Azt hiszem bátran kijelenthető, hogy ez a film az amerikai filmipar egyik legkülönösebb és legkülönlegesebb filmje. Annyira egyedülálló, hogy kortársai nem is igazán tudták hová tenni vagy bármit is kezdeni vele, ennek következtében a maga idejében a kritikusok és a közönség előtt is megbukott. Az értetlenkedés ráadásul akkora volt, hogy a nagyszerű színész Charles Laughton, akinek ez volt az első rendezői próbálkozása, soha többet nem rendezett. De mint annyiszor már a történelemben, ha kortársak nem ismerik fel egy alkotás értékeit, és legfőképpen időtállóságát, az utókor sokszor átértékeli az elődök véleményét és manapság már a kult filmek királyaként beszélnek róla. Ugyanakkor egyre kevésbé csodálkozom azon, hogy kortársai zavartan és értetlenül álltak a film szemben, ugyanis most - pár hónappal az előző megtekintés után - a fimet újranézvén az én zavarom is növekedett, aminek hatására úgy döntöttem, hogy újraírom a posztot. 

A film a '30-as évek Amerikájában játszódik, aminek főszereplője és központi alakja Harry Powell (Robert Mitchum) a nőgyűlölő, önjelölt prédikátor, aki nem mellesleg egy pszichopata sorozatgyilkos. Egy piti ügy miatt letartóztatják és egy rövidebb időre börtönbe kerül. A börtönbeli családos cellatársát Ben Harpert halálra ítélik egy halálos áldozattal járó bankrablás miatt, azonban letartóztatása előtt még sikerül a rablott pénzt elrejtenie a kislánya babájába Ezután megesketi a gyerekeit John-t és Pearl-t, hogy soha senkinek nem mondják el a pénz rejtekhelyét, még az édesanyjuknak sem. Powell hiába próbálja kiszedni a férfiből a titkot, az nem árulja el neki. Harper kivégzése után Powell Harperék kisvárosába megy, ahol mindenkit levesz a lábáról prédikátori szerepében, olyannyira, hogy Harper özvegye Willa (Shelley Winters) még feleségül is megy hozzá. John, a kivégzett bankrabló fia az egyetlen, aki nem bízik Powellben, kishúgát több esetben is vissza kell tartania, nehogy elárulja a pénz rejtekhelyét. Powell megöli az anyjukat, miután az rájön, hogy csak az elrejtett pénz miatt vette el feleségül. A gyerekek elmenekülnek, majd kissé szürreális utazás után menedékre lelnek Rachel Cooper (Lillian Gish), kóbor gyerekeket befogadó öreg nő házában. Powell azonban megtalálja a gyerekeket...A vadász éjszakáját valóban nehéz befogadni és értelmezni. Groteszksége és szürreális világa miatt érzelmileg nem annyira, de a pszichésen nagyon erős hatással van nézőjére. Ráadásul van egyfajta deviáns és beteges érzete is. Ha egy olyan filmet, aminek a néző könnyen a pszichés vagy érzelmi hatása alá kerül, többször megnézünk, akkor a megtekintések számának növekedésével - elviekben - az értelmezés is könnyebbé válik. Azonban ez az elviekben nem igazán vonatkozik erre a filmre, sőt minél több olyan részletet vettem észre benne, amit előzőleg nem, annál nagyobb lett a zavarodottságom, aminek köszönhetően még azt is nehéz eldönteni, hogy mivel is kezdjem.

"Normális" esetben - főleg ha egy 60 éves filmről van szó -  akkor a film műfaji és stílus meghatározásaival bátran lehet indítani, ami által az olvasó máris kaphat valamiféle, a valósághoz valószínűleg közel álló elképzelést a filmről. Most azonban az "elviekhez" hasonlóan a "normális" szó sem illik ide. A film annyira egyedi, ráadásul különböző stílusok és műfajok is keverednek benne, hogy jobb híján szokták a film noir műfajába sorolni. Az első fele suspense noir, nem véletlenül ez a könnyebben értelmezhető és befogadható rész, ami aztán a második felében átmegy valami nagyon szürreális és horrorisztikus stilizált tündérmesébe vagy gyerek tanmesébe.Miközben a két árva gyerek menekül a prédikátor elöl, megelevenedik egy olyan furcsa világ, amiről egy gyerek fantáziája vagy még inkább a rémálma jut az ember eszébe a pókhálóról, a békáról stb. Na és persze a film fekete humora is említést érdemel, már csak azért is, mert nem könnyű a humort a horrorral úgy összekötni, hogy ne váljon nevetségessé.

A vadász éjszakájában nagyon sokfajta stílusjegy felfedezhető. A legszembetűnőbb a '20-as évek német expresszionizmusának erőteljes megjelenése a filmben a nagyon bizarr árnyékok, a fura kameraállások, és az erősen stilizált párbeszédeken keresztül, annyira visszanyúl ide, hogy inkább expresszionista, semmint noiros. Emellett azonban a gótikus thriller, sőt néhol az avantgard, a groteszk és a szürrealizmus is megjelenik, és ezek összességében a film képi világát elképesztően és hátborzongatóan hatásossá teszik. A film operatőre Stanley Cortez volt, aki valami egészen elképesztőt tudott itt összehozni. A legbriliánsabban fényképezett rész a gyerekek utazása a folyón, ami a filmtörténet legszebb német expresszionista stílusú jelenete.Már a film kezdete is zavarba hozza a klasszikus noirokhoz szokott nézőt, ami miatt már az első perctől kezdve érzi, hogy ez valami nagyon fura dolog lesz. A nyitójelenetben ugyanis a nagyanyót játszó Lillian Gish feje és válla látható, ahogy a négy-öt körülötte lévő gyerekszereplőnek - akiknek inkább csak feje van, ugyanis a testük egybeolvad a csillagos éggel -, a Bibliából olvas fel, és a hamis próféták veszélyességére figyelmeztet. Majd ezután lenéz a Földre - ekkor a kamera a  magasból (égből) a földhöz közelít, és látunk egy női hullát, majd utána egy autót, amit Powell vezet, aki közben istennel társalog. Ezt egyébként az egész film alatt csinálja, ráadásul nagyon furán teszi ezt is. Egyrészről szemtelen és lekezelő (határozottan van egy kis blaszfémikus fíling a filmben), másrészről meg úgy tűnik, mintha tényleg elhinné, hogy istennel beszélget.

A film alapfelállását és Powell karakterét már itt az első jelenetek után kezdjük megismerni, ami aztán később persze változni fog. De itt még ő a pszichopata nőgyűlölő sorozatgyilkos, a sátán maga, míg az ártatlan gyerekeket (lelkeket) maga köré gyűjtő, azokat biztonságba helyező Rachel Cooper pedig egy angyal. Mindazonáltal a filmben Powell karaktere a legfontosabb, az ő útjáról szól a film, a Jó és a Gonosz ősi harcáról, ami érinti majd a vallásos álszentség, a kapzsiság, a kegyetlenség és az elfojtott szexuális vágyak témáját is. Ezek többsége tulajdonképpen noir téma, leszámítva a vallást.Amikor Powell megérkezik Harperék városába, prédikátorként pózolva nagyon hamar levesz mindenkit a lábáról. Ekkor látható a film egyik ikonikussá vált jelenete, amikor Powell bemutatja a városka pár lakójának, köztük Harper özvegyének a Jó és a Rossz örök küzdelmét. Egyik öklére a Love a másikra pedig a Hate szó van tetoválva, ugyanakkor teljesen érzéketlennek tűnik, se nem gyűlöl, se nem szeret senkit és semmit. Harper özvegye szexuális vágyai elnyomásából fakadóan meglehetősen frusztrált nő, aki bűntudata miatt vallásos bigottságba menekül, és legfőbb szándéka, hogy megtisztuljon. Mindemellett egy jó adag mazochizmus is van benne. Úgy gondolja, hogy megtisztulásához a legjobb út, ha férjhez megy Powell tiszteleteshez, aki a film során  több alkalommal is tanúbizonyságot tesz nőgyűlöletéről. "Vannak dolgok, amiket te is gyűlölsz, Uram. A parfümillatú dolgokat, a csipkés dolgokat, dolgokat, amelyeknek göndör haja van." A tiszteletes rögtön házasságuk után visszautasítja a nővel a szexet, mivel azt nem a vágyak kielégítésére teremtette az Úr, hanem a gyereknemzésre.

A nő szeretne megfelelni a férje "erkölcsi" elvárásainak, és mindenáron szeretne megtisztulni alantas vágyaitól. A nőhöz hasonlóan a tiszteletes szexuális frusztrációja is sejthető a filmben, főleg abban a jelenetben érzékelhető ez, amikor a kislányt a térdére ülteti. Mindenesetre Willa megtisztulásának lehetősége el is jön akkor, amikor rájön, hogy férje csak az elrejtett pénzt keresi. A templomra emlékeztető hálószobájukban lefekszik az ágyra, olyan pózba, ahogy a szent szüzeket szokták eltemetni, és várja a prédikátor keze általi megtisztulást. Amikor a tiszteletes leszúrja értsd megváltja a nőt, szintén a film egyik híres/hírhedt jelenete. Powell ezután a folyóba rejti a holttestet, a faluban az embereknek pedig azt mondja, hogy felesége bűnös lélek volt, elszökött egy másik férfivel.Mielőtt a gyerekek elmenekülnének a városból, Powell őket is meg akarja ölni a pincében. Ez is egy figyelemre méltó jelenet, ami egyszerre emlékeztet egy némafilmes Drakulás horrorra, ugyanakkor noirosan feszült, és egyben burleszkszerűen komikus is. A természetellenes (természetfeletti?) módon nevető tiszteletesre először a befőttes üvegekkel teli polc szakad rá, majd az ujjaira rácsapódik az ajtó. Mintha az Úr az egekben védené a hozzá tartozó ártatlan lelkeket a Gonosztól.

A gyerekeknek sikerül egérutat nyerniük és a folyón elmenekülniük a tiszteletes elöl. A filmnek ez a része rendkívül látványosan és gyönyörűen van fényképezve, miközben egy másik világba (és műfajba): a gyerekmesék birodalmába kerülünk át. Végül összetalálkoznak Miss Cooperrel, aki egész életet az árva és kóbor gyerekek felnevelésének szentelte, és ő azonnal befogadja őket. Miss Cooper a törékeny testű nagyanyó, a földre szállt angyal a tökéletes ellentéte Powell tiszteletesnek. Ő a megtestesült Jóság. A gyerekeknek állandóan a Bibliából olvas fel, amit John, a kisfiú - az egyedüli, akit a hamis próféta nem tudott megtéveszteni -, nagyon gyorsan befogad.A Jó és a Gonosz Miss Cooper házánál küzd meg a gyerekekért, az ártatlan lelkekért. Ekkor megint egy remek jelenet szemtanúi leszünk: a földre szállt angyal vadászpuskával a kezében üldögél a házban és egy zsoltárt kezd el énekelni. Egy idő után a tiszteletes, aki a a kapunál üldögél késsel a kezében, is becsatlakozik. A Jó és a Rossz együtt énekli az Úr zsoltárát. Itt meg kell, hogy említsem a film zenéjét, amit Walter Schumann szerzett, és ami nagyban növeli film amúgy sem kicsit hátborzongató hatását. A zene vallásos himnuszok, gyerekdalok és „hagyományos” klasszikus filmzene keveréke, és ami napokig kísérti az embert a film megnézése után.

A végén persze Powell tiszteletes sem kerülheti el a megváltását, és végül győz a Jó. A filmben nagyon erős a színészi játék, Lilian Gish, mint Jó és Shelley Winters a szexuálisan frusztrált és a megváltást kereső bigott nő szerepében kiválóak, de Robert Mitchum az, aki viszont fenomenális. Ő a '40-50-es évek egyik ikonikus és nagyon egyéni színésze volt, aki bár más (remek) filmekben is szerepelt, de talán az ő neve fonódik leginkább össze a film noir műfajával. Nagyon sok klasszikusban játszotta a főszereplő antihőst (pl: Kísért a múlt, Angyalarc), akit jelenleg a 23. legjobb amerikai színészként tartanak számon, azonban szerintem feljebb kellene szerepelnie az AFI listáján. Az, hogy mégsem annyira ismert és elismert, annak is köszönhető, hogy ő amolyan magányos farkas és kívülálló típus volt, és persze némi botrány is fűszerezte a pályáját. Mindenesetre sokak szerint A vadász éjszakájában volt a legjobb karrierje folyamán, holott ez egy elég rizikós szerep és film is volt, amely bár megbukott, de Mitchum játékát maximálisan elismerték.Charles Laughton ezzel a nem természetes és hagyományos realizmuson kívül eső filmmel - ami erősen feszegette korának filmes kereteit - megmutatta, hogy mennyire eredeti és kreatív művész volt. A vadász éjszakája bizarr, ellentmondásos és nehezen befogadható, ugyanakkor sok szempontból - atmoszféra, színészi alakítás, stílus kísérletek, fényképezés, zene, innovatív jellege - valami egészen kiváló és időtlen. Mindazonáltal nem hiszem, hogy még egyszer megnézem, azt hiszem, hogy a film kétszeri megtekintése a megfelelő mennyiség. Ugyanakkor mindenkinek - főleg aki kedveli a kísérleti jellegű filmeket - ajánlom a megnézését. Vagy nagyon fog tetszeni, vagy nagyon hamar kikapcsolja a tévét.

Értékelés: hmmm... nehéz dolog, mert lehetne 5, de akár 10 pontosra is értékelni. Ezt majd mindenki eldönti maga. :)

"Chiiildreeen" szólítja a gyerekeket a tiszteletes, miközben egy zsoltárt énekel és mielőtt lemenne a pincébe, hogy megölje őket: