Time Goes By

Alkony sugárút (Sunset Boulevard) 1950

2014. november 13. 11:08 - Time Goes By

Nagyon sokáig halogattam ezt a posztot, miközben folyamatosan tűkön ültem, hogy végre írhassak a Sunset Boulevardról. Ennek az az oka, hogy nem könnyű az embernek a legnagyobb kedvencéről írni. Főleg úgy, hogy benne legyen a film iránti lelkesedése, ugyanakkor kicsit távolságtartó is legyen, hogy legalább valamennyire objektívnek tűnjön a véleménye, amit ráadásul épkézláb mondatokban kell megfogalmazni, mert sajnos azt ismételgetni, hogy "kurvajókurvajókurvajó" nem biztos, hogy elégséges. Szóval, jöjjön akkor a Sunset Boulevard, ami nem csak a film noirok között számít a kedvenc filmemnek, hanem minden film között. Pedig Humphrey Bogart még csak nem is játszik benne. A Sunset Boulevard egy nagyon erőteljes, ütős és velejéig cinikus film a tehetséges, de sikertelen hollywoodi író és az elfeledett, már középkorú némafilm sztár végzetes kapcsolatáról, ami egyben egy nagyon erőteljes kritika Hollywood világáról is, ahol az önutálat és a mentális problémák az élet természetes velejárójának számítanak.

A történet az '50-es évek Hollywoodjában játszódik. Joe Gillis (William Holden) munkanélküli és adósságokban úszó hollywoodi forgatókönyvíró már azt fontolgatná, hogy hazamegy szülővárosába, amikor a behajtók elől menekülve véletlenül egy elhagyatottnak látszó villa garázsába keveredik a Sunset Boulevardon. A ház azonban nem lakatlan, hanem hajdan volt némafilm sztár Norma Desmond (Gloria Swanson) él benne a külvilágtól elzárkózottan inasával, Max-szel (Erich von Stroheim). Norma mentálisan kissé zavart középkorú nő, aki saját álomvilágában él, miközben a nagy visszatérésről álmodozik. Amikor megtudja, hogy Joe író, megbízza a hosszú, magányos évek alatt írt kusza kéziratának a szerkesztésével, abban a reményben, hogy ezzel a forgatókönyvvel vissza tud térni a rivaldafénybe. Illúzióját inasa, Max tovább erősíti benne többek között azzal, hogy rajongói leveleket ír neki. A közös munka során Norma beleszeret Joe-ba, akit először anyagi eszközök segítségével tart magánál. Joe büszkesége kezdetben tiltakozik a kitartottság ellen, de aztán beletörődik az új helyzetébe kényelemből, kiszolgáltatottságból, és Norma dzsigolója lesz. A cinikus írónak már nincsenek illúziói. Ez az állapot addig tart, amíg Joe és Betty Schaefer (Nancy Olson), akivel egy közös forgatókönyvön dolgozik titokban Norma tudta nélkül, egymásba nem szeretnek. Egyre többször jár el éjszakánként Bettyhez dolgozni, és Norma érzékeli a veszélyt. Ekkor már nemcsak anyagi eszközöket, de az érzelmi zsarolást is beveti annak érdekében, hogy megtartsa a férfit. Joe bár nem szerelmes Normába, és tudja, hogy mire megy ki a játék, mégis marad. Sajnálatból, emberségből, hálából, és persze kényelemből. Bettynek nem mondja el valódi helyzetét, amikor azonban Norma már a lányt kezdi el telefonon zaklatni, akkor elhatározza, hogy mindent tisztáz mindkettejükkel. Bettyt a villába hívja, ami azonban végzetes következménnyel jár...Hollywood rengeteg önmagáról szóló filmmel állt elő az idők folyamán, amelyek közül jó néhány egészen kiválóra sikeredett - többek között az All About Eve, ami ugyanebben az évben jelent meg - és ami el is lopta a legjobb filmnek járó Oscart az Alkony sugárút elöl, azonban szerintem még ez sem veheti fel a versenyt ezzel a filmmel. Ennek oka nem csak az, hogy ettől lesz a leglibabőrösebb a néző, a karakterek itt a legérdekesebbek és legösszetettebbek, de ez a legőszintébb is. Szinte kegyetlenül őszinte: nem véletlen, hogy nem ez kapta meg az Oscar-díjat, ugyanis nagyon sok ember érintve és kényelmetlenül érezte magát, és ami 64 év után is ugyanolyan aktuális, mint 1950-ben volt. Mára már szinte össznépi játékká fajult a "maradjunk mindenáron fiatalok" nevű sport, ami az '50-es években még csak egyes celebekre volt jellemző. Pedig ahogy Joe mondja Normának: "Semmi tragédia nincs abban, ha valaki 50, csak akkor, ha közben 25 akar lenni." Mint ahogy annak a rengeteg fiatalnak sem változott a száma, akik hatalmas reményekkel vágnak neki Hollywoodnak, majd kikötöttek valami idősebb és gazdagabb ember mellett, aki eltartja őket, miközben elvesztik saját életük felett az irányítást. De Hollywood tulajdonképpen behelyettesíthető  akármilyen közeggel, ahol az emberek folyamatosan a nagy kitörésről álmodoznak, és ami által a film mondanivalója elvonatkoztatható Hollywoodtól. 

Az alkony sugárút nem csak témájában, annak tálalásában, de eszközeiben is őszinte, végtelenül cinikus és ironikus, ugyanis Billy Wilder rendező odáig ment, hogy sokszor valódi neveket emlegetnek a filmben, és a történetbe valódi eseményeket is beleszőtt, ami miatt néha nehéz eldönteni, hogy hol kezdődik és hol végződik a film és a valóság. Erre az is ráerősített, hogy a mellékszereplők egy része saját magát alakítja. Ilyenek például Norma kártyapartnerei, akik ismert és híres némafilm sztárok voltak, többek között Buster Keaton és Anna Q. Nilsson, akiket Joe nemes egyszerűséggel - na meg persze némi kegyetlenséggel - panoptikumi viaszfiguráinak nevez. De felbukkan a filmben az a Hedda Hopper is, aki a korszak egyik leghíresebb/hírhedtebb pletyka és bulvár újságírója volt, aki a film utolsó jelenetében szintén önmagát alakítja - remekül.De az önmagukat játszók közül a legjobb és legfontosabb Cecil B. DeMille négyszeres Oscar-díj jelölt (két győzelem) rendező volt, aki valóban egyik filmjén (Samson and Delilah) dolgozott a Paramountnál, amikor a filmben Gloria Swanson Norma karakterében bement a stúdióba, és aki ugyanúgy "little fellow"-nak szólította a színésznőt, mint régi közös - valódi - némafilmjeik során. Őt tartják annak a rendezőnek, aki a Normát játszó Gloria Swansonból sztárt csinált a '20-as évek elején. De talán Erich von Stroheim esete a legérdekesebb, aki a filmben ugyan nem önmagát, hanem Norma fura inasát és volt rendezőjét, Maxet alakítja, és aki szintén egyike volt a leghíresebb némafilm rendezőknek. Igazat beszél a filmben, amikor azt mondja Joe-nak hogy "három fiatal és ígéretes rendező volt akkoriban (mármint a némafilmek korában) D.W Griffith, Cecil B. DeMille és Max von Mayerling." Annyi különbséggel, hogy a harmadikat valójában úgy hívták, hogy Erich von Stroheim. Rendezői karrierjének nagy részt a Queen Kelly c. némafilm tett be, ahol a főszereplőnő - Gloria Swanson - panaszkodott a rendezésről a producernek, aki aztán ki is rúgta Stroheimet. A film befejezetlen maradt, de a Sunset Boulevard egyik jelenetében Max, az inas (Stroheim) ezt vetíti Normanak (Swanson). Ekkor ők is saját magukat játszották egy rövid ideig.

Billy Wilder nem csak rendezte a filmet, de az Oscar-díjas forgatókönyv is az ő nevéhez fűződik, ami a forgatás kezdetekor még nem állt készen, és ő maga sem tudta hogyan fog befejeződni. Mindenesetre remekül sikerült: három (na jó, négy) remekül megírt, összetett és pszichológiai mélységgel rendelkező érdekes karakter valamint az ő kapcsolatrendszerük adják a film gerincét (Norma, Joe, Max és Betty), ráadásul tömve van jobbnál-jobb, és cinikusabbnál-cinikusabb dumákkal. A legtöbbet idézett sorokat Normától halljuk, ugyanakkor Joe-é lettek a cinikusabbak, amelyek sokszor végtelenül kegyetlenek. Ezt például akkor mondja Normának, amikor a nő újból öngyilkossággal fenyegetőzik: "Oh, wake up, Norma, you'd be killing yourself to an empty house. The audience left twenty years ago." "Ó, ébredj már fel Norma, gyilkolod itt magad az üres házban. A közönség már húsz éve elment." Joe szarkasztikus megjegyzéseit azonban Norma mintha meg sem hallaná.A filmet Joe narrációjával látjuk-halljuk, ami már csak azért is érdekes, mert azzal kezdődik, hogy a Joe Gillis élettelen holtteste lebeg egy hollywoodi villához tartozó úszómedencében. Innen kezdődik a visszapillantás, ami során megtudhatjuk  - a halott narrációjában -, hogy mi vezetett a saját halálához.A film szerkezete keretezett flashback, amit Wilder használt már a Double Indemnitynél is, és ami a film noirok egyik klasszikus történet mesélési formája: a film eleje és vége a jelenben játszódik, míg a közepe a múltban. Nagyon sok film noirnál tudható már az első jelenetnél (főleg amelyeket visszapillantás(ok)ban mesélnek el), hogy a főszereplő antihős - aki általában a narrátor - kudarcra van ítélve, azonban talán ez volt az első film, amiben ez annyira nyilvánvaló, hogy konkrétan egy hulla meséli el a sztorit. A halál, pusztulás és leépülés mindenhol és folyamatosan jelen van filmben, ami nem csak Hollywood egészét, és Normát, de Joet is szimbolizálja. "Az egész hely (Norma kastélya) olyannak tűnt, mintha valami állandóan és folyamatosan növekvő bénulás sújtotta volna...mintha valahogy a világ többi részén kívül esett volna...és ami szép lassan részeire omlik. Volt teniszpályája...de inkább csak egy teniszpálya szelleme...a kopott jelölésekkel és megereszkedett hálójával..."

A film erkölcsi kérdései mellett, amelyeket a karaktereknél lehet majd jól látni, a másik fókuszban lévő téma, hogy hogyan kellene kezelni egy elmebeteg, de legalábbis mentális problémával küzdő embert. Konfrontálódni kellene vele, megpróbálni felnyitni a szemét, esetleg rá kell hagyni az egészet és közönyösnek lenni, vagy - adott esetben - az elmebeteg nyugalma és boldogsága érdekében megerősíteni a téveszméikben? A film nem igazán ad válaszokat, hiszen a három karakter (Max, Joe és Betty) három különböző módon állt és közelített Normához, attól függően hogy milyen érzelmekkel viseltettek iránta, azonban egyik sem volt működőképes. Max, az inas, aki imádja Normát, megerősíti illúzióiban és elmebetegségében, mert azt hiszi, hogy ezzel boldoggá teheti. Rajongói leveleket hamisít neki, kényes információkat hallgat el előle és tulajdonképpen elszigeteli Normát a külvilágtól, amit Max védelemnek gondol. Normát azonban már nem érdekli Max, mert tudja, hogy a férfi már örökre az övé. Joe szinte közönyösen és kívülállóan szemléli Norma elmebetegségét, nem akarja se megerősíteni benne, se konfrontálódni vele emiatt, ugyanakkor nem is távozik a nő környezetéből, megpróbál együttélni azzal, anélkül, hogy igazából bármit is kezdeni akarna a problémával. Kicsit sajnálja és együtt is érez a nővel, aki ezt megérezvén megragadja és belerángatja a saját világába. Betty az első (és egyetlen) találkozásukkor egy pillanat alatt leveszi, hogy a nő őrült, rögtön távozik, és Joet is magával akarja vinni. Norma kezdetben még nem elmebeteg, de folyamatosan egyensúlyoz annak határán a film folyamán, a teljes elmebetegségbe csak Joe megölése után, a film legvégén csúszik.

Arra a kérdésre azonban, hogy mi az elmebetegség, már kapunk egy érdekes választ. A film szerint ez az, amikor csak az alany létezik, azon kívül senki és semmi más, mert minden más létező csak a tudat terméke. (Ezt a kérdést feszegeti tulajdonképpen a Mátrix is.) A Sunset Boulevardban pedig ez úgy jelenik meg Norma pszichés problémáján keresztül, hogy amilyennek elképzeli magát (fiatalnak, szépnek és vonzónak, azaz húsz évvel korábbi önmagának) az testet is ölt, számára valósággá válik, függetlenül attól, hogy azt senki más nem látja rajta kívül. A filmben végül ez okozza mindkettejük, illetve tágabban értelmezve négyük bukását.  Látszólag Joe, a narrátor az Alkony sugárút főszereplője, azonban a film középpontjában nem ő, hanem Norma Desmond pszichés problémákkal küzdő karaktere áll. A másik három karakter pedig Norma körül manőverezik, próbálják kitapogatni, hogy mi lenne - a még csak majdnem elmebeteg - nőhöz a megfelelő hozzáállás, ami mindenki számára a legideálisabb szituációt teremti. Norma a saját maga által teremtett álomvilágában, régi dicsőségének fényében él, nem akarja a realitásokat észrevenni és azokat elfogadni. Mindenki számára nyilvánvaló képtelenségről álmodozik: a nagy visszatérésről. Ő meg van győződve ennek lehetőségéről, mivel számára az idő megállt valamikor húsz évvel ezelőtt. Nem veszi észre, pontosabban szólva nem akarja észrevenni, hogy a világ számára viszont nem állt meg az idő, és folyamatosan, visszafordíthatatlanul változik.

Elképzelni sem tudja, hogy ő az átlag ember életét élje, nem veszi észre, hogy akkor sokkal teljesebb, természetesebb és boldogabb lehetne az élete, szemben a "sztár életmóddal", ahol csak a kamerák és "azok a csodálatos emberek a sötétben" - ezek ugye a nézők, akik megadják számára az éltető figyelmet - vannak. Továbbra is egy fiatal, szép és vonzó nőnek gondolja magát, aki a mai napig az ujjai köré tudja csavarni a férfiakat. Ráadásul karrierje csúcsán felszedett sztár allűrjeit - amit nyugodtan lehet gyerekes hisztinek nevezni - sem hagyta el. Azonban már nem húsz éves, hanem ötven, amitől még lehetne vonzó nő - ha nem játszaná a húszévest, mert így viszont már nevetségessé és szánalmassá válik. Norma saját fiatalkori képeivel van tele a villája, és állandóan régi filmjeit nézi a saját mozitermében. Tulajdonképpen ebből áll az egész élete.A színes, hipnotikus és téveszmés Norma Desmond Hollywood ikonikus karaktere. A manipulatív, ugyanakkor érzelmileg és mentálisan nagyon törékeny és sérülékeny nő nem ilyennek született. A filmben megtudható, hogy csak karrierje vége felé a stressz miatt vált ilyenné, tehát Hollywood áldozata ő. A stresszt azonban nemcsak a sok munka okozta, hanem az attól való félelme, hogy eldobják, mint egy rongyot, ha már nem lesz rá szükség. Ez be is következik a hangosfilmek korszakában, teljesen mindegy, hogy előtte mennyit pénzt hozott a stúdió konyhájára, ahogy Norma mondja "nélkülem nem lenne Paramount filmstúdió".

A filmben egy 50 éves nőt játszik (Gloria Swanson ekkor 53 volt), aki azonban egyáltalán nem valami vén csoroszlya, függetlenül, hogy ez az életkor a film megjelenésének idején már az öreg kategóriába tartozott. Azonban a filmben nem is a teste vagy a külseje miatt válik groteszkké és öreggé, hanem a mentális állapota miatt. Bár a film noirok hamvas szépségeihez képest ő valóban egy kissé anakronisztikus, ámde nagyon érdekes femme fatale, aki azonban kora és megfakult szépsége ellenére is tönkre tud tenni mindenkit maga körül. Manipulatív képességét mind Maxszel, mind Joeval szemben nagyon jól felhasználja. Érzékeli és ismeri Joe gyengeségét és vágyát a kényelmes és luxus élet után, amit folyamatosan kihasznál annak érdekében, hogy a férfit magánál tartsa. Amikor azt gondolja, hogy ez már nem elegendő, akkor az érzelmi zsarolást is beveti, és öngyilkosságot kísérel meg. Persze nem akar ő meghalni, csak a férfi figyelmét akarja visszaszerezni és lelkiismeret furdalást szeretne kelteni benne. Ezt abból is tudhatjuk, hogy az inas megmondja Joenak, hogy Norma már többször is próbálkozott ezzel élete folyamán, tehát rutinos az öngyilkossággal való érzelmi zsarolásban, amit régebben nagy valószínűséggel Max vagy többi ex-férje figyelméért tett.Gloria Swansonnak érdemes volt visszatérnie ezért a filmért, hiszen élete alakítását nyújtotta itt, valamint a filmtörténelembe is vastagabb tollal írta bele a nevét, mintha csak a némafilmekből ismernénk a nevét, függetlenül attól, hogy jelölték őt 1929-ben Oscar-díjra már hangosfilmért is. Első ránézésre az ember azt gondolhatná, hogy szerepét már-már paródiaszerűen túljátssza, azonban erről szó sincs, teátrális játéka tökéletesen illeszkedik a filmbe és karakteréhez. A mindent és mindenkit magához ragadni akaró karmai, szeme forgatása, teátrális mesterkéltsége szándékos, hiszen ő egy némafilm sztár, és a némafilmek színészi eszközeit alkalmazza. Gloria Swanson nagyon jól egyensúlyoz színpadias pózolásaival, hatalmas gesztusaival az elmebetegség határán. Norma Desmond több, mint egy karakter. Ő egy karakter őstípus: hiper-drámai és groteszken elbűvölő, csak önmagával foglalkozó némafilmek végzet asszonya, aki a saját pszichéjének csapdájába esett. Ő egy tragikus figura, akivel minden elmebetegsége ellenére szimpatizálunk és sajnálunk, és akit Gloria Swanson a mai napig megbabonázó karakterré tett. Az Alkony sugárút után nagyon sok szerep ajánlatot kapott, azonban ezeket visszautasította, mivel nem akarta Norma Desmondot még tízszer valami gyengébb filmben eljátszani, ami által ő is ugyanolyanná vált volna, mint híres karaktere: önmaga paródiájává. Vissza is vonult élete alakítása után.

Ebben a jelenetben ér haza Joe arra, hogy Norma öngyilksságot kísérelt meg:

A jóképű és cinikusan szellemes Joe Gillis szerepében William Holden visszafogottságával és lazaságával tökéletes kontrasztja Swanson némafilmekre jellemző teátrális játékának és karakterének. Az ő szerepe nem annyira látványos, mint Swansoné, azonban legalább annyira jól megoldja azt. Joe Gillis tehetséges, de sikertelen forgatókönyvíró látszólag vonakodva prostituálja magát a nálánál kétszer idősebb nőnek, azonban karakterének jól látható gyengeségei szinte predesztinálják erre. Holden jól érzékelteti apró gyengeségeit és önutálatát. Attól a pillanattól kezdve, hogy Norma villájába kerül, viselkedése visszafogottabb lesz, ezáltal erőtlenebb és gyengébbnek tűnik, mint előtte, amikor próbálta saját maga irányítani életét, és megoldani a problémáit. Joet rögtön elcsábítja a gazdagság látványa, amit Norma azonnal érzékel benne. A férfi pedig rögtön látja, hogy a nőnek (na meg Maxnek) nincs ki a négy kereke, de ettől függetlenül nem menekül el azonnal, sok pénz reményében együttműködik Normával. Először csak íróként, aztán ennek persze közvetlen és logikus folytatásaként dzsigolóként is.

A cinikus és jóképű férfi nyilván azzal is tisztában van már a kezdetektől fogva, hogy Norma nemcsak kéziratának szerkesztőjeként akarja "alkalmazni", bármennyire is azt hangsúlyozza, hogy ezt nem látta előre. Az ilyen jellegű kifogásokkal inkább saját magának hazudik, semmint a nézőnek, hogy mentegesse magát gyengeségéért. Szinte minden alkalommal eljátssza ugyanazokat a fázisokat, amikor Norma megvesztegeti mindenféle anyagi javakkal. Mondja, hogy nem akarja, hogy a nő bármit is vegyen neki, majd fintorog, amikor az mégis megveszi, aztán végül csak elfogadja az arany cigarettatartót, az órát, az öltönyt, ráadásul az eladó simán ráveszi arra is, hogy abból is a drágábbat válassza. Mindezek közben persze jól látható megalázottsága és önutálata, de mégsem tud, és sokáig nem is igazán akar változtatni ezen.Ráadásul élete a fantáziavilágban élő nővel nem is annyira szörnyű. Norma érdekes a maga módján, a férfi szórakoztatásáról is gondoskodik, amelyek során kiderül, hogy van egy sármos oldala is, amit nem vesztett még el az idők folyamán. Chaplint játszik Joenak, kijavíttatja medencéjét is az ő kedvéért, ugyanis ez volt a férfi egyik legfőbb vágya, ahogy azt már a film elején is megtudjuk. És ahol az élete is befejeződik. Joe, bár azt gondolja magáról, hogy érzelmileg független Normától, ez nem igaz. Lehet, hogy nem szerelmes belé, de hálás neki, sajnálja is, lelkiismeret-furdalása is van, és valahol csodálja is. Ez a nő nyilvánvalóan manipulatív szándékkal elkövetett öngyilkossága után látható leginkább. Joe nem annyira cinikus, mint amilyennek mutatja magát, ugyanis ha az lenne, akkor lelépne némi pénzzel, aztán viszontlátásra.

De romantikus hősnek sem nevezhető, mert ha az lenne, akkor meg fütyülne Norma pénzére, és Bettyvel, a szerelmével lépne le. Karakterének tragédiája, hogy egyszerre cinikus és romantikus lélek. Bettyhez fűződő kapcsolatában is látható az, hogy Norma mennyire meghatározó az életében, függetlenül attól, hogy ő ezt csak egy átmeneti állapotnak gondolja. Amikor Bettyvel szerelmesek lesznek, először visszakozik. Ennek nem csak az az oka, hogy cikisnek tartaná, ha a lány megtudná, hogy ő egy selyemfiú, hanem kicsit kitartójához való lojalitása is belejátszik, aminek része a kényelmes élete és bármilyen furcsa, de Normához való kötődése is. Nem véletlen, ők valójában remek párost alkotnak, mivel mindketten tisztában vannak a másik gyengeségével, amit kölcsönösen kihasználnak. A nő Joe luxus élet utáni vágyát és gyengeségét, a férfi pedig Norma iránta való érzelmeit. Azonban egyikőjük sem velejéig rossz vagy gonosz ember, függetlenül attól, hogy mindegyikőjüket önző érdekek vezérlik a kapcsolatban, alapvetően egyik sem akar rosszat a másiknak.Mindezek ellenére Joe egyre feszültebb lesz, ahogy a szabadság iránti vágya nő, ami persze akkor válik döntő erejűvé, amikor Betty része lesz az életének és érzelmeinek. Amikor úgy dönt, hogy Bettyvel tisztázza a helyzetet és a villába hívja a lányt, a néző sem tudja, hogy Joe miként fog dönteni: marad Normával, vagy elmegy a lánnyal. Joe azonban egy harmadik megoldást választ. Egy nagyon cinikus vallomás után elküldi Bettyt, ugyanakkor Normát is el akarja hagyni. Bettyt valószínűleg önutálata miatt taszítja el magától, nem akarja, hogy az ártatlan lány élete bepiszkolódjon egy olyan gyenge férfi prosti által, mint amilyen ő. Ebben a jelenetben a legnagyobb Joe cinizmusa és önutálata, de ugyanez a végtelen cinizmus ad neki erőt ahhoz, hogy Normától is lelépjen és megadja magának a szabad és teljes élet lehetőségét. Már nem érez semmit a nő iránt, még sajnálatot sem, amit Norma érzékel, és ha ő nem kaphatja meg, akkor másé se legyen alapon megöli a férfit.

Valahogy a  sors is azt akarta, hogy William Holden játssza el Joe Gillist. Kizárt dolog, hogy bárki más tudott volna annyira mélyen cinikus és sokszor érzéketlen lenni, mint ő. Remek játéka után nagyszerű szerepekkel halmozták el, egyértelműen ezzel a filmmel lett igazán nagy sztár, az '50-es évek egyik legjobban fizetett hollywoodi színésze. Erich von Stroheim a hajdanvolt neves némafilm rendező a baljóslatú és bizarr inas, Max szerepében bebizonyította, hogy színésznek legalább annyira tehetséges volt, mint rendezőnek. Max legalább annyira felelős a nő fantazmagóriájáért, mint Norma. Maxről kiderül, hogy ő volt Norma Desmond rendezője és egyik férje is, aki annyira szerelmes a nőbe, hogy még inasként is hajlandó nála dolgozni, csakhogy vele lehessen. Max egész életét annak szenteli, hogy Norma álomvilágát, amiben még mindig önmaga a legnagyobb sztár, fenntartsa. Mindent megtesz, amit jónak vél ahhoz, hogy Norma boldog lehessen, még ha csak az egész illúzió is. Ennek az az eredménye, hogy teljesen elszigeteli Normát a külvilágtól, és ugyanezt elvárja Joetól is. Amíg ezt teljesíti a férfi, addig Maxnak nincs vele különösebb problémája. A két férfi között nincs igazán semmilyen kapcsolat, ők mindketten csak Normához kötődnek a maguk módján. Pedig akár barátok is lehetnének, hiszen sok közös van bennük: mindegyikőjük ugyanannak a nőnek a csapdájában ragadt. Erich von Stroheim méltó partnere volt Swansonnak és Holdennek, akivel egyébként Hollywood nagyon csúnyán elbánt. A már említett Queen Kelly c. filmje után félreállították, és legtöbbször csak kegyelemkenyér jellegű megalázó színészi feladatokat kapott.

Nancy Olson a fiatal és ártatlan Betty karakterében teljes ellentéte Normának. Betty elfogadja azt a szerepet, amit az élet kínál neki, ellentétben a színésznővel. Őt nem nyűgözi le Norma régi státusza és pénze, annak látja, ami most, és nem annak ami húsz évvel ezelőtt volt: egy elmebeteg nőnek, akinek a közeléből menekülni kell. Betty romlatlan, de ennek lehet, hogy csak az az oka, hogy nem töltött még elég időt Hollywood mindenkit kifacsaró gépezetében. Nancy Olson is jól hozta karakterét, de egy kicsit azért halványabbnak tűnt a másik háromnál. Ennek nemcsak a tapasztalatlansága volt az oka, hanem az is, hogy négyük közül ő volt legkevesebbet a filmben, és az ő karaktere volt a legkevésbé érdekes és látványos.Nem meglepetés, hogy mind a négy színészt Oscarra jelölték, mindannyian kiválóak voltak.

A film Oscar-díjas zenéjét Franz Waxman készítette, aki további eszközöket biztosított Norma és Joe eltérő világának bemutatására, ugyanis Norma zenei témája a tangón, míg Joe Gillisé pedig a jazz zenén alapul. Waxman a '20-as évek filmjeinek zenéit is felhasználta a nő elmebetegségének bemutatására. 2005-ben Az alkony sugárút zenéje a 16. helyen állt a legjobb filmzenék listáján.

A film operatőre John F. Seitz volt, akivel Wilder már a Double Indemnityben is együtt dolgozott, és akinek munkájában teljesen megbízott. Seitz szabad kezet kapott a rendezőtől, és nem is okozott csalódást. Nem csak a fényeket és árnyékokat használta kiválóan, úgy, hogy még arra is képes volt, hogy egy jeleneten belül a napfényes Kaliforniában egyszerre legyen világos és árnyékos, miközben Joe megvilágítása realisztikus, míg Norma villája pedig gótikus kinézetet kap. Az árnyékokon kívül azonban más noirosnak mondható eszközt és trükköt is bevetett munkája során. Több tükröt is használt a forgatás során, többek között a medencénél, ahol először problémásnak bizonyult a halott Joet a vízből alulról történő fényképezése, de ezt is remekül megoldotta egy tükör segítségével. Emellett újra alkalmazta a Gyilkos vagyokban egyszer már bevált módszert, hogy port szórt a kamera elé, ami által Norma kastélyának szobái dohosnak és állottnak tűnnek. Az Alkony sugárút nemcsak a film noirok egyik legnagyobb klasszikusa, hanem általában véve Hollywoodé. A film szinte összes eleme tökéletes, a forgatókönyvtől a zenéig, a fényképezésen át a díszletig, na és persze a rendezéstől a színészi játékig. Tizenegy Oscar-díj jelölést gyűjtött be, és az Amerikai Film Intézet 2007-es legjobb filmek listájának 16. helyezettje.  Az Alkony sugárút tele van klasszikussá vált jobbnál-jobb mondatokkal, amelyek közül kettő is bekerült a legjobb film idézetek közé: az "All right, Mr. DeMille, I'm ready for my close-up. Rendben Mr. DeMille, készen állok a premier-plánra." a 7. helyen, míg az "I am big, it's the pictures that got small! Én nagy vagyok, a filmek lettek kisebbek!' pedig a 24. helyen áll.

Mindannyian, akik a film készítésében részt vettek kiválót és maradandót alkottak, azonban a Sunset Boulevard leginkább mégiscsak Billy Wilder forgatókönyvíró és rendező nevéhez kapcsolható. Ha csak a Double Indemnityt készíti el, már filmtörténelmet írt volna, azonban mint utólag kiderült, az csak a kezdet volt. Az Alkony sugárúttal több szinten és téren is bemutatta Hollywood igazi, ragyogás mentes arcát, ahogy tárgyként kezel mindent és mindenkit, az öregedő és eldobott sztárokon, a kiszolgáltatott alkalmazottakon, sztárok realitásoktól elszakadó világán, a mentális problémákon át a manipulációkig. 

Értékelés: 11/10 :)

A film vége, amikor Norma megöli Joet, majd 3:00 megérkeznek a várva várt kamerák, és 6:31-nél készen áll a premier plánra:

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr966851147

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Mandiner blogajánló 2014.11.14. 14:26:01

Ezt a posztot ajánlottuk a Mandiner blogajánlójában.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

szorokin · http://quauaua.tumblr.com 2014.11.14. 13:04:34

szeretem ezt a filmet :)))

egyszer láttam, barátnőmmel együtt és mindketten feküdtünk a röhögéstől..teljesen egyedi, speciális, szokatlan, de mégis abszolút természetes humorrol/iróniáról/gúnyról/abszurdról/stb1/stb2/... van szó, ami olyan, h teljesen komolyan is lehet persze venni és úgy szemlélni (pl. az Oscar-díjakat ált.ban sótlanabb emberek(aka akadémiai tagok) szokták sótlanabb filmeknek ítélni - tisztelet a kívétel(ek)nek).

konkrétabban Lynch humorához lehetne hasonlítani (mely kb a 90s évekig érzékelhető), ill. eszembe jut abszolút kedvenc filmem (amire azt szoktam mondani, h "nem emlékszem, h valaha láttam ennél jobb filmet), ami elképesztően súlyos minden egyes pillanatában: egyszerre teljesen abszurd és egyúttal teljesen reális végig, szóval nem lehet nem végigröhögni, miközben magadhoz térhetsz időnként, h ez halál komoly, h ez a valóság, h ez "halálos" (lehet) rád, azaz az elvileg minden kívülálló nézőre is.....

szóval ezekhez tudnám hasonlítani.
finoman szólva sem gyenge társaság...

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2014.11.14. 17:08:05

@szorokin: Lynchnek volt humora? Ne ijeszd már el azokat, akik még nem látták ezt a filmet...:) Billy Wilder szellemes cinizmusa, rendezői stílusa és a filmekről alkotott elképzelései szerintem Lynch totális ellentéte volt, mégha témáját tekintve vontak is párhuzamot a Sunset Boulevard és a Mullholland Drive között. De több, mint tíz éve láttam utoljára Lynch filmet, szóval őt kevésbé ismerem, mint Billy Wildert.

szorokin · http://quauaua.tumblr.com 2014.11.23. 23:43:38

nem ismerem Wildert, azaz az életművét. Lynchet, Kubrickot, stb-t kicsit jobban. Lynch-nek elképesztően egyedi és zseniális humora (volt), leginkább a Twin Peaks-et érdemes ezügyben tanúlmányozni.
hogy monnyam, én alapból iróniában/szarkazmusban működöm, szóval ez így önmagában már nehezebbem tud megnevettetni. Ez a film pedig nagyon megtudott. :), persze ez is épp olyan, mint amiről írtam, azaz komolyan is nagyon erős. :)

R/T 2015.10.06. 16:02:46

Nekem nem adta, bár tény hogy ha előre ismerem a sztorit, valószínűleg meg se nézem. El kell ismerni, nagyon jó a Gillis karaktere, de Normától és Maxtől a frász kerülgetett végig. Továbbá most esik csak le hogy mennyire nyomás alá helyezett a ház atmoszférája a teljes film alatt. Ezt nagyon jól megcsinálta Wilder, de kizárt dolog hogy még egyszer megnézzem.