Time Goes By

The Big Shot 1942

2017. november 29. 14:34 - Time Goes By

Humphrey Bogart utolsó klasszikus gengszter szerepében látható a Warnernél ebben a film noir krimi drámában, ami két legnagyobb sikere, A máltai sólyom és a Casablanca között jelent meg. Az 1941-42-es évek vízválasztónak bizonyultak a pályafutásában, amikor kitört a rossz fiús gengszter mellékszerepekből és vált Hollywood legnagyobb sztárjává. Bogart számára visszalépésnek tűnhet A máltai sólyom után ez a gengszter karakter ebben a meglehetősen ismeretlen B filmben, ugyanakkor ezen a szerepén keresztül jól látható az, hogy honnan indult és hova jutott. A film egy gengszterről szól, aki jó útra akar térni, ám a körülmények összjátéka, na és persze az rosszindulatú emberi természet ebben megakadályozzák.

A történet a film főszereplőjének, Duke Berne (Humphrey Bogart) gengszter visszapillantásában bontakozik ki, aki egy börtön kórházi ágyán fekve meséli el sztoriját. Duke már háromszor ült börtönben különböző rablások miatt, ami azt jelenti, hogy legközelebb nem ússza meg 5-6 évvel, hanem jó hosszú ideig bezárják majd, ha nem javul meg. Duke tisztában van ezzel, és próbál jó útra térni, azonban ez nem olyan egyszerű egy ismert ex-bűnözőnek. Mivel nem talál állást magának, ezért csatlakozik Sandor (Howard Da Silva) bandájához, miközben találkozik régi szerelmével Lornával (Irene Manning), aki jelenleg az alvilág egyik vezetőjének, Martin Fleming (Stanley Ridges) ügyvédnek a felesége. Lorna figyelmezteti, hogy ne vegyen részt a következő rablásban, azonban egy téves tanúvallomásnak, na és persze Fleming manipulációinak köszönhetően mégis elítélik és életfogytiglant kap. Mindezt egy olyan bűncselekményért, amit nem is követett el. Vele együtt kerül börtönbe George (Richard Travis), egy fiatal autókreskedő, aki azért keveredett bele az rablásba, mert szeretné elvenni fiatal és naiv barátnőjét, Ruthot (Susan Peters). Duke bosszút akar állni Flemingen és megszökik a börtönből, amelynek során meghal egy őr, amivel majd az ártatlan Georget vádolják meg. Mindeközben Duke megint összejön Lornaval, akivel azt tervezik, hogy új életet kezdenek, amikor meghallja, hogy az ártatlan Georget vádolják az őr halálával...Lewis Seiler rendező gyors ütemű, fordulatos krimije a '30-as évekbeli gengszter filmjeinek és a '40-es évek noirjainak ötvözete, amivel Bogart mintha szó szerint is visszapillantott volna egy kicsit a múltba, mintegy búcsúként a gengszter karakterektől. (Bár 1955-ben, utolsó előtti filmjében, a The Desperate Hoursben majd még egyszer átvedlik ebbe a szerepbe, azonban annak a filmnek már nem sok köze lesz a klasszikus gengszterműfajhoz.) Seiler egy tipikus B movie rendező volt, különösebb nagyobb durranás nélkül, aki a Warner Stúdió rendezőjeként több gengszterfilmben vagy társadalmi drámában is dolgozott már Bogarttal ezt megelőzően, amelyek többsége azonban a színész gyengébb, vagy legalábbis a '30-as évek tucatfilmjei közé tartoztak, mint pl. a Crime School 1938, You can't Get Away with Murder 1939 vagy éppen a King of the Underworld 1939. Bár a The Big Shot is ezen a vonalon mozog, azonban mégis jobbnak tűnik az előbbieknél, mindazonáltal mégis csak felmerül a kérdés, hogy mi szükség volt erre a filmre 1942-ben A máltai sólyom után és a Casablanca előtt, mi az ami megkülönbözteti és jobbá teszi Seiler korábbi filmjeitől? Erre két válasz létezik: az, hogy ezt a gengszterfilmet már a noir műfaji jellegzetességek határozzák meg, na és persze mert Bogart itt már főszereplőként jelentősen dob egyet a film minőségén, és lényegében miatta nem veszett a feledés homályába.

A The Big Shot elemei ennek megfelelően a gengszterfilmek és a noirok jellemzőinek keveréke, amelyeknél hol az egyik, hol a másik tűnik erősebbnek. A történet egy tipikus gengszterfilm sztori, a megjavulni vágyó ex-gengszterrel, a maga korában látványosnak számító akciójeleneteivel, amelynek atmoszférája, felépítése, fordulatai és karakterei, valamint az őket körüllengő végzetszerű érzet azonban már sokkal inkább noirosak. A film forgatókönyvét Bertram Millhauser, Abem Finkel és Daniel Fuchs írták, és mint általában a B filmeknél, úgy itt is a szkript okozza a problémát. Ennél a filmnél nem az a baj, hogy ne lenne jól felépítve, vagy unalmas esetleg ostoba történet lenne, hanem az, hogy semmi eredetiséget, egyediséget vagy speciális jellemzőt nem tartalmaz, a története, a karakterei és a fordulatai teljesen kiszámíthatóak, ráadásul mintha túl sok mindent fel akarna ölelni egy 80 perces filmhez képest. Nem csak noir és gengszter filmekre jellemző részeket és elemeket tartalmaz, de börtön és tárgyalótermi  dráma jeleneteket is, amelyek egyikében sem mélyülhet így el. (Bár mondjuk ezt nem is kell várni egy B filmtől. )A forgatókönyv a legnoirosabb felépítésben, keretezett flashbackben beszéli el a történetet, ami már alapból megteremti a film végzetszerű és baljóslatú hangulatát. A nyitó jelenetben egy bűnöző mondja el történetét egy börtönkórházi ágyon fekve láthatóan súlyosan sérülten. A főszereplő már az első percekben megalapozza "elátkozott antihős" státuszát, amiből a néző sejtheti, hogy ez a történet nem happy enddel ér véget. Sőt, ez az elátkozottság olyan mértékű Duke esetén, hogy nem nem csak ő fog elbukni a film végén, hanem lényegében mindenki, akivel csak kapcsolatba került. Duke sorsát nem csak korábbi bűnös élete határozza meg, ami elől nem menekülhet, bármennyire is meg akar változni, hanem a sors keze (régi szerelme pont Fleming felesége, a szökés közben meghaló őr, az egészbe belekeveredő, de alapvetően rendes fickó George balek szerepe), és az emberi természet csúnyábbik oldala is, mint Fleming aljassága, valamint a gengszterek és a társadalmat alkotó emberek, akik egyszerűen nem hagyják, hogy jó útra térhessen. Mindemellett Duke karakterének alakításában a '30-as évek gengszterfilmjeinek önfeláldozása is megjelenik, amivel eléri a megváltást bűnei alól, mint pl. Rocky a Mocskos arcú angyalokban.

Humphrey Bogart nagyon profi volt a '30-as évek gengszterszerepeiben, amelyek többségében nagyon meggyőző és karizmatikus volt, függetlenül attól, hogy ezek általában nem voltak összetett karaktereknek nevezhetőek, hanem inkább csak a filmek rossz fickó szerepét töltötték be, akikkel majd a főszereplő leszámol a történet végén. A noir műfajának cinikus és kemény külsővel az érzékenységüket leplező antihős karakterei azonban ennél már sokkal összetettebbek voltak, és amely karakterek a valódi személyiségéhez is illettek. Ahogy a film, úgy Duke is ebből a kettősségből áll, hasonlóan Roy Earle karakteréhez a High Sierrából. Lényegében a film egyetlen igazi rejtélye az, hogy a néző sokáig nem tudja eldönteni, hogy Duke egy szimpla gengszter, aki megérdemli majd a büntetését a film végén vagy egy noir antihős, aki mindemellett érző szívvel és saját erkölcsi kódrendszerrel rendelkezik, és aki nem utolsósorban nem csak magának köszönheti bukását. Bogart a film első jeleneteiben a nagyon elhasználódott, lesüllyedt, lecsúszott ex-bűnözőként kifejezetten jó volt, aztán ahogy a film átment egy megszokott gengszter noirba, úgy ment át az ő játéka is rutinba egy kicsit, azonban minden rutin ellenére végig körüllengi egyfajta végzetszerű aura, aminek nem csak karakterének fatalizmusa, de jelentéktelenségének tudata és egyfajta méltóság is a része volt. Talán mondanom sem kell, hogy messze ő volt a film legjobb része.A többi karakter nem tűnik olyan érdekesnek, B filmekre amúgy sem a rengeteg összetett karakter a jellemző. Ennek ellenére nem lehet túl sok panasz az őket játszó (egyébként B vonalas) színészekre, azon kívül, hogy megállapíthatjuk azt a nagy okosságot, hogy nagyobb nevű színészek nagy valószínűséggel jobbak és karizmatikusabbak lehettek volna. Na de akkor nem lenne a The Big Shot egy B film.

A történet "rossz fickója" is jellegzetes keveréke a két műfajnak, hiszen Fleming egy manipulatív alak, aki megpróbálja átvágni a főszereplőt, ugyanakkor ő férfi és nem egy femme fatale. Stanley Ridges játszotta a double-crossing rat-et, míg feleségét, a femme fatalet, Lornát pedig Irene Manning. Lorna olyan értelemben végzet asszonya, hogy Dukekal való korábbi kapcsolata és érzelmei is közrejátszanak abban, hogy Fleming megpróbál egyszer és mindenkorra leszámolni Duke-kal. A film két naiv fiatalját Richard Travis és Susan Peters alakították, akik olyanok, mint a gyerekek, akik felnőttek játszóterére tévedtek. Susan Peters egy nagyon szomorú sorsú színésznő volt, aki 3 évvel a The Big Shot elkészítése után egy vadászbaleset során lebénult, ami miatt depresszióssá vált, és mindenféle egyéb egészségügyi problémák is előjöttek rajta, amelyek következtében 1952-ben, 31 évesen meghalt.A filmet Sidney Hickox fényképezte, aki Warner egyik rutinos operatőre volt. Ő is számos Bogart-filmben dolgozott eddig is, és majd a későbbiekben is (pl. To Have and Have not 1944, The Big Sleep 1946, Dark Passage 1947 stb.). A The Big Shotban talán a sok alsó szögű fényképezés a legszembetűnőbb, valamint a hirtelen close up-ok, ahogy egy-egy szereplővel betölti a képet. Több, a maga korában látványosnak számító akciójelenet is látható, amelyek miatt szinte már-már a Pre-Code (1934) előtti gengszterfilmekre hasonlít a The Big Shot, mint pl. a rablás vagy az autósüldözés a kanyargós és havas, jeges úton, ami szintén nagyon emlékeztet a High Sierra egyik jelenetére. A filmben ezt az üldözést felgyorsították, hogy még izgalmasabbnak tűnjön, és ami bevett dolognak számított a maga korában. Manapság persze emiatt már inkább csak öregnek tűnik a film, semmint izgalmasnak, főleg úgy, hogy a közeli képeknél, amikor Bogartot és Manninget látjuk az autóban, akkor sajnos a vetített háttér is nagyon szembeszökő. Ez a jelenet látható a film végi videóban.

Lewis Seiler rendező nem tagad(hat)ta meg magát és itt is egy B filmet rendezett, aminek azonban rosszabb a híre - ha van ilyen egyáltalán -, mint amilyen a film valójában. Ennek pedig legfőképpen a nagyon rossz időzítése az oka. Tipikus B gengszterfilmnek túl késői, noirnak túl korai, és bár a kettő keresztezéséből születtek már nagy filmek, mint pl. High Sierra (1941) Humphrey Bogarttal, vagy a White Heat (1949) James Cagneyvel, na de ezeket olyan rendező készítette, mint Raoul Walsh, és nem olyan, mint Lewis Seiler. Ha csak két-három évvel megjelenése előtt készült volna, már sokkal jobb színben tűnne fel nem csak a filmtörténelemben, de Humphrey Bogart karrierjében is, mert akkor folyamatos fejlődésről beszélhetnénk esetében, így viszont inkább csak visszalépésről a High Sierra és A máltai sólyom után. Mindazonáltal minden Humphrey Bogart és régi gengszter film rajongónak ajánlható ez a gyors ütemű, 80 perces akciódús noir, ami B filmes jellemzői ellenére se veszti el a néző figyelmét, hála kedvenc színészünknek.

Értékelés: 6,5/10

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr3013403783

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.