Két olyan film is készült egymástól függetlenül 1 éven belül, amelyek Truman Capote amerikai író életének egy szakaszát mutatják be, konkrétan azt a pár évet, ami alatt megírta élete fő művét, az 1966-ban megjelent In Cold Blood (Hidegvérrel) c. nem fikciós regényét, ami egy kansasi négyes gyilkosság történetét dolgozza fel. Egyik film sem a regény filmadaptációja, hanem a világ egyik legelismertebb könyv elkészültének folyamatáról, Truman Capote minimum ellentmondásos személyiségéről, valamint az író és az egyik gyilkos között kialakuló kapcsolatról szól. A két film története nagyon hasonló, függetlenül attól, hogy a forgatókönyveik különböző biográfiákon alapulnak, amelyek két nagyon különböző - de kiváló - filmet eredményeztek. A 2005-ös Capote talán az ismertebb és elismertebb darab, amelyet 5 Oscar-díjra jelöltek, köztük a főszerepet játszó Philip Seymour Hoffmant, aki meg is nyerte a legjobb férfi színésznek járót. Az egy évvel későbbi Infamous Capoteját az angol Toby Jones alakítja, aki mellett olyan színészeket láthatunk jobbnál-jobb mellékszerepekben, mint Sandra Bullock, Jeff Daniels vagy éppen Sigourney Weaver. Bár mindkét film annyira jó, hogy külön-külön posztot is megérnének, azonban mégis talán még érdekesebb együtt látni őket.

A történet 1959-ben kezdődik, amikor Truman Capote (Philip Seymour Hoffman / Toby Jones), a The New Yorker magazin népszerű (és homoszexuális) írója értesül egy kansasi kisvárosban, Holcombban történt kegyetlen négyes gyilkosságról, amely során egy egész családot megöltek. Capote úgy gondolja, hogy ez egy jó sztori lenne a magazin számára, ezért Kansasbe utazik gyerekkori jó barátjával, Nelle Harper Lee írónővel (Catherine Keener / Sandra Bullock), aki ekkoriban fejezte be a később Pulitzer-díjat nyert regényét, a Ne bántsátok a feketerigót. Ahogy Capote egyre mélyebbre ás a történetben, úgy rájön, hogy ez sokkal többet érdemel egy magazin cikknél, és elhatározza, hogy egy nem fikciós regényt ír belőle. Némi fikcióval. Ahhoz, hogy a történetet aprólékos részletességgel tudja bemutatni, a két gyilkos bizalmába kell férkőznie, és rá kell vennie a gyanúsítottakat, Richard Hickockot (Mark Pellegrino / Lee Pace) és Perry Smith-t (Clifton Collins Jr. / Daniel Craig), hogy együttműködjenek vele, és őszintén beszámoljanak a gyilkosságról, életükről, személyiségükről. A beszélgetések folyamán kiderül, hogy Perry személyisége sokkal összetettebb, mint azt korábban gondolta volna, valamint az is kiderül, hogy kettejük zaklatott gyerekkori családi háttere minden osztálykülönbség ellenére nagyon hasonló, ami miatt mindketten nagyon magányos és ellentmondásos személyiségű felnőttekké váltak. Capote nem csak megsajnálja Perryt, de kettejük között egy mélyebb vonzalom is kialakul, így aztán ügyvédeket is fogad számukra. Az író azonban egy idő után meghasonlik önmagával, a saját érzéseivel, mivel a könyv megjelenéséhez és teljes sikeréhez - amibe annyi energiát fektetett, és amiről érzi, hogy tökéletes lett - arra lenne szükség, hogy a két gyilkost halálra ítéljék és felakasszák, lehetőleg minél hamarabb...Mivel mindkét film ugyanarról szól, ezért a filmekben látható témák is ugyanazok némi hangsúly eltolódással, ugyanakkor a karakterek illetve a történet bemutatásának nézőpontjai és a két film eltérő atmoszférája nagyon különböző végeredményekhez vezetett. Általánosságban elmondható, hogy mindkét film ott és abban erősebb, amiben a másik gyengébb és vice versa. A történet hasonlósága mellett abban is megegyezik a két film, hogy mindegyikben Capote és Perry személyisége és kapcsolata áll a központban, amelyet a filmek stílusuknak és általános atmoszférájuknak megfelelően dolgoznak fel. (A valóságban kettejük kapcsolatának valódi jellege nem teljesen tisztázott, különböző biográfiák különböző módon számoltak be erről, az azonban valószínűsíthető, hogy a kettejük közötti vonzalom hallgatólagos és kibeszéletlen volt.)

A valóságban és mindkét filmben is Capote egy meglehetősen extravagáns, nagyon látványosan homoszexuális, végtelenül intelligens és szellemes ember volt, aki a maró gúnytól és az érzelmi manipulációktól sem riadt vissza, ha  a saját érzékenységének megvédéséről vagy céljai eléréséről volt szó. Mindemellett érzékeny művészlélek volt, akinél ez az érzékenység azonban más forrásokból is táplálkozott, többek között nárcisztikusságából, ami esetenként másokkal szembeni leereszkedő viselkedésben, vagy a kritikákra való gúnyos felcsattanásokban és látványos sértődésekben nyilvánult meg. Capote ráadásul nagyon ambiciózus író volt, akiben a becsvágyhoz egyfajta érzéketlen(nek tűnő) intellektualitás és önzőség is párosult.Capote előtt hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a két gyilkos között Perry személye összetettsége miatt sokkal érdekesebb, mint Hickocké, aki nem egyéb, mint egy lelkiismerettel nem rendelkező, minden moralitás híján lévő érzéketlen bunkó. Vele ellentétben Perry személyiségének van egy érzékenyebb oldala, ami még a kegyetlen és brutális gyilkosságok alatt is megnyilvánult, ugyanis nem engedte, hogy Hickcock megerőszakolja a gyilkosságok előtt a család 16 éves lányát. A 15 fiú feje alá meg párnát tett, mielőtt elvágta a torkát. Capote a történet kutatása során egyre inkább megsajnálja Perryt, főleg amikor kiderül, hogy mennyire hasonló családi háttérrel rendelkeznek ők ketten. Mindkettejüknek nagyon zaklatott gyerekkora volt, függetlenül a köztük lévő osztálykülönbségtől, és mindkét nagyon magányos gyerek anyja öngyilkos lett. Capote egyre inkább úgy érzi, hogy Perryvel minden különbözőségük ellenére valahol rokonlelkek, aminek hatására beleszeret a gyilkosba.

"Olyan mintha Perry meg én egy házban nőttünk volna fel. És egy nap felállt és kiment a hátsó bejáraton, míg én az elsőn." - fogalmazza meg ezt az író a Capote c. filmben.

Capote jó ügyvédeket fogad fel annak érdekében, hogy Perry elkerülje a halálos ítéletet. Közben azonban azt is érzi, hogy annak ellenére, hogy erős kötelék fűzi össze őket, a gyilkosságok olyan brutálisan kegyetlenek voltak, hogy képtelen teljes szívvel nem csak szeretni, de sajnálni is Perryt. A köztük lévő nagyon komplex kapcsolatot befolyásolja a nagyon ambiciózus és valahol önző író azon erőfeszítése, hogy bármi áron, akár hamis ígéretek, hazugságok és érzelmi manipulációk segítségével rávegye Perryt a teljes és őszinte vallomásra a könyve megjelenése és a teljes sikere érdekében, ami mindent felülír számára.Sőt mindehhez az lenne a legjobb, ha kivégeznék a gyilkosokat.

A könyv címe, Hidegvérrel, ugyanis nem csak a gyilkosok tettére utal, de adott esetben a társadalmi igényen alapuló bírósági döntésére, a halálos ítélet kiszabására is. Ha Perryt nem végzik ki, akkor a könyv címe elveszti jelentésének kettősségét, ami által "csak" egy mindennapos és átlagos krimi címmé válna. Capote azonban semmit sem utál jobban az átlagosnál. Perry érzi és gyanítja, hogy Capote barátsága nem önzetlen, ugyanakkor imponál a mindig mindenki által lekezelt, nagyon alacsony sorból származó férfinek a híres író érdeklődése, és úgy érzi az íróhoz hasonlóan nagyon magányos gyilkos, hogy végre olyan emberrel beszélgethet, aki megérti.

A 2005-ös Capote-t Bennett Miller rendezte, forgatókönyvét pedig Dan Futterman írta Gerald Clarke Capote című biográfiája alapján. Ebben a filmben Capote végig úgy tudja manipulálni Perryt, hogy közben kézben tartja, az irányítást soha nem engedi át a gyilkosnak, aki ezáltal törékenyebbnek és érzelmileg kiszolgáltatottabbnak tűnik a nagyon érzékeny, ugyanakkor mégis a végletekig önző és manipulatív íróhoz képest.

"Mindent megtettem, hogy megmentsem őket." - nyugtatja a lelkiismeretét Capote.

"Talán még sem. A tény az, hogy nem akartad." - válaszolja neki gyerekkori barátja Harper Lee írónő, aki ebben a filmben leginkább Capote lelkiismereteként funkcionál.Philip Seymour Hoffman nemcsak Capote beszédmódját, mimikáját és testbeszédét képes megjeleníteni, hanem teljesen elmélyül az író komplex személyiségében, művészi moralitásának elvesztésében, miközben megírt egy érzelmileg olyannyira kimerítő könyvet, mint a Hidegvérrel. Hoffman Capotet egy érzelmeit elfojtó embernek mutatja be, aki a film végére meghasonlik önmagával és lelkileg megtörik. Philip Seymor Hoffman teljesen átalakul Truman Capotevá, amiért teljesen megérdemelt volt az elnyert Oscar-díja.

Clifton Collins Jr. Perryje is összetett, mivel egyszerre képes a karakter törékenységét, érzelmi kiszolgáltatottságát és a benne rejlő brutalitást is megjeleníteni, hozzátéve azonban azt, hogy érzésem szerint túl "puhára" vette karakterét, aki még a gyilkosság jelenetében sem tűnik olyan hidegnek és kegyetlennek, mint amilyen valójában volt vagy szerintem kellett volna lennie abban a pillanatban.

Catherine Keener alakította Capote elkötelezett barátját, segítőjét, Harper Lee írónőt, akit ugyan szintén Oscar-díjra jelöltek, azonban én ezt nem tartottam teljesen megérdemeltnek, mert karakterét nem láttam elég érdekesnek és játéka is egy kicsit laposnak tűnt, ugyanakkor fura módon mégis jól, pontosabban szólva realisztikusan hozta karakterét. Mellette a többi mellékszereplőről is ugyanez elmondható, magas színvonalon játszottak, mint például Chris Cooper Alvin Dewey nyomozó szerepében, ugyanakkor egyikük karaktere sem volt igazán nagy jelentőségű és jól megírt ebben a filmben.És tulajdonképpen ez a Capote legnagyobb hibája. A forgatókönyv és a rendezés teljes egészében Hoffmanra és az író karakterére összpontosított, ami kicsit ellentmondásos hiba, hiszen Hoffman egészen kiváló volt, aki elvitte a hátán a filmet, ugyanakkor emiatt a Capote mégis veszített egy kicsit, mert a kiváló mellékszereplők és karakterek kihasználatlanok maradtak, ami miatt lehet a nézőnek némi hiányérzete. Pedig Adam Kimmel operatőr a jó értelemben vett barátságtalan képeivel és Mychael Danna szomorkás zongora zenéjével, valamint Bennett Miller stílusos rendezésével egy nagyon atmoszférikus, lassú ütemű, egyszerre drámai és egyszerre amolyan halkan szomorkás és csendesen magányos hangulatú (művész)filmet láthatunk, ami minden érzékenysége ellenére egy kis érzelmi távolságtartással bánik a nézővel. A film ezzel gyébként remekül visszaadta Truman Capote írói stílusát, amelyre inkább a csendesebb intellektuális érzékenység volt a jellemző, semmint a szívfacsaró melodráma. És ez volt az az ok, ami miatt Perry először nem akarta, hogy Truman Capote írja meg a történetét. Nem tartotta elég "kedvesnek" a híres író könyveit, amit a tudomására is hozott, és amin Capote meg is sértődött egy kicsit a maga módján:

"Képzeld el milyen az, amikor egy négyszeres gyilkos mondja neked azt, hogy nincs benned elég kedvesség és jóság!" - amit viszont már a 2006-os Infamous c. filmben mond Capote.Douglas McGrath rendező nagyon nehéz helyzetbe került azáltal, hogy filmje mindössze egy évvel később jelent meg, mint az ugyanerről a történetről és témáról szóló, kritikusok által nagyra értékelt, és valóban magas színvonalú, stílusos Capote. McGrath ott rontotta el első lépésben, hogy túl sokáig kereste főszereplőjét, akire ráoszthatta Capote szerepét, így Miller időben megelőzte, ami miatt ezt a filmet már nem követte akkora hatalmas érdeklődés. Pedig ez is kiváló lett a maga módján, annak ellenére, hogy a Capote stílusosabb, realisztikusabb, atmoszférikusabb, azonban az Infamous minden drámaisága és sötétsége ellenére színesebb és szórakoztatóbb film, amihez egészen kiváló all-star színészcsapata is hozzájárult. Ehhez a színességhez idomul Truman Capote karaktere is, aki itt sokkal sziporkázóbb, extravagánsabb, törékenyebb és - a szó minden értemében - melegebb karakter, mint az előző filmben volt. Talán egy kicsit túlságosan is.

Az Infamous / A hírhedt forgatókönyvét a rendező maga írta George Plimpton 1997-es könyve, a Truman Capote: In Which Various Friends, Enemies, Acquaintances, and Detractors Recall His Turbulent Career c. könyve alapján.

A film műfajilag dráma és mockumentary keveréke, ugyanis a történet elbeszélését több alkalommal is Capote barátaival készült "riportok" szakítják meg, amelyek által jobban megismerhetjük az író karakterét. Nem csak azért volt szükség ezekre a "riportokra", hogy számos nagy nevű színész felbukkanhasson a filmben, hanem azért is, mert az Infamous Capoteja nem csak Perrynek hazudik esetenként, hanem elsősorban magának, és ezeket a hazugságokat "teszik helyre" a néző számára a barátaival és ismerőseivel készült "interjúk".Bár Capote karaktere többet hazudik ebben a filmben, mint az előzőben, ugyanakkor itt mégis kevésbé tűnik hidegen önzőnek, aminek az az oka, hogy ezen hazugságok nagy részét nem is feltétlenül mások megtévesztésére, manipulációjára szánja (elsősorban), hanem sokkal inkább a saját vágyálmait jelenítik meg, amelyek által érzelmileg törékenyebbnek és kiszolgáltatottabbnak tűnik, mint az előző filmben. Olyan mondatokat ad a gyilkos Perry szájába, amit ő, a szerelmes író szeretne, ha mondana vagy mondott volna a gyilkos, amivel "jobbá", gyengédebbé, érzékenyebbé tette Perry karakterét. Ugyanakkor mégsem mondható az ezekről a mondatokról, hogy teljesen elrugaszkodottak lettek volna a valóságtól és a gyilkos valódi személyiségétől, inkább csak növelték a benne lévő gyengédséget.

A történet majdhogynem egy könnyed vígjátékként indul, ahol Capotet először színes és laza new yorki baráti társaságában láthatjuk, ahova aztán a film folyamán többször is visszatér, hogy beszámoljon barátainak a kutatása eredményeiről, a gyilkosok személyiségéről, amiket persze mindig a maga végtelenül szellemes stílusában tálal:

"Amikor beszélgetsz velük, tökéletesen helyes és kedves fiúknak tűnnek. Őszintén szólva sokkal jobban aggódom a testi épségemért és biztonságomért Norman Mailer társaságában."Aztán amikor az extravagáns és nagyon látványosan meleg Capote Kansasbe utazik - ahol teljesen kilóg a konzervatív környezetből -, akkor elkerülhetetlen lesz az ottaniakkal való összeütközések, amiket ő a maga extravagáns szellemességével igyekszik hárítani, míg az ott lakók pedig általában  próbálnak annyira udvariasnak lenni, amennyire egy jó nevelt embertől elvárható. Kezdetben azonban mindenki "hölgyemnek" szólítja, mivel a helyiek annyira nem tudják hova tenni a fura figurát, hogy még a nemét sem tudják megállapítani. Capote meg is jegyzi Harper Leenek, hogy:

"Mit gondolsz, azért hív mindenki "hölgyemnek", mert cikiznek, vagy mert tényleg nem tudják megmondani a nememet?"

Bár erre a kérdésre nem kapunk választ, a későbbiekben meghódítja a helyieket, ami főleg annak köszönhető, hogy nagyon ügyesen hinti el, hogy milyen híres embereket ismer, ami után már mindenki Humphrey Bogartos történeteket akar hallani tőle. Ugyanezt első lépésben felhasználja Perry meghódítására is, azonban ahhoz, hogy hozzá közel kerüljön, többre is szükség lesz. Perryvel való megismerkedése után a film egyre sötétebbé, drámaibbá és feszültebbé válik, amelyet olyan valóságban nem megtörtént, csak a rendező fantáziájából kipattanó jelenetek is fokoznak, mint amikor Perry büntetésből meg akarja erőszakolni Capotet az egyik hazugsága, vagy legalábbis féligazsága miatt.Ahogy Capote karaktere egy kicsit más, úgy nyilvánvalóan Perryé sem ugyanolyan, mint az előző filmben. Míg az író fizikailag és lelkileg is törékenyebb, úgy Perry sokkal maszkulinabb, és minden érzékenysége ellenére brutálisabb, mint Miller filmjében volt. Ebből (is) fakad az, hogy itt az író bár ugyanúgy manipulálja a gyilkost önző céljai elérése érdekében, azonban nem tudja végig teljesen a markában tartani, és esetenként kicsúszik a kezéből, mint ahogy az előző jelenetben látható is volt. Kettejük kissé kifordított kapcsolatát erősítette Jones és Craig fizikai adottságai, hiszen Craig szinte Jones fölé magasodik. Ez is távol állt a valóságtól, mivel Perry kb. olyan magas, pontosabban szólva alacsony volt, mint Capote, azonban az Infamous esetében mindez a különbség nagyon jól jött kettejük kapcsolatának érzékeltetéséhez, amiben egyébként sokkal egyértelműbb, sőt teljesen nyilvánvaló és kifejezetten hangsúlyos annak szerelmi jellege. Ettől függetlenül Capote írói ambíciói itt is felülírnak mindent, és alig várja, hogy megjelenhessen könyve.

Toby Jones is ugyanolyan jól hozza Capote beszédmódját, viselkedését, hangját, testbeszédét, mint Hoffman, és bemutatja karakterének ellentmondásait, azonban mégis úgy érzi a néző, hogy ő  - a filmnek megfelelően - inkább a szórakoztatásra építette játékát és kevésbé mélyült el karakterében. Az ő Capoteja jobban kiadja és kimutatja az érzelmeit, nem fojtja el annyira, mint az előző filmé. Jones Hoffman csendesebb, intellektuális(an érzékeny) játékával szemben látványosabban fejezi ki érzelmeit, ami illett a film színesebben szórakoztató jellegéhez, ugyanakkor róla azért mégsem mondanám, hogy Truman Capotevá vált, akit egyébként annyira nőiesen homoszexuálisra formázott, hogy már-már karikatúraszerűvé válik. Fura módon mégsem megy túl a hiteltelen határon, ami már önmagában megmutatja Jones képességeit, ugyanakkor mind az ő karaktere, mind az egész film sokkal kevésbé realisztikus, mint a Capote volt. És bár Toby Jones is kiváló volt, azonban nála mindig tudja azt a néző, hogy egy színészi alakítást lát, míg Philip Seymour Hoffman esetében olyan érzésünk van, hogy maga Truman Capotet láttuk a filmben.Daniel Craig is furcsa, de kiváló választás volt Perry szerepére. Ő a kigyúrt karizmaival, tetkóival, fehér trikójával és magasságával sokkal férfiasabbnak tűnik a másik Perrynél, amely karakterben véleményem szerint jobb volt, mint Clifton, akinél azt kritizáltam, hogy túl puhának tűnt. Az érzékenység és gyengédség megléte nem feltétlenül feminin jellegben nyilvánul meg, amit Craig és a rendező is megértett.

Aztán ott van Sandra Bullock, aki számomra a legnagyobb meglepetést produkálta Harper Lee szerepében. Ő szerintem jobban megérdemelte volna az Oscar-jelölést, mint Catherine Keener, a maga egészen kiváló játékával, aminek része volt pont megfelelő mértékű alabamai kiejtése. Ebben a filmben Harper Lee nem csak Capote segítője a téma kutatása során, hanem kezdetben egyfajta ütközőzónát is alkot a nagyon extravagáns meleg író és a konzervatív kansasi környezet között.Mellettük minden egyéb mellékszereplő is remek volt, ami köszönhető McGrath forgatókönyvének és rendezésének is, aki és ami nagyobb teret engedett Capote mellett a többi karakternek, mint Miller az előző filmben. Jeff Daniels, mint a kisvárosi nyomozó, Sigouney Weaver, mint Babe Pale, Isabella Rossellini, mint Marella Agnelli vagy Gwyneth Paltrow, mint Peggy Lee mind, mind tökéletesek és nagyon szórakoztatóak voltak.

Douglas McGrath gyorsabb ütemű, a maga módján provokatívabb, humorosabb és kevésbé szomorkás, ugyanakkor mégis nagyon drámainak is nevezhető filmjének inkább a szórakoztatás volt a célja ellentétben Miller majdhogynem művészfilm kategóriájába eső csendesebb, mélyebb és atmoszférikusabb Capotejával szemben. Mindkét film minden hibája ellenére kiváló  a maga nemében, igazából csak ízlés kérdése, hogy melyiket szerettük jobban. Én javaslom mindegyik a megnézését, kezdve a Capoteval, majd utána folytatás az Infamous-szel.

Értékelés: Capote 10/10 és Infamous: 9/10

Capote 2005, az író ráveszi a vallomásra: