Az éjszaka az úton Raoul Walsh szocio drámája és korai film noirja, amelyet olyan sztárok vittek sikerre, mint George Raft, Ann Sheridan, Ida Lupino és Humphrey Bogart. Bogartnak ez volt az utolsó mellékszerepe, ugyanis ezt a filmet már közvetlenül a főszereplésével készült High Sierra, majd a Máltai sólyom követte, amellyel pedig végérvényesen vezető színésszé avanzsált.
A film a nagy gazdasági válság időszakában játszódik a '30-as években és amelynek főszereplői Joe (George Raft) és testvére Paul Fabrini (Humphrey Bogart), önálló teherfuvarozók, akik állandó küzdelemben állnak a munkakörülményekkel és a hitelezőkkel. Annyira sokat dolgoznak, hogy még alvásra is alig van idejük, ugyanakkor állandóan csak egy hajszálnyi választja el a őket az anyagi csődtől. Paul felesége Pearl (Gale Page) nem véletlenül retteg attól, hogy férjét közúti baleset éri, ugyanakkor nagyon szeretne már gyereket, amit Paul eddig visszautasított anyagi kilátástalanságuk miatt. Joe közben beleszeret Cassie-be (Ann Sheridan), a vagány pincérnőbe, aki azért keres éppen másik munkát, mert az előzőt otthagyta az erőszakosan közeledő főnöke miatt. Útközben szemtanúi lesznek egy halálos közúti balesetnek, mely a sofőr fáradtsága miatt következett be. Nem sokkal később őket is utoléri a balszerencse: Paul elalszik a volánnál, és a balesetben az egyik karját is elveszti. Mivel teherautójuk összetörik, Joe arra kényszerül, hogy feladja függetlenségét, és régi barátjánál, Ed Carlsennél (Alan Hale) vállaljon sofőri munkát, aki egyszerű sofőrből küzdötte fel magát cégvezetővé. Ed felesége Lana (Ida Lupino) beleszeret Joe-ba, aki viszont állandóan elutasítja a nőt azzal, hogy Ed a barátja. Lana azt gondolja, hogy ha megöli a férjét, akkor megszerezheti Joe-t...Raoul Walsh rendező még a némafilmek korában kezdte filmes pályafutását és a korszak egyik legnagyobb rendezőjétől, D.W. Griffith-től tanulta a szakma csínját-bínját, majd a későbbiekben Humphrey Bogart karrierjének egyik akcelerátorává vált. 1939-ben szerződött a Warner Bros.-hoz, a stúdióhoz, amely Bogie-t is alkalmazta, majd még ebben az évben elkészítették első és talán legjobb közös filmjüket, az Alvilág alkonyát, amelyben még James Cagney játszotta a főszerepet Bogart előtt. Majd következett 1940-ben az Éjszaka az úton, amiben Bogie még mindig mellékszereplő, de már nem sokat kellett várni harmadik közös filmükre, az 1941-es High Sierrára, ami már Humphrey Bogartról szólt. Bár a három közül egyértelműen ez a leggyengébb film, azonban a színészeknek köszönhetően mégis csak sikeres tudott lenni a közönség körében.
Az éjszaka az úton legnagyobb hibája, hogy élesen két részre osztható, olyannyira élesen, hogy a nézőnek joggal lehetett olyan érzése, hogy két külön filmet lát, amelyek mind műfajukban, tónusukban, atmoszférájukban és fókuszukban különböznek. Ennek legfőbb oka valószínűleg az volt, hogy a forgatókönyvet Jerry Wald és Richard Macaulay két különböző történetből gyúrta össze. Az egyiknek A.I.Bezzerides 1938-as Long Haul c. regénye, a másiknak pedig az 1935-ös Bette Davis és Paul Muni főszereplésével készült Bordertown c. film szolgálta az alapját. Ennél fogva a film első fele, a Fabrini fivéreket ért balesetig egy realisztikus szociodráma, a másik fele pedig egy manipulatív femme fatale által irányított noir történet.Egyértelműen az első rész a jobb minden szempontból, ami nem véletlen, hiszen a Warner filmstúdió a '20-30-as években a gengszterfilmek mellett vagy azokkal együtt a hasonló jellegű, társadalmi kérdéseket, osztályokat bemutató szociodrámákra szakosodott, és amiben most sem tudott hibázni. Ebben a részben a Fabrini testvérek jelképezik az egyszerű átlag amerikaiakat, akik '30-as években, a Great Depression (A Nagy Gazdasági Válság) időszakában próbálnak boldogulni, megélni és megélhetést biztosítani a családjuknak. Ezért ők mindent megtesznek, nagyon nehéz, sokszor életveszélyes és embertelen körülmények között dolgoznak éhbérért, miközben a kapzsi nagyvállalkozókkal és a korrupt hivatalnokokkal is meg kell küzdeniük. A film ezen része szinte egy időutazásnak is felér, hiszen nagyon realisztikusan mutatja be a korszakot, annak egy kis szegletén, a magán teherfuvarozókon keresztül. A válság miatt számos farmer tönkrement, akiknek szinte az egyetlen lehetősége az volt, hogy fuvarozókká váljanak, és olyan árut szállítsanak, amelyeket előtte ők termeltek. Az ilyen fuvarozók számára az egyetlen esélyt a mezőgazdasági termékeket adták, mivel az ipari/csomagolt árukat a nagyvállalatok alkalmazott sofőrei szállították. Mint a gazdaság szinte minden területén ebben a korban, itt is farkastörvények uralkodtak, ahol csak a legkeményebb fickók tudtak megélni. A filmbeli Fabrini fivérek ilyenek, egyszerű, tisztességes, de kemény fickók, akiknek karaktere modellül szolgált későbbi hasonló témájú filmekben. Mai szemmel nézve azt gondolhatjuk, hogy a filmben erősen eltúlozzák a teherautó vezetés/szállítmányozás veszélyességét, hiszen úgy tűnhet, hogy szinte lehetetlen nemcsak, hogy megélni ebből a tevékenységből, de mintha még az életben maradás is csak nagy nehézségek árán sikerülhetne. Bár a film nyilvánvalóan nagyon drámai akar lenni ebben a részben, azonban a valóság korántsem állt annyira távol ettől, mint az gondolnánk manapság, mindazonáltal mégiscsak lesz egyfajta "munkásosztály hősei" jellege a filmnek.A Fabrini testvérek balesete után a film átmegy egy nagyon korai noir melodrámába, amelyben már nem Joe, a keményen küzdő és dolgozó (ekkor még) realisztikus alsó osztálybeli karaktere a központi figura, hanem átadja ezt a helyet a manipulatív és mentálisan nem teljesen beszámítható femme fatale szereplőnek, amivel egyidejűleg Joe realisztikus munkás karaktere átmegy egy (kicsit buta) noir antihősbe. A második részt Lana szemszögéből láthatjuk, ami által Joe karakterének jelentősége erősen lecsökken. Mivel a film 1940-es, tehát még a "hivatalos" noir éra előtt készült kicsivel (azt ugye az 1941-es Máltai sólyomtól számítják), ezért ekkor a műfaj elemei, stílusjegyei még kiforratlanok voltak. Ez a kiforratlanság aztán a noir szakasz szinte minden elemében visszaköszön, de legelsősorban is a karakterekben, és annak ellenére, hogy számos klasszikus noir karakter jelen van a filmben (femme fatale, antihős, "jó kislány" és a megölendő férj) azonban ezek kicsit még mások, mint a klasszikus noirokban, így aztán megfelelőbb, ha proto noir karaktereknek nevezzük őket.
A mentálisan kiegyensúlyozatlan, a férfit mindenáron megszerezni és birtokolni akaró és ezért még gyilkosságra is képes femme fatale karakterrel számos későbbi noirban találkozhatunk (pl. Leave her to Haven, Angelface, Alkony sugárút stb.), itt még annyiban különbözik tőlük, hogy minden hidegsége és a gyilkosság ellenére mintha kevésbé lenne elszánt és makacs, hiszen a bírósági tárgyalás folyamán megtörik a tudatalatti lelkiismeret-furdalása miatt. Ez a noirok igazi végzet asszonyaival a későbbiekben már nem fog előfordulni. Lana karaktere azért is lóg egy kicsit a levegőben, mert egyes cselekedetei mintha kifejezetten illogikusak vagy csak simán érthetetlenek lennének. Az egyik legfontosabb, hogy miért gondolja azt, hogy ha a férje nem áll az útban, akkor megszerezheti Joe-t, aki egyébként soha semmilyen tanújelét nem adta vonzalomnak. Ezt meg lehet(ne) magyarázni a proto antihős karakter gyengeségével is, aki mindig csak a férjére hivatkozva utasította el, és soha nem mondta ki, hogy azért, mert másba szerelmes. Ugyanakkor véleményem szerint ez inkább csak a forgatókönyvírók hibája, akik így akarták elérni azt, hogy Lana megölje férjét. Mindenesetre az a tény, hogy Lana elveszti kapcsolatát a valósággal és félreértelmezi a körülötte lévők motivációit, csak erősíti karaktere mentálisan problémás voltát.Joe proto antihős karaktere (legalábbis egy darabig) sokkal távolabb áll a későbbi antihősöktől, mint Lana a klasszikus femme fatale-októl. Bár azokhoz hasonlóan, de attól függetlenül elveszti férfiasságának egy jó nagy részét, és válik a manipulatív femme fatale játékszerévé, hogy a nő soha nem tudja elcsábítani. Joe ráadásul az "igazi" antihősökkel szemben, és annak ellenére, hogy a legalsóbb rétegekhez tartozik a film elején, társadalmilag mégsem kívülálló, és nem is akar azzá válni. Ellenkezőleg, azért küzd, hogy még oszloposabb tagja lehessen ennek a társadalomnak, ezért aztán az sem véletlen, hogy karakterétől minden csalódás és bukkanó ellenére is távol áll a kiábrándultság. Az élet nehézségeire inkább dühvel és még nagyobb elszántsággal reagál, semmint cinizmussal, amit még a végzet asszonya sem igazán hoz elő belőle. Joe Lana hatására inkább csak szimplán elveszti az erejét, lendületét, energiáját. Joe is tesz pár olyan dolgot, aminek okát inkább csak találgatni lehet. Az első, hogy miért nem mondja meg Lanának kerek-perec, hogy más nőbe szerelmes, a másik pedig az, hogy miért fogadja el a Lana által felkínált vezetői állást a férj halála után? Joe tisztában van a nő érzéseivel, amit nem tud és nem is akar viszonozni, ugyanakkor mégiscsak elvállalja a munkát, ami által nyilvánvalóan sok időt kell majd a nővel töltenie. Úgy tűnik, hogy Joe legfontosabb gyengesége nem szexuális jellegű, mint a legtöbb klasszikus antihőséé, hanem sokkal inkább előrejutási ambícióiból fakad.
Cassie, Joe szerelme, a film "jó kislány" karaktere is különbözik a későbbi noirok hasonló női szereplőitől, akikkel ellentétben meg tudja tartani szerelmét a femme fataleval szemben. Cassie egyértelműen érdekesebb és sokszínűbb, mint a későbbi noirok "jó kislányai" és annak ellenére ebbe a kategóriába tartozik, hogy karaktere kissé homályos: jól érzékelhetően az a nő, akinek történt már egy és más a múltjában (ez inkább femme fatale-os tulajdonság), azonban minden kezdeti vagánysága ellenére örömmel lecövekel a férfi mellett. Ugyanakkor Lanához hasonlóan tőle sem áll távol a manipuláció, amivel aztán mintha azt üzenné a film, hogy ez egy olyan alap női tulajdonság, amellyel minden nő rendelkezik, és amit akár jó, akár rossz célokra használnak, a végeredménye ugyanaz: a férfi már nem irányítja saját életét, ezt a képességet a nők átveszik tőle a manipuláció eszközének köszönhetően.A megölt férj karakterét is számos későbbi noirban viszontláthatjuk, azonban itt sokkal nagyobb súlyt képvisel, vagy legalábbis jobban megismerhetjük és sokkal szimpatikusabb, mint későbbi áldozat társai. Ed Carlsen hiába cégvezető már, az attitűdje és viselkedése továbbra is inkább a sofőrökéhez áll közelebb, amit a film egyértelműen pozitív tulajdonságnak láttat, függetlenül attól, hogy nagyon be tud rúgni, és nem tartozik a kifinomult emberek közé. Mindezt barátságossággal, közvetlenséggel és természetességgel ellensúlyozza, amely tulajdonságait nem véletlenül kedveli Joe és utálja annyira Lana.
A film két része közötti átmenet sokkal döccenő mentesebb lehetett volna, ha a második szakaszt is Joe szemszögéből láthatnánk. Ezáltal nem csak fókuszában, tónusában lehetett volna kicsit kiegyenlíteni a két rész közötti óriási különbséget, de a rejtélyesség és izgalom is magasabb csúcsokat döngethetne. Ha Joe szemszögéből látjuk a történetet, akkor nem tudnánk rögtön, hogy nem baleset volt a gyilkosság, és azt sem, hogy Lana a gyilkos, ezáltal két ütős csavarral gazdagíthatták volna a film izgalmait az alkotók.
A szöveg, a dialógusok a film egyik erőssége, hiszen megfelelően kemény, noiros, helyenként szellemes, amiből esetenként még a noirokban később megszokott szexuális töltet sem hiányzik, és ráadásul mindezt úgy, hogy a szex konkrétan téma lenne.
A film színészei is remekül játszottak, de ezt azért előzetesen el is vártuk a főszerepeket játszó George Rafttól, Ida Lupinotól, Ann Sheridantől és Humphrey Bogarttól. Azt az extrát is megkapjuk tőlük, hogy a filmben látható párosok: Raft-Bogart, Raft-Lupino és a Raft-Sheridan között is remekül működött a kémia, ahogy mondani szokták.George Raft játszotta Joe Fabrinit, aki karrierjének csúcsán volt ebben az időszakban. Ő James Cagneyvel és Edward G. Robinsonnal a '30-as évek legnépszerűbb, vezető "gengszter" színészei közé tartozott, bár nem versenyezhetett az előző kettő tehetségével és karizmájával. Humphrey Bogart sokáig az árnyékában maradt, ami manapság már kissé érthetetlen, azonban az élet, na és persze Bogart idővel elrendezte a köztük lévő sorrendet. Bogart következő két film szerepét, a High Sierra és a Máltai sólyom főszerepét is eredetileg George Raftnak ajánlották fel először, azonban Bogie lebeszélte róluk, és Raft inkább egy másik Walsh filmben vállalt szerepet. A többi már történelem. Itt George Raft kivételesen egy munkásosztálybeli karaktert játszik, a film első felében kiválóan, a másodikban kicsit halványabb és kevésbé energikus a cégvezetővé avanzsált karakterben, azonban ez nem feltétlenül az ő hibája, hanem inkább a forgatókönyvíróké és a rendezőé.
Humphrey Bogart Paul Fabrini karaktere legfőképpen a film első felében látható, a második szakaszban már szinte alig bukkan fel. Paul Fabrini Joe-hoz nagyon hasonló karakter, bár kettejük között egyértelműen Joe a vezető, aki mintha óvni is próbálni testvérét. Paul ezt lojalitással hálálja meg, és felesége folyamatos aggódásai ellenére sem hagyja Joe-t egyedül. Bogart itt kivételesen egy realisztikusabb és egyben "jó" karakterben láthatjuk, amely elég ritkának számít a sztár státusz előtti karrierjében.
Ann Sheridan Cassie karakterében minden jó kislánysága ellenére, vagány és cinikus, ráadásul a manipulációs készség sem áll távol tőle, azonban ennek ellenére ő az a női karakter, aki van annyira jó morálisan, hogy kiérdemlje a férfi főszereplő szerelmét. Ann Sheridan egészen kiváló volt itt, és nagyon színessé tette a film kevésbé látványos női szerepét.Aztán persze ne feledkezzünk meg Ida Lupinoról sem, aki a második rész minden hibája ellenére remek volt a kissé elmebeteg és szívtelen femme fatale szerepében, annak ellenére, hogy a bíróságon és a börtönben játszódó jeleneteket már túljátszotta. Ezt megelőzően azonban volt jó néhány olyan arca, ami kivételes tehetségéről árulkodnak.
A férj karakterét lehet, hogy azért is éreztük annyira hangsúlyosnak a filmben, mert Alan Hale annyira kiválóan játszotta. Ő az a típusú nagyhangú, jó kedélyű ember, aki a haverja vállát mindig szélesen meglapogatja, és aki hajlamos a saját viccein nevetni. Alapesetben érthető, hogy feleségét miért is irritálja mindez, ugyanakkor Hale mégis képes ezt a karaktert egy szerethető és szimpatikus emberré tenni, olyannyira, hogy a játéka által Lana még ellenszenvesebbé válik, amiért nem szereti.
A film operatőre Arthur Edeson (Máltai sólyom, Casablanca) volt, a zenéjét pedig Adolph Deutsch szerezte (High Sierra, Máltai sólyom), mindketten számos Bogart filmben közreműködtek. A fényképezésnél láthatunk pár noiros képet, azonban ez a film egyiküknek sem tartozik a kiemelkedő munkájuk közé, inkább csak hozták a kor szokásos színvonalát.
Raoul Walsh a film egyenetlensége ellenére egy jónak mondható darabot rendezett, amely egyszerre mutatja be realisztikusan az adott kort, a nagy gazdasági válság korát illetve annak egy szeletét, valamint tud a klasszikus noirok előfutárává válni, annak minden gyerekbetegségével együtt. A film dialógusai, díszletei, színészei kiválóak, és amelyek valamennyire ellensúlyozni és feledtetni tudják a hibákat.
Értékelés: 7/10
A gyilkosság jelenete, amelyben Lana megöli a férjét:
