Time goes by

Grand Hotel 1932

2017. május 04. 14:41 - Time Goes By

Több szempontból is különleges helyet foglal el a filmtörténelemben ez a Pre-Code (cenzúra előtti) MGM dráma . A Grand Hotel volt az első olyan film, aminek fókuszában olyan szereplők állnak, akik a történet kezdete előtt ismeretlenek voltak egymás számára, de életük egy bizonyos helyen keresztezi egymás, amelyek hosszabb-rövidebb ideig összefonódnak, majd kilépnek egymás életéből. Mindemellett a Grand Hotel az egyetlen olyan film, amelyik elnyerte a legjobb filmnek járó Oscar-díjat, anélkül, hogy akárcsak jelölték volna bármilyen más kategóriában, valamint ez volt az első un. "all-star" színészcsapattal - közte Greta Garbo, John Barrymore, Lionel Barrymore, Joan Crawford - készült nagy költségvetésű film, ami megjelenésének időpontjáig a legdrágábbnak hatott a gazdag és előkelő környezetnek, díszleteinek és az elegáns kosztümöknek köszönhetően.

A film öt, egymás számára (kezdetben) idegen ember életének egy rövid szakaszát - két napját - követi nyomon, amit Berlin legdrágább és legelegánsabb szállodájában töltenek. A depressziós és szorongásokkal teli, az öngyilkosság gondolatával kacérkodó balerina Grusinskaya (Greta Garbo), az elszegényedett szerencsejátékos, de ízig-vérig úriember Baron Felix von Geigern (John Barrymore), aki lopni kényszerül, hogy pénzt szerezzen és fenntarthassa megszokott életmódját, a haldokló szegény könyvelő Otto Kringelein (Lionel Barrymore) elhatározza, hogy halála előtt egyszer végre luxusban él egy pár napig, a színésznői karrierről álmodozó gépíró Flaemmchen (Joan Crawford), aki ezért bármit, még a prostitúciót is bevállalja és Preysing (Wallace Beery), az agresszív gyárigazgató, akinek mindenképpen sikeresen le kell zárnia egy üzletet, hogy ne menjen tönkre. Az életük valamilyen szempontból összekapcsolódik, amelynek során drámai, komikus és romantikus eseményeknek leszünk szemtanú...A Grand Hotel egy olyan igazi, a maga korában hatalmas népszerűségnek örvendő sztárokat felvonultató glamúr Metro-Goldwyn-Meyer melodráma, vagy akár szappanopera, mint amelyek a későbbiekben igazán naggyá tették a stúdiót, azzal a különbséggel, hogy ez a film a mai napig is megállja helyét. A film roppant modernek és innovatívnak számított megjelenése idejében, és bár egyes részleteiben nyilván megöregedett már egy kicsit mára, de korántsem annyira, mint amennyire általában egy 85 éves MGM dráma szokott. A film készítése előtt a stúdió vezetői nagyon aggódtak amiatt, hogy anyagilag hatalmas bukás lesz, ha ennyi sztárt szerepeltetnek egy darabban, ahelyett, hogy elosztanák őket öt különböző filmre, azonban félelmeik alaptalannak bizonyultak, hiszen a Grand Hotel hatalmas közönség és szakmai siker lett.  

Az egész film ebben a csillogó környezetben, a Grand Hotelben játszódik, ahol emberek, vendégek érkeznek és távoznak, alkalmazottak sürgölődnek, lépnek be és ki egymás életébe-életéből. "Emberek jönnek-mennek. Soha semmi nem történik". Látszólag ez igaz is, hiszen mindenki éli a saját életét, mindenkinek megvan a saját története és mindenki próbálja a saját problémáit, drámáit megoldani. Valójában azonban mindannyian hatással lesznek a mások életére, akár akarják, vagy nem akarják, vagy akárcsak tudatában is lennének ennek. Aztán persze távoznak a hotelből, ezzel együtt általában egymás életéből is, és újak érkeznek, új történetekkel és problémákkal, miközben mi nézők azon gondolkodunk, hogy ezen útkereszteződések tényleg véletlenek-e, vagy esetleg van valami szervező, rendező erő mögöttük. Nem véletlen a Grand Hotel csillogása és fényűzése. A film 1932-es, tehát a nagy gazdasági világválság alatt készült, amikor emberek milliói éheztek és éltek teljesen reménytelen és kilátástalan helyzetben Amerikában, ezért a moziba járás - a létező legolcsóbb szórakozás - akkoriban egyet jelentett a valóságtól való meneküléssel (ahogy azt Woody Allen a Kairó bíbor rózsájában annyira jól bemutatta). Nem szegénységet akartak látni, hiszen azt láthatták folyamatosan maguk körül, hanem nagy sztárokat és olyan luxust, amiről legalább álmodozhatnak majd, ugyanakkor szükségük volt valamilyen fajta együttérzésre is, vagy legalábbis egy olyan fajta erkölcsi megerősítése, amelynek eredményeképpen embernek érezhették magukat. A Grand Hotel mindenre nagyon ráérzett, hiszen a csillogó környezeten túl olyan karaktereket láthatunk, amelyek kielégítik ezeket a vágyakat, mivel többségük nagybetűkkel sugározza magából a korszak egyik legfontosabb hollywoodi üzenetét: a pénz önmagában nem boldogít.

A forgatókönyvet William A. Drake írta saját 1930-as azonos című színpadi művéből, ami Vicki Baum 1929-es Menschen im Hotel c. regényén alapult. A régi filmek sokkal beszédesebbek és dialógus központúbbak voltak a mai filmeknél, ami különösen igaz volt a hangosfilmek megjelenésének első pár évében, amikor szemmel láthatólag nagyon élvezték a hang előnyeit. Nagyon igaz ez a Grand Hotelre is, amiben szinte folyamatosan beszélnek, de szerencsére a dialógusok többsége éles és szellemes, amit érdekes karakterek szájából hallhatunk, ugyanakkor azért tartalmaz jó néhány szerintem felesleges párbeszédet, amelyek miatt néha kissé unalmassá válik a film.A Grand Hotel fókuszában az az öt karakter áll, akik kezdetben mindannyian a saját problémájukkal illetve annak megoldásával vannak elfoglalva, azonban a történet során fokozatosan felhagynak ezzel az önző szemlélettel, és egyre nagyobb mértékben bevonódnak egy másik ember életébe, és nyitottak lesznek másokra (legalábbis a többségük).

A karakterek mindegyikének - a szegénytől a gazdagig -  meg vannak a maga hibái, emberi gyengeségei, akik mindannyian képesek elítélendő és erkölcstelen dolgot tenni annak érdekében, hogy megoldják a drámáikat. És bár senki nem áll erkölcsileg a másik felett, azért mégiscsak vannak szimpatikusabb és kevésbé szimpatikus szereplők- jellemzően a szegényebbek a szimpatikusabbak. Grusinskaya mentálisan nehezen viseli azt, hogy karrierje elhalványulni látszik, és minden gazdagsága ellenére depressziósan az öngyilkosság gondolatával kacérkodik. Baron azért, hogy életstílusát fenntarthassa lopnia kell, amivel egészen addig nincs különösebb erkölcsi problémája, amíg olyan emberektől nem lop, akiket megkedvel. Flaemmchen, a jószívű és jobb életre vágyó szegény gépírónő bizony a prostitúciót is bevállalja annak érdekében, hogy elérhesse célját és színésznő válhasson belőle. Kettejük (Baron és Flaemmchen) karakterén keresztül válik nyilvánvalóvá az a tény, hogy a filmet még a cenzúra bevezetése előtt készítették, hiszen egy tolvaj és egy prostituált (ez utóbbit nyíltan még csak megemlíteni sem szabadott a későbbiekben) szimpatikus és kedves karakter lehetett, Baron ráadásul még roppant erkölcsös is a maga módján. Kringelein a szegény haldokló könyvelő hibája csak annyi, hogy élete utolsó napjaiban kicsit ki akar rúgni a hámból, és mivel úgy érzi, hogy nem kell már semmilyen társadalmi szabálynak és elvárásnak megfelelnie, ezért lerészegedik, kártyázik, és beolvas volt főnökének, ami miatt csak még szimpatikusabb lesz. Preysing a gyártulajdonost csak hajszál választja el a csődtől, aminek elkerüléséért bármilyen svindlire hajlandó, sőt agresszív és erőszakos természete miatt végig olyan érzésünk van, hogy ennél még sokkal rosszabbra is képes.  A karaktereket a kor legnagyobb színészei között számon tartott sztárok alakították, akik mintha egy kicsit magukat is játszották volna, legalábbis Greta Garbo és Joan Crawford.

A Grusinskayat a késői némafilmek és korai hangosfilmek korszakának egyik legnagyobb ikonja Greta Garbo játszotta, akit jelenleg az ötödik legnagyobb hollywoodi színésznőként tartanak számon. Az ő életét is végigkísérte a depresszióra való hajlam, ami érzékelhető is volt általában a játékában, amiben mindig volt egy adag csendes szomorúság. Mivel némafilm színésznőként kezdte pályafutását, ezért játékában mindig jelen voltak a korszak színészi eszközei, ami miatt a hangos filmekben már egy kicsit teátrálisnak és ódivatúnak hatott. Ez sajnos felfedezhető ebben a filmjében is. A Grand Hotelban (is) számtalan alkalommal nagyon eltúlzott arcjátékot alkalmaz és néhányszor teljesen felesleges és nagyon színpadias pózokat vesz fel. Bár karaktere a film elején karrierje elhalványulása miatt éppen öngyilkosságot akar elkövetni, azonban rögtön előbukkan az energikus és élettel teli nő  a depresszió ködéből, amint szerelmes lesz Baronba, a hotel elegáns tolvajába. A film első felét ennek megfelelően depressziósan és letargikusan játssza, a film második felében pedig egy szerelmes és feldobott nőhöz illően hatalmas (és talán túlzott) energiával játszik, és a kettő között nincs igazi átmenet. Mintha egyik állapotból csöppent volna  a másikba. Ugyanakkor Garbo minden színpadiassága ellenére rögtön láthatjuk azt a karizmát, ami miatt ikonná tudott ő válni, ráadásul az ő szájából hallhatjuk a film legismertebb - a történet elején a karakteréhez illően megfelelően depressziós - sorát, ami jelenleg 30. az AFI leghíresebb filmidézeteinek listáján: "I want to be alone", azaz "Szeretnék most egyedül maradni."

A film férfi főszereplője Baron, az arisztokratikus hotel tolvaj és szerencsejátékos a film legtragikusabb karaktere. Ő az a szereplő, akinek sorsa az összes többivel összefonódik, egyfajta központi figura, míg a többi karakter nem kapcsolódik össze az összes többivel.Tolvaj létére az egyik legnemesebb karakter, akinek sorsa jobbra fordulásáért és szerelméért szorítottak a nézők, és akit John Barrymore nagyon finoman és elegánsan játszott. Testvére, Lionel Barrymore alakítja a szegény és kissé gyámoltalan könyvelőt, Otto Kringeleint, aki kicsit meg akarja édesíteni utolsó napjait. Miután összetalálkozik volt főnökével Preysinggel és a halál biztos tudatában már nem kell semmi miatt félnie vagy aggódnia, hogy elveszíti az állását, végre szembeszáll és megmondja a magáét az erőszakos és őt korábban lenéző, kihasználó és kizsákmányoló munkaadójának, aki mindemellett a legjószívűbb karakter az összes közül. A két Barrymore volt a film sava-borsa, nem véletlen, hogy az ő közös jeleneteik a legjobbak.

Hozzájuk csatlakozik még Joan Crawford a feltörekvő gépíró lány szerepében, aki eszméletlenül jól játszik, annyira, hogy még jobb lehetett volna a film, ha ő lett volna a női főszereplő, ugyanis a játéka sokkal természetesebbnek, játékosabbnak és szexisebbnek - egyszóval modernebbnek - tűnik, mint Garboé. Vonzó játéka is hozzájárult ahhoz, hogy karaktere annyira szimpatikussá válik a filmben, annak ellenére, hogy bevállalja a prostitúciót a film gazfickója, Preysing mellett, mindezt úgy, hogy valójában a jóképű Baron tetszik neki. A film pre-code jellegének előnye, hogy egyáltalán nem próbálják meg a prostitúció tényét elmismásolni, sőt több jelenetben is nyíltan utalnak rá (az egyik ilyen a poszt végi videóban látható). John Barrymorenak vele is remek jelenetei voltak, kettejük között sokkal izgalmasabbnak tűnik a flört, mint Barrymore és Garbo között.

Wallace Beery alakítja a film villainjét, a nagy gazdasági válság időszakának mumusát, az erőszakos, és kapzsi, a gazdasági helyzetével visszaélő gyárost Preysinget, aki Flaemmchent nemcsak a gépírónőjének, de a prostituáltjának is alkalmaz. Az ő kegyetlen, minden moralitástól mentes unszimpatikus karaktere adja meg leginkább a korszak szegény nézőjének az erkölcsi elégtételt.Az operatőr William H. Daniels volt, akit akár Garbo személyes operatőrének is nevezhetünk, legalábbis a színésznő visszavonulásáig, hiszen szinte az összes filmjét ő fényképezte. (A későbbiekben viszont részt vett néhány film noir készítésében is, mint pl. a Brute Force.) A Grand Hotel fényképezése egészen kiváló és újító jellegű volt a maga korában. A legjobbak a hotel csarnokában történő fényképezések voltak, ahol gyakran alkalmazott a maga korában Hollywoodban még nem látott furcsa szögekből, valamint a legfelső emeletről a földszintre történő fényképezést. Szintén nagyon innovatívak (és a korban szokatlanul realisztikusak) voltak azok a szinte dokumentarista jellegű jelenetek, amelyekben a hotel vendégeit látjuk jönni-menni a forgóajtón keresztül lift felé, a lépcsőn vagy a folyosókon. Azok a jelenetek is nagyon kreatívak voltak amelyekbe a kép éppen két beszélgető főszereplőre fókuszál, közben látjuk mellettük, mögöttük elmenni olyan karaktereket, akivel majd valamilyen szinten összefonódik a sorsuk.

Edmund Goulding rendezőnek sikerült a maga korában nagyon modern és sok szempontból újító filmet készíteni, aminek egyik legnagyobb erőssége, hogy teljesen kiszámíthatatlan. A filmben ugyanis közel egyforma arányban láthatóak drámai, komikus és romantikus elemek, ami miatt nem megjósolható, hogy hogyan is ér majd véget. Végig olyan érzésünk van, hogy bármilyen irányba elmehet a film, amelyben minden szappanopera jellege ellenére nem garantált a happy end. A Grand Hotel a filmtörténet fontos mérföldköve volt, egyike a legelső igazán modern filmeknek, ami a mai napig is élvezhető a helyenként szinte kényszerszerűen sok dialógus és Garbo régifajta teátrális színészi játéka ellenére is.

Értékelés: 1932: 10/10 2017: 8/10

Joan Crawford és John Barrymore egyik közös jelenete:

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr1212469619

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.