Time Goes By

A vágy villamosa (A Streetcar Named Desire) 1951

2018. március 15. 15:06 - Time Goes By

12 Oscar-díjra jelölték Tennessee Williams 1947-es, Pulitzer-díjat nyert színművéből készült drámát, amit nem véletlenül neveznek „minden idők legjobban eljátszott” filmjének. Williams híres színdarabját számos alkalommal megfilmesítették, de mindezek között messze ez az 1951-es, Elia Kazan által rendezett verzió sikerült a legjobban, aminek legfőbb oka a film színészeinek mára már legendássá és filmtörténeti jelentőségűvé vált alakítása. Mind a négy főszereplőt, Vivian Leight, Marlon Brandot, Karl Maldent és Kim Huntert Oscar-díjra jelölték, akik közül csak Brando nem kapta meg, mindazonáltal az ő alakítása után indult el Hollywoodban az un. method-acting a hódító útjára. A történet középpontjában egy mostanra már kissé kiöregedő „southern belle”, azaz egy Déli szépség, Blanche DuBois áll, aki mindenféle személyes és anyagi veszteség után maga mögött hagyja korábbi arisztokratikus életét, hogy húga és sógora szegényes lakásába költözve folytassa életét.

Férje halála után, Blanche Dubois (Vivien Leigh) művelt és kifinomult középiskolai tanár kénytelen feladni korábbi déli arisztokratikus életét Mississippiben, miután hitelezői elveszik a család birtokát és húga, Stella (Kim Hunter), valamint sógora, Stanley Kowalski (Marlon Brando) new orleans-i munkásnegyedben lévő szegényes lakásába költözik. Blanche korábban nem tudott semmit húga életéről, körülményeiről és alacsony sorból származó, nyers, vulgáris és  nagyon maszkulin férjéről, aki nagyon más, mint azok az udvarias és magasabb osztálybeli férfiak, akiket addig ismert. Stanleynek legalább ennyire fura és ellenszenves a mindig fensőbbséges, ugyanakkor pszichésen és érzelmileg végtelenül törékeny Blanche, ezért aztán kettejük között már az első pillanattól kezdve nagyon ellentmondásos és ellenséges kapcsolat alakul ki, miközben mind a kettő Stellat, húgot és feleséget akarja a maga oldalára állítani a másikkal szemben. Az ellenségeskedést fokozza, hogy Stanley azt gondolja, hogy Blanche valójában nem elvesztette a családi birtokot, hanem eladta, csak nem akarja a pénzt megosztani testvérével. Közben Blanche megismerkedik Stanley egyik munkatársával, Mitch-csel (Karl Malden), aki egy fokkal civilizáltabb és udvariasabb, mint Stanley vagy a többi haverja, és már a házasság is szóba kerül köztük. Mitchnek tetszik a magáról nagyon előnyös – és nem teljesen őszinte – képet mutató Blanche, azonban nem titkolja, hogy nem is feltétlenül a szerelem a legnagyobb motiváló erő számára ebben a kapcsolatban, mintsem inkább csak egyéb okok miatt meg akar házasodni. Közben kiderül, hogy Stella és Stanley gyereket várnak, és az is egyre nyilvánvalóbb, hogy Blanche és Stanley között – bármennyire is tagadják saját maguk előtt is – erős szexuális vonzalom vibrál. Blanche, Stella, Stanley és Mitch közötti kapcsolatok minden téren és szinten erős hatással vannak a többi kapcsolatra, és csak a szikra hiányzik, hogy ez a mindenki számára nagyon feszült helyzet valamilyen robbanásban végződjön, aminek nagy valószínűséggel mindenki az áldozata lesz, különös tekintettel a nagyon sérülékenynek tűnő Blanche...Tennessee Williams színdarabja egy nagyon dühös, intenzív és tragikus dráma a különböző társadalmi osztályok, valamint a férfi és női nemek közötti harcról, problémákról, amit nem véletlenül tartanak a 20. század egyik legfontosabb színdarabjának. Mivel a színmű számtalan - Hollywoodban a cenzúra miatt - tabunak számító (és elsősorban szexuális jellegű) témát tartalmaz, ezért aztán a hatalmas Broadway sikere ellenére sem erőlködtek jó pár évig a filmstúdiók, hogy megszerezzék a megfilmesítési jogot. Mivel a Hays-codenek nevezett cenzúra csak Hollywoodra vonatkozott, a Broadwayra és általában a színházakra, valamint a tévére nem, ezért az ilyen típusú adaptációknál mindig nagyon meg kellett gondolni, hogy hogyan lehet úgy egy – sikeres - hollywoodi filmet készíteni az alapanyagból, hogy az át is menjen a cenzúrán, és közben ne is veszítsen túl sokat az eredeti színműhöz képest. Tennessee Williams darabjai pedig különösen problémásak voltak a cenzúra szempontjából, mivel azok szinte mindig tartalmaztak valamilyen jellegű szexuális elfojtásból fakadó problémát. Sőt, kissé leegyszerűsítve lényegében ekörül forognak ezek az általában eléggé átszexualizált (főleg az 50-es évek standardjével mérve) drámák, színdarabok. De ez nem véletlen, hiszen Tennessee Williams szinte egész életében a saját homoszexualitásával és annak elfojtásából fakadó problémákkal küzdött, ami nyilvánvalóan megjelent a legtöbb írásában.

Bár ekkoriban már a film noirok meghódították Amerikát, és ezzel együtt a túlfűtött szexualitás is megjelent a filmekben, jelentősen tágítván a cenzúra korábbi igen szűkös határait, valamint Alfred Hitchcock is készített eddigre már számos olyan filmet, amiben tabudöntögető szexuális jellegű témák is megjelentek, de azért ezek filmbeli ábrázolása még mindig messze volt a Vágy villamosának mindent átható és robbanásveszélyes szexuális elfojtásaitól. A darab a közönségsiker ellenére is megosztotta a kritikusokat, akiknek egy része erkölcstelennek, dekadensnek és vulgárisnak nevezte. Szerencsére a Warner Bros vállalta a rizikót, és megbízta Elia Kazan rendezőt a filmverzió elkészítésével, amit sikerült is viszonylag teljesen, az eredeti színművet hűségesen követve elkészíteni.Nagyon kevés téma maradt ki a filmből a színdarabhoz képest, ami annak is köszönhető, hogy a rendező körömszakadtáig küzdött a cenzúrával, és „csak” kb. 5 percet kellett kivágnia az eredeti verzióból. Igaz, hogy ezek mindegyike elég kritikus rész vagy pillanat volt (többek között olyan arckifejezések, főleg a női szereplők arcán, amelyek egyértelműen a szexuális vonzódást mutatják Stanley karaktere felé), azonban 1993-ban megtalálták ezt a kivágatott pár percet, és visszatették filmbe, úgyhogy ma már teljes egészében azt a filmet lehet látni, amit Elia Kazan 1951-ben elkészített. Ennek ellenére van néhány apró, de fontos különbség a film és a darab között. Blanche férje eredetileg azért lett öngyilkos, mert kiderült a homoszexualitása, míg a filmben azért, mert a nő megvetéssel viseltetett férje érzékeny természete iránt (szó sincs homoszexualitásról, de az 50-es évek közönsége tudott olvasni a sorok között, ha akart). A homoszexuális téma mellett kimaradt az is, hogy Blanche megpróbálja meggyőzni Stellát, hogy hagyja el a férjét, valamint az a jelenet, amikor Mitch konfrontálódik Blanche-sal a nő múltja miatt. A színmű mindezek mellett végig egy helyen, Stelláék lakásában játszódik, míg Kazan megpróbálta kicsit „filmesíteni” a történetet oly módon, hogy ha rövid időkre is, de kimozdulunk a lakásból az utcára, a vonat állomásra vagy a gyárba, azonban ennek ellenére nem tudták elkerülni a színműből készült filmek legnagyobb átkát: azt, hogy ez is teátrálisnak érződik a színpadiasan mesterségesnek tűnő díszleteivel, a sok dialógussal és relatív statikusságával.

A forgatókönyvet Oscar Saul írta Tennessee Williams 1947-es darabjából, ami a négy összetett kulcsszereplő karakter (Blanche, Stanley, Stella és Mitch) közötti interakciókból és nagyon komplex kapcsolataik bemutatásából áll, amelyeken keresztül megjelennek a kor társadalmi osztály problémái és a nemek közötti kapcsolatok (személyes és társadalmi szinten egyaránt). A fent vázolt különbségek mellett meg kell még említeni azt a különbséget, hogy sajnos a filmben nem tudták visszaadni a színdarab fekete humorát, valamint kifinomultságban is elmarad tőle, azonban mindezek ellenére alapvetően egy jól sikerült és hűséges adaptációról beszélhetünk, amiben a karakterek és kapcsolataik összetettségét sikerült megőrizni, valamint azt a nagyon előnyös tulajdonságát is, hogy a lényeg a történet felszíne alatt rejtőzik.Blanche a központi karakter, nem csak azért mert az ő érkezésével kezdődik egyáltalán a történet, de az ő kapcsolata a másik hárommal meghatározza a másik három egymással való kapcsolatát is.

Blanche - ahogy mondani szokták a maga kis világában él - és számára nagyon fontos a látszat, ezért nagyon erőteljesen próbálja sugározni magáról az előkelőséget, a kifinomultságot, érzékenységet, a jó neveltséget és általában véve azt, hogy ő egy magasabb osztálybeli nő, aki egy úriember udvarias tiszteletére, szeretetére és támogatására vágyik. Tehát nagyjából azt, ahogy egy felsőbb osztálybeli nőtől elvártak abban a korban. „Mindig idegenek kedvességétől függtem.” Azt gondolja, hogy ha senki sem tud valódi személyiségéről és az olyan jellemvonásáról, ami nem illeszkedik egy arisztokratikus nő tulajdonságai közé, akkor az nem is létezik, illetve nem része a személyiségének. Mitch-csel való kapcsolata is ennek a külsőségnek a megerősítését szolgálja részéről. Mitch Stanleyhez hasonlóan egy gyári munkás, azonban sokkal civilizáltabbnak, udvariasabbnak és tisztelettudóbbnak tűnik, mint az izzadt trikóban az izmait mutogató Stanley, aki (ennélfogva?) sokkal befolyásolhatóbb is. Blanche különösen Mitch-csel szemben vigyáz arra, hogy megőrizze az „előkelő” képet magáról, amit nagyszerűen mutat be a rendező. Blanche folyamatosan árnyékban próbál maradni, miközben Mitch-csel beszélget, ezzel is jelezve a nézőnek, hogy mennyire kínosan ügyel arra, hogy ne fedje fel valódi természetét. Azt a valódi természetét, aminek hatalmas részét teszik ki elfojtott szexuális vágyai, ami a színdarabban abból is fakad, hogy férje homoszexuális volt, és mint ilyen nem otthon élte meg szexualitását. Blanche nagy valószínűséggel ezért is kereste a szexuális örömöket egy fiatal, még tinédzser korban lévő fiúnál, ami miatt a szakmáját, a tanárságot is ott kellett hagynia. Bár a meleg vonal kimaradt a filmből, Blanche fiatal fiúk/férfiak iránti vonzalma viszont megjelenik itt is, sőt Stanley nyíltan ki is mondja az egyik Stellával folytatott dialógusban, ami nagyon merésznek és botrányosnak számított 1951-ben (lásd a poszt végi videót).A történet és a különböző kapcsolatok egyik kulcspontja Blanche és Stanley között felmerülő és egyre erősebbé váló szexuális vonzalom, és ez az, ami igazából ellentmondásossá teszi kapcsolatuk jellegét. Blanche bármennyire is vigyáz és őrzi karakterének előkelő jellegét, pontosabban szólva annak felszínét, igazi személyisége kivillan időnként. Kiderül róla, hogy nem feltétlenül az udvarias úriemberek közeledésére vágyik, hanem sokkal inkább a faragatlan Stanley nyers és agresszív férfiassága izgatja, aminek bár csak egy-egy pillantással adja tanújelét, mégis erősen érezhető. Hogy növekvő szexuális vonzalmát leplezze, egyre jobban panaszkodik húgának Stanleyre, míg a férfinál is hasonló folyamatnak lehetünk szemtanúi. Minél nagyobb a szexuális vonzalom közöttük, annál jobban utálják egymást, és úgy, hogy közben erre az utálatra mégsem lehet azt mondani, hogy megjátszott lenne és csakis Stellának szólna. Blanche felszínen mutatott személyiségében sem minden hazugság, a törékenység és sebezhetőség igazi, és ennek a későbbiekben szemtanúi is leszünk. Vivian Leigh élete két legfontosabb szerepében egy-egy déli szépséget alakít, ráadásul az a hasonlóság is fennáll az Elfújta a szél Scarlettje és A vágy villamosának Blanche DuBoisja között, hogy egyikük sem az az úrinő, akinek mutatja magát, valamint az a tény, hogy mindkettő karakterben fantasztikus alakítást nyújtott, amelyekért el is nyerte az Oscar-díjat.  

Blanche karakterén csak a tanulatlan és bunkó Stanley lát át, aki túl civilizálatlan és modortalan ahhoz, hogy úriemberként viselkedjen, azaz ne mondaná ki azt, amit valójában gondol Blancheről. Az ösztönei azonnal megsúgják neki, hogy a nő nem az, akinek mutatja magát. Ismervén tesztoszteron túltengésben szenvedő hangoskodásra hajlamos faragatlan Stanleyt – aki lényegében megtestesít mindent, amitől Blanche fél, vagy lenéz – nem egészen érthető a nő vonzalma. Vagy éppen ellenkezőleg: nagyon is érthető, hiszen Stanley az a férfi, akit nem tud úgy manipulálni és kontrollálni, mint a Mitchhez hasonló befolyásolható és gyenge férfiakat, ezért aztán az izgalom is sokkal nagyobb. És a veszély is. De a kettő között Blanche esetében szoros a kapcsolat, amely vonását már megismerhettünk azon a tényen keresztül is, hogy az ex-tanárnő előszeretettel flörtöl fiatal fiúkkal, ami a társadalom szemében a mai napig is tabunak számít. Stanley Blanchehoz hasonlóan a növekvő szexuális vonzalmával párhuzamosan egyre erőteljesebben próbálja feleségét annak nővére ellen fordítani. Stanleynel ezt a szexuális vágyat a nőkhöz (Stella, Blanche) képest alacsonyabb társadalmi helyzetéből fakadó frusztráltsága is növeli. A férfit nem csak munkásosztálybeli származása és bunkósága miatt szólja le a két nő, hanem kelet-európai (lengyel) származása miatt is, ami még jobban növeli Stanley szexuális frusztráltságát, és ami miatt azt gondolja, hogy ha fizikailag megkaphatja Blanche-ot, akkor társadalmilag is egyenlő lesz vele/velük. Mindezek ellenére Blanche és közte a küzdelem elsősorban Stelláért folyik, mindegyik kizárólagosan a magáénak akarja tudni.Marlon Brando volt az egyetlen a négy színész közül, akinek végül nem sikerült szobrocskára váltania a jelölését, pedig ő volt az, aki Stanley Kowalskit alakítva meghonosította Hollywoodban az un. method actinget, azaz azt a típusú színészi játékot, ami saját érzelmi, intellektuális, vagy pszichés tapasztalatainak felhasználásán alapul. A vágy villamosában nyújtott játékát a hollywoodi filmtörténelem egyik legintenzívebb és szexuálisan legtúlfűtöttebbnek nevezik a kontrollálhatatlan, brutális agresszió és elfojtott szexuális vágy olyan erőteljes bemutatása miatt, ami addig példátlan volt a filmgyárban. Bár Stanley Kowalski nem, hogy nem pozitív karakter, hanem a film villainjeként is felfogható, azonban annak őszinte és naiv jellege, és nem utolsó sorban Marlon Brando kisugárzása mégiscsak a karakter oldalára állította a korabeli nézőket. Alakítása nemzetközi visszhangot is kiváltott, ami aztán fel is tette a térképre az addig ismeretlen színészt, és aminek következtében jobbnál-jobb szerepeket kapott (egy ideig). (Az ötvenes évek elején Marlon Brando és James Dean voltak azok a színészek, akik forradalmasították Hollywoodban a színészi játékot a method acting technikával.)

Stella őrlődik a testvére Blanche, és a férje, Stanley között. Míg az első folyamatosan egy jobb élet lehetőségéről beszél neki, ha elhagyja Stanley (ezt a filmben nem kimondva, de mégis érthetően), hiszen emellett a bunkó mellett nem csak anyagilag, de szellemileg és érzelmileg is csak ugyanabban a sivárságban lesz része, mint eddig. Stanley pedig a gyerekkel akarja megfogni. Ironikus módon a két testvér nagyon hasonlít abban, hogy valahol mindketten lenézik Stanleyt, ugyanakkor szexuálisan vonzódnak hozzá, és Stellának is ez volt az eredeti motivációja, amikor hozzáment. Stella szexuális vonzalma is ugyanolyan erősen érezhető, mint a két főszereplőé, sőt olyannyira, hogy Stanleyt szinte már-már az ő szexuális tárgyának lehet tekinteni. Karakterének legnagyobb kérdése, hogy ez a szexuális vonzódás elegendő-e ahhoz, hogy leéljen valakivel egy életet? Bár Stella annak ellenére a film legerősebb karaktere, hogy látszólag kiszolgáltatott a férjének, aki eltartja, és egyes dühkitöréseiben az agressziójával elnyomja a nőt, a realitás nem az volt az ötvenes években, hogy egy gyerekkel egyedül új életet kezdjen egy nő. Kim Hunter alakítása Brandoéhoz hasonlóan nagyon bátor volt 1951-ben, amikor egyáltalán nem volt megszokottnak nevezhető, hogy egy női karakter kifejezi szexuális vonzalmát a férfi karakter iránt. Teljes joggal nyerte el a legjobb női mellékszereplőnek járó Oscar-díjat.Mitch karaktere is nagyon ellentmondásos, hiszen jóval kifinomultabb a bunkó Stanleynél, azonban még sem lehet azt mondani rá, hogy szimpatikusabb. Sőt, az ösztön vezérelt és ennél fogva a hazugságokat nehezen viselő Stanley minden hibája ellenére szimpatikusabbá válik, mint a nála sokkal civilizáltabbnak tűnő Mitch, akinek Blanche-hoz hasonlóan nagyon fontos a látszat. Ők ketten ebből a szempontból - látszólag -  jobban összeillenek, azonban Blanche valódi izgalmakra vágyik, Mitch csak azért kellene neki, mert könnyen irányíthatja, manipulálhatja, hiszen az a típusú gyenge és befolyásolható férfi, aki elhiszi azt, amit el akar hinni. Karl Malden is nagyszerűen hozta karakterét, és annak ellenére, hogy játéka kevésbé volt látványos, mint a többieké (ami persze fakadhat abból is, hogy karaktere kevésbé érdekes, mint a többi), mindazonáltal ő is elnyerte a szobrocskát a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában.

A film zenéjét Alex North szerezte, ami nagyban hozzájárult a film szexuálisan túlfűtött atmoszférájának megteremtéséhez, hiszen nagyon izgalmas, helyenként akár erotikusnak is nevezhető jazz zenét hallhatunk, ha már egyszer New Orleansban játszódik a történet. Bár a díszlet számomra nagyon színpadiasnak tűnt, a fényképezés minősége azonban ezt valamennyire ellensúlyozni tudta, ami Harry Stradling nevéhez fűződik.

Elia Kazan A vágy villamosa a remek rendezésnek köszönhetően egy nagyon jól sikerült adaptáció, mégpedig annak ellenére, hogy a cenzúra miatt néhány részletet ki kellett hagyni az eredeti színdarabból és nem tudja eltitkolni színpadi gyökereit sem, azonban mégis hitelesen meg tudja jeleníteni az eredeti témákat, mégpedig oly módon, hogy közben át tudott csúszni a cenzúrán. És legfőképpen a szinte példa nélkülien jó színészi játékának köszönheti a klasszikus státuszát, ami Marlon Brando miatt filmtörténeti jelentőségű is egyben. A vágy villamosa nagy valószínűséggel a színház kedvelő nézőknek jön be leginkább, azonban ettől függetlenül mindenkinek ajánlható, aki kedveli a karakter (és dialógus) vezérelt és rejtett témákat felvonultató emberi drámákat.

Értékelés: 9/10

7 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr3713740950

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Liberális Artúr · arturfilm.blog.hu 2018.03.15. 18:57:54

Két és fél éve láttam a filmet, A rakparton (szintén Kazan és Brando) után egy hónappal. Ezt azért írom le, mert sokat elárul, hogy ennyi idő után mi marad meg belőle, illetve ami A rakpartont illeti, az egy elég hasonló film volt.

Szóval mi maradt meg belőle? A rakparton miatt talán nem ért akkora gyomros, mint amekkora lehetett volna, de ha visszagndolok a filmre, hiába nincs meg belőle sok részlet, az világosan megvan, hogy elég erős érzelmeket tudott kiváltani és hogy nagyon gyűlöltem a Brando-karaktert.

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2018.03.15. 19:05:07

@Liberális Artúr: szerintem is határozottan jobb, mint a rakparton, összetettebb és hatásosabb, függetlenül attól, hogy a képi világa kevésbé érdekes/jó. Én is rühelltem Brando karakterét, de a Blanche típusú nőket is nehezen viselem, szóval én nem különösebben szimpatizáltam egyik karakterrel sem, de annak ellenére, hogy érzelmileg nem fogott meg a film, sztm nagyon érdekes volt.

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2018.03.15. 19:09:05

@Liberális Artúr: szóval én sem kedveltem stanley karakterét, de a korabeli nézők az ő "pártját" fogták Blanchesal szemben.

L Élégance du hérisson 2018.03.21. 20:24:16

@Time Goes By: Mit jelent az, hogy "Blanche típusú nők"? Elizabeth Taylor által játszott karaktere a Cat on the hot tin roof is annak tekinthető (férj homoszexualitása miatt frusztrált nő, aki nem tud kielégülni) ? Vagy itt pusztán csak a karakter teátrális, hisztériás viselkedésére gondolsz?

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2018.03.21. 20:29:45

@L Élégance du hérisson: konkrétan arra, hogy próbálja magát felsőbbrendűnek és megközelíthetetlennek mutatni, miközben egy csomó vaj van a füle mögött + a törékenységnek álcázott mentális kiegyensúlyozatlanság, ami sztm végtelenül idegesítő és hosszútávon elviselhetetlen.

Kyria 2018.08.29. 15:23:33

@L Élégance du hérisson: Bocs, nem a posztban szereplő filmhez kapcsolódik, hanem a hozzászólásodban említetthez: szóval, én soha nem értettem, hogy honnan jön az, hogy a Paul Newman alakította karakter homoszexuális lenne? (Nemrég direkt megnéztem újra, kimondottan erre fókuszálva, de most sem "látom".)

Eliza Swain 2021.02.18. 15:05:46

@Kyria: Szerintem onnan lehet tudni, hogy extrém módon idealizálja a barátját, aki meghalt. Már nem emlékszem a nevére és onnan is, hogy olvastam már róla, hogy ez is olyan szál volt abban a filmben, amit csak nagyon enyhén érzékeltethettek a cenzúra miatt.
süti beállítások módosítása