Time Goes By

Ahol a járda véget ér (Where the Sidewalk Ends) 1950

2014. november 12. 12:30 - Time Goes By

Otto Preminger noir krimije az 50-es évek elején egyre gyakoribbá váló "kis rizikóval" járó film noirok közé tartozik, amiben elkerülik a tabutémákat és a társadalmi problémák boncolgatását, annak érdekében, hogy a konzervatívabb kritikusok és nézők ellenérzéseit ne váltsák ki. A film a "kísért a múlt" típusú noirok közé tartozik, ugyanakkor unikum is ezek között, mivel a főszereplő detektívnek nem a saját piszkos múltjától, hanem apjáétól kell megszabadulnia.

A new yorki Mark Dixon (Dana Andrews) detektív hatékony, és egyben túl kemény kezű zsaru, akinek emiatt a felettesével is meggyűlik a baja, aki figyelmezteti, hogy legközelebb a jelvényét is elveszti, ha törvényességet túllépve bárkit bántalmaz. Dixon apja bűnözői múltja miatt ilyen kemény, ugyanis mindenáron le akarja mosni magáról apja rávetülő árnyékát. Dixon az egyik gengszterfőnököt, Tommy Scaliset (Gary Merrill) szeretné rács mögött tudni, aki egy illegális kaszinót működtet. Egyik este a kaszinóban nagy pénzt nyer egy gazdag fickó Mr. Morrison, akit Ken Paine (Craig Stevens) és felesége Morgan Taylor (Gene Tierney) hívott meg. Amikor Morgan realizálja, hogy ő csak csalinak kellett arra, hogy férje elszedhesse Morrison pénzét, hazaindul, mire Paine megüti. Morrison közbeavatkozik, azonban Paine látványosan megveri. Nem sokkal később Scalise felhívja a rendőrséget, azzal, hogy Morrisont holtan találták. A rendőrség kiküldi Dixon nyomozót, hogy vigye be Ken Painet, azonban a férfi részeg letartóztatásakor megüti a detektívet, aki önvédelemből visszaüt. A háborús hős, Painenek egy fémlemez van a fejében, ezért azonnal meghal Dixon ütésétől. Dixon attól félve, hogy senki nem hiszi el, hogy önvédelem volt részéről, megpróbálja eltüntetni a holttestet és kollégájának azt mondja, hogy Paine nem volt otthon, amikor kiment hozzá. Később őt bízzák meg az üggyel, aminek folyamán beleszeret Paine özvegyébe, Morganbe, ráadásul a képbe kerül Morgan apja, Jiggs Taylor (Tom Tully), aki a rendőrség első számú gyanúsítottja lesz, hiába próbálja Dixon Scalisere terelni a gyanút...Otto Preminger az egyik legjobb film noir rendező, akinek az egyik leghíresebb noirja az 1944-es Laura volt, aminek sztárpárosa, Dana Andrews és Gene Tierney játszanak újra együtt ebben a filmben. Preminger ezen két noirja mintha csak egymás ellentettjei lennének: addig amíg a Laura látványvilágára  nehéz a noiros jelzőt használni, mivel az felső osztálybeli csil-vili környezetben játszódik, és fényképezésében emiatt kevésbé noiros, addig itt erre nem lehet panaszunk. A Where the Sidewalk Ends egy sokkal félelmetesebb és lepusztultabb nagyvárosi környezetben játszódik, ahol minden sokkal sivárabb, sötétebb, szemetesebb és ahol minden sarkon és sikátorban valami veszély leselkedik az arra járóra. Amíg a Laurában nemcsak a környezet, de a karakterek is műveltek, gazdagok, felső osztálybeliek, addig itt egyszerű és sötét bérlakásokat, parkolókat és szerencsejáték barlangokat lehet látni, ezeknek megfelelően általában alsó osztálybeli karakterekkel. Ilyen például Jiggs Taylor, a taxisofőr, aki egyszer kapott egy elismerést, mert a taxijával sikerült egy piti bűnözőt elfogni, és aki a mai napig erre a legbüszkébb, vagy Mrs. Tribaum, aki az alagsori ablaka előtt bámészkodik és szundikál, vagy akár Kenneth Paine, az ex-háborús hős, aki hazatérvén munkát nem találván alvilági figurává válik és veri feleségét.

Ken és Morgan kapcsolata és házassága is ellentmond az amerikai álomnak. Ebben az időszakban különböző reklámokban vagy filmekben (kivéve noirok) a házasságokat mindig idillikusnak és szeretetteljesnek mutatták be egy zöldövezeti, fehér kerítés mögötti családi házban. Itt ugye ennek az ellenkezője látszik. És hát persze a film antihős főszereplője, akire tulajdonképpen az egész film épül Mark Dixon detektív, aki megtestesítője az USA-ban ekkoriban kezdődő elidegenülésnek és magányosságnak. A történet minden karaktere a háború utáni rózsaszín ködben élő amerikai társadalom vesztesei közé tartoznak. A filmbeli bűnözők pedig intelligensek, akik hatékonyan tudnak a saját közegükben, a társadalmon kívül is élni.A filmnek nemcsak a karakterei, de a témái is nagyon noirosak, hiszen a szereplők életét itt is meghatározza a sors keze és saját belső, pszichés és egyéb emberi gyengeségeik. Ez a kombináció okozza majd a Mark Dixon detektív pokoljárását is. A sors keze ott szól bele életébe, amikor egy olyan embert üt meg, akinek fémlemez van a fejében. Ekkor pont ártatlan, és önvédelemből kell ütnie, ráadásul honnan tudott volna a fém lemezről? A pszichés gyengeségének alapja pedig az abból fakadó önutálat, hogy apja bűnöző volt, és amit ő mindenáron el akar kerülni. Görcsös erőlködése, hogy mindenkit meggyőzzön arról, hogy ő nem olyan, mint az apja, fogja végül a végzetét okozni: ő is bűnözővé válik.

A film legfontosabb része és összetevője Mark Dixon karaktere és az őt játszó Dana Andrews. Dixon magányos és erőszakos kívülálló, aki nem igazán tartozik a rendőrök közé, mert mindenki tisztában van apja bűnözői múltjával, és ezért nem fogadják el őt sem, ugyanakkor az alvilághoz sem tartozik, mert zsaru. Egyik csoport sem felejtette el vagy engedi neki, hogy elfelejtse, hogy ki is volt az apja. Ez már önmagában elég különleges alaphelyzet, ugyanis a film noirokban az antihősnek általában a saját piszkos múltjától kell(ene) megszabadulnia. Dixon az emberi tökéletlenség megtestesítője, akinél reménykedünk, hogy kimászik valahogy a slamasztikából, amibe a sors keze és a saját hibái miatt került. Először azt gondolja, hogy az ő családi hátterével keményebbnek és elszántabbnak kell lennie a rendőrök között, hogy lemoshassa magáról erőszakos apja múltját. Azonban ahogy lenni szokott, sokszor az erőszak áldozatai (apja keményen bánt vele) maguk is erőszakossá válnak, úgy Dixon is a jelvénye segítségével (egy darabig) visszaél hatalmával, és minden eléje kerülő bűnözőben az apját látván veri szét őket. Ennek megszállottjaként él és dolgozik. Erőszakra vágyik, és szinte könyörög főnökének, hogy had verhesse ki az egyik gyanúsítottból a vallomást.Azonban egyik éjjel utoléri a büntetése, ami által az élete irányítása felett végleg elveszti a hatalmát, mert ezt a szerepet átveszi a sors keze, amikor vétlenül és nem szándékosan megöl egy embert. Emiatt először nincs lelkiismeret-furdalása, inkább csak a félelem látszik rajta, hogy elveszti az állását és börtönbe kerül azok közé, akiktől mindenáron különbözni akar. Annak ellenére, hogy mindig dühös és agresszív, elvesztette a szakmai becsületét és erkölcsi érzékét, mégis "jó zsarunak" tarthatjuk, hiszen kizárt, hogy őt egy bűnöző lefizesse, vagy egyéb módon korrumpálni tudja.

Később, Morgan hatására kezd bűntudatossá válni, ami végül a végső döntésébe hajtja. Az utolsó jelenetben szabadul meg végül a démonaitól, amikor rájön, hogy ezzel az attitűddel inkább csak hasonló lesz apjához, semmint el tudná határolni magát tőle. Azt, hogy cselekedetének mi lesz a további következménye, már nem tudja meg a néző. Mindenesetre az ember, aki utálja a bűnözőket, és eltökélt szándéka, hogy ne ismételje meg apja tetteit, egy lesz közülük, amit pont annak köszönhet, hogy ezt mindenáron el akarja kerülni. Dana Andrews talán élete legjobb játékát produkálta a mérges és önpusztító Dixon karakterében. Andrewsnak ekkor már inkább lefelé tendált a karrierje, és az alkoholizmusa is elhatalmasodott rajta, de egyszer még megmutatta, hogy egyáltalán nem volt ő rossz színész. Nagyon jó az a jelenet, amikor megöli Kent, és arcán a félelem különböző kifejezései láthatóak.Morgan femme fataleszerű karakterében Gene Tierneyt láthatjuk, aki minden tehetsége ellenére itt talán egy kicsit halványabb, mint egyébként. Az ő szépségének és kisugárzásának sokkal jobban álltak a gazdag lány szerepek, mint egy alsóosztálybeli nőé. Mindazonáltal Morgan is elég különleges karakter, ugyanis ő egyszerre a femme fatale és a rendes lány karakter ebben a film noirban. Szerepe ennek megfelelően kétféleképpen értelmezhető. Egyrészről ő a rendes lány, aki a férfi jobbik oldalára hatva azt a jó úton tartja, másrészről ennek köszönhetően nyeri el a férfi a büntetését. Ez a karakter - annak minden innovativitása ellenére - nem jó, mert ez egyrészről megágyaz annak a befejezésnek, amit én nem érzek túl jónak, másrészről számomra sokkal izgalmasabbak a klasszikus femme fatale karakterek.

Kenneth Paine karaktere nagyon fontos mellékszerep, amit Craig Stevens játszik. Ő egy alkoholista, nőverő szerencsejátékos, akiről később megtudjuk, hogy egy háborús hős, aki hazatérte után nem talált munkát, ami miatt csorbát szenvedett a büszkesége. Ken ugyanazon ok miatt agresszív, mint Dixon: az önutálat miatt. Az ő karaktere egyfajta szimbólum, ami azt mutatja, hogy Mark Dixon mi lenne, ha nem lenne zsaru. És ezt szándékozik mutatni az a jelenet is, amikor a szomszéd nem ismeri fel Dixont, mert annyira hasonlít Painere, és nem tudja megmondani a különbséget, azt leszámítva, hogy Paine integetni szokott neki.A forgatókönyvet Ben Hecht írta, aki elképesztő mennyiségű - és minőségű - film forgatókönyvén dolgozott élete folyamán. A Where the Sidewalk Ends szkrptje nem hibátlan, ami legjobban Morgan kissé elhibázott karakterében és a befejezésben nyilvánul meg. Mindezek ellenére az erősségei viszont vannak annyira jók, hogy kicsit elfeledtesse velünk a hibákat. A történet többi karaktere és általában a film sötét és erőszakos világa, amiben a sors keze és a pszichés gyengeség megpecsételi az antihős sorsát, jól illeszkedik a noir műfajába, amit még azzal az apró, de fontos különbséggel is meg tudott fűszerezni, hogy, hogy az antihősnek nem a saját, hanem apja sötét múltjától kell megszabadulnia. 

A film sötét és lehangoló atmoszférájának megteremtéséhez nagyban hozzájárult Joseph LaShelle operatőr stílusos noir fényképezése, ami által remek sötét és árnyékos éjszakai nagyvárosi képeket kapunk. 

Összességében egy nagyon profi noirt sikerült Otto Preminger rendezőnek összehoznia egy alapjában éve nem túl különleges alapanyagból, aminek az is az előnyei közé tartozik, hogy ebben a filmben talán még nehezebb megkülönböztetni a jót a rossztól, mint más noirokban. Ahol a járda véget ér a biztoskezű rendezéssel, Dana Andrews finom játékával, tökéletes és noiros fényképezésével egy remek noir, annak ellenére, hogy túl sok egyediséget nem tartalmaz. 

Értékelés: 8,5/10

A jelenet, amikor Dixon véletlenül megöli Painet:

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr266882473

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.