Time Goes By

Viharsziget (Shutter Island) 2010

2014. november 15. 17:10 - Time Goes By

Martin Scorsese a klasszikus film noirok és Alfred Hichtcock munkáinak nagy tisztelője volt, ami párosítás leginkább talán ebben a neo-noir pszichológiai thrillerében köszön vissza a munkái közül. A Viharsziget főszereplőjének karakterét a Laura c. klasszikus noir nyomozója inspirálta, akit Dana Andrews játszott 1944-ben. 2010-ben a Shutter Island főszereplője pedig Leonardo DiCaprio, akit az új Robert de Nironak is neveznek, mert a 2000-es években átvette Martin Sorsese kedvenc színészének pozícióját elődjétől, ugyanis a rendező 6 legutolsó filmjéből ötben ő volt a főszereplő. A Viharszigetben egy olyan nyomozót játszik, akinek egy szigeten lévő pszichiátriai intézetben történt rejtélyes eltűnési ügyet kell felderítenie.

1954-ben Edward "Teddy" Daniels (Leonardo DiCaprio) nyomozó új társával Chuck Auleval (Mark Ruffalo) a Shutter szigetére mennek, hogy az ott lévő pszichiátriai intézet egyik páciensének, Rachel Solando (Emily Mortimer, Patricia Clarkson) eltűnésének ügyében nyomozzanak. Az intézetben veszélyes elmebetegeket kezelnek, akik súlyos bűncselekményeket követtek el, Rachel Solando például vízbe fojtotta három gyerekét. A detektív sok furcsaságot tapasztal az intézetben: Solando orvosa páciense eltűnése után szabadságra ment, az intézet vezetője Dr. John Cawley (Ben Kingsley) megtiltja, hogy a C épületben kutassanak, megtagadja, hogy betekinthessenek a páciensek és alkalmazottak aktáiba, valamint azt állítja, hogy a világítótorony környékét már átvizsgálták. Teddy saját maga is traumáktól szenved borzalmas háborús tapasztalatai és felesége halála miatt, amit egy elmebeteg bűnöző Andrew Laeddis okozott. Este vihar tör ki, ami miatt a két nyomozó a szigeten ragad, mivel az csak hajóval közelíthető meg. Miközben kihallgat jó néhány pácienst és orvost, egyre inkább kezd az a gyanúja támadni, hogy a vezetőség valamit eltitkol előle és őt is megpróbálja manipulálni. A nyomok a sziget világítótornyához vezetik...A Viharszigetben semmi sem az, aminek látszik. Mivel azonban ez egy viszonylag új film, és biztos vannak olyanok, akik nem ismerik a végét, ezért megpróbálok spoiler mentesen írni róla, mert a film élményhez nagyban hozzájárul az a bizonyos csavar. Scorsese a stáb tagjaival megnézette az 1947-es Out of the Past c. noirt, valamint Hitchcok Vertigoját. Nem véletlenül, hiszen a Viharsziget stílusát, keretét és lényegét a "kísért a múlt" típusú film noirok és HItchcock pszichológiai thrillerei határozzák meg.

Visszaköszön a klasszikus noirok lassú tempója, sötét és sivár hangulata, sok esetben a CGI ellenére a képi világa, fordulatokkal teli története, aminek helyszíne nehezen megközelíthető. A sziklás szigeten lévő intézet épülete már önmagában is félelmetesnek és végzetszerűnek tűnik, akár láthatjuk is lelki szemeink előtt a hatalmas táblát előtte a "ha itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel" felirattal. A történet mesélésben ráadásul fontos szerepet kapnak a flashbackek, amelyeken keresztül megismerhetjük a főszereplő múltjának és ezáltal jelenének is meghatározó részeit. Noir műfajához tartozását az is erősíti, hogy a Viharsziget főszereplőjének is meg van a maga keresztje, az a bizonyos piszkos múlt, ami elől nem menekülhet, bármennyire is szeretne. Ráadásul noirokra jellemzően a főszereplő itt is antihős, akinek személyisége egyáltalán nem mentes a hibáktól.A hitchcocki összetevő is sok részből áll. Hitchcock előszeretettel használ olyan szenvedélyes, már-már megszállott makacs főhősöket, akik összeroppannak a nyomás vagy valamilyen extrém esemény hatására, amire talán a legjobb példa James Stewart karaktere a Vertigoban. Scorsese is nagyszerűen használja ebben a filmjében a megoldatlan és feldolgozatlan traumákat a feszültség és rejtély növelésének céljából, miközben kevésbé formális ebben a dologban, mint Hitchcock. Ráadásul híres elődjéhez hasonlóan ő is imádja ebben a filmben a "red herringek", azaz az elterelő csalik, nyomok használatát, amivel félrevezeti a nézőt, aki egy idő után elkezdi kapkodni a fejét, mert fogalma sincs arról, hogy most mi következik, és tulajdonképpen mi is a fő szál illetve a rejtély a sztoriban. (Erre számtalan példát láthatunk Hitchcock Pszichójában is.)

A film darabokból - szilánkokból (shatter) - áll, amire az eredeti angol címe is utal. Itt most (újra) csatlakozok a magyar címeket és fordításokat szidók sorába, ugyanis a Viharsziget "jó" szokás szerint nem adja vissza az eredeti cím többértelmű jelentését. Akkor is feláll a szőr a hátamon, amikor idióta vígjátékok címeit próbálják ostobábbnál-ostobább szójátékokra változtatni, de amikor eltünteti egy jó film és annak értelmezéséhez szükséges szimbolikát és kettős jelentést, az viszont már megbocsáthatatlan. (Bár az igazsághoz tartozik, hogy vannak ennél sokkal rosszabbak is pl: Double Indemnity - Dupla biztosítás - Gyilkos vagyok-ként való fordítása.) Na lépjünk tovább.Már önmagában ez a Shatter Island - Szilánkos (vagy Töredezett) Sziget is sejteti és szimbolizálja, hogy a nyomozóval együtt milyen terepre tévedt a néző: a pszichiátriai intézet lakóinak zaklatott, beteg, sokszor összefüggéstelen és töredezett elméjének világába. Scorsese nagyszerűen vezeti a nézőt a darabokból, szilánkokból álló filmben egyre távolabb a realitástól, ahhoz hasonlóan, ahogy egy megbomlott elméjű ember kerül egyre távolabb a valóságtól, úgy hogy közben ezt nem realizáljuk, csak azt vesszük észre, hogy valahogy valami nagyon nincs rendben. Pedig folyamatosan adja számunkra a nyomravezető jeleket az első pillanattól kezdve. A filmben témájánál, helyszínénél fogva is központi helyet foglalnak el a különböző mentális problémák, amelyek sok esetben szimbolikusan jelennek meg. A Shutter Islandben ezért nagyon kell figyelni az apró részletekre is. Anélkül, hogy túl sok részletet elárulnék, érdemes észrevenni a film egyik leglényegesebb elemét, a dualitást. Két Rachel, két nyomozó, két doktor stb...van a filmben, hasonlóan Hitchcock Idegenek a vonaton c. thrilleréhez.

A film sok témát ölel fel a rejtélyes eset nyomozása mellett. Talán túl sokat is. Az USA 2. világháborút követő boldog, majd az '50-es években a hideg háború következtében kissé paranoiddá váló társadalmát is be akarja mutatni, ami rengeteg azóta készült film témájává vált. A főszereplő visszapillantásaiban felesége halálán kívül háborús traumái is feltűnnek, amit manapság poszt traumatikus stressznek neveznek. A nyomozó a háború folyamán részt vett az egyik koncentrációs tábor felszabadításában, és az őrök kivégzésében, amely emlékek borzalmas képekben jelennek meg előtte a flashbackekben.Ennek a szálnak a másik lényeges eleme a paranoia megjelenítése. A hidegháború paranoid közegében világszerte robbanásszerűen megnőtt a konspirációs elméletek száma és népszerűsége, amit Scorsese úgy szőtt bele ebbe a filmbe, hogy a nyomozóban felmerül annak gyanúja, hogy az intézet orvosai kísérleteznek a betegeken a nácikhoz és a kommunistákhoz hasonlóan, de addig, amíg ők ezeket diktatúrákban és a koncentrációs táborokban illetve a gulágokban hajtottak végre, a demokratikus Amerikában mindez már a pszichiátriai intézetekben zajlik, ami által megkérdőjeleződik a kor Amerikájának demokratikussága is. Ezek a részek egy kicsit feleslegesnek tűnnek nekem, mert elvonja a figyelmet az amúgy nagyon ígéretesnek induló rejtélyes esetről.

A film erősebb a mystery részében, főleg az elején, amiben mindenki és minden elég furcsa. Ennek legfőbb oka az, hogy elég sok jelenet csak a szereplők fejében játszódik, amelyek már csak természetüknél fogva sem a reális világról szólnak, még ha azokon is alapulnak. A rendező számos fontos dologról lemondott, amikor ezt a típusú történet elbeszélést választotta, ugyanis emiatt felborul a filmek szokásos rendje, ahol a néző érzelmileg bevonódik a filmbe. Nem tudunk vagy legalábbis nem a szokásos módon érzünk egyet a főszereplővel, és a karakterek ábrázolása sem konzekvens, vagy nem tűnik annak. Például Dr. Cawley egyszer segítőkész, máskor hátborzongató, majd megint az első, majd újra félelmetes, amivel együtt a rendező a színészeket sem állította könnyű feladat elé ezáltal. Ugyanakkor a néző nem tud szabadulni, mert a film és rejtélyei mégis teljesen lekötik, ami során nagyon sok kérdés merül fel benne, míg a végére megkapja a választ.A Viharsziget egyik nagy erőssége az atmoszféra, amiből árad a veszély, gyanakvás és paranoia, megfűszerezve a véres és erőszakos és már-már kísérteties képekkel és jelenetekkel. Az operatőr Robert Richardson remek munkát végzett. Mondjuk ez várható is volt tőle, ő a pályája elején szinte az összes Oliver Stone filmet fényképezte, majd későbbiekben Tarantino és Scorsese operatőre lett, és aki a 8 Oscar-jelöléséből hármat meg is nyert. Sikerült egy olyan baljós noir világot teremtenie, ami a néző számára ugyanolyan rémálomszerű, mint a szereplőknek, ugyanakkor a kameramunka mégis elég old school, ami nekem nagyon bejött. 

A film zenéjének is ezt a hatást kell(ene) erősíteni, ami ez esetben talán túl is ment a hatásos fogalmán, és lett (számomra) néha zavaró. A Viharsziget számára nem íródott saját filmzene, hanem a Robbie Robertson válogatott már meglévő modern klasszikusokból hozzá darabokat. Jellemző motívum, hogy a film csavarainál vonósok, míg erőszakosabb jeleneteknél pedig zongora darab szól. Őszintén szólva nekem nem igazán jött be, és néha zavart is, de ez ízlés kérdése is.

A film forgatókönyve Dennis Lehane azonos című könyvéből készült, és Laeta Kalogridis nevéhez fűződik. A forgatókönyvet érték olyan vádak, hogy a film nagyon erősen függ a végén található csavartól, ami ráadásul sejthető némi noir tapasztalattal. Bár ez utóbbi valóban igaz, ugyanakkor emiatt mégsem veszti el a film a varázsát többszöri újranézés esetén sem, csak legfeljebb más szemmel nézi az ember. A forgatókönyv hibája inkább az, hogy a párbeszédek sokszor túl hosszúak és feleslegesek, amelyek nagy része se nem szellemes, se újat nem tesz a történethez, ami viszont ennek ellenére meglepő módon működik. Ahogy megy előre a film, úgy merül fel bennünk újabb és újabb kérdés, amíg eljutunk oda, hogy azt kérdezzük, hogy most mit is nyomozunk? Nagyon Hitchcocki kérdés ez, ami egy nagyon rejtélyes és sötét dolgot takarnak, és a Psychohoz hasonlóan a rendező itt is ide-oda dobálja a labdát, amíg a néző - jó értelemben véve - már azt sem tudja, hogy mi történik. Egyszer az egyik irányba mutatnak a nyomok és a jelek, na meg a red herringek, aztán meg a másikba. A film ezáltal is elsősorban az érzékekre hat. Minden egy cél érdekében épül fel, hogy a film végén megtudjuk a rettenetes titkot. Hogyan szökhet meg egy zárt cellából valaki, és tűnhet el egy szigetről? Mit rejteget Dr. Cawley és kollégája Dr. Naehring? Miért van a nyomoznak olyan érzése, hogy Dr. Naehringnek valami köze van a koncentrációs táborokhoz? Miért nem kap engedélyt az páciensek és az alkalmazottak aktáinak átvizsgálására? Miért nem kutathatja át a C épületet, ahol a különösen veszélyes pácienseket tartják?

A filmben van jó néhány szimbolikus jelenet. Az egyik legjobb, amikor a főszereplő mégis bemegy a C épületbe egyedül, és egy sötét folyosón találja magát. Ahhoz, hogy lássa, hogy merre kell menni, gyufát kell gyújtania, amivel kapunk némi fényt, azonban az hamarosan kialszik, és megint a sötétben álldogálunk. Elég sok gyufát meg kell a nyomozónak gyújtania, mert az épület hosszú és kanyargós... Mindezek ellenére a film közepe felé egy kicsit leül a film, de csak azért, hogy a befejezés legalább olyan erős legyen, mint a film első része. Scorsese még a kisebb, de fontos szerepekre is neves karakter színészeket választott, mert nagyon fontos volt a jó alakítás ezekben a nehéz szerepekben ahhoz, hogy ez a darabokból álló történet a végén összeálljon.Ugyanakkor a történet mesélés eszközei és stílusa miatt nem csak a filmről nehéz a szokásos módon írni, de a szereplőkre is igaz ez a megállapítás, akiknek egy része ráadásul ugyancsak szimbolikus. Vannak olyanok is, akik csak egyszer tűnnek fel a képernyőn, majd soha többet. Vannak olyanok, akik eszközök a történet szövésében, mert egyszerre a történet menetét is és a nyomozót is előrébb lökik a következő stációba, ilyen például Jack Haley és Patricia Clarkson karaktere. Vannak, akik a paranoiás hangulatot erősítik és többször is visszatérnek, ilyenek Ben Kingsley, Michelle Williams vagy John Carroll Lynch. Amilyen jól választotta ki Scorsese a mellékszereplőket, annyira nyúlt mellé véleményem szerint Leonardo DiCaprioval. Spoiler veszély elkerülése érdekében a karakterekről most csak röviden:

Teddy Daniels a szemébe húzott fedora kalapjával, szürke kabátjával, dohányzásával, traumáival és fájdalmaival mintha egy klasszikus noirból lépett volna elő. Mániákusan fókuszál az ügyre, aminek egyik szereplője Andrew Laeddis, a piromániás bűnöző, aki felesége tűzhaláláért felelős. A film folyamán végig küzd, hogy traumái miatt ne omoljon össze, és ki tudja deríteni az igazságot. Kínszenvedése szinte kézzelfogható a film több jelenetében is. Ugyanakkor Teddy nagyon erőszakos ember, de nem azért, mert szereti az erőszakot, hanem mert egyszerűen ilyen a személyisége. A klasszikus noirok általában inkább csak valamire reagáló főhősével szemben Teddy aktívan cselekszik. Leonardo DiCaprio finom és árnyalt, ugyanakkor intenzív alakítása által sok mindent megtudunk Teddyről a film folyamán, azonban remek játéka ellenére nem tartom Leonardo DiCapriot  megfelelő választásnak erre a szerepre. Az ő arca negyven év körül is kisfiúsnak tűnik (itt még) márpedig noirok érzelmileg sérült antiőseinek inkább a markánsabb, karakteresebb arcú színészek vállnak be jobban. Mark Raffalo a sok remek mellékszereplő mellett kicsit halovány Teddy társának és segítőjének szerepében. Ben Kingsley az entellektüel orvos szerepében, aki néha segítőkész, néha hátborzongató és félelmetes, mint mindig, most is remek, azonban nem kap elég időt, hogy ezt jobban kibontsa. Társa Max von Sydow is tökéletes a pszichiáter szerepében, akiről Teddy azt gondolja, hogy ex-náci orvos. Még egy mellékszereplőt mindenképpen meg kell említeni, és ez Ted Levine, akit a Monk c. sorozatban láthattunk hosszú időn keresztül, mint Leland Stottlemayer kapitány. A film végén, amikor realizáljuk azt, hogy a karakterek milyen félrevezetőek voltak, rájövünk, hogy a legőszintébb Ted Levine őr karaktere volt. Neki van egy nagyszerű jelene DiCaprioval, amikor felveszi a dzsipjébe a film vége felé, és az erőszak isteni eredetéről beszél, amiben Levine egészen kiváló.

Martin Scorsese Hitchcock és a régi vágású klasszikus noirok ösvényén haladva kreált egy egészen jó filmet, aminek meg vannak ugyan a maga hibái, azonban mindezek ellenére szerethető és nagyon szórakoztató. Az, hogy jó ez a nagyszerű atmoszférájú és látványos képi világú film, abból is látható, hogy bármennyire is a film végén lévő csavarra épül, mégis meg lehet nézni újra és újra. Mindazonáltal ez is kicsit az a kategória, hogy vagy nagyon bejön vagy nagyon nem. Számomra annak ellenére az első kategória, hogy "csak" 8 pontot adtam rá, ami annak a következménye, hogy a történetvezetése a karakterek rovására ment, túl sok témát próbál felölelni, ami mindegyik szálat meggyengítette, a zene sem tartozik nálam a legjobbak közé, főszereplőnek is mást választottam volna, és a dialógusok sem a legjobban sikerültek. Mindezek ellenére mégis leköti az embert, és szórakoztató. Márpedig összességében ez a lényeg.

Értékelés: 8/10

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr26884093

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2014.11.16. 14:21:55

Olyan hozzászólásokat, amelyek felfedik a film csavarát nem teszek közzé. bocs