Time Goes By

Top 10 Billy Wilder rendezte film

2014. szeptember 01. 11:05 - Time Goes By

Billy Wilder  Hollywood legendás filmrendezője, forgatókönyvírója, producere volt, akit pályafutása során 21 (!) Oscar-díjra jelöltek (1 legjobb film, 8 rendezői, és 12 forgatókönyvírói), amiből hatot meg is nyert:

Férfiszenvedély (The Lost Weekend) 1945: 2 Oscar-díj, legjobb rendező, legjobb forgatókönyv

Alkony sugárút (Sunset Boulevard) 1950: legjobb forgatókönyv

Legénylakás (The Apartment) 1960: 3 Oscar-díj, legjobb film, legjobb rendező, legjobb forgatókönyv

Mindemellett 17 legjobb színész/nő Oscar-jelölést kaptak a filmjeiben játszó színészek, nem csoda, hogy mindenki vele szeretett volna dolgozni.

Billy Wilder (1906-2002) Samuel Wilder néven született egy galíciai városban, az Osztrák-Magyar Monarchiában. A család hamarosan Bécsbe költözött, és ott tanulmányai után újságíró lett. Mivel nagyon érdekelték a filmek, ezért Berlinben kezdett el forgatókönyvíróként tevékenykedni, ami akkoriban Európa filmfővárosa volt. 1933-ban az USA-ba emigrált, ahol forgatókönyvíróként kezdte meg szédületes hollywoodi pályafutását. Kétszer nősült, és két gyereke született, az egyikőjük meghalt nem sokkal a születése után.

Bár forgatókönyvírói tevékenységével több díjat nyert, most mégis inkább az általa rendezett filmekre koncentrálnék. Rendezői karrierjének első felében hatalmas sikert aratott film noirokon és drámákon dolgozott, majd az 50-es évek második felétől pedig a vígjátékaival szerzett elismerést. Rendezői jelmondata a "The only rule in the movies is, there are no rules." "Az egyetlen szabály a filmekben, hogy nincsenek szabályok" volt. Nem véletlen az, hogy ő maga írta a leghíresebb és legjobb filmjeinek a forgatókönyvét, ugyanis alapvetően azt vallotta, hogy a jó filmhez nem kell más, mint egy jó forgatókönyv - ez mindennek az origója-, amit aztán a karakternek megfelelő - jó színésszel kell eljátszatni. Az egyszerűség híve volt, távol állt tőle a hitchcocki vagy az orson wellesi hatásvadászat. Ez a konzervatív rendezői felfogás párosult a sokszor a korban még merésznek ható témaválasztással, amelyekkel lazított a korabeli nagyon szigorú hollywoodi cenzúrán. Az aktuális politikai események nem különösebben érdekelték, filmjeiben nem is érezhető bármilyen politikai szimpátia vagy felhang. Őt az emberi természet, az átlag emberek egymás közötti konfrontációi érdekelték. És talán ez a legfőbb oka annak, hogy a filmjei többsége végtelenül időtálló.

Az általam legjobbnak gondolt 10 filmet időrendi és nem minőségi sorrendbe állítom, egyrészről mert mindegyik remekmű a maga kategóriájában, másrészről elég nehéz egy film noir filmet összehasonlítani egy vígjátékkal.Gyilkos vagyok (Double Indemnity) 1944:

A hét Oscar-díjra jelölt Double Indemnity a film noir klasszikusok klasszikusa, amely - többek között - karakterteremtő hatásával írta be magát a filmtörténelembe. Nem véletlenül nevezik paradigmatikus noirnak, mert szinte nincs is olyan az ezt követő film a noirok között, ami ne használta volna fel a Double Indemnity valamelyik elemét, elemeit, de leginkább az itt felállított femme fatale-antihős formulát: a férfi főszereplő alapvetően egy átlag ember, se nem hős, se nem bűnöző, akinek magától meg sem fordult volna a fejében az, hogy bűncselekményt kövessen el. Az, hogy ez mégis megtörténik, egy nő, a femme fatale rossz hatásának eredménye. Ami miatt ezt meg tudta tenni az a a férfi személyiségében meglévő érzelmi vagy pszichológiai gyengeségnek köszönhető, ami által a noir férfi főszereplője nem hőssé, hanem antihőssé válik. Amivel ezt a femme fatale eléri, az a nők ősi fegyvere: szexuális manipuláció, elcsábítja és ezzel a bűnbe viszi a férfit. És aminek szükséges következménye mindkettejük bukása. A filmben Robinson egy olyan kitartóan szimatoló nyomozó karaktert játszik, amiről később Columbo karakterét formálták

Walter Neff (Fred MacMurray) biztosítási ügynök az irodájában diktafonra mondja vallomását egy gyilkosságról, amit egy nőért és pénzért követett el, azonban mégsem kapta meg sem a nőt, sem a pénzt. Majd ezután kezdődik a visszapillantás, ahol megtudhatjuk, hogy miért és hogyan történt ez a gyilkosság. Neff munkája során összetalálkozik a csinos és szexis Mrs. Phyllis Dietrichson-nal (Barbara Stanwyck), aki elcsábítja és rábeszéli, hogy kössenek biztosítást a gazdag férjére annak tudta nélkül, hogy utána megöljék a pénzéért. Nem is lenne valamire való femme fatale, ha nem sikerült volna rábeszélnie a férfit erre. Neff megtervezi, és közösen elkövetik a tökéletesnek gondolt gyilkosságot. Neff főnöke Barton Keyes (Edward G. Robinson), a tapasztalt kárbecslő rájön, hogy valami nincs rendben a Dietrichson üggyel, és egy idő után azt is kitalálja, hogy nem baleset, hanem gyilkosság volt, amiben valaki segített Mrs. Dietrichsonnak. Közben Neff összebarátkozik Lolaval (Jeanne Heather), Phillys mostoha lányával, aki szintén gyanakodik a mostoha anyjára, sőt szerinte az igazi anyját is Phyllis ölte meg. Neff egyre inkább érzi, hogy Phyllis valamit rejteget...

A film központjában a megtévesztés, hazudozás, kapzsiság és szexuális manipuláció áll, története pedig a legklasszikusabb(á vált) noir szerkezetben: keretezett flashbackben bontakozik ki, ami azt jelenti, hogy a nyitó és a záró jelenet a jelenben játszódik, a kettő közötti pedig a múltban. Szóval mindjárt a film elején megtudjuk, hogy szegény biztosítási ügynökünk gyilkosságot követett el, ugyanakkor ezért nem kapta meg a jutalmát (a nőt és a pénzt). Tudjuk, vagy legalábbis sejtjük, hogy sorsa meg van pecsételve - ő a kudarcra ítélt antihős - , ami felkelti a néző érdeklődését, és ösztönösen meg akarja tudni, hogy mi történt ezzel a kalapos pasassal. A visszatekintés első fele a nő csábításával majd a gyilkosság kitervelésével és végül megvalósításából áll. A flashback második fele pedig Neff bűntudatáról, főleg miután összebarátkozik Lolával Phyllis mostohalányával, valamint félelméről szól, hogy Phyllis csak felhasználta. Mindeközben Keyes is egyre jobban közeledik az elméleteivel az igazsághoz, ami által szorulni kezd a hurok Neff nyaka körül. A film minden főszereplője kiváló alakítást nyújtott, és karaktereiket legendás, más filmeket inspiráló ikonikus karakterekké tették.Férfiszenvedély (The Lost Weekend) 1945:

Billy Wilder alkoholizmusról szóló film drámája hatalmas közönség és szakmai sikert aratott megjelenésekor,  ami aztán a 7 Oscar-jelöléséből négyet díjra is tudott váltani, ráadásul a legfontosabb kategóriákban (legjobb film, rendező, forgatókönyv, férfi főszereplő). Sőt, egyike azon mindösszesen két amerikai filmnek, amelyik nemcsak a legjobb filmnek járó Oscar-díjat, de a Cannes-i Filmfesztivál nagydíját is meg tudta nyerni.  A film Hollywood történelmében először az alkoholizmust állította a fókuszába, és mutatta be egy egy alkoholista életét, küzdelmét és lesüllyedését.

A film az alkoholista író, Don Birman (Ray Milland) négy napját követi nyomon, amely során visszapillantásokat is láthatunk élete korábbi szakaszaiba. Birman alkoholizmusa szakmai sikertelenségének, na meg saját gyengeségének eredménye, amelyből testvére Wick (Phillip Terry) és barátnője Helen (Jane Wyman) próbálja meg kirángatni. Eddig minden próbálkozásuk sikertelennek bizonyult, azonban most, amikor a film története is kezdődik, Don már tíz napja nem ivott. Wick és Helen egy vidéki hétvégét szerveznek annak érdekében, hogy Don az állandó felügyelet alatt továbbra se ihasson. Az író látszólag együttműködik velük, valójában azonban mindent megtesz, hogy kihúzza magát a velük eltöltendő hosszú hétvége alól, és már alig várja, hogy végre leguríthassa torkán az első italt. Miután Wick megtalálja elrejtett piás üvegét a lakásban, Don ellopja a bejárónő pénzét, és első dolga az, hogy azonnal kocsmába menjen, amint lerázta magáról testvérét és barátnőjét. Az első ital után persze nincs megállás, és a négy nap folyamán erkölcsileg és fizikailag is egyre mélyebbre csúszik...

A The Lost Weekend könyörtelenül ábrázolja az alkohol pusztító hatását főszereplőjének frusztrációján, kétségbeesettségén, tehetetlenségén és lesüllyedésén keresztül, amely során azt is láthatjuk, hogy mindezeknek milyen hatása van az alkoholista emberi kapcsolataira és társadalomban elfoglalt helyére. A film az alkoholisták sok esetben ravasz és ellenszenvesen önző természetét is bemutatja, azonban mindezt empátiával teszi. Ravasz, mert mint minden függő, képes nagyon kreatívnak, okosnak és jó helyzetfelismerőnek lenni annak érdekében, hogy minden tiltás ellenében csak megszerezze az adagját, és önző, mert bárkit kihasznál annak érdekében, hogy saját önpusztító igényét kielégítse.
Alkony sugárút (Sunset Bouleavrd 1950:

Billy Wilder rendezte ezt a tizenegy Oscar-díjra jelölt filmet, ami az Amerikai Film Intézet 2007-es legjobb filmek  listáján a 16. helyén áll, és egy nagyon erőteljes, ütős és velejéig cinikus film a tehetséges, de sikertelen hollywoodi író és az elfeledett, már középkorú némafilm sztár végzetes kapcsolatáról, ami egyben egy nagyon erőteljes kritika Hollywood világáról is, ahol az önutálat és a mentális problémák az élet természetes velejárójának számítanak.

A történet az '50-es évek Hollywoodjában játszódik. Joe Gillis (William Holden) munkanélküli és adósságokban úszó hollywoodi forgatókönyvíró már azt fontolgatná, hogy hazamegy szülővárosába, amikor a behajtók elől menekülve véletlenül egy elhagyatottnak látszó villa garázsába keveredik a Sunset Boulevardon. A ház azonban nem lakatlan, hanem hajdan volt némafilm sztár Norma Desmond (Gloria Swanson) él benne a külvilágtól elzárkózottan inasával, Max-szel (Erich von Stroheim). Norma mentálisan kissé zavart középkorú nő, aki saját álomvilágában él, miközben a nagy visszatérésről álmodozik. Amikor megtudja, hogy Joe író, megbízza a hosszú, magányos évek alatt írt kusza kéziratának a szerkesztésével, abban a reményben, hogy ezzel a forgatókönyvvel vissza tud térni a rivaldafénybe. Illúzióját inasa, Max tovább erősíti benne többek között azzal, hogy rajongói leveleket ír neki. A közös munka során Norma beleszeret Joe-ba, akit először anyagi eszközök segítségével tart magánál. Joe büszkesége kezdetben tiltakozik a kitartottság ellen, de aztán beletörődik az új helyzetébe kényelemből, kiszolgáltatottságból, és Norma dzsigolója lesz. A cinikus írónak már nincsenek illúziói. Ez az állapot addig tart, amíg Joe és Betty Schaefer (Nancy Olson), akivel egy közös forgatókönyvön dolgozik titokban Norma tudta nélkül, egymásba nem szeretnek. Egyre többször jár el éjszakánként Bettyhez dolgozni, és Norma érzékeli a veszélyt. Ekkor már nemcsak anyagi eszközöket, de az érzelmi zsarolást is beveti annak érdekében, hogy megtartsa a férfit. Joe bár nem szerelmes Normába, és tudja, hogy mire megy ki a játék, mégis marad. Sajnálatból, emberségből, hálából, és persze kényelemből. Bettynek nem mondja el valódi helyzetét, amikor azonban Norma már a lányt kezdi el telefonon zaklatni, akkor elhatározza, hogy mindent tisztáz mindkettejükkel. Bettyt a villába hívja, ami azonban végzetes következménnyel jár...

Mindannyian, akik a film készítésében részt vettek kiválót és maradandót alkottak, azonban a Sunset Boulevard leginkább mégiscsak Billy Wilder forgatókönyvíró és rendező nevéhez kapcsolható. Az Alkony sugárúttal több szinten és téren is bemutatta Hollywood igazi, ragyogás mentes arcát, ahogy tárgyként kezel mindent és mindenkit, az öregedő és eldobott sztárokon, a tápláléklánc alján lévő kiszolgáltatott alkalmazottakon, sztárok realitásoktól elszakadó világán, a mentális problémákon át a manipulációkig. Gloria Swanson, aki maga is némafilm sztár volt, a karakterét némafilmes eszközökkel alakítja, ami miatt a hangos filmben groteszkké válik, így a kontraszt közte és a visszafogottabb Holden között még nagyobb lesz, és ami miatt karakterének anakronisztikus jellege is felerősödik. A film vége, Swanson nagyjelenete felejthetetlen, amikor a gyilkosság után megérkeznek a várva várt kamerák.
A nagy karnevál (Ace in the Hole/The Big Carnival) 1951:

Ez a film látszólag kilóg ebből a listából, hiszen ez Billy Wilder egyetlen bukása ezen a listán a többi nagy sikert aratott film mellett, függetlenül attól, hogy a forgatókönyvért Oscar-jelölést kapott. Idővel persze ez is felértékelődött, ami nem véletlen, hiszen ez egyike azon gyöngyszemeinek, amelyek az idővel egyre csak jobbak lettek. Ha ma mutatnák be, akkor hangos üdvrivalgás fogadná, ugyanis nem hogy vesztett volna aktualitásából, de egyre időszerűbb, mivel ez a film ugyanis kíméletlenül és leplezetlenül mutatja be a média (azon belül is elsősorban a bulvármédia) társadalomromboló hatását, amely folyamatban az átlagembernek ugyanolyan része és felelőssége van, mint a magának a médiának. Billy Wilder egyik legcinikusabb filmje. 

A szakmájában valaha  nagynevű, önző és ambiciózus riporternek, Chuck Tatumnak (Kirk Douglas) sikerült magát vezető new yorki újságoktól leküzdenie egy poros, istenháta mögötti városkának a jelentéktelen újságához. Egy éve eltelik itt teljesen eseménytelenül, amikor egy helyi ember, Leo Minosa (Richard Benedict) beszorul a sziklák alá egy barlang baleset következtében. Tatum rutinos újságíró orrával kiszagolja, hogy ez lehet az a szenzációs hír, amivel visszaküzdheti magát az élvonalba. Természetesen a szenzációnak be kell egy kicsit segíteni, ezért manipulálni kezdi a mentésben résztvevőket, annak érdekében, hogy lelassítsa a folyamatot, és hogy az eredeti 12 óra helyett hat napig tartson a mentőakció, mivel így tovább tud exkluzív riportokat készíteni. Meggyőzi a már a következő választásokra gondoló gátlástalan sheriffet, hogy helyezze nyomás alá a mentéssel megbízott építési vállalkozót, hogy ne a meglévő járatoknál fúrjon, hanem a felülről, mert oly módon sokkal tovább tart, így sokkal nagyobb publicitást kaphat az ügy és természetesen benne minden kulcsszereplő. Az áldozat felesége Lorraine Minosa (Jan Sterling) legfőbb vágya Tatumhoz hasonlóan, hogy lelépjen ebből a porfészekből, amivel együtt a már megunt férjét is maga mögött hagyhatja. Az újságíró őt is meggyőzi, hogy sokkal több pénzzel léphet le, ha kihasználja a hajcihőt, ha egy kis ideig eljátssza az aggódó feleség szerepét az éttermében, ahova özönlenek már a katasztrófaturisták. A mentőakció csigalassúsága minden szereplőnek nagyon kedvező, Tatum megírhatja az áhítozott nagy sztorit, a sheriffnek is, aki egyre népszerűbbé válik miközben "intézkedik", és persze az építési vállalkozónak is, aki a fúrást végzi, és a mentés nagyszerű reklámot jelent a számára, Lorraine éttermébe pedig özönlenek a cirkuszra vágyó emberek, miközben Leo Minosa igazából senkit nem érdekel, és állapota gyorsan romlik...

Első ránézésre azt gondolhatja a néző, hogy ez is csak egy a sok médiakritikus film között, amelyek olyannyira népszerűek voltak az '50-es évek elején. Azonban nem Billy Wildernek hívnák a rendezőt, ha nem szőtt volna bele olyan valamit a filmbe, amit előtte még senki más, és ez nem más, mint az átlagember felelőssége, akik hajlamosak arra, hogy a saját felelősségüket egy kézlegyintéssel elhessegessék maguktól, és egy olyan megfoghatatlan és arctalan dolgot hibáztassanak, mint a média. Ugyanakkor ők azok a kisvállalkozók, akik megpróbálnak minden ilyen katasztrófát kihasználni, és belőlük lesznek a "katasztrófa turisták", akik aztán a helyszínen megveszik ezen kisvállalkozók ajándéktárgyait, eszik a kaját és olvassák a bulvárlapokat. Nem csoda, hogy a film nem lett népszerű a közönség körében. A 17-es fogolytábor (Stalag 17) 1953:

Ez a 3 Oscar-díjra jelölt háborús, hadifogolytáborból szökős film noir dráma és komédia, vagy még inkább camp movie (műfaji értelemben értve) nem egy szokványos 2. világháborús lágeres film. Ennek központjában nem a látványos akció és/vagy szentimentális jelenetek állnak, hanem a karakterek, azok kapcsolatai és motivációk. A film nem fókuszál annyira az őrök és a hadifoglyok kapcsolatára, mint a hasonló témájú filmek, hanem inkább a barakk lakóinak tábori élete érdekli. Ráadásul Billy Wilder megkockáztatta azt, ami 1953-ben még nagyon szokatlannak tűnt, vagy akár lehetetlennek: humort csempészett ebbe a témába.

A történet egy német hadifogoly táborban, a Stalag 17-ben játszódik valahol a Duna mellett, ahol amerikai repülősöket tartanak fogva, és ahonnan még soha senki nem szökött meg. A 4-es számú barakkban szökést tervez két hadifogoly, ám az őrök már várnak rájuk, és lelövik őket. Nagyon úgy tűnik, mintha a németek tudtak volna a szökés tervéről. A barakk lakói gyanakodni kezdenek, hogy besúgó van közöttük. A főszereplő Sefton őrmester (William Holden) cinikus és őnző fickó, de egyben szórakoztató alak is, aki mindenféle fogadásokat talál ki, seftel, és ebből a körülményekhez képest kényelmes életet biztosít magának. Mivel azonban a német őrökkel is üzletel, és azt is hangoztatja, hogy felesleges szökéssel próbálkozni, a barakkbeli társai gyanakodni kezdenek rá, és egyre többen gondolják őt a besúgónak. Amikor az újonnan érkező Dunbar hadnagy elmondja a barakkban, hogy repülőjével ő lőtt ki egy német hadianyagot szállító vonatot, akkor a tábor parancsnoka von Scherbach ezredes (Otto Preminger) elviteti. Seftont, aki korábban kifejezésre juttatta, hogy nem kedveli Dunbart, a többiek megverik és kiközösítik, mert most már mindenki meg van győződve a bűnösségében. Az őrmester elhatározza, hogy megszökik, de előbb kideríti, hogy ki az áruló...

Nemcsak a láger téma, de az amerikai hadifoglyok ábrázolása miatt is veszélyesnek tűnt az ötlet, ugyanis az amerikai katonákat eddig csak hősként láttatták a 2.világháborúról szóló hollywoodi filmekben. A Stalag 17 ezzel a hagyománnyal is szakított, mert itt "csak" szőrös és sokszor kulturálatlan emberek, voltak, akik így-úgy próbálják túlélni a hadifogságot, amiben a humornak karakterenként változó mértékben és formában, de mindenképpen fontos szerepe van. Vannak karakterek, akik végigbohóckodják a filmet (Shapiro és Animal), van aki a cinizmust választja (Sefton), de mindenképpen ők azok, akik próbálják a nehéz körülményeiket is elviselhetőbbé tenni, és a legjobbat kihozni a szituációból. Az is szembetűnő, hogy azok a karakterek a legfrusztráltabbak, és viselik legnehezebben a fogság körülményeit, akiknek nincs humora, és nem is hajlandóak egy pillanatra sem valaminek a humoros vagy ironikus oldalát látni (Duke). Ez a film sokkal inkább a M.A.S.H.-féle háborús vígjátékok elődje, semmint a Schindler listájának.Sabrina 1954:

A Sabrina egy 6 Oscar-díjra jelölt romantikus komédia némi társadalmi szatírával keverve, Humphrey Bogarttal, Audrey Hepburnnel és William Holdennel a főszerepekben. A Sabrina az egyik legbájosabb romantikus komédia, egy igazi hollywoodi tündérmese, olyan, ami miatt az emberek anno moziba jártak, hogy két órára megfeledkezzenek a valóságról. A film a forgatás alatti problémákról, összetűzésekről és pletykákról is híres, azonban ennek ellenére - az amúgy nagyon erős 1954-es év egyik legnagyobb sikere lett.  

Linus (Humphrey Bogart) és David Larrabee (William Holden) egy gazdag család sarjai. A középkorú, racionális, mindig a földön járó Linus életét teljes egészében a családi vállalat irányítása tölti ki, míg fiatalabb öccse David ennek pont az ellenkezője, már háromszor volt nős és háromszor vált el, akit a munka soha nem érdekelt, ő a figyelmét mindig is a partiknak és a csinos a nőknek szentelte. Sabrina Fairchild (Audrey Hepburn) a család sofőrének szégyenlős, esetlen lánya, aki amióta a fejét tudja szerelmes Davidbe. David azonban észre sem veszi, és Sabrina édesapja, hogy lányát megkímélje a szenvedéstől, Párizsba küldi, hogy séfnek tanuljon és elfelejtse Davidet. Pár év múlva Sabrina kifinomult, csinos nőként tér vissza, és így már azonnal megakad rajta David szeme. Idősebb Larrabee (Walter Hampden) aggódik, hogy bolondos és megbízhatatlan fia esetleg megint felelőtlenül megnősül, ráadásul a sofőr lányával, ezért Linus-szal elhatározzák, hogy megpróbálják a lányt eltávolítani David közeléből. A feladat Linusra vár, akivel az események alatt váratlan dolog történik: szerelmes lesz Sabrinába. Közben a lány is azon kapja magát, hogy egyre inkább Linus társaságára vágyik Davidé helyett..

A Sabrina egy igazi old school romantikus komédia, éppen megfelelő mennyiségű drámával és társadalmi mondanivalóval. A film alapsztorija nem nevezhető egyedinek vagy különlegesnek, azonban műfajának egyik legstílusosabb és legbájosabb darabja. A történet számos klasszikus romantikus elemet tartalmaz: a rút kiskacsából fehér hattyú lesz, aminek hatására a férfi, aki addig tudomást sem vett róla, hirtelen felfigyel rá. Később pedig kialakul egy érdekes szerelmi háromszög, miközben egy darabig a nő vacillál a két férfi között, majd a végén természetesen boldog happy endet láthatunk.A film emellett egyike az utolsó hollywoodi filmeknek, ami a nagyon gazdagok világát és életét figurázza ki.A vád tanúja (Witness for the Prosecution) 1957:

Billy Wilder 6 Oscar-díjra jelölt filmje egy Agatha Christie kisregény színpadi változatának filmadaptációja, ami az AFI listáján a legjobb tárgyalótermi drámák rangsorának 6. helyen áll. Számos híres színész látható ebben a filmben, Marlene Dietrich, Tyrone Power, Charles Laughton, Elsa Lanchester, és a film egyik érdekessége, hogy e két utóbbit - akik házastársak voltak -, Oscarra jelölték. A történet egy olyan férfi fordulatokkal teli tárgyalása körül forog, akit egy gazdag nő megölésével vádolnak. 

A történet Angliában játszódik. A híres védőügyvédnek, Sir Wilfrid Robartsnak (Charles Laughton) egészségi problémák miatt vissza kell vonulnia, ráadásul a nap 24 órájában egy nővér, Miss Plimsoll (Elsa Lancester) vigyáz rá, aki állandóan pihenésre utasítja. Amikor azonban megjelenik megjelenik nála a jóképű és nős playboy Leonard Vole (Tyrone Power), akit egy gazdag középkorú nő megölésével vádolnak, már nem tud nyugton maradni, mert az ügy felkelti érdeklődését. A vád nagyon erősnek tűnik, azonban csak közvetett bizonyítékokon alapul, többek között azon, hogy a szerelmes nő a halála előtt megváltoztatta végrendeletét, és mindenét a férfira hagyta. Vole hihetően elmagyarázza az ő szemszögéből a körülményeket, és Robarts hisz az ártatlanságában. Az ügyvéd azzal is tisztában van, hogy Vole alibije a férfi német felesége, Christine (Marlene Dietrich) vallomásán áll vagy bukik, aki meglehetősen furcsán, hidegen viselkedik férje irányában. Mivel a bíróság nem venné túl komolyan a feleség által biztosított alibit, ezért Robarts nem is hívja tanúskodni az asszonyt. Annál nagyobb a meglepetése, amikor a vád viszont megteszi ezt. Ennél azonban lesznek még nagyobb fordulatok is a tárgyalás folyamán, sőt olyan is, amit még a nagy Sir Wilfrid Robarts sem láthatott előre vagy készülhetett fel...

Billy Wilder noir vonásokkal rendelkező filmjét nem véletlenül tartják az egyik legjobb bírósági tárgyalásos drámának, kriminek, hiszen érdekes karakterekkel, kiváló szöveggel és olyan meglepő fordulatokkal rendelkezik, amelyeken még gyakorlott Agatha Christie, de talán még a ravasz csavarokhoz szokott noir rajongók is meglepődnek. Nem véletlenül akarta Billy Wilder a film végét olyannyira titokban tartani, hogy még a színészek is csak a legvégső pillanatban kapták meg a forgatókönyv utolsó lapjait.
Valaki forrón szereti (Some Like It Hot) 1959:

Az Amerikai Film Intézet 2000-es legjobb vígjátékok listáján az első helyet ez a 6 Oscarra jelölt film kapta, ami elindította Jack Lemmont a sztárság felé. A Valaki forrón szereti egy könnyed és fergeteges vígjáték mindenféle bonyodalommal, ami elő tud fordulni, ha két férfi nőnek öltözve menekül a maffia elöl. A filmnek különösebb mélységei nincsenek, viszont akármikor újranézhető.

A történet a 20-as években kezdődik, amikor két zenész Joe (Tony Curtis), egy felelőtlen szerencsejátékos, a nők kedvence és Jerry (Jack Lemmon) az érzékeny és kicsit szerencsétlen nagybőgős szemtanúja lesz egy maffia gyilkosságnak, amit Spats Colombo (George Raft) és bandája hajt végre. Ki is szúrják a két zenészt, akiknek ezért menekülniük kell. Nőnek kiadva magukat Joe/Josephin és Jerry/Daphne csatlakoznak egy női együtteshez, akik éppen Miamiba tartanak. Mindkettőjüknek megtetszik az együttes szexi énekesnője Sugar Kane (Marilyn Monroe). Elkezdenek egymással versenyezni Sugar Kane kegyeiért, ugyanakkor álcájukat nem fedhetik fel. Sugar Kane meg nem az a nő, aki nők, vagy akár szegényebb férfiak kegyét keresné. Miközben a lánybanda tagjai befogadják őket a csapatba, és Sugar Kane bizalmas barát(nőivé) válnak, Joe más módját eszel ki Sugar Kane kegyeinek elnyerésére, kitalál egy másik álcát is: Juniornak, a Shell Oil örökösének kiadva magát - és felhasználva Sugar Kanetől Josephineként szerzett információkat a lányról, elnyeri annak érdeklődését. Eközben Jerry/Daphne-ba szerelmes lesz egy igazi milliomos Osgood Fielding III (Joe Brown), aki még a kezét is megkéri. Jerry/Daphne végül el is gondolkodik az ajánlaton...Ezután természetesen megint megjelennek a gengszterek, akik újabb problémákat és fordulatokat okoznak.

A filmben Jack Lemmon lopja el a showt. Az ő karaktere rendelkezik a legtöbb jó szöveggel, amit kiválóan ki is használ. Karaktere is érdekesebb, mint Tony Curtisé, ugyanis neki nemcsak arra kell emlékeztetnie magát, hogy ő egy nő, amikor Sugarral fekszik egy ágyban, de még a szerelemtől felhevült Brown közeledését is valahogy vissza kell vernie. Vagy tényleg vissza kell-e vernie? ezzel ellentétben Tony Curtis karaktereiben nincs olyan sok meglepő vagy különleges, és aki leginkább csak sármjával próbál meg hódítani, ami nem állt neki rosszul, de azért az ilyen típusú karakterek királya mégiscsak Cary Grant volt, és nem ő. A legénylakás (The apartment) 1960:

10 Oscar-díj jelölést besöprő film egy kaján, szatirikus dráma, aminek alapvetően a szomorúság áll a középpontjában. A film nagyon jól egyensúlyoz a komédia és a dráma között, nem tolódik el egyik irányban sem, annak ellenére, hogy a vígjátékok egy kicsivel sötétebb oldalát mutatja, mint mondjuk a könnyed Van aki forrón szereti, és sokkal több emberi témát és problémát előhozva. Egyike az utolsó nagy fekete-fehér a filmeknek, után már csak a kettő nyert Oscar-díjat (A Schindler listája 1993, és a The Artist 2011). Shirley MacLaine ezzel a szereppel vált igazán nagy sztárrá.

C.C. Bud Baxter (Jack Lemmon) a főnökei körében nagyon népszerű, ugyanakkor magányos hivatalnok egy hatalmas biztosítási cégnél. Gyors előrejutását a szamárlétrán az okozza, hogy van egy nagyon jó helyen lévő lakása, amit alkalmi légyottokra kölcsönad főnökeinek. Tetszik neki a liftes lány Fran Kubelik (Shirley MacLaine), de Fran a nős nagyfőnök Jeff Sheldrake (Fred MacMurray) titkos szeretője, aki azzal a szöveggel csábította el a lányt, hogy majd elválik feleségétől. Mint ahogy egy csomó más nőt is. A lány is Baxter lakásában találkozik Sheldrake-kel, majd az egyik találka után öngyilkosságot kísérel meg. A kísérlet nem sikerül, de egy pár napig, amíg jobban nem lesz Baxternél marad, mialatt a férfi beleszeret, és ezután Baxternek döntenie kell a szerelme és a kitűnő állása között...

Az Apartment egyike Wilder tabudöntögető filmjeinek, aminek egyik legfontosabb témája a házasságon kívüli szex, amit a meglévő cenzúra alatt tilos volt ábrázolni. Ennek ellenére ebben a filmben egy csomó férfi, akik között még házasok is voltak, nőkkel szexelnek titokban. Bár ez ma már egyáltalán nem számít, sőt akár furának is tűnhet, hogy volt olyan kor, amikor problémás volt, de a maga korában úttörőnek számított vele Billy Wilder. A két főszereplő Jack Lemmon és Shirley MacLaine is kiváló volt, akik ráadásul együtt is egy remek párt alkottak a filmvásznon. 
Egy, kettő, három (One, Two, Three) 1961:

A hidegháború korszakában készült és játszódik ez a politikai témája ellenére habkönnyű komédia, ami helyenként a sitcom műfajával is mutat némi hasonlóságot, ugyanakkor leginkább mégiscsak az 1939-es Ninotchka c. antikommunista politikai szatíra nyomdokaiban jár, és ahhoz hasonlóan egyenlőség jelet tesz a kommunizmus és a fasizmus közé. Azonban amíg a Ninotchka kifejezetten antikommunista film, addig itt Wilder a hidegháborús korszak mindkét szemben álló felét (kommunizmus vs. kapitalista nyugati társadalmak) kifigurázza, azzal a véggel, ahogy az a történelemben is történt: a kapitalizmus mégiscsak élhetőbb és fenntarthatóbb a minden szempontból zsákutcának bizonyuló végtelenül embertelen kommunizmusnál.

A történet Nyugat-Berlinben játszódik a második világháború után, a berlini fal építésének időszakában, amikor a szovjet pártfőtitkárt úgy hívták, hogy Hruscsov. Az amerikai C.R. „Mac” MacNamara (James Cagney) a Coca-Cola nyugat-németországi fiókjának nagyon ambiciózus vezetője, akinek minden vágya, hogy elnyerje a cég londoni európai igazgatói székét. Mindezért nagyon keményen dolgozik, olyannyira, hogy még a családját is elhanyagolja, felesége Phyllis (Arlene Francis) igényeit és kívánságait soha nem veszi figyelembe. Amikor az atlantai székhelyű cég vezérigazgatója azzal keresi meg, hogy vigyázzon pár hétig 17 éves lányára Berlinben, akkor természetesen igent mond. Scarlett (Pamela Tiffin) azonban nem egy otthon ülő lány, aminek az lesz az eredménye, hogy beleszeret Otto Piffl-be (Horst Buchholz), aki egy kelet-német keményvonalas kommunista fiú, és akivel titokban összeházasodik. Mivel a nagyfőnök hamarosan Berlinbe érkezik, ezért Macnek mindössze egy napja van, hogy helyrehozza ezt a hibát, és ezzel kezdetét veszi egy olyan őrült sebességű kalamajka, amely ritkán látható filmekben...

Wilder nem akart igazán mély társadalom kritikát adni itt, hiszen az Egy, kettő, háromtól távol áll minden realisztikusság, inkább csak a korszak szemben álló feleit karikatúrázza ki: agresszív amerikai kulturális importot és az amerikai multinacionális vállalatokon alapuló imperializmust, amivel szemben áll a teljesen elmebeteg és élhetetlen, minden öröm és könnyedség nélküli kommunizmus.   A film legfontosabb és legjobb eleme főszereplőjén James Cagneyt túl a fergeteges üteme és energiája, ami viszont teljesen magába szívja a nézőt. Ezt nem csak a forgatókönyvvel, de a zenével és színészi játékkal együttesen éri el, és ami az első fél óra után észveszejtő gyorsaságba kapcsol, amit Wilder a végletekig tud fokozni. Az Egy, kettő, három könnyed és fergeteges szórakozást ígér mindenki számára, aki szereti Billy Wildert, James Cagneyt, vagy a könnyedebb szatírákat.

Az alkony sugárút legendás zárójelenete:

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr286647925

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Magna cum laudeTigeri másztesz digrii 2014.09.01. 20:18:48

Aszittem Vád tanújához Hitchcocknak van köze.
Hát nem.
Van amit láttam.
Van ami érdekesnek tűnik és megnézném.