forgatókönyve, ami valóban elmarad egy kicsit az alapjául szolgáló regénytől, mindazonáltal nem véletlenül jelölték Oscar-díjra készítőit Bridget O’Connort és Peter Straughant. A filmhez hasonlóan a forgatókönyvet is egy kicsit más szemmel kell elbírálni, mint a műfaj többi darabját. Ennek elsődleges oka, hogy itt nem kínálják tálcán az nyomravezető jeleket, mint mondjuk egy Agatha Christie filmben, hogy aztán azok alapján kiválasszuk a 4-5 gyanúsított közül a bűnöst. Az a szabály sem igazán érvényes, hogy a váratlan csavaroknak köszönhetően az lesz a Fekete Péter, akire a legkevésbé gyanakszunk. Ugyanis az információkról és jelekről, amiket kapunk film közben, nem feltétlenül látható/tudható, hogy ezek információk és jelek. Vagy legalábbis nem olyan szembeötlőek, mint a klasszikus mystery filmekben, ha egyáltalán beszélhetünk jelekről, ebből következik az, hogy a film legnagyobb részében fogalmunk sincs, hogy mi folyik.Követjük és nézzük Smileyt, ahogy jön-megy és legfőképpen beszélget, de abban a pillanatban nem biztos, hogy tudjuk, hogy ezt vagy azt miért is teszi, mondja, kérdezi. Aztán lehetséges, hogy egy idő után úgy érezzük, hogy mi is ráéreztünk a nyomra, ugyanakkor sokszor előfordul, hogy ez az érzésünk a következő jelenetben egyszerűen elpárolog, és megint teljes homályban érezzük magunkat. Az is általában elmondható, hogy a fontos információkat nem folyamatosan és egyenletesen eloszlatva kapja a néző, hanem inkább hullámokban, ami még inkább megnehezíti azok feldolgozását az agyunkban. Ezekből kifolyólag, és annak ellenére, hogy Smiley szemszögéből látjuk az eseményeket, és minden információt vele együtt kapunk mi is, általában csak futunk az események után. Na persze mi nem vagyunk tapasztalt kémek, így aztán nem meglepő, hogy nem igazán tudunk lépést tartani vele. Azonban ez nem nevezhető a forgatókönyv hibájának, sőt. Az írók részéről szándékos volt a néző homályban tartása, mert ezzel is a realisztikusság megteremtése és fenntartása volt a cél, ami remekül visszaadja a mindenki gyanús aki él és mozog típusú gyanakvó és paranoiás korszak és szakma hangulatát. A való életben sincs a bizonyítékok vagy nyomok fölé írva, hogy ez egy fontos jel, mint a CSI computer játékokban. Mindezek mellett a film lassú ütemét is a gyengeségek között hozzák fel, mert valóban időbe telik, mire a történet elkezd kibontakozni. Ezzel sem értek egyet, ugyanis az ütem pontosan megfelel a film atmoszférájának, másrészről pedig így is néha nehéz követni a rengeteg karaktert és megemészteni az infókat, mi lenne, ha még gyors is lenne a film?

Amit talán negatívumaként fel lehet hozni az az, hogy a film két órája alatt kell mindazt megemésztenünk, amire a regény olvasása közben sokkal több időnk van. Ebből kifolyólag nincs túl sok időnk arra, hogy jobban megismerjük a karaktereket, ezért némelyikük kicsit alulírt a filmben a regényhez képest, és az emésztési idő szűkössége miatt a puzzle összerakosgatásában nem igazán tudunk mi nézők részt venni, inkább csak passzív megfigyelőként nézzük Smiley nyomozását. Egész egyszerűen nem áll rendelkezésünkre a mellékszereplők megismeréséhez az idő, ami szükséges lenne ahhoz, hogy ki tudjuk választani közülük a szeplőt. Előszörre még az is nehéz, hogy a megjegyezzük a nick neveket, így inkább csak egyfajta érzetet kapunk a karakterekről. Persze akinek kifinomult a hatodik érzéke, az lehet, hogy rá tud érezni a személyére. A film többszöri újranézése mindenképpen előnyünkre szolgál, ha tökéletesen és pontosan meg szeretnénk érteni a történetet, és azt, hogy mi miből következik.Bár a film elég hűen követi a regény történetét, a struktúrája mégis más egy kicsit: sokkal darabosabb, szilánkosabb, olyan, mint egy puzzle, aminek a képét egészen addig nem látjuk, amíg az utolsó darabot is a helyére nem tesszük. Ezt szolgálják a filmben a különböző flashbackek, amelyek segítségével egyrészről bonyolultabb és homályosabb lesz a történet, ugyanakkor mégiscsak a homály oszlatását is szolgálják azáltal, hogy láthatjuk azt, hogy mi vezetett a jelen nehéz helyzetének kialakulásához. Azt nem lehet állítani, hogy egyszerű a film, na de ez az egyik lényege és a szépsége, és a végén minden a helyére kerül. Azonban bármennyire is gyanakszunk hol egyik, hol másik szereplőre - ami szinte folyamatosan változik, illetve pontosabban szólva mindenkire gyanakszunk egyszerre, amivel a film készítői elérték a céljukat -, valójában még sem fogunk jó nyomon járni, még akkor sem, ha véletlenül helyesen is tippelünk az árulóra valamikor menet közben. Személye mindenképpen meglepetés, ugyanakkor ez nem a krimikre jellemző csavarokból fakad, hanem inkább egy logikus következtetés eredménye, csak éppen a logikát lehet, hogy nem kapjuk el elsőre.

És bár nem sok embernek van tapasztalata a titkosügynökségek munkájában, de szerintem nekünk laikusoknak is olyan érzésünk van a film után, hogy igen, ez valahogy így működött, működik, amiben mindig minden nagyon komplex és ebből kifolyólag zavaros, és mindig olyan érzésünk van, hogy valami információ hiányzik, ami által érzékelhetjük, hogy a kémesdi egy végtelenül idegőrlő szellemi tevékenység.A filmet azért is szokták kritizálni, mert nem vált ki emocionális hatást a nézőkből. Itt megint csak ismételni tudom magam: ez szándékos volt a film készítőitől, hiszen a lényeg, hogy mindent és mindenkit objektíven kell szemlélni, vizsgálni, és mindenféle érzelmek nélkül levonni a logikus következtetést. Aki az érzelmek csapdájába és hálójába keveredik ebben a szakmában, az nyilvánvalóan elveszett ember. Talán egyetlen emocionális jelenet a zárójeleneten kívül, amikor Smiley egy régi, már szintén visszavonult ügynöknővel beszélget, aki nem egy egy bikinis fotómodell, mint ahogy a szemüveges, öreg, fáradt és ráncos Gary Oldman sem egy fiatal és jóképű James Bond, és nosztalgiázva felelevenítik a második világháború időszakát, amikor „englishmen could be proud” „amikor az angolok még büszkék lehettek”. De azért ez sem az, amiért megszakadna a szívünk (esetleg csak az angoloké). Ugyanakkor a film minden érzelemmentessége ellenére is törődünk a főszereplővel Smileyval, aki végtelen visszafogottsága, távolságtartása és egyáltalán nem vonzó külseje ellenére belopja magát a szívünkbe.

A film utolsó jelenete is más, mint általában a kémfilmeké vagy rokon műfajú filmeké. Itt nincs látványos akciójelenet, nincs nagy katarzis, ami megváltoztatná az dolgok menetét, csak egyetlen egy lövés, és egy könnycsepp van a lövést leadó arcán, és két bennfentes mosoly, amit a mosolygókon kívül senki sem lát, és ami után aztán minden megy tovább, mint ahogy mindenki talpra áll, miután kihúzott egy szálkát a talpából. A jelenet minden visszafogottsága ellenére egészen kiváló és talán a legemocionálisabb, amihez nagyban hozzájárult a film zenéje, ami Alberto Iglesias nevéhez fűződik. Ebben a jelenetben a La Mer című francia sanzonszerű dala szól, ami hátborzongatóan jól illik ide. Ez tudom, hogy furcsán hangzik elsőre, én sem vagyok nagy híve a francia sanzonoknak, főleg nem egy komor hangulatú angol kémfilmben, ugyanakkor mégis elképesztően jó itt.A film nagy részét Angliában, és egy kisebb részét Magyarországon és Törökországban forgatták. A magyar jelenetet mindjárt a film elején láthatjuk a Párizsi Udvarban, amiben néhány magyar színész (Mucsi Zoltán, Csuja Imre, Kállay Molnár Péter) is látható, hallható magyarul. Az operatőr Hoyte van Hoytema is egészen kiválót alkotott ebben a filmben. Első ránézésre a fényképezés old schoolnak tűnik azáltal, hogy kerül minden csillogást, ugyanakkor mégis fura módon nagyon szép és látványos. Színvilága is visszafogott, amiben a barna és szürke különböző árnyalatai dominálnak, illeszkedve és erősítve a sivár és szomorkás hangulatot. Ugyanakkor nagyon ötletes is volt, mivel egyedi technikát is használt forgatásakor. A külső helyszíneken játszódó jeleneteket mintha fényképezőgépek teleobjektívjával fényképezték volna, ami által olyan érzésünk van, hogy az egészet valaki titokban kémkedve vette volna fel, ami remekül passzol a film témájához.

A filmben játszó all star angol színész csapat bármelyik tagja játszhatta volna a főszerepet tehetségénél és képességeinél fogva, amit most Gary Oldman kapott. Mindannyiuk játéka nagyszerű és tökéletesen visszatükrözi a film látszólagos visszafogottságát, miközben valójában egy nagyon komplex történetet és karaktereket látunk.Smiley egy anti-James Bond a gyűrött öltönyével, ronda szemüvegével, visszafogottságával, és általában a külsejénél fogva, aki nem iszogat Martinit modell csajokkal a tengerparton, hanem valami töményet iszik egy lestrapált és kövér ex-titkosügynök nővel. Ez egyáltalán nem egy csillogó szerep Gary Oldmannek, akinek Smiley talán élete legcsendesebb karaktere. Az ilyen típusú karaktereket a legnehezebb jól és érdekesen eljátszani,  Oldman azonban megoldotta feladatát, is tisztán érezzük, hogy egy olyan emberről van szó, aki már nagyon-nagyon hosszú ideje magába zárja érzelmeit és gondolatait. Smiley egy sztoikus és sok vihart megélt és túlélt embert, akiben minden csendessége ellenére érzékelhető egy nagy adag keménység. Gary Oldman annyira jó, hogy neki már nem csak a szemei, de szinte már a szemüvege is beszédes.

Benedict Cumberbatch játssza a fiatal Peter Guillam ügynököt, Smiley jobb kezét, aki megcsinálja az öreg helyett a szaladgálásokat. Ő az egyetlen, akiben főnöke megbízhat. Talán az egyik legfeszültebb jelenet a nevéhez fűződik, amikor bizonyos iratokat kell az – angol – titkosszolgálattól kilopnia Smiley számára.

Tom Hardy alakítja Ricki Tarr ügynököt, aki talán a legkevésbé visszafogott karakter, vagy legalábbis intenzívebb a többihez képest. Ő az, az megerősíti Control gyanúját, és jelenti, hogy áruló van a legfelső vonalon. Ebből kifolyólag ő meglehetősen paranoid, teljes joggal, hiszen a penge élén táncol, és élete egy hajszálon függ.

John Hurt játszotta Control, Smiley korábbi főnökét, aki az általa gyanúsított 4-5 ember fényképét sakkfigurákra ragasztotta. Sajnos nem volt túl sok ideje a filmben, pedig ő is remek volt a teljes joggal paranoiás öreg, de korántsem hülye kémfőnök szerepében.Mark Strongot láthatjuk Jim Prideaux, a Budapesten fogságba esett kém karakterében, akinek a film folyamán érdekes kapcsolata lesz egy apa nélkül élő fiúval. A srác új abban az iskolában, ahol Jim tanít, és a kissé kövérkés, szemüveges fiúnak nincsenek barátai, végtelenül magányos és ezért keresi tanára figyelmét. Prideaux rögtön ráérez, hogy a srác helyzetéből és személyiségéből kifolyólag jó megfigyelő lehet, és már majdnem úgy kezd el vele foglalkozni, mintha a jövő ügynökét akarná kinevelni belőle. A későbbiekben azonban realizálja azt, hogy jobb ha a fiú valami más elfoglaltságot keres magának, mert kemény élet a kémesdi. Prideux karakterében láthatjuk a kémek puhább, emberibb oldalát, aki ráadásul elköveti azt a hibát, hogy érzelmi kapcsolatba kerül egy másik ügynökkel.

Control négy legfontosabb gyanúsítottja (Smileyn kívül) Percy Alleline – „Tinker” (Toby Jones) és három helyettese Bill Haydon – „Tailor” (Colin Firth), Roy Bland – „Soldier” (Ciarán Hinds) és Toby Esterhase „Poorman” (David Dencik). Ők is mindannyian remekül játszanak, különös tekintettel Colin Firthre, aki újra megmutatta, hogy karakterek mennyire széles skáláján mozog otthonosan, azonban karaktereikről nem írok többet, mert egyrészről néhányuké eléggé alulírt, másrészről pedig ők a film elején a legfőbb gyanúsítottak.

A Tinker, Tailor, Soldier, Spy egy fantasztikus és remekül eltalált atmoszférájú film, ami a kémfilmek műfajának kiemelkedő tagja. Talán szerencsésebb lett volna, ha könnyebben befogadható lenne annak érdekében, hogy a nézőt jobban be tudja vonni a nyomozásba, azonban ennek ellenére remek darab, aminek majd’ minden összetevője kiváló. A film legnagyobb erőssége pedig az, hogy ezek az önmagukban is kiváló elemek nagyszerűen passzolnak, illeszkednek egymáshoz, ami által a film nagyon egységes kerek egész lett.

Értékelés: 9/10

11 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr507235459

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Egy Hun Hunniából 2015.03.19. 17:30:42

Nem egyszerű film, de utána végiggondolva és a párommal a következőkre jutottam. Ha még nem láttad nem javaslom hogy elolvasd.

Mindkét rendszer EGYARÁNT rohadt, és hazug volt. Mi több, maradt is!
A kém "urak" meg csak azon problémák elhárítására voltak képesek, amit önmaguk, vagy szervezetük idézett elő. Arra se mindig. Gyakorlatilag mindegyik egy orbitális sz4rházi (G3CI!) volt/van. A támogatott rendszereikkel együtt.

Jim Raynor 2015.03.19. 17:30:44

én egyetlen dolgot tudok felróni a filmnek, hogy szerintem aki nem olvasta a regényt, az nem nagyon fogja érteni. Mondjuk én olvastam előtte, de ha csak a filmet látom, háááát nem biztos, hogy össze tudtam volna rakni, mi merre hány óra.

de ettől még a film zseniális, mint ahogy a szereplők is. ja és george smiley szemüvege for president :DDD

Terézágyú 2015.03.19. 17:30:45

"És Martinit sem iszogat senki."

Hát, a szöveg feletti képen, abban a szögletes üvegben azért nem málnaszőr van :)

Démétér 2015.03.19. 17:30:47

Én nagyon szerettem a film lassú tempóját. Felüdülés néha az eszetlen pörgés után, ami persze szórakoztató, szeretem én is, de változatosságnak kiváló volt két órányi csend. Eleinte a fotelben, kényelmesen hátradőlve néztem a filmet, követtem a szálakat, majd azon vettem észre magam, hogy a lassú, száraz beszélgetések közben már egészen a fotel szélén feszülök izgatottan, mert hiába lassú: nagyon feszült, nagyon érdekes. Számomra legalábbis.

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2015.03.19. 17:58:40

@Egy Hun Hunniából: A kémszervezetek nyilván hasonlóan működtek, és abban igazad van, hogy legtöbbször a saját szaruk okozta a problémákat, amit aztán "elhárítottak", mindazonáltal az általuk támogatott rendszerek között az egyik mégiscsak sokkal rohadtabb volt.

@Jim Raynor: Örülök, hogy neked is bejött Smiley szemüvege, szerintem is nagyon frankó, mintha külön életet élne. :) A regényt valóban érdemes elolvasni, mert bár a könyv jobb, mnt a film, de érdekes módon mégis többre értékeli az ember a filmet, ha ismeri a regényt.

@Terézágyú:az whisky (vagy scotch?), mindenesetre nem laza Martini. Más az életérzés.

@Démétér: Igazad van, én is így éreztem, ezt ki kellett volna bővebben fejtenem, hogy a lassú tempó mellett rendkívül feszültté tudja tenni az embert.

Ha esetleg a kommentek kicsit később jelennének meg mostanában, annak az az egyetlen oka, hogy Time Goes byból Árpád, a jó munkásember lett, és így kicist kevesebb időm lett a blogra. De kommenteljetek, mindig érdekelnek a konstruktív hozzászólások, csak legfeljebb nem válaszolok öt percen belül.

Kelly és a szexi dög 2015.03.19. 18:41:24

Hasonlóan izgalmas filmet egyet tudok említeni: A kapus félelme tizenegyesnél c. Wenders alkotást.

Nagyon tudom ajánlani mind a kettőt!

Crip Lee 2015.03.19. 21:04:16

Nekem elsőre lapos volt. Vontatottan épült fel a sztori néhol nekem már erősen unalomba fulladt. Sztem több feszültségget kellett volna belevinni de ez csak az én egyéni véleményem.

Crimson 2015.03.19. 23:49:10

"jelzi, hogy egy „szeplő”, azaz áruló van a vezetőségen belül"

Az eredeti angol kifejezés a "mole", szóval vakond lesz az ebben a szövegkörnyezetben, nem szeplő.

Terézágyú 2015.03.20. 13:25:56

@Time Goes By:
"az whisky (vagy scotch?), mindenesetre nem laza Martini. Más az életérzés."

Jaaa, az lehet. Én mindenesetre úgy értelmeztem a mondatodat, hogy ebben a filmben nem isznak alkoholt :)

230e 2015.03.20. 13:51:22

Carré sok könyvét megfilmesítették, nekem ez tetszik a legjobban. Magát az alapművet már 79-ben egy TV sorozatban feldolgozták már, azt is láttam, nézhető
: www.imdb.com/title/tt0080297/

Skeez 2015.03.21. 02:30:22

Én nem láttam a filmet.
De fontos az, hogy a néző is gondolkodjon, ki lehet a hunyó?
Egyáltalán, cél volt ez a filmesek részéről?
Többször is van erre utalás a blogban (mmint a követhetőség "hiányára"), ezért gondolom azt, hogy nem is biztos, hogy be akarták vonni a nézőket is.
Nem lesz jó hasonlat, de talán olyasmi, mint a Colombo. Már az elején tudni, ki a gyilkos és a nyomozás folyamata érdekes, nem a tettes kiléte.
Tán itt is az lehetett a cél, hogy a folyamatot akarták ábrázolni. Talán inkább a nyomozást akarták bemutatni, no meg az akkori politikai közeget.
Ismétlem: nem láttam a filmet, és a könyvet sem olvastam. Szóval inkább csak okoskodok..
Ezek után illene a filmet megnéznem, de a könyvre nem tudok ráhangolódni.
süti beállítások módosítása