Time goes by

Az Aranytó (On Golden Pond) 1981

2017. május 30. 17:29 - Time Goes By

10 Oscar-jelöléséből hármat megnyert Mark Rydell romantikus drámája, amelynek középpontjában nem fiatal, szerelemre éhes emberek, hanem egy hetvenen felüli házaspár áll. Nem véletlenül tartják ezt az egyik legjobb  idősebb emberek kapcsolatát bemutató filmnek, hiszen nemcsak végtelenül szívmelengető, humoros és egyben drámai, de olyan színészóriások tették fel pályafutásukra a koronát a filmbeli alakításukkal, mint Henry Fonda és Katharine Hepburn, akik mindketten elnyerték az Oscar-díjat.

Norman Thayer (Henry Fonda) nyugdíjas egyetemi professzor és felesége Ethel (Katharine Hepburn) idén is az Aranytó melletti házukban töltik a nyarat, hasonlóan az elmúlt 48 évhez. Az idei nyár azonban több szempontból is különleges, hiszen Norman most ünnepli 80. születésnapját, és még régen nem látott lányuk, Chelsea (Jane Fonda) is meglátogatja őket vőlegényével idősebb Billy Ray-vel (Dabney Coleman) és leendő mostohafiával ifjabb Billy Ray-jel (Doug McKeon). Chelsea és Billy Ray Európába utaznak nászútra, ezért a kamaszkorú Billyt az idős házaspárnál hagyják a szünidőre. Az állandóan morgolódó és mindenkivel nagyon szarkasztikus Norman és a kezdetben kissé flegma kamaszkorú Billy között jó barátság alakul ki, ami féltékenységgel tölti el az Európából visszatérő Chelseat, aki egész életében úgy érezte, hogy apjától soha nem kapta meg a szükséges figyelmet, szeretetet és elismerést...A film története alapjában véve nagyon egyszerű, ugyanakkor mégis számos témát felölel. Természetesen az alap hangulatát a Thayer házaspár közötti szereteten, játékos morgolódáson és összetartozáson alapuló kapcsolat határozza meg, amely mellett megjelenik az öregedéstől való félelem is. Aztán kiderül, hogy még a Thayer család sem tökéletes, aminek alapvető oka, hogy az állandóan zsörtölődő Norman képtelen a szeretet kimutatására, ami miatt lányuk el is hidegült apjától. Chelsea egész felnőttkorában azzal a tüskével élt együtt, hogy nem tudta apja figyelmét és szeretetét kivívni, akitől soha egyetlen dicsérő szót sem kapott, szarkasztikus és degradáló beszólogatásokat viszont annál többet. Közben Norman a kamaszkorú Billyvel a kezdeti nehézségek ellenére viszonylag hamar képes olyan kapcsolatot kialakítani, mint amire Chelsea mindig is vágyott. A történet szereplőinek az lesz a feladata a filmben, hogy szembesüljenek félelmeikkel, megtanuljanak azzal együtt élni azzal, elengedni sértettségüket és adott esetben megbocsátani egymásnak. És nem utolsó sorban néhányuknak meg kell megtanulni a szeretet kimutatását is, hiszen az korántsem magától értetődő dolog. Az Aranytó már csak műfajnál fogva sem mentes egy kis szentimentalizmustól, de ez nagyon jól áll ennek a bájos filmnek, aminek fényképezése, zenéje, és legfőképpen színészi alakításai is zseniálisak.

A film pikantériája, hogy Norman és Chelsea apa és és lánya karaktereit az a Henry és Jane Fonda játszotta, akiknek valóságos kapcsolata nagyon hasonló volt a filmbelihez. Jane Fonda nagyon tudatosan vásárolta meg a film alapjául szolgáló színdarab megfilmesítési jogait, azzal a szándékkal, hogy ő és apja alakítják majd a kérdéses szerepeket, mivel úgy gondolta, hogy másként már nem tudja idős apjával rendezni a harmonikusnak nem nevezhető kapcsolatát. Ernest Thompson írta a forgatókönyvet, amit saját azonos című 1979-es színművéből adaptált. A szkript nagyon jól sikerült, függetlenül attól, hogy teljesen kiszámíthatóak benne az események és az is, hogy a karakterek kapcsolatai milyen pályát járnak majd be, nagy meglepetést vagy csavart nem kell várni ezen a területen.Ugyanakkor egyes jelenetek alakulása mégis kiszámíthatatlan, ami legfőképpen Norman szarkazmusának köszönhető, hiszen ő ezzel a fegyverével és képességével még a legnyilvánvalóbb és leghétköznapibb beszélgetést is nem várt terepre tudja terelni. Az egyik legviccesebb jelenet (a poszt végi videóban látható), amikor Norman "széttrollkodja" a már jó negyvenes Billy Rayjel való egyik beszélgetést, amikor a férfi udvariasan megkérdezi a 80. évét éppen betöltő Normantól, hogy aludhat-e egy szobában a szintén negyvenes menyasszonyával, Norman lányával. Több sem kellett Normannek, aki kihasználja az alkalmat arra, hogy mindenféle gonoszkodó, ironizáló és magát hülyének tettető kérdésekkel, beszólásokkal hozza zavarba szegény Billy Rayt, többek között olyan mondatokkal, hogy

- Ugye nem tervez semmilyen szokatlan dolgot?

vagy

- Igen, azt hiszem örülnék neki, ha szexuálisan abuzálná a lányomat a házamban. 

A forgatókönyv egyik kiváló alkotóeleme a szövege és a dialógusok, amelyekben Ethel játékosabb és szentimentálisabb vagy általában véve lelkendező sorait Norman kegyetlen humora és állandó panaszkodása ellensúlyoz, és vica versa. A szkript másik erős része a karakterkidolgozás és azok változó kapcsolatai. A karakter központúságnak köszönhetően a film remek lehetőséget teremtett főszereplőinek, hogy érzelmek egész skáláját mutassák be, és amit Henry Fonda és Katharine Hepburn nem is hagyott ki, aminek eredményeképpen Fonda második, Hepburn pedig negyedik Oscar-díját nyerte el. A film fókuszában Norman és az ő emberi kapcsolatai állnak.

Norman egy nagyon zsémbes öregember, aki állandóan panaszkodik, és mindig mindenben - szándékosan - a rosszat látja meg legelőször. Norman ráadásul nagyon intelligens és szarkasztikus humora is a helyén van, ezért ha ő be akar szólni valakinek, az egészen biztosan fájdalmas lesz. Ezen tulajdonsága miatt mindenki fél tőle egy kicsit, kivéve Ethelt, aki jól ismeri férjét, és azt, hogy ez alapjában véve mindez csak egyfajta védekezési  reakció részéről. "Norman, te vagy a legédesebb ember a világon, de én vagyok az egyetlen, aki ezt tudja."

Norman 80 éves és már abban a korban van, hogy saját bőrén is érzi az öregedés kézzelfogható tüneteit. Természetesen fizikailag sem a régi már, de ez inkább csak frusztrálttá teszi, ami viszont megrémíti, az a szellemi hanyatlás, aminek jelei már mutatkoznak rajta. Norman nem csak a haláltól fél, hanem a kiszolgáltatottságtól is, pedig az a tény, hogy már a memóriája is kezdi cserben hagyni, előrevetíti annak lehetőségét, hogy rá fog szorulni mások segítségére, amely gondolatot nagyon nehezen visel. Normant sokszor kiállhatatlan és megjegyzései is nagyon gonoszkodóak tudnak lenni, ugyanakkor mégis általában kedvelik az emberek vagy legalábbis nem haragszanak rá hosszútávon. Kivéve a lányát, akinek valami oknál fogva soha nem tudta kimutatni szeretetét. Henry Fonda utolsó alakítása volt ez, a film megjelenése után fél évvel meghalt, de előtte még megkoronázta pályafutását Norman Thayer szerepében, ami mintha egy kicsit az ő jutalomjátéka lett volna. Remekül megírt karaktert kellett eljátszania, ráadásul a film legjobb sorait is az ő szájából hallhatjuk, ugyanakkor ennek ellenére nem sok színész tudott volna olyan tökéletes lenni benne, mint amilyen ő volt. Minden mozdulata, arca, szövegmondásának minden sora tökéletesen eltalált.Norman felesége Ethel mintha kiegészítené férjét, akit egyébként nagyon szeretetteljesen "vén trottyosnak" hív. Ők a legtökéletesebb öreg pár - talán már egy kicsit túl tökéletesek is -, az egymást kiegészítő jin és jang. Ethel mindenért nagyon tud lelkesedni, amit egy kicsit Norman helyett is tesz. Ethelnek férjével ellentétben a pohár mindig félig tele van. Szeretettel és játékos humorral kezeli, puhítgatja és egy kicsit ellensúlyozza férjét. Katharine Hepburn világéletében nagyon erős egyéniség volt, jelenléte mindig nagyon meghatározta filmjeit. Ethelként is vibráló és erős jelenléte a filmben annak ellenére érezhető, hogy most egy kicsit átengedte a terepet Henry Fondának. Katharine Hepburnről több kritikus is meg szokta említeni, hogy akkor tudott igazán zseniálisat nyújtani, ha színészpartnere is erős alakításra volt képes, mert ennek hiányában hajlamos volt arra, hogy kicsit "túlszerepelje" a filmjeit. Az Aranytóban Fonda legalább annyira kiváló játékra ösztönözte, mint előtte Spencer Tracy vagy Humphrey Bogart és még a régi Hollywood bája is sugárzik belőle, annak minden jó értelmében.

Norman és Ethel kapcsolata az, amit szerintem a legtöbb ember kívánna magának öregkorára. Ők ketten tökéletesen ismerik egymást, érződik rajtuk, hogy egész életüket együtt töltötték. Minden különbözőségük ellenére könnyen kijönnek egymással, amit az elmúlt évtizedek tapasztalatai és együtt átélt sikerek, élmények segítenek. Henry Fonda és Katharine Hepburn teszi ezt a filmet igazán felejthetetlenné, akik nemcsak a karaktereiket, de az egész filmet hihetővé varázsolták, annak minden szentimentalizmusával együtt. (Nehogy szinkronizálva nézzük a filmet, mert mindkét színésznek, főleg Hepburnnek, nagyon jellegzetes hanghordozása, beszédstílusa van, ráadásul itt már korából fakadóan némi remegés is hallható hangjában, ami kifejezetten sokat hozzáad karakteréhez.)A fiatal Billy az a típusú kamasz, aki már 13 évesen felnőttnek akar látszani, ezért előszeretettel használ vagánynak gondolt szlengeket, mint pl. "suck face", ami alatt ő a csókolózást érti. (Suck face = arcot szívni szó szerint.) A 80 éves Norman humorára jellemző, hogy a későbbiekben megkérdezi a hetvenes éveiben járó Ethelt, hogy "Wanna dance or would you rather just suck face? "Akarsz táncolni, vagy inkább csak arcot szívnál?" A mai szlenget nem értő Norman első dolga, hogy ráparancsol Billyre, hogy olvassa ki a Kincses sziget c. ifjúsági regényt, amit meg Billy fogad nagyon hüledezve és értetlenkedve. Aztán a közös horgászás során már barátságot kötnek egy idő után, ami kölcsönösen előnyösen hat mindkettejük személyiségére. Doug McKeon fiatal korához képest természetesen és jól játszott.

Billy sokat tanul a nyáron Normantől, nemcsak horgászni, motorcsónakot vezetni, de általában véve civilizáltan viselkedni, és legfőképpen az idősebb generáció tiszteletét. Norman is jól érzi magát Billyvel, hiszen szinte visszafiatalodik mellette. Nemcsak a közös kalandokon keresztül, de még mintha viselkedésben is gyerekesebbé és felelőtlenebbé válna, amikor közösen kiosonnak horgászni, vagy amikor bemennek a tó nehezen manőverezhető részére a motorcsónakkal, csak hogy fogjanak egy nagy halat. Norman úgy viselkedik Billyvel, mint a sosem volt fiával, és amire úgy tűnik, hogy mindig is vágyott. Joggal lehet olyan érzése nemcsak Chelsea-nek, de a nézőnek is, hogy ez is része a lányával való nem éppen harmonikus viszonynak: Norman fiú gyereket akart. Aztán egyszer Chelseanek szólítja Billyt horgászás közben, aminek egy kicsit a kezdődő demencia az oka, de egy kicsit mintha a tudatalattija is megszólalt volna ebben a Chelseaben. Úgy tűnik, hogy nem csak Chelsea, de ő is mindig  ilyen apa - gyerek kapcsolatra vágyott lányával, mint amit Billyvel sikerült nagyon rövid idő alatt kialakítania. Norman ennek a "suckface-es" kamasznak köszönheti azt, hogy képes lesz lányával való kapcsolatán változtatni.Eddig a film akár tökéletes is lehetne, de nem az. Több hibája is van, és mindegyik Chelsea karakteréhez és az őt játszó színésznőhöz kapcsolódik:

Az egész film lényegében Norman és a lánya megbékélését készíti elő, ugyanakkor Chelsea karaktere meglehetősen kifejletlen és a film katarzisának tervezett nagy kibékülést is meglehetősen gyorsan letudja a film, ráadásul Chelsea szenvedését és megbántottságát sem igazán érzi át a néző. Annyit tudunk róla, hogy pszichésen megviselte az, hogy apjától nemcsak egy dicsérő szót nem kapott, de nem is nagyon érdekelte lánya, aki ezen még felnőttkorában sem tudott túllépni. Ugyanakkor Chelsea sok mindenben hasonlít apjára, többek között humora is inkább Normanére hasonlít, semmint anyjáéra. És bár kétségtelen, hogy a gyerekkor és a családi háttér alapjaiban határozza meg az embert, ugyanakkor  Chelsea-nél néha olyan érzése lehet az embernek, hogy "jó dolgában nem tudja, hogy hogyan szenvedjen". Karakterének megítélését tovább rontja a néző szemében, hogy még 40 évesen is egy önző és elkényeztetett gyereknek hat a néző szemében. Persze ez lehet, hogy igazságtalan, hiszen a filmben látható szeretet és figyelemhiányos szülő-gyerek kapcsolat  alapjaiban veheti el valakinek az önbizalmát, ami számtalan további problémát okozhat felnőtt életében, ugyanakkor Chelsea esetében már csak az alulírt karaktere miatt sem érezzük át az Aranytó partján eltöltött "sanyarú" gyerekkorát. Már csak ezért sem, mert Norman minden elviselhetetlensége ellenére alapvetően szimpatikus karakter. Szimpatikusabb, mint a lánya.

Sem a forgatókönyvíró, sem a rendező nem kezelte jól ezt az amúgy fontos karaktert, mivel egyszerűen nem jutott rá elég szerep és elég idő. A film jóval több időt töltött Norman és Billy kapcsolatával, ami elméletileg csak megalapozta volna a lényeget: a problémás apa-lánya kapcsolat rendezését. Így ebben a formában nem sok értelme volt ennek a szálnak, vagy ki kellett volna hagyni teljesen és csak Norman Ethelhez és Billyhez fűződő kapcsolatáról szólna a film, vagy jóval több időt és energiát kellett volna Chelseare szánni.A karaktert ráadásul tovább rontotta Jane Fonda játéka, ami túl görcsösnek, erőltetett hatott, és amiből egyenesen következett, hogy egyes jeleneteket nagyon túljátszott. A rosszul megírt karakter mellett ennek lehetett az is az oka, hogy mindenáron bizonyítani szeretett volna apjának. Még karaktere külseje is negatívan hatással van a filmre, ugyanis kissé rombolja annak időtlen jellegét. Ő ugyanis az egyetlen, akinek haján, öltözködésén látszik az, hogy mikor készült a film. A többiek megjelenése sokkal univerzálisabb, rajtuk nem látszik a '80-as évek eleje, amikor a film készült. (Erről persze nem a színésznő tehet.) Aztán az is lehet, hogy csak nekem nem tetszett Jane Fonda, amire utalhat az, hogy ő is Oscar-jelölést szerzett a filmbeli alakításával.

A film bájos atmoszférájának megteremtésében nagy szerepe volt Dave Grusinnak zeneszerzőnek (pl. Tootsie), ami már abból is látszik, hogy a film háttérzenéje jelenleg a a legjobb filmzenék listájának 24. helyén áll. Ugyanilyen atmoszférikus az Aranytó fényképezése is, ami pedig Billy Williams operatőr (pl. Gandhi) nevéhez fűződik, aki remekül elkapja a környezet természeti szépségeit, az erdőt, vagy a lemenő napfény csillogását a tavon, ami ad egyfajta nyugodt, meleg lusta nyári végi hangulatot a filmnek.

A Mark Rydell rendezőnek sikerült egy jó értelemben vett érzelmes filmet készítenie, ami bár nem mentes a szentimentalizmustól, és egy kicsit minden szebb benne, mint a valóságban, ugyanakkor mégis sikerül a hitelesség talaján maradnia, aminek köszönhetően a néző átérzi a főszereplők érzéseit és bele tudja magát élni a helyzetükbe, kortól, helytől függetlenül. A film abszolút időtlen, amin még Jane Fonda haja sem változtat összességében, 1981-ben, 2017-ben és nagy valószínűséggel 2050-ben is ugyanazt a színvonalat tudja nyújtani nézőinek. Nagy kár, hogy Hollywood nem készít már ilyen filmeket.

Értékelés: 9/10

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr6012543205

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.