Time Goes By

Top 10 klasszikus film noir

2014. augusztus 24. 18:25 - Time Goes By

"A film noir műfajába azok a hollywoodi bűnügyi drámák, krimik tartoznak, amelyekben kiemelt szerepet játszik a sötét és pesszimista világkép, cinikus hozzáállás, az ambivalens erkölcs és a szexuális motiváció." - wikipédia.

"Hivatalosan" 1941-1958 közötti időszakról beszélünk, és bár előtte és utána is készítettek film noir jellegű filmeket, de korszakok elejét és végét szereti az emberiség valami fontos alkotással nyitni és zárni, ezért tudjuk ilyen határozottan megjelölni a korszak határait. A máltai sólyomtól (The Maltese Falcon 1941) - Orson Welles Gonosz érintéséig (Touch of Evil 1958). A noir műfajáról kicsit bővebben itt.

A film noirokat több szempont alapján is csoportosítani lehet, az első és legfontosabb szempont, hogy mikor készültek. Elég élesen külön lehet választani a '40-es években készült femme fatale és antihős párosára koncentráló drámaibb filmeket és az '50-es évek realisztikusabb heist jellegű krimiket, amelyek inkább a bűnözők és a rendőr karakterek moralitására fókuszálnak.

A másik nagyon fontos csoportosítási szempont, hogy a főszereplő antihős valamilyen hivatalos jellegű figura, magándetektív, ügyész, nyomozó vagy inkább egy átlagos civil. Azon noirokat, amelyekben ez utóbbiakat a főszereplők, nevezzük domestic noiroknak, és amelyek véleményem szerint általában izgalmasabbak és érzelmileg, pszichésen jobban megfogják a nézőt, mivel az ő hétköznapibb karaktereik jobban átélhetőek, mint a különböző keményfejű magándetektív figuráké.

Mint minden lista, úgy ez is szubjektív és befolyásolja a blog készítőjének Humphrey Bogart, Billy Wilder és Fritz Lang rajongása, valamint az a tény, hogy izgalmasabbnak, érdekesebbeknek és összetettebbnek érzem a femme fatale-antihős felállással működő domestic noirokat.1. Alkony sugárút (Sunset Boulevard) 1950:

Billy Wilder rendezte ezt a tizenegy Oscar-díjra jelölt filmet, ami az Amerikai Film Intézet 2007-es legjobb filmek  listáján a 16. helyén áll, és egy nagyon erőteljes, ütős és velejéig cinikus film a tehetséges, de sikertelen hollywoodi író és az elfeledett, már középkorú némafilm sztár végzetes kapcsolatáról, ami egyben egy nagyon erőteljes kritika Hollywood világáról is, ahol az önutálat és a mentális problémák az élet természetes velejárójának számítanak.

A történet az '50-es évek Hollywoodjában játszódik. Joe Gillis (William Holden) munkanélküli és adósságokban úszó hollywoodi forgatókönyvíró már azt fontolgatná, hogy hazamegy szülővárosába, amikor a behajtók elől menekülve véletlenül egy elhagyatottnak látszó villa garázsába keveredik a Sunset Boulevardon. A ház azonban nem lakatlan, hanem hajdan volt némafilm sztár Norma Desmond (Gloria Swanson) él benne a külvilágtól elzárkózottan inasával, Max-szel (Erich von Stroheim). Norma mentálisan kissé zavart középkorú nő, aki saját álomvilágában él, miközben a nagy visszatérésről álmodozik. Amikor megtudja, hogy Joe író, megbízza a hosszú, magányos évek alatt írt kusza kéziratának a szerkesztésével, abban a reményben, hogy ezzel a forgatókönyvvel vissza tud térni a rivaldafénybe. Illúzióját inasa, Max tovább erősíti benne többek között azzal, hogy rajongói leveleket ír neki. A közös munka során Norma beleszeret Joe-ba, akit először anyagi eszközök segítségével tart magánál. Joe büszkesége kezdetben tiltakozik a kitartottság ellen, de aztán beletörődik az új helyzetébe kényelemből, kiszolgáltatottságból, és Norma dzsigolója lesz. A cinikus írónak már nincsenek illúziói. Ez az állapot addig tart, amíg Joe és Betty Schaefer (Nancy Olson), akivel egy közös forgatókönyvön dolgozik titokban Norma tudta nélkül, egymásba nem szeretnek. Egyre többször jár el éjszakánként Bettyhez dolgozni, és Norma érzékeli a veszélyt. Ekkor már nemcsak anyagi eszközöket, de az érzelmi zsarolást is beveti annak érdekében, hogy megtartsa a férfit. Joe bár nem szerelmes Normába, és tudja, hogy mire megy ki a játék, mégis marad. Sajnálatból, emberségből, hálából, és persze kényelemből. Bettynek nem mondja el valódi helyzetét, amikor azonban Norma már a lányt kezdi el telefonon zaklatni, akkor elhatározza, hogy mindent tisztáz mindkettejükkel. Bettyt a villába hívja, ami azonban végzetes következménnyel jár...

A film legendás zárójelenete:Mindannyian, akik a film készítésében részt vettek kiválót és maradandót alkottak, azonban a Sunset Boulevard leginkább mégiscsak Billy Wilder forgatókönyvíró és rendező nevéhez kapcsolható. Az Alkony sugárúttal több szinten és téren is bemutatta Hollywood igazi, ragyogás mentes arcát, ahogy tárgyként kezel mindent és mindenkit, az öregedő és eldobott sztárokon, a tápláléklánc alján lévő kiszolgáltatott alkalmazottakon, sztárok realitásoktól elszakadó világán, a mentális problémákon át a manipulációkig. Gloria Swanson, aki maga is némafilm sztár volt, a karakterét némafilmes eszközökkel alakítja, ami miatt a hangos filmben groteszkké válik, így a kontraszt közte és a visszafogottabb Holden között még nagyobb lesz, és ami miatt karakterének anakronisztikus jellege is felerősödik. A film vége, Swanson nagyjelenete felejthetetlen, amikor a gyilkosság után megérkeznek a várva várt kamerák.2. Gyilkos vagyok (Double Indemnity) 1944:

A hét Oscar-díjra jelölt Double Indemnity a film noir klasszikusok klasszikusa, amely - többek között - karakterteremtő hatásával írta be magát a filmtörténelembe. Nem véletlenül nevezik paradigmatikus noirnak, mert szinte nincs is olyan az ezt követő film a noirok között, ami ne használta volna fel a Double Indemnity valamelyik elemét, elemeit, de leginkább az itt felállított femme fatale-antihős formulát: a férfi főszereplő alapvetően egy átlag ember, se nem hős, se nem bűnöző, akinek magától meg sem fordult volna a fejében az, hogy bűncselekményt kövessen el. Az, hogy ez mégis megtörténik, egy nő, a femme fatale rossz hatásának eredménye. Ami miatt ezt meg tudta tenni az a a férfi személyiségében meglévő érzelmi vagy pszichológiai gyengeségnek köszönhető, ami által a noir férfi főszereplője nem hőssé, hanem antihőssé válik. Amivel ezt a femme fatale eléri, az a nők ősi fegyvere: szexuális manipuláció, elcsábítja és ezzel a bűnbe viszi a férfit. És aminek szükséges következménye mindkettejük bukása. A filmben Robinson egy olyan kitartóan szimatoló nyomozó karaktert játszik, amiről később Columbo karakterét formálták

Walter Neff (Fred MacMurray) biztosítási ügynök az irodájában diktafonra mondja vallomását egy gyilkosságról, amit egy nőért és pénzért követett el, azonban mégsem kapta meg sem a nőt, sem a pénzt. Majd ezután kezdődik a visszapillantás, ahol megtudhatjuk, hogy miért és hogyan történt ez a gyilkosság. Neff munkája során összetalálkozik a csinos és szexis Mrs. Phyllis Dietrichson-nal (Barbara Stanwyck), aki elcsábítja és rábeszéli, hogy kössenek biztosítást a gazdag férjére annak tudta nélkül, hogy utána megöljék a pénzéért. Nem is lenne valamire való femme fatale, ha nem sikerült volna rábeszélnie a férfit erre. Neff megtervezi, és közösen elkövetik a tökéletesnek gondolt gyilkosságot. Neff főnöke Barton Keyes (Edward G. Robinson), a tapasztalt kárbecslő rájön, hogy valami nincs rendben a Dietrichson üggyel, és egy idő után azt is kitalálja, hogy nem baleset, hanem gyilkosság volt, amiben valaki segített Mrs. Dietrichsonnak. Közben Neff összebarátkozik Lolaval (Jeanne Heather), Phillys mostoha lányával, aki szintén gyanakodik a mostoha anyjára, sőt szerinte az igazi anyját is Phyllis ölte meg. Neff egyre inkább érzi, hogy Phyllis valamit rejteget...

A film központjában a megtévesztés, hazudozás, kapzsiság és szexuális manipuláció áll, története pedig a legklasszikusabb(á vált) noir szerkezetben: keretezett flashbackben bontakozik ki, ami azt jelenti, hogy a nyitó és a záró jelenet a jelenben játszódik, a kettő közötti pedig a múltban. Szóval mindjárt a film elején megtudjuk, hogy szegény biztosítási ügynökünk gyilkosságot követett el, ugyanakkor ezért nem kapta meg a jutalmát (a nőt és a pénzt). Tudjuk, vagy legalábbis sejtjük, hogy sorsa meg van pecsételve - ő a kudarcra ítélt antihős - , ami felkelti a néző érdeklődését, és ösztönösen meg akarja tudni, hogy mi történt ezzel a kalapos pasassal. A visszatekintés első fele a nő csábításával majd a gyilkosság kitervelésével és végül megvalósításából áll. A flashback második fele pedig Neff bűntudatáról, főleg miután összebarátkozik Lolával Phyllis mostohalányával, valamint félelméről szól, hogy Phyllis csak felhasználta. Mindeközben Keyes is egyre jobban közeledik az elméleteivel az igazsághoz, ami által szorulni kezd a hurok Neff nyaka körül. A film minden főszereplője kiváló alakítást nyújtott, és karaktereiket legendás, más filmeket inspiráló ikonikus karakterekké tették.3. A hosszú álom (The Big Sleep) 1946:

A Hosszú álom nem csak Humphrey Bogart egyik egyik leghíresebb filmje, de a film noir műfajáé is, ami A máltai sólyommal együtt megalkotta a műfaj egyik fontos karakterét, a keményfejű és cinikus magánnyomozót, akinek vannak ugyan gyengeségei - főleg a csinos nők - azonban senki és semmi nem tántoríthatja el az igazság kiderítésétől. A The Big Sleep ráadásul a legjobb a Bogart-Bacall duó négy közös filmje közül, amiben számtalan remek jelenetet és klasszikussá vált párbeszédet hallhatunk. Nem véletlenül az egyik legtöbbet idézett film noir.

Fordulatokban rendkívül gazdag magándetektíves noir, amiben Phillip Marlowe (Humphrey Bogart) magánnyomozót egy gazdag, idős férfi azzal bízza meg, hogy derítse ki, hogy ki zsarolja. Nyomozása során mindenhol hullákba és csinos nőkbe botlik, miközben megbízója két lányának Viviannek (Lauren Bacall) és Carmennek (Martha Vickers) az érintettsége is felmerül. Marlowe, akit mindenféle kaland utolér, ami egy magánnyomozót utolérhet egy nyomozás folyamán, cinikus humorát soha nem veszti el. A ravasz, és gyönyörű Vivian nem is lenne femme fatale, ha nem bonyolítaná még tovább az ügyet, a kérdés, hogy Marlowe vajon megbízhat-e a gyönyörű és szexis nőben?

A film Raymond Chandler azonos c. regényén alapul, ami nemcsak a film noirokban szinte kötelező bonyolult történetet, kemény és jó dumákat, valamint jó karaktereket ad, hanem egyfajta világnézetet is. Marlowe egyedül áll mindenkivel szemben, az egész korrupt világgal, ahol pénzért mindent meg lehet venni. De nem Marlowe-t, aki maga a megtestesült becsületesség - ugyanakkor nem problémázik, ha törvényt kell sérteni -, mindezt persze csakis jó ügy érdekében. Bár ő is pénzért dolgozik, a nyomozást azonban még akkor is folytatja, amikor a megbízó már kifizette, mert semmi sem lehet fontosabb az igazságnál. Humphrey Bogart ikonikus karakterré tette Marlowe-t, a cinikus humorával és megvesztegethetetlenségével.
4. Magányos helyen (In a Lonely Place) 1950:

A Nicholas Ray rendezte Magányos helyen egy olyan film noir, ami egyesíti a drámát, a thrillert, a romantikát, és ami a magányosságot, a kétségbeesést és a paranoiát helyezi központjába, ami elől a főszereplők nem szökhetnek el. Sokak véleménye szerint Humphrey Bogart nem a leghíresebb filmjeiben nyújtotta legjobb alakítását, hanem itt, többek között azért, mert a főszereplő Dixon Steele karaktere állt legközelebb Bogart saját személyiségéhez. A film a főszereplők pszichológia tanulmánya mellett nagyon erős Hollywood kritikát is tartalmaz, ami ebben az időszakban készült filmek népszerű témája volt (Sunset Boulevard, All About Eve stb).  

Dixon Steele (Humphrey Bogart), egy cinikus és kiégett hollywoodi forgatókönyv író, aki nagy nyomás alatt áll, hogy megírjon egy regényadaptációt a soron következő filmhez. Azonban a feladat még annyira sem érdekli, hogy elolvassa a könyvet, ezért fizet egy fiatal nőnek, hogy olvassa el helyette, és mesélje el neki. Miután Steele-től távozik a lány, meggyilkolják. A rendőrség őt kezdi el gyanúsítani, nem csak azért mert ő látta utoljára, hanem erőszakos előélete miatt is. Steele ugyanis gyakran keveredik verekedésekbe, mert hirtelen haragját nem tudja kontrollálni. Első kihallgatása után elengedik, mert szomszédja, a csinos és feltörekvő színésznő Laurel Gray (Gloria Grahame) tanúsítja, hogy látta élve távozni a lányt. Ezután Steele és Laurel szerelmesek lesznek, ami lelkesebb munkára ösztönzi az írót, ugyanakkor sokszor furcsán és erőszakosan viselkedik. Megveri ügynökét, és egy ismeretlent is, akivel majdnem karamboloznak. Ráadásul olyan kijelentéseket is tesz, ami elgondolkodtatja a körülötte lévőket, hogy esetleg mégiscsak ő a gyilkos. Laurel sokáig védi Steele-t, de egy idő után ő is elbizonytalanodik a férfi ártatlanságában. Laurel megtudja, hogy a férfi előző barátnőjével is agresszív volt, és egyre gyanakvóbbá, bizalmatlanabbá válik a férfivel szemben, és odáig jut, hogy már csak altatóval tud aludni. Amikor Steele megkéri a kezét, akkor félelmében igent mond, mert nem tudja, hogy a férfi mit tenne vele, ha elutasítaná. Végül úgy dönt, hogy elhagyja a férfit, és titokban repülőjegyet foglal. Steele azonban megtudja a nő szándékát...

A két fő karakter egyike sem szenvedett valójában nagy traumákat senkitől, inkább csak saját természetük áldozatai. Dixon Steele alkoholista, nagyon alacsony önbecsüléssel rendelkező férfi, Laurel Gray pedig az a típusú nő, aki azt hiszi, hogy megmenthet egy ilyen férfit. Bogart nagyszerűen játssza el Steele-t, de ő mindig is jó volt a lelkileg sérült férfi karakterében. Dixon személyiségének kettőssége - aki egy jó fickó nagy temperamentummal, de ha iszik, akkor agresszívvé válik -, ad a karakternek egyfajta Jekyll és Hyde felhangot, és ez a Hyde, ami benne van nem más, mint az önutálat. Végül ez lesz az, ami tulajdonképpen megakadályozza, hogy elérje a boldogságot.5. Mildred Pierce 1945:

Michael Curtiz rendezte ezt a 6 Oscar-díjra jelölt film noir melodrámát, ami egy tipikus rejtélyes gyilkosságról szóló krimi és egy szappanopera elemekkel rendelkező melodráma keveréke, ami az 1945-ös év egyik legnagyobb kritikai és közönség sikere volt Amerikában. A film egyik legérdekesebb eleme - ami nagyon speciális is a film noirok között - az az, hogy a manipulatív femme fatale által tönkretett ember és egyben a film főszereplője egy . A Mildred Pierceben szinte az összes karakter szimbolizál valamit a háború utáni USA átalakuló társadalmában. A film központi témái a szeretet, szerelem, siker, pénz, hatalom, a nő társadalmi szerepe és osztályok, és aminek a végén senki nem nyer semmit.

A rendőrség kihallgatja Mildred Pierce-t (Joan Crawford), mivel második férjét, Monte Beragon-t (Zachary Scott) lelőtték és az első férje Burt Pierce (Bruce Bennett) bevallotta a gyilkosságot. Ezután kezdődik a visszapillantás, amiben Mildred visszagondol az életére. Miután Mildred és első férje Bert elválnak, a férje volt üzleti partnere, Wally Fay (Jack Carson) ajánlatot tesz Mildrednek, de ő inkább csak két lányát Veda-t (Ann Blyth) és Kay-t (Jo Ann Marlowe) szeretné rendesen felnevelni. A mind anyagilag mind társadalmilag magasabb osztályba vágyó idősebb lány igényeit nem könnyű kielégítenie, aki elöl Mildred eltitkolja, hogy nem talált más munkát, mint pincérnőit egy étteremben. Miután a kisebbik lánya meghal tüdőgyulladásban, a gyászoló Mildred, hogy lekösse gondolatait, elindít egy vállalkozást és saját éttermet nyit. A rengeteg munkának meg lesz az eredménye és Mildred meggazdagodik, azonban lányának ez már nem elég. Ő társadalmilag is feljebb akar jutni. Lánya kielégíthetetlen ambíciói végül mindannyiuk bukását okozza így vagy úgy...

A film főszereplője az önállósodó és egyre sikeresebb nő, Mildred Pierce, aki a középosztálybeli háziasszonyból egy független elvált nő lesz, aki ráadásul az üzleti életben is megállja a helyét. Ezt nem úszhatta meg 1945-ben, azonban az akkor még szükséges bukását pont a túlságosan is erős anyai ösztöneinek, önfeláldozásának, vak szeretetének köszönheti, és nem a szexuális szabadosságának vagy egyéb erkölcstelenségének, mint általában a korszak filmjeiben az elbukó modern nő karakterei. Ő mindent a családja érdekében és nem önmagáért tett. Veda, a lánya a '40-es évek lázadó fiatalságát szimbolizálja, akiknek nem jó a szüleik életmódja, és mindent akarnak nagyon gyorsan és bármi áron, akiknek maga a lázadás a legfontosabb, nem is annak eredménye vagy a tárgya. Monty Beragon pedig az arisztokrácia halálát és társadalmi jelentőségének megszűnését jelképezi. Mildred első férje, Bert pedig az elbizonytalanodó férfiakat reprezentálja, aki nem tudja a tőle társadalmilag elvárt szerepét, a családfenntartást és irányítást betölteni, ami tulajdonképpen a film történetét és annak készítői szerint a társadalmi a átalakulást is elindítja, és aminek az eredménye katasztrofális lesz.6. A máltai sólyom (The Maltese Falcon) 1941:

A film több szempontból is mérföldkőnek számít a filmtörténelemben: egyrészről Humphrey Bogart befutása, és a későbbi Oscar-díjas rendező John Huston elindulása a pályán, aki mindjárt ezért az első rendezéséért Oscar-jelölést kapott. És nem utolsó sorban az egész hollywoodi film noir korszak időszámításának kezdőpontja, ami többek között a(z anyagi) függetlensége érdekében bármire képes femme fatale karaterét is megalapozta.

Sam Spade (Humphrey Bogart) magánnyomozót és társát megbízza Brigid O'Shaughnessy (Mary Astor), hogy kövessen egy veszélyes embert. Miután társát lelövik, a rendőrség Spade-t kezdi el gyanúsítani, ezért mindenképpen az ügy végére akar járni nemcsak a csinos, rejtélyes (és hazudós) hölgy kedvéért és védelméért, hanem a saját ártatlanságának bizonyítása miatt is. A nyomozás során kiderül, hogy az egész kavalkád egy bizonyos szobor, a Máltai Sólyom miatt van, amit nemcsak Brigid, de Joel Kairo (Peter Lorre) és egy Gutman (Sidney Greenstreet) nevű bűnöző is meg akar szerezni, bármi áron.

A film jó pár klasszikus noir elem alapját tette le.  A '40-es évek elejéig a hollywoodi filmek többségében - főleg a nagy költségvetésűekben - élesen megkülönböztethető volt a "jó" és a "rossz" karakter, ami miatt az ilyen típusú filmeknek nem sok köze volt az emberi természet realitásaihoz. Ezzel szakított a Máltai sólyom, amiben már a főhősnek is vannak negatív és visszatetsző tulajdonságai. Humphrey Bogart viszont végtelenül örült az összetettebb szerepnek a korábbi rengeteg egyszerű gengszter karakter után. Sam Spade egy gyors gondolkodású, öntörvényű és kapzsi magándetektív, akinek azonban meg van a maga becsületkódexe, amihez viszont még akkor is ragaszkodik, ha az fájdalmat okoz számára, és amivel megalapozta a keményfejű és cinikus magándetektív karaktereket. 7-8. Nő az ablak mögött (The Woman In The Window) 1944:

A Máltai Sólyommal, a Gyilkos vagyokkal és a Laurával együtt ez a Fritz Lang rendezte suspense noir is nagyban hozzájárult a noir stílusjegyeinek a kialakításához, amit egyébként egy Oscar-díjra jelöltek. A film végén két nagy csavar is látható, az egyik ráadásul ebben a műfajban elég szokatlan. A Nő az ablak mögöttről első ránézésre azt gondolhatnánk, hogy a rendező egyik legszelídebb filmje, azonban ez roppant megtévesztő. Az igaz, hogy alapvetően nem problémásak és nem velejéig gonoszak a főszereplők, azonban ennek ellenére (vagy pont emiatt), az egyik legfeszültebb film noir, amit valaha készítettek.

A főszereplő Richard Wanley (Edward G. Robinson) egy tisztességes és tiszteletreméltó kriminalisztika professzor, akinek a szakmai karrierje mellett a családi élete is rendezett. Mivel családja éppen nyaral, úgy dönt, hogy beugrik a klubba egy italra barátaival, ahol éppen egy, a bejárat mellett látható festményről beszélgetnek, ami egy gyönyörű nőt ábrázol. Amikor hazaindul, összetalálkozik a festmény modelljével Alice Reed-el (Joan Bennett). Rövid beszélgetés után meghívja egy italra, amit aztán nő lakásán folytatnak. Későbbiekben kiderül, hogy ez volt a professzor életének legnagyobb hibája. Az események ugyanis erőszakba, gyilkosságba, és zsarolásba torkollanak: a nő lakásába váratlanul beállít gazdag szeretője Claude Mazard (Arthur Loft), aki a professzornak támad, aki önvédelemből megöli a férfit egy ollóval. A professzor a nővel közösen elhatározzák, hogy elrejtik a holttestet, mert nagyon kényelmetlen lenne a férfi számára, ha az eset nyilvánosságra jutna, ezért egy elhagyatottabb, erdős részre viszi a hullát, ugyanakkor nagyon sok nyomot, és tanút hagy maga után. Wanley klubbeli baráti körébe tartozik Frank Lalor (Raymond Massey) ügyész, akinek tudomása van a nyomozás részleteiről, és elhívja Wanleyt a helyszínre (nem mint gyanúsítottat, hanem mint barátját és kollégáját). Ott Wanley folyamatosan szembesül azzal, hogy mennyi nyomot hagyott maga után. Később felbukkan Heidt (Dan Duryea), Mazard testőre, aki megzsarolja a nőt. A professzor és a nő elhatározza, hogy megölik a férfit, hogy elejét vegyék a további zsarolásnak...Ezután még számos váratlan és meglepő fordulatot hoz még a film, ami itt angolul végignézhető.

A film legfőképpen a bűn, bűntudat és büntetés témái körül forog. Wanley professzor a bűncselekményt önvédelemből követi el, amit nagy valószínűséggel meg is úszna mindenféle büntetés nélkül, azonban a hatóságoknak és legfőképpen a feleségének számos, kényelmetlen kérdésre kellene felelnie. Legfőképpen: mit keresett egy fiatal és gyönyörű nő lakásán éjszaka, miközben a családja elutazott? A történet legfontosabb kérdése, hogy főhőseink vajon megússzák-e a bűntényt vagy sem. A kor hírhedt cenzúrájának egyik alapköve volt, hogy bűncselekmény elkövetése nem maradhat büntetlenül. Kérdés, hogy sikerül-e ezt kijátszania a film készítőinek vagy sem, ha igen, akkor hogyan, ha pedig nem, akkor mi lesz a büntetés?7-8: Vörös utca (Scarlet Street) 1945:

Ennek a noirnak a filmtörténeti jelentőségét az adja, hogy megalapozta és elindította azon filmek hosszú sorát Hollywoodban, amelyekben a bűnösök nem, vagy nem úgy és nem azért kapják meg jól megérdemelt büntetésüket, ahogy és amiért a törvény szerint járna. A váratlan fordulatokkal és csavarokkal teli film azt vizsgálja és mutatja be, hogy az emberek milyen hitványak tudnak egymáshoz lenni, és mennyire szánalmasak az átvert emberek. A Vörös utca az egyik legsötétebb, legsivárabb és érzelmileg legfelkavaróbb hollywoodi film noir. Hatásosságának titka érzelmi kegyetlenségében és Fritz Lang pesszimizmusában rejtőzik. Edward G Robinson talán élete legjobb játékát produkálta itt.

Christopher "Chris" Cross (Edward G. Robinson) egy szelíd, középkorú pénztáros, unalmas rutin munkával és egy zsémbes feleséggel, aki állandóan első, hősiesen meghalt férjével példálózik előtte. Az egyetlen szórakozása az amatőr festészet, amiben tehetséges ugyan, csak éppen ezt senki se látja. Amikor meglátja főnökét egy fiatal csinos nővel, elképzeli, hogy "milyen lehet, amikor valakit egy ilyen nő szeret". Hazafelé menet arra lesz figyelmes, hogy egy csinos nőt, Kitty-t (Joan Bennett) megtámadott valaki, mire ő az esernyőjével elkergeti a támadót. Ezután meghívja a nőt egy italra, aki azt köszönetképpen elfogadja. Chris nem tudja, hogy a támadója Johnny Prince (Dan Duryea), a nő brutális barátja (stricije). Amikor azt mondja a nőnek, hogy festő, Kitty azt hiszi, hogy ez azt jeleneti, hogy Chris egy gazdag, befutott művész. Miután Chris bevallja, hogy nős, Johnny rábeszéli Kittyt, hogy kezdjen kapcsolatot a férfivel, annak érdekében, hogy minél több pénzt tudjanak kihúzni belőle. Chris szerelmes lesz a nőbe, és hogy kielégítse annak anyagi igényeit, először a feleségétől lop, majd később sikkaszt a munkahelyén. A férfi a nő rossz hatásának és tevékenységének eredményeképpen egyre mélyebbre jut, és még a legnagyobb bűnt is elköveti, amit egy ember elkövethet. A kérdés, hogy mi lesz ennek a következménye és büntetése...A film a poszt végén angolul végignézhető.

A Vörös utca nem véres és igazán erőszakos jelenetek sincsenek benne (kivéve némi nőverést), és a gyilkosságot sem látjuk az akkori cenzúra miatt, a film mégis felkavaróan kegyetlen. Nagyon érzékeny lelkületűeknek nem is ajánlom. És mivel Fritz Lang rendezte, aki roppant kritikus és pesszimista volt az emberekkel és a társadalommal szemben, ezért túl sok reménységet a végén sem fogunk kapni az emberek természetét illetően. A film az emberi motivációk és természet bemutatása melletti másik fő szála a bűn és büntetés kapcsolatának vizsgálata. A Vörös utcában előfordul, hogy a bűnös nem a kegyetlenségéért, hanem a butaságáért bűnhődik, de olyan szereplő is van, aki olyanért bűnhődik, amit el sem követett, de mégiscsak megérdemli a büntetést. Ugyanakkor lehet, hogy a büntetés súlyosabb, mint amit a bűnéért kapnia kellett volna. Egy biztos: gyilkosságot senki sem úszhat meg szárazon.9. Valakit megöltek (Laura) 1944:

Otto Preminger rendezte Laura egy öt Oscarra jelölt nagyon stílusos film noir, aminek olyan váratlan fordulatai vannak, amelyek még a film noir műfaján belül is elviszik a pálmát. Ugyanakkor a képtelenségek és valószínűtlenségek nem rontják el a filmet, hanem a végén még hozzá is tesznek. A film híres az elegáns stílusáról, szellemes párbeszédeiről, gátlástalan karaktereiről és a romantikus megszállottságáról.

Miután a híres és gyönyörű reklám szakembert Laura Hunt-ot (Gene Tierney) puskával arcon lőve találják a lakásában, Mark McPherson (Dana Andrews) detektívre bízzák a nyomozást. Kikérdezi a fő gyanúsítottakat és Laura barátait, köztük a sznob és arrogáns Wlado Lydecker (Clifton Webb) újságírót, aki szerelmes volt Laurába, és aki a nő karrierjének elindítója, a vőlegényét, a playboy Shelby Carpentert (Vincent Price), Anne Treadwell-t (Judith Anderson) Laura nagynénjét, és aki meg Shelbybe szerelmes. Miközben a nyomozó Laura múltját kutatja, és leveleit, naplóját olvassa, elképzeli és fantáziál a nőről, amihez segítségére van egy Lauráról készült festmény is a falon. De ki akarhatta megölni ezt a gyönyörű nőt, akibe úgy tűnik, hogy minden férfi szerelmes lett, akivel csak találkozott? A nyomozó sem tudja kivonni magát a nő hatása alól, amely folyamat végén beleszeret a meggyilkolt nőbe. Aztán az egyik éjszaka valami olyan bizarr dolog történik, ami arra kényszeríti, hogy újragondolja az egész ügyet... 

A csavaros történet, Clifton Webb a csípős beszólásaival, Gene Tierney a szépségével, Dana Andrews az intenzív játékával, Vincent Price a humorával remek együttest alkotnak ebben a filmben,  ami a noir műfajból kicsit kilóg. A Laura ugyanis nem a szokásos éjszakai lokálokban, lepukkant sikátorokban játszódik, és főszereplői nem a társadalom peremén élnek, mindentől és mindenkitől elidegenedve, hanem a társadalom krémje, felső-középosztálybeli figurák, akik ennek ellenére nem kevésbé cinikusak, mint perifériára szorult társaik. 10. A harmadik ember (The Third Man) 1949:

A 3 Oscar-díjra jelölt angol film noir mystery thriller mind az angol, mind az amerikai legjobb filmek listáján is megtalálható, mert mindketten magukénak tartják. Az angolok olyannyira, hogy a BFI listájának első helyezettje.   A film leginkább döntött szögű (holland szög) fényképezéséről híres, amiért teljesen megérdemelten nyerte el az Oscar-díjat. Ehhez párosul a nagyon egyedi zenéje, amit a magyar felmenőkkel (is) rendelkező zeneszerzője citerára (!) írt meg, valamint a forgatás és a történet - amerikai szempontból nézve egzotikus - helyszíne, a háború után még félig lerombolt, lebombázott állapotban lévő Bécs. Ezek együttesen egy rendkívül stílusos és atmoszférikus noirt alkotnak, aminek középpontjában két barát egymás árulása áll.

A történet Bécsben játszódik közvetlenül a második világháború után, ahol minden romokban áll, és az áruhiány miatt a feketepiac virágzik. Ide érkezik meg Holly Martins (Joseph Cotten) fiatal író, hogy találkozzon gyerekkori barátjával Harry Lime-mal (Orson Welles), mivel a férfi munkát ígért neki. Időközben Lime baleset következtében meghalt, szállodája előtt elütötte egy autó. A rendőrség annyit tanácsol Martins-nak, hogy menjen haza, és azt is a tudomására hozzák, hogy barátja Lime rossz útra tért halála előtt. Martins a temetés után megkeresi Lime barátait, akik azt állítják, hogy a baleset után ketten próbáltak meg segíteni Lime-nak. A szálloda portása szerint viszont volt egy harmadik ember is ott. Mivel a történeteik nem minden részlete vág össze, Martins egyre inkább elkezd gyanakodni, hogy a barátja nem baleset, hanem gyilkosság áldozata lett, és mindenáron ki akarja deríteni az igazságot...

Ez a pesszimista film az egyén korrupcióját nagyrészt a társadalom csődjéből vezeti le, amely egész egyszerűen alkalmatlan a háború után arra, hogy az egyén jogait képviselje. A háborús körülmények termelték ki magukból Harry Lime karakterét is, akinek az erkölcse hullott darabjaira, hasonlóan a társadalomhoz, és Bécs épületeihez. A harmadik ember a noir műfajának egyik legszebben fényképezett, leglátványosabb darabja.

A lista 7. helyezett Scarlet Street-je angolul:

12 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr976630995

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

minyimaaa 2014.08.26. 23:48:06

jó filmek, szóval ajánlom eme ajánlót :)

Chaoyang · http://xiongyali.blog.hu 2014.08.27. 01:10:36

tucatnyiszor lattam mindegyiket....

David Carradine 2014.08.27. 06:45:18

Ezt most így Bogart vitte. Pont.

Oki1100 2014.08.27. 09:28:19

Kiraly valogatas, parat meg nem lattam, potlom :) .
Double indemnity a kedvencem.

bubuja 2014.08.27. 11:46:52

Magam is nehezen tudnék elvenni a listából, de a Gonosz érintésének mindenképpen helye van a TOP10-ben.

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2014.08.27. 12:16:21

@bubuja: A harmadik ember és a Gonosz érintése között vaciláltam, de a third man annyira szép film noir, hogy azt nem lehetett lehagyni, hiába feszültségtelibb esetleg a gonosz érintése.

Takács Sándor hentes és mészáros (Hatvan) 2014.08.27. 14:26:34

Figyi. A magyar nyelvben nem írjuk a film- (könyv stb.) címek szavait nagybetűvel.

sbotond 2014.08.28. 18:18:58

Nagyon jó válogatás! A Hosszú álomban lenyűgözőek a párbeszédek, amikor legutóbb néztem, rá is kerestem, ki írt ennyire briliáns forgatókönyvet, akkor láttam, hogy William Faulkner - így már persze érthető :)

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2014.08.29. 10:44:32

@sbotond: Egy másik Bogart-Bacall film adaptációján/forgatókönyvén is dolgozott ő: A gazdagok és szegényeken (To Have And Have Not)

Oki1100 2014.08.29. 11:08:51

@Hoppácska: Marmint csak a kezdobetut, igazad van.