A film 1942-ben játszódik az Észak-Afrikában a tobruk-i csata idejében. Az egyik amerikai tank és legénysége Sgt. Joe Gunn (Humphrey Bogart) vezetésével azt a parancsot kapja, hogy vonuljon vissza a saharai sivatagba, ahol hirtelen egyedül találják magukat. Gunn őrmester és megmaradt kétfőnyi legénysége útközben felszed néhány angol és egyéb szövetséges katonát, miközben két hadifogolyra is szert tesznek. Az olasz Giuseppe (J. Carroll Naish) barátságos viselkedésével teljesen ellentétes a lelőtt német pilóta, Von Schletow százados (Kurt Kreuger) ellenséges és fennhéjázó magatartása. Az egyik szövetséges katona, a szudáni származású Tambul őrmester (Rex Ingram) vezetésével megtalálják a környék egyetlen kútját, amiből még csöpög néhány csepp víz. Egy, vízből teljesen kifogyott és szomjazó német egység is a kút felé tart, akiknek előőrsét elfogják. Gunn azt az üzenetet küldi velük a németeknek, hogy fegyvereikért cserébe kapnak vizet, eltitkolván azt, hogy valójában a kút majdnem teljesen kiszáradt már...
Számtalan háborús propaganda film készült a második világháború folyamán Hollywoodban, amelyek között jó néhány felülemelkedett kategóriáján és klasszikussá tudott válni. Ilyen volt például a Casablanca, és ide sorolható tulajdonképpen a Sahara is, annak ellenére, hogy propaganda jellegét nem tagadhatja le, ami számos elemében visszatükröződik. A legfontosabb persze, hogy a filmbeli különböző nemzetiségű szövetséges katonák legyőzik a németeket (talán ezzel most nem árultam el nagy titkot) - amerikai vezetés alatt. A film másik fő üzenete pedig az, hogy érdemes áldozatokat hozni egy nagyobb, jó ügy győzelme érdekében. A filmben szereplő kisebb szövetséges csapat számtalan tagja meghal, ugyanakkor életüket nem áldozzák fel feleslegesen. Ez az üzenet nem csak a katonák morálját volt hivatott erősíteni, de az otthon maradt családtagokét is. Ugyanakkor a Sahara sokkal őszintébb a legtöbb propagandafilmnél, hiszen mindamellett, hogy megpróbálják az emberek figyelmét felhívni arra, hogy ez itt és most az a szituáció, amikor mindenki kötelességtudatára és szolgálatára nagy szükség van, ugyanakkor nem hallgatja el azt, hogy milyen magas árral járhat ez a szolgálat. Nem véletlenül halnak meg olyan sokan a kis szövetséges csapatból, ami egyfajta lelki felkészítés a társadalom minden (civil és katona) tagja számára. És ami a lényeg, hogy soha, de soha nem szabad a küzdelmet feladni, még akkor sem, amikor minden körülmény kedvezőtlen, és az esélyek sokkal inkább mutatnak vereségre, semmint győzelemre.
A film elkészítéséhez z amerikai kormány és a hadsereg nem csak pénzzel, de eszközökkel is hozzájárult, ugyanis a Saharaban az amerikai 4. páncélos hadosztály hadi eszközei és katona statisztái is láthatóak.
A történetet Phillip MacDonald, míg a forgatókönyvet John Howard Lawson írták, amelyben propagandafilmeknek „megfelelően” jó néhány lyuk és hihetetlen elem található, azonban háborús filmeknél ez általában nem szokott túl nagy problémát okozni, és nem rontják el a filmélményt. Amint az várható egy háborús propagandafilmnél, a Sahara is a bátorságot és az önfeláldozást állítja a központba, azonban a film ennél mélyebbre is megy, annak ellenére, hogy a szkript számos klisével dolgozik, amelyek segítségével nemcsak azt mutatja be, hogy mit is ért a hazafias kötelesség alatt a háborús szolgálat során, de egyfajta ideológiai vagy morális súlyt is ad a filmnek az „isten is velünk van” üzenetével.
A kliséken kívül is számtalan kisebb-nagyobb hiba található a filmben. Az uniformisok és a kiegészítők történelmileg nem mindig hűek, de ennél nagyobb probléma, hogy a történet számos hihetetlen elemet tartalmaz. Az első és legfontosabb, hogy egy maréknyi szövetséges katona megállít és legyőz egy sokkal nagyobb létszámú és jobban felszerelt német egységet egy olyan helyen, ami nem annyira megerősített, hogy a valóságban is esélyük lehetett volna a győzelemre. Az is már-már a csoda kategóriájába tartozik, hogy a németek akkor adják meg magukat, mikor Bogie éppen kifogy a lőszerből. Az is elég hihetetlen, hogy a szövetséges katonák nem lövik le a fogjul ejtett német pilótát, annak ellenére, hogy alig van vizük, ráadásul még nagyképűen is viselkedik és számtalan egyéb galibát okoz. Ellentétben vele, az olasz hadifoglyot barátságosnak mutatták be, aki már majdhogynem szövetségesként viselkedik. Ez sem véletlen, hiszen ekkoriban (1943) már esedékes volt az olaszországi partraszállás, és meg akarták nyerni az olaszok jóindulatát.
Na, de ezek mind-mind olyan elemek, amelyekkel számtalan háborús filmben szembesülhetünk, alapvetően nem rontják el a szórakozásunkat, hiszen tisztában vagyunk azzal, hogy nem egy dokumentum filmet nézünk.
Humphrey Bogart tökéletes volt a tankparancsnok Sergeant Joe Gunn szerepében. Viharvert arca és személyisége tökéletesen illeszkedett a sivatagi környezetbe. Persze ez nem egy olyan nehéz szerep, amit más ne tudott volna ugyanilyen jól eljátszani, de ő mindig képes egy nagyon egyéni sajátosságot adni egy-egy egyszerűbb karakternek is. Szokatlan volt őt egy szimplán hősies karakterben látni, akinek nincs semmilyen antihős jellegű negatív tulajdonsága, de ebben is remek volt. Persze a karakter egyszerűségénél fogva nem volt annyira érdekes, mint híresebb és összetettebb szerepei, de hozta, amit hoznia kellett, sőt annál egy kicsivel többet is.
Rex Ingram szudáni fekete őrmester figurája volt talán a második legérdekesebb Bogie karaktere után, akit a szövetséges katonák egyenrangú bajtársukként kezelnek. És feketeként egyben egyike a film leghősiesebb karaktereinek is, ami nagyon ritka volt a kor filmjeiben. Nem sok fekete színész tudott magának tisztességes megélhetést kiharcolni Hollywood stúdió rendszerében, de Rex Ingram egyike volt ezeknek. Számos híres filmben játszott mellékszerepet, mint például a Bagdadi tolvaj.
Habár a Sahara közel sem sorolható a legnagyobb klasszikusok közé, de azért mégiscsak klasszikus, ami bebizonyította, hogy korántsem kell több ezer statiszta ahhoz, hogy egy látványos és szórakoztató háborús dráma készüljön. Sőt, még csak az sem kell, hogy akciójelenetből álljon az egész film, ugyanis itt inkább csak az utolsó húsz percben látható igazi csatajelenet. Elég egy csapat remek színész, egy jó rendező Korda Zoltán, egy jó operatőr Rudolph Maté és egy jó zeneszerző Rózsa Miklós személyében. Nem is beszélve a film atmoszférájáról, ami néha annyira erős, hogy a néző határozottan megszomjazik alatta, szóval inkább némi folyadékkal a kezünkben nézzük, semmint popcornnal.
Értékelés: 8/10
