Time Goes By

Mi történt Baby Jane-nel? (What Ever Happened To Baby Jane?) 1962

2014. szeptember 06. 10:25 - Time Goes By

Az 5 Oscar-díjra jelölt 1962-es pszichológiai dráma/thriller Mi történt Baby Jane-nel? (What Ever Happened To Baby Jane?) egy testvérpár kapcsolatáról és egymás iránti mély irigységéről és félelméről szól. Amikor Robert Aldrich rendező leszerződtette a két főszerepre Bette Davist és Joan Crawfordot szerintem sejtette, hogy nem lesz egyszerű a forgatás. A film nemcsak arról híres, hogy hatalmas sikerré vált, és nem várt módon kasszát robbantott, hanem a készítését körülvevő botrányokról is. Bette Davis minden idők második legnagyobb hollywoodi színésznő legenda az AFI listáján, Joan Crawford pedig a tizedik. A két színésznő között - finoman fogalmazva - az életben is nagy vetélkedés ment, magyarán utálták egymást már pályájuk kezdete, a '30-as évek óta, és kissé leegyszerűsítve a dolgot, az egész forgatás másról sem szólt, mint kettejük rivalizálásának és kölcsönös lenézésének a megfilmesítéséről. Bár a filmben mindkét színésznő nagyon jó volt, de azért a végeredmény mégis inkább Bette Davisnek kedvezett, aki meg is kapta az Oscar-jelölést, Joan Crawford - pedig ő legalább ennyire jó volt a sokkal kevésbé látványos szerepében - meg nem. Crawford ezután képes volt felhívni a többi Oscar-jelöltet, hogy ha valaki esetleg nem tudna elmenni az Oscar-díj átadóra, akkor majd ő átveszi a távol maradó nevében. És össze is jött neki, mert Anne Brancoft nem tudott elmenni a díjkiosztóra, és Joan legnagyobb szerencséjére Bancroft megnyerte a díjat. Bette Davis elől. Amivel aztán Joan Crawford ment haza úgy, hogy őt nem is jelölték.

A két színésznő - bármennyire is utálták és lenézték egymást - valójában nagyon hasonlítottak, és igazából egymás elismerésére vágytak. Nem csak számos hasonló tulajdonságuk volt, de még életükben is felfedezhetőek párhuzamosságok. Mindketten roppant erős személyiségek voltak, és mindkettejüknek voltak saját vagy örökbefogadott gyerekeik, akik felnőttkorukban kiborították a családi bilit és finoman fogalmazva átfestették híres anyukáik image-t a közvélemény előtt, mert mind a kettejüket alkoholista bántalmazónak írták le. Őket persze mindketten kitagadták az örökségből.

Ugyanakkor mind a ketten nagyon tehetségesek voltak és nagy bátorságról tettek tanúbizonyságot, amikor elvállalták ezt a kockázatos szerepet. A korban szokatlanul itt nem szépnek, de groteszk módon csúnyának kellett lenniük - főleg Davisnek. Köztudottan mind a ketten nagyon hiúak voltak, de ezt le tudta/tudták a film na meg a karrierjük megújítása kedvéért győzni. Hollywood történetének ebben a szakaszában nem volt túl gyakori, vagy talán példa nélküli volt, hogy nagyon nagy nevű sztárok ilyen szerepre vállalkoztak volna. Valószínűnek tartom, hogy ezt a bátorságot díjazták az Oscar-jelöléssel Davis esetében. Mivel Crawford karaktere visszafogottabb és sokkal kevésbé groteszk, ebből kifolyólag nem is olyan érdekes, ezért egy kicsit Davis árnyékában maradt. Mindenesetre a film sikere után már több híres színésznő vállalkozott volna arra, hogy csúnya legyen kívül-belül egy filmben. A What ever Happened to Baby Jane sok szempontból nagyon megosztó. Valaki imádja, valaki utálja, valaki szerint Davis volt a jobb, valaki szerint Crawford, valaki szerint thriller, valaki szerint pszicho dráma, valaki szerint black comedy, de valaki szerint camp film (amiben direkt túloznak, minden nagyon mesterkélt, és gyakran tartalmaz iróniát). Valaki szerint túljátsszák a szerepet, valaki szerint nem játsszák túl és valaki szerint túljátsszák, de direkt. (Én hajlamos vagyok a "camp film sok groteszkkel" és a "Davis direkt tolja túl, míg Crawford meg inkább visszafogott a filmhez és legfőképpen Davishez képest", ugyanakkor "Crawford volt a jobb" mellett állni, aki tényleg rezdülésekkel képes érzékeltetni érzelmeit, de tulajdonképpen mindegy is, mert egyrészről nem kell ezt ennyire komolyan venni ennél a filmnél, másrészről meg a végeredmény a lényeg, ami egészen egyedi, meglepő és szórakoztató lett. Egy biztos: kár lenne kihagyni a filmet, mert biztosak lehetünk benne, hogy ők ketten jól kikészítik egymást a Baby Jane-ben.A film 1917-ben kezdődik, amikor Jane és Blanche Hudson testvérek még gyerekek, és Jane híres, ugyanakkor végtelenül elkényeztetett és hisztis gyerek sztár, akit Blanche, a háttérbeszoruló és kevésbé szép kislány irigyel, mert vele nem igazán foglalkozik senki. Aztán ugrunk az időben, és már 1935-ben járunk, amikorra fordul a helyzet, és Blanche (Joan Crawford) válik híres és elbűvölő színésznővé, Baby Jane (Bette Davis) pedig, akinek nem sok tehetsége van a színészethez, csak azért kap kisebb szerepeket, mert a Blanche kierőszakolja a producereknél. Az egyik éjjel partiról mennek hazafelé, és történik egy autóbaleset. Megint ugrunk egyet az időben, már 1962-ben járunk, ahol azt látjuk, hogy Blanche kerekesszékhez kötött rokkant, aki teljes ellátásra szorul, és abszolút ki van szolgáltatva az alkoholista Baby Janenek, miközben ketten laknak együtt egy rossz állapotú hollywoodi kastélyban. Baby Jane, aki részegsége miatt egyáltalán nem emlékszik arra a bizonyos autóbalesetre, elkezdi izolálni Blanchot a külvilágtól. Először csak a leveleit dobja ki a szemétbe, aztán a telefonzsinórt húzza ki, majd Blanche utolsó kapcsolatát a külvilággal, a kedves és törődő ápolónőjét is eltávolítja. Ahogy Baby Jane egyre jobban becsavarodik, úgy a fejébe veszi, hogy visszatér a színpadra, ezért felveszi a lusta Edwin Flagget (Victor Buono) zongoristának. Mindeközben egyre kegyetlenebb módokon, legfőképpen lelkileg kínozza (pl: mindenféle csúfságokat visz neki ebéd helyett), de a végén már fizikailag is bántalmazza Blanchot, ami folyamat valami egészen szürreális módon fog végződni a napfényes tengerparton... Ennek a filmnek is van egyfajta klausztrofóbiás atmoszférája, mégpedig több oknál fogva is: a legfontosabb persze Blanche mozgáskorlátozottsága, akinek a szobája ráadásul az emeleten van, ezért hiába nagy a ház, tere mégiscsak szűkös, nem több, mint a szobája, ami később lecsökken az ágyára. Baby Jane tud ugyan mozogni, és többször is el kell mennie ügyeket intézni, de valójában ő is idegenül mozog a kinti világban, hiszen Blanche rokkantságával együtt ő is egyfajta szobafogságra ítéltetett, már csak azért is, mert amíg nővére aktív híres színésznő volt, ő vitte Jane-t is magával. Kettejük számára igazából egymás jelenti a világot, sőt egymást teremtették meg. Látszólag totál az ellentétei egymásnak nemcsak természetüknél, de külsejüknél fogva is, egyikük szőke, a másik meg barna (ezzel a fogással nagyon sok régi hollywoodi film élt, nagyon jellemző pl. Hitchcok filmjeire). A valóságban viszont nagyon hasonlítanak: mindegyikük a múltban él. A múlt sikereiben. Baby Jane azért (is) tűnik rosszabbnak, mert gyerekesebb nővérénél, aminek oka leginkább az, hogy Baby Jane gyerekkorában volt sztár, ezért neki "messzebb" vissza kell menni a múltba. De alapvetően mind a kettejük legfontosabb tulajdonsága az önzőség és irigység. A camp filmekre jellemző irónia pedig leginkább abban mutatkozik meg, ahogy mindketten tulajdonképpen saját maguk leghíresebb karakterét parodizálják, mégpedig nagyon groteszk módon: Bette Davis a filmben a szép szőke, kacér, flörtös kislány Jezebel, Davis egyik Oscar-díjas szerepe. Joan Crawford meg nem egyéb itt, mint a családja miatt hosszútávon szenvedő mártír: Mildred Pierce, Crawford Oscar-díjas szerepe. Mindketten fenomenálisak voltak, és véleményem szerint joggal akadt ki Crawford, hogy őt nem jelölték Oscar-díjra. 

A filmben van még egy színész, akit Davis mellett szintén Oscar-díjra jelöltek, és ez Victor Buono első filmszerepében, aki nem tölt túl sokat a képernyőn, és szerintem inkább csak azt a célt szolgálja, hogy kicsit színesítse és komikusabbá tegye a filmet. A lusta zongoristából árad a kétszínűség és a gyávaság is, aki az anyjával közös jelenetben a legjobb, ugyanis ott még amolyan hitchcockian domináns anyjával is meg kell küzdenie. Mindezt remekül átadja játékával, bár őszintén szólva sem karakterének fontosságát, sem játékát nem éreztem annyira jelentősnek vagy kiválónak, hogy Oscarra jelöltem volna, na de ez nem jelent semmit. 

A színészekkel ellentétben a rendező Robert Aldrichot már több kritika érte: egyrészről, a film kicsit hosszú, nincs rendesen összefogva, másrészről meg nem mindenki tartotta hitelesnek. Sőt, egyesek gyenge próbálkozásnak nevezték, mivel a rendező ironikusnak akarja bemutatni, hogy a valaha sztárolt és gazdag nők milyen mély gyűlöletben képesek együttélni, és hogy ennek a gyűlöletnek az oka a másik iránt érzett irigység, amit viszont totálisan szétpukkaszt a groteszkség. Ennyire azért nem kell kritikusnak lenni a rendezővel, aki a filmbeli testvér karakterek kapcsolata mellett nyilvánvalóan Bette Davis és Joan Crawford valódi kapcsolatának jellegét is be akarta kicsit mutatni ezen a filmen keresztül, és ilyen formában már helye van a groteszkségnek és a feszültségnek egyszerre is a képernyőn. 

A rendező legnyilvánvalóbb szándéka pedig az volt, hogy csináljon egy olyan filmet, amiben a főszereplőket alakító színésznők képességeit maximálisan kihasználhassa, és ami a maga speciális módján egyszerre tud groteszk és mégis thrillerszerűen izgalmas lenni, miközben a feszültségre sem lehet panaszunk. A filmet minden régi film rajongónak látni kell, mert az egyik legegyedibb hollywoodi film, amit bár számtalanszor megpróbáltak koppintani az évek folyamán, na de esélyük sem volt ennek a színvonalát és egyedi hangulatát elérni vagy utánozni, mert azokban nem Bette Davis és Joan Crawford játszott és nem Robert Aldrich rendezte.

Értékelés: 9/10

Jelenet(ek) a filmből:

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr876672237

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

pingwin · http://pingwin.blog.hu 2014.09.07. 13:35:42

mindenképpen érdemes megnézni

azért elég nyomasztó