Time Goes By

Az Ambersonok tündöklése és bukása (The Magnificent Ambersons) 1942

2017. október 25. 15:56 - Time Goes By

4 Oscar-díjra jelölték Orson Welles második rendezői filmjét, amit közvetlenül az Aranypolgár után készített. A híres rendező már a második rendezői munkájával megkezdte karrierjének azon szakaszát, amikor filmjei  a készítése és azon belül is leginkább az utómunkálatok körül zajló viták miatt váltak híressé, hírhedté, aminek eredményeképpen az Ambersonok eredeti verziójából az RKO stúdió kivágatott 40 percet. Az erősen megvágott film aztán meg is bukott a kasszáknál, azonban még ebben a megcsonkított állapotában is látható az, hogy milyen lehetőséget puskáztak el, hiszen akár az Aranypolgár méltó folytatása is lehetett volna. A történet középpontjában egy gazdag család szappanopera jellegű története áll, akik a 20. század elejére, az autógyártás kezdetével párhuzamosan elveszítik kiváltságos helyzetüket.

A történet 1873-ban kezdődik, amikor a fiatal, feltörekvő és tehetséges Eugene Morgan (Joseph Cotten) Isabel Ambersonba (Dolores Costello), a város gazdag családjának lányába szerelmes, akinek udvarlását a lány egy kínos eset miatt annak ellenére visszautasítja, hogy viszonozza a fiatalember szerelmét. Isabel azonban inkább úgy dönt, hogy hozzámegy a jellegtelen Wilbur Minaferhez (Don Dillaway), akibe nem szerelmes ugyan, de jobban illik az Ambersonok közé. Isabelnek és Wilburnek egyetlen gyereke lesz, George (Tim Holt), akit az egész család, de különösen az anyja rettenetesen elkényeztet. 20 év múlva az ekkor már özvegy Eugene gazdag emberként tér vissza a városba csinos lányával, Lucyvel (Anne Baxter) együtt. Eugene az akkoriban induló autóiparban válik sikeres üzletemberré, aminek eredményeképpen Lucy lánya nem csak a csinossága, de gazdagsága miatt is jó partinak tűnik a fiatalemberek számára, még Isabel elkényeztetett fia, George is szinte azonnal beleszeret. Eugene és Isabel érzelmei nem változtak a másik iránt 20 év alatt sem, ami miatt az elkényeztetett George féltékennyé válik és nem rejti véka alá ellenszenvét Eugene iránt. Wilbur halála után egy pillanatra úgy tűnhet, hogy a két immár középkorú szerelmes előtt végre megnyílhat az út a boldogsághoz, azonban nem csak George, de George nagynénje, Fanny (Agnes Moorehead) is ellenzi házasságukat. A vénkisasszony Fanny motivációja is a féltékenység, ugyanis ő Isabelhez hasonlóan szerelmes Eugenebe és azt szeretné, ha a férfi őt venné feleségül. George ellenállása végül megakadályozza, hogy Eugene és Isabel egymáséi lehessenek, amivel egyben a család sorsát is eldönti...Orson Welles négy dologról híresült el leginkább: az Aranypolgárról, kísérletező és újító filmes tevékenységéről, nehéz és végtelenül egoista személyiségéről valamint a stúdiókkal való állandó hadakozásáról. Mint legtöbbször rendezői pályafutása során, itt is egy túl hosszú első verziót adott át a stúdiójának, akik a sikertelen próbavetítés után úgy döntöttek, hogy erőteljesen le kell rövidíteni a filmet. Számos esetben előfordult Orson Welles pályafutása során, hogy azért nem vett részt az utómunkálatokban, mert ahhoz már nem volt kedve, ez alkalommal azonban igazoltan volt távol, hiszen a stúdió megbízásából forgatott egy dokumentum filmet Dél-Amerikában. Az RKO vezetői a rendező távollétében Robert Wise vágóra bízta a film vágását és újraszerkesztését, aki aztán 86 percesre rövidítette az eredetileg 135 perces filmet, egyes jeleneteit, beleértve az utolsót, pedig újraforgatták. A nagyon drasztikus szerkesztést a film jól érezhetően megszenvedte - különösen utolsó harmada, ami tónusában is eltér a többi résztől - , de leginkább azért, mert így inkoherenssé vált, ugyanis jól érzékelhető a film nézése során, hogy hiányoznak belőle jelenetek, néha akár olyan érzésünk is lehet, hogy véletlenszerűen ugrunk egyik jelenetről a másikra. A történet azonban alapvetően érintetlen maradt, tehát annak érthetőségét nem befolyásolta a vágás, ugyanakkor az Ambersonok tündöklése és bukása ezzel elvesztette annak a lehetőségét és esélyét, hogy az Aranypolgárral egyenrangú filmként kezeljék. (Pedig Robert Wise is tehetséges filmes volt, aki a későbbiekben Oscar-díjas rendezővé vált és olyan filmek fűződnek a nevéhez, mint a West Side Story 1961 vagy a The Sound of Music 1965.) "They destroyed Ambersons and it destroyed me / Tönkretették az Ambersonokat, amivel tönkretettek engem is" - mondta később Orson Welles.

Az Ambersonok története nem túlságosan eredeti, a film lényege és ereje nem is ebben, hanem sokkal inkább a képi világában, stílusában nyugszik. Ez persze egyáltalán nem meglepő egy Orson Welles filmtől, aki nagy hangsúlyt fektetett filmjei képi világára, aminek megteremtésében mindig nagyon tehetséges és profi operatőrök segítették. Az Aranypolgár esetén ez Gregg Toland volt, itt pedig az a Stanley Cortez, aki a későbbiekben majd a Vadász éjszakáját (1955) is fényképezi, amit szerintem nyugodtan  lehet a legszebben fényképezett amerikai filmnek nevezni.Az Ambersonokat is áthatja az a fajta kísérletezés, mint az Aranypolgárt, és ez ebben a fimben is leginkább a fényképezésnél tűnik fel. Stanley Cortez előszeretettel használja a különleges szögekből való fényképezést, közöttük is meghatározó az alacsony szögből való, amit aztán egy intenzív közeli kép követ. (Ez a technika nagyon jól észrevehető a film elején lévő jelenetekben lásd a poszt végi videóban.) De a felső szögekből fényképezett képek és jelenetek sem hiányoznak a filmből, amelyek mellett itt is meghatározó a Welles által előszeretettel használt és a térmélységeket látványosan érzékeltető "deep focus" technika. A noirokhoz hasonlóan az árnyékokat, amelyek egyre nagyobbak és sötétebbek lesznek, ahogy halad előre a történet, valamint a lépcsőket is nagyszerűen használták, kihasználták, különös tekintettel a bál jelenetre, amelyet később számos filmben újrahasznosítottak.

A forgatókönyvet Orson Welles írta Booth Tarkington 1918-as Pulitzer-díjas regényéből, ami iránt a rendező intenzív személyes érdeklődést mutatott. Nem csak azért, mert Tarkington Welles családjának közeli barátja volt a rendező gyerekkorában, de mintha még George karakterét is róla mintázta volna. Welles ugyanis legalább annyira elkényeztetett kiskölyök volt, és legalább annyira gőgös és akaratos felnőtté vált, mint a film főszereplője. Orson Welles meg volt győződve arról, hogy az ő személye adta Booth Tarkington írónak az inspirációt George karakteréhez.

A családtörténet túl sok eredeti elemet nem tartalmaz, számos összetevője, karaktere, fordulata ismert lehet más hasonló típusú történetből, ugyanakkor a történelem ezen szakaszának társadalmát kiválóan és részletgazdagon mutatja be a  szokások, a sznobizmus és kisváros lakosainak közösségtudatán keresztül.Az amerikai család története nem véletlenül kezdődik az 1870-es években, amikor is hatalmas és nagyon gyors ütemű műszaki fejlődés vette kezdetét, aminek akkora hatása volt, hogy a századfordulóra alapvetően változtatta meg a társadalmat. A konzervatív és arisztokratikus család nem képes alkalmazkodni ehhez a megváltozó és gyorsuló világhoz, aminek eredménye a bukásuk lesz. Ezt a fejlődő és gyorsuló világot szimbolizálja az autó ill. az autóipar a filmben, az általa okozott társadalmi változást pedig Eugene karaktere, aki intelligenciájánál és tehetségénél fogva felemelkedik és végül a család fölé emelkedik mind anyagilag, mind társadalmilag és válik felső osztályúvá. George karaktere pedig a "régi" arisztokrácia elkorcsosulását és fejlődőképtelenségét szimbolizálja, aminek, akiknek már csak ezen tulajdonsága miatt is el kell bukniuk. George, az anyuci kicsi fia lesz a család bukásának oka, aki felnőttként is úgy viselkedik, mint egy tíz éves kiskölyök, aki nem akarja, hogy anyukája újra házasodjon, amivel esetleg elveszítheti az addig csak neki szóló figyelmet, szeretetet. Jellemző és szimbolikus a film végén, amikor egy autóbaleset miatt eltörik George mindkét lába, amivel még azt a kevés cselekvési lehetőségét is elveszti, amivel az anyagi bukás után még rendelkezett. A modern egyszerűen átgázol az elavulton. Mivel George személyiségének kialakulásában az egész család hibás, így aztán az egész család kollektívan bukik, a kevésbé hibás karakterek abban a "jutalomban" részesülhetnek, hogy előbb meghalnak, így aztán megmenekülnek a család bukásának szégyene és megaláztatása alól.

A forgatókönyvnek van néhány olyan gyenge pontja, ami miatt a szappanopera jelző nagyon is valóságossá válik egy-két esetben. A legfontosabb ilyen momentum az a mondvacsinált ok, ami miatt Isabel hátat fordít szerelmének fiatalkorukban és megy hozzá önszántából egy olyan férfihoz, akit nem szeret. Nem szoktam a "hihetetlenséget" kifogásolni hollywoodi filmeknél, de ez itt tényleg zavaró, mert egyszerűen nincs drámai súlya, nem alapozza meg igazán a későbbi drámai eseményeket, és inkább csak nevetséges.A noirokhoz hasonlóan ebben a filmben is fontos szerepe van a narrátornak, aki egyébként nem más, mint a rendező maga, és akinek jellegzetes hangját már az első szavainál fel lehet ismerni, anélkül, hogy tudnánk, hogy ő a film narrátora. Szerepe nagyon fontos ebben a filmben, hiszen általa nagyon sok extra információra teszünk szert, olyanokra, amelyek nagyszerűen bemutatják a történetet körülvevő társadalmi környezetet. A történet elején az Ambersonok a kisváros egyetlen "celeb" családja, és már az is mutatja fontosságukat, hogy mindenki róluk pletykál. A későbbiekben ez egyre kevésbé lesz fontos, majd  végén már a kutyát sem érdekel a sorsuk.

Orson Welles az Ambersonok esetében is előszeretettel nyúlt egy olyan rádiós eszközhöz, amely nem volt megszokott filmeknél. A film végén, ahelyett, hogy a szereplők és az egyéb stábtagok nevét írnák ki, inkább azt a rádiós technikát használja, hogy ő, a narrátor mutatja be a szereplőket, mondja be a neveiket, amivel együtt az adott színész képe is felvillan egy pillanatra, majd a végén a saját magát is bemutatja: "My name is Orson Welles".

Csak érdekességképpen, az Ambersonokban számos "belső vicc" is látható, amivel leginkább az Aranypolgárra célozgatnak. Ilyen például az, amikor a növekvő számú autóbalesetről tudósít egy Indianapolis Daily Inquirer nevű napilap, ami az Aranypolgár, Kane médiabirodalmának egyik lapja volt. Ehhez hasonló, hogy az egyik cikket, a "Stage News"-t ("Színpadi híreket") egy bizonyos Jed Leland írt - a névnél pedig Joseph Cotten fényképe látható - aki Jedediah karakterét játszotta az Aranypolgárban, és aki egy negatív kritikát írt Kane második feleségének opera fellépéséről.Orson Welles két olyan színészt is felvett ehhez a filmjéhez, akik az Aranypolgárban is nagyszerű teljesítményt nyújtottak, ezek pedig Joseph Cotten és Agnes Moorehead voltak, akikre itt sem lehet panasz, olyannyira nem, hogy Mooreheadet Oscarra is jelölték legjobb női mellékszereplő kategóriájában. Ő itt Fannyt, George kissé megkeseredett és sznob vénkisasszony nagynénjét alakítja, aki magának szeretné Eugenet, a gazdag özvegyembert, aminek érdekében támogatja George-t abban, hogy megakadályozza a férfi és a sógornője házasságát. Karaktere ettől függetlenül nem nevezhető gonosznak, vagy egyáltalán túl fontosnak, függetlenül attól, hogy a film újraforgatott utolsó jelenetében az ő karakterének sorsa vagy vélelmezett sora a lényeg, ami az újraforgatás után sokkal optimistábbá vált. Eugene pedig egy tisztességes ember, aki minden sikeressége ellenére kétszer is elveszíti a lehetőséget a személyes boldogságra, aminek alapvetően társadalmi (vagy szimbolikus társadalmi) okai vannak.

Mindazonáltal nem jutott túl sok játékidő számukra, ezért lényegében csak egy karaktert ismerünk meg alaposabban, mégpedig George-t, aki már felnőttként sem mutat semmi jelet arra, hogy hajlandó lenne megváltozni. Őt egész életében az önzőség vezérli, ami elkényeztetett gyerekkorából fakad. A nézőket nem éri váratlanul bukása, hiszen már a film elején is célozgatnak arra, hogy várható - és kívánatos lenne - bűnhődése. Mások szerencsétlenségére az ő bűnhődése egybeforr az egész családéval. George karaktere már szinte szatirikusan egydimenziós, akit az a Tim Holt alakít, akit a későbbiekben majd Humphrey Bogart partnereként láthatunk viszont a Sierra Madre kincsében.Az Ambersonok zenéjét Bernard Herrmann szerezte, azonban a filmmel együtt azt is annyira megvágták, hogy Herrmann a végén már perrel fenyegette a stúdiót, ha nem veszik le a nevét a stáblistáról, így aztán a filmnek nincs hivatalos zeneszerzője.

Mint általában az Orson Welles filmek, úgy ez is inkább képi világával és stílusával, sajátos atmoszférájával, semmint emocionálisan szeretné nézőjét megfogni, függetlenül a filmben látható drámainak nevezhető, ugyanakkor mégiscsak kívánatosnak tartott társadalmi átalakulást szimbolizáló eseményektől. A többgenerációs családtörténetekre általában jellemző, hogy rendelkeznek egyfajta epikus és/vagy szappanopera jelleggel, illetve a kettő valamilyen keverékével. Sajnos az erőteljes vágás miatt a játékidő annyira lerövidült, hogy epikus érzetét, hangulatát már csak ezen oknál fogva is elvesztette, és marad helyette az érzés és a kérdés, hogy mennyivel több lehetett volna ebben a filmben. Vagy talán volt is, amit viszont már nem tudunk meg, ugyanis a kivágott részek elvesztek. Ebből a szempontból nagyon hasonló érzésem volt, mint a The Lady from Shanghai esetén, amivel nagyjából ugyanaz történt, mint az Ambersonokkal. A két film egyébként abban is hasonlít, hogy Orson Welles rendező egy A vonalas blockbuster budgetjét költötte egy félig-meddig művészfilmre, vagy legalábbis a kommersz és a művészfilm határán mozgó alkotásra, amit viszont a kisebb stúdiók közé tartozó és B filmekre specializálódott RKO egyszerűen nem engedhetett meg anyagilag magának.  

Értékelés: 8,5/10

Részlet a filmből:

6 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr7713085026

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Liberális Artúr · arturfilm.blog.hu 2017.10.26. 10:56:05

Két éve láttam a filmet, de szinte semmi nem maradt meg belőle sajnos... Egyetlen dologra emlékszek, ez pedig amikor egy étkezés során az autók okozta változásokról filozofálgatnak. Nem tudnám felidézni, de profétikusnak éreztem az 1940-es évekhez képest is.

moodPedro · http://ezer1film.blog.hu/ 2017.11.12. 15:59:25

Hallottál róla, hogy a Netflix segítségével elkészítik (befejezik... készre vágják... nem tudom, mi a megfelelő szó...) Welles utolsó (kiadatlan) filmjét a "The Other Side of the Wind"-et?

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2017.11.12. 16:03:53

@moodPedro: nem, de megnézem, ha tényleg sikerül befejezni. És ki fejezi be a le nem forgatott jeleneteket? vagy csak vágni kell?

moodPedro · http://ezer1film.blog.hu/ 2017.11.12. 20:32:07

@Time Goes By: Én a Variety-ben olvastam (megjegyzem, a legszínvonalasabb legpazarabb kivitelű filmes magazin amit valaha kezemben fogtam) , néhány nappal ezelőtti a hír, hogy 2018-ra kész lesz a film. Már korábban is írtak róla, hogy gyűjtés volt, meg ilyesmi. Amit én kihámoztam:
Elég összetett volt annak idején a finanszírozói kör, és az egyik mecénással, az Iráni sah bátyjával Welles összeveszett, amaz pedig eldugta a film viszonylag jelentős részét. Nem mindent. Volt, amit Welles menekített ki Franciaországból. Ebből részletek napvilágot is láttak.
Most a Netflix megvette a jogokat minden érintettől (az iráni családtól, Welles örökösétől - aki asszem a lánya, meg még attól aki benne volt a jogtulajdonosok között) és olyan embereket szerződtetett, akik érintettek voltak a film munkálataiban: Frank Marshal a munkálatok vezetője, aki produkciós manager volt annak idején. Továbbá Bogdanovich is részt vesz konzulensként, aki egyébként szerepel a filmben.
Hogy leforgatandó jelenetek lennének, erről sehol nem olvasok... Érthető kérdés, de erre egyik általam látott cikk sem tér ki...
Izgalmasan hangzik a dolog egyébként!

moodPedro · http://ezer1film.blog.hu/ 2017.12.22. 00:48:48

Na! Választ kaptam egy égető kérdésre. Az motoszkált a fejemben a film felétől, hogy vajon miért volt Welles számára annyira izgalmas ennek a nem túlságosan eredeti, nem különösebben jelentős regénynek a filmre vitele. Érdekes, hogy sehol máshol nem akadtam erre a válaszra, csak nálad: Ezek szerint - legalábbis Welles véleménye alapján - ő maga George, azaz az ő személye inspirálta a regényt. Így már mindent értek. :)

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2017.12.22. 00:59:42

@moodPedro: OW-ről annyit tudni kell, hogy nagyon egoista volt, szóval a legtöbb filmje saját magáról szól valamilyen szempontból. :) És egyébként tényleg Georgehoz hasonló elviselhetetlenül nagyképű és egoista alak volt.
De az egész biztos, hogy nem csak nálam lehet a fenti kérdésre megtalálni a választ (legalábbis angolul), mert én is úgy olvastam valahol. :)
(Viszont a regényre nem mondanám, hogy nem túl jelentős, mivel Pulitzer-díjat kapott érte az írója, csak talán nálunk nem annyira ismert.)
süti beállítások módosítása