Time Goes By

A 17-es fogolytábor (Stalag 17) 1953

2014. november 21. 09:52 - Time Goes By

Billy Wilder rendezte ezt a 3 Oscar-díjra jelölt háborús, hadifogolytáborból szökős film noir drámát és komédiát, vagy még inkább camp moviet (a camp-et műfaji értelemben értve), ami nem egy szokványos 2. világháborús lágeres film. Ennek központjában ugyanis nem a látványos akció és/vagy drámai és szentimentális jelenetek állnak, hanem a karakterek, azok kapcsolatai és motivációk. A film nem fókuszál annyira az őrök és a hadifoglyok kapcsolatára, mint a hasonló témájú filmek, hanem inkább a barakk lakóinak tábori élete érdekli. Ráadásul Billy Wilder megkockáztatta azt, ami 1953-ban, 8 évvel a 2. vh után még nagyon szokatlannak tűnt, vagy akár lehetetlennek: humort csempészett ebbe a témába. A film hatalmas sikert aratott bemutatása idején, aminek azonban a vígjáték része sajnos ma már meglehetősen elavultnak tűnik.

A történet egy német hadifogoly táborban, a Stalag 17-ben játszódik valahol a Duna mellett, ahol amerikai repülősöket tartanak fogva, és ahonnan még soha senki nem szökött meg. A 4-es számú barakkban szökést tervez két hadifogoly, ám az őrök már várnak rájuk, és lelövik őket. Nagyon úgy tűnik, mintha a németek tudtak volna a szökés tervéről. A barakk lakói gyanakodni kezdenek, hogy besúgó van közöttük. A főszereplő Sefton őrmester (William Holden) cinikus és őnző fickó, de egyben szórakoztató alak is, aki mindenféle fogadásokat talál ki, seftel, és ebből a körülményekhez képest kényelmes életet biztosít magának a táborban. Mivel azonban a német őrökkel is üzletel, és azt is hangoztatja, hogy felesleges szökéssel próbálkozni, a barakkbeli társai gyanakodni kezdenek rá, és egyre többen gondolják őt a besúgónak. Amikor az újonnan érkező Dunbar hadnagy elmondja a barakkban, hogy repülőjével ő lőtt ki egy német hadianyagot szállító vonatot, akkor a tábor parancsnoka von Scherbach ezredes (Otto Preminger) elviteti. Seftont, aki korábban kifejezésre juttatta, hogy nem kedveli Dunbart, a többiek megverik és kiközösítik, mert most már mindenki meg van győződve a bűnösségében. Az őrmester elhatározza, hogy megszökik, de előbb kideríti, hogy ki az áruló...A Stalag 17 - Billy Wilder rendezőre jellemző módon - témáját, illetve annak ábrázolás módját tekintve több szempontból is újító film. A háború maradványai és hatásai még minden szinten és téren szemmel láthatóak voltak 1953-ban, amikor Billy Wilder - akinek sok hozzátartozója halt meg a Holokauszt folyamán, az anyja például a plaszowi munkatáborban, ahol a Schindler listája is játszódik - úgy döntött, hogy egy hadifogolytáborban játszódó drámai vígjátékot készít. A humor, mint egy lágerben játszódó film alkotóeleme, eddig szóba se kerülhetett. Az ötlet először furcsának és rizikósnak tűnhetett sok embernek (például a színészek többsége sem értette meg igazán a szándékát), mert ez a kísérlet könnyen rosszul sülhetett volna el. Nemcsak a láger téma, de az amerikai hadifoglyok ábrázolása miatt is veszélyesnek tűnt az ötlet, ugyanis az amerikai katonákat eddig csak hősként láttatták a 2.világháborúról szóló hollywoodi filmekben. A Stalag 17 ezzel a hagyománnyal is szakított, mert ebben a filmben leginkább csak szőrös és sokszor kulturálatlan emberek láthatóak, akik így-úgy próbálják túlélni a hadifogságot, amiben a humornak karakterenként változó mértékben és formában ugyan, de mindenképpen fontos szerepe van. Vannak karakterek, akik végigbohóckodják a filmet (Shapiro és Animal), van aki a cinizmust választja (Sefton), de mindenképpen ők azok, akik próbálják a nehéz körülményeiket is elviselhetőbbé tenni, és a legjobbat kihozni a szituációból. Az is szembetűnő, hogy azok a karakterek a legfrusztráltabbak, és viselik legnehezebben a fogság körülményeit, akiknek nincs humora, és nem is hajlandóak egy pillanatra sem valaminek a humoros vagy ironikus oldalát látni (Duke). 

Talán már ennyi alapján is sejthető, hogy ez a film sokkal inkább tekinthető a M.A.S.H.-féle háborús vígjátékok elődjének, semmint a drámai és szentimentális Schindler listájának. Billy Wilder is azt akarta megmutatni, hogy a humor sokszor az egyetlen eszköz, hogy az ember ne veszítse el életösztönét vagy mentális egészségét egy traumatikus korszakban. Nem véletlen, hogy a hadifoglyok folyamatosan az udvaron bolondoznak, és nem magukba roskadtan fekszenek az ágyban (kivéve Saftont kiközösítése után), amikor éppen nem a szökést tervezik. A film érzékelteti azt, hogy az amerikaiak háborús győzelméhez nagyban hozzájárul a találékonyságuk, amit Wilder szinte a szellemesség szinonimájaként mutat be, hiszen mindkettőhöz ugyanaz a dolog kell: kreativitás.A németek ábrázolásánál is szakít azzal a módszerrel, hogy minden katonában magát az elmebeteg Hitler akarná megjeleníteni. Az őrök többé-kevésbé megfelelően bánnak a foglyokkal, főleg, ha azok betartják a szabályokat. Ráadásul nem mutatja be őket teljesen idiótának "hiába hülyék,  nem féleszűek", ugyanakkor persze ennek ellenére számos jelenetben nevetségessé teszi őket. A rendező ebben a filmben nem a nácik legsötétebb oldalát akarta bemutatni, mert arra nyilvánvalóan nem a filmben sokszor látható bohózatszerű komédiázás a legalkalmasabb forma. Sajnos ez a része a filmnek nagyon elavultnak tűnik már, Animal és Shapiro sokszor némafilmekre emlékeztető burleszkszerű (amikor a festékes ecsettel összekeni a német katona arcát) és végtelenül - még egy camp filmhez képest is - túljátszott karakterek jeleneteit néha tényleg nehéz végignézni. Sokkal szerencsésebb lett volna, ha a főszereplő cinizmusának adott volna nagyobb terepet, hiszen mi időtállóbb lehetne a cinizmusnál? Ráadásul Sefton szélhámoskodása az egérversennyel, vagy a női barakkba távcsővel való kukucskálással sokkal érdekesebb, mint Shapiro nőnek öltözése, vagy Animal vonzódása Betty Grable színésznőhöz.

A filmben szakaszonként változik a fókusz. Az első fél órában nem sok minden történik, megismerjük a karaktereket és az alapszituációt: besúgó van a barakkban. Ezután a tábori életet ismerjük meg jobban a hadifoglyos filmekre jellemző elemek segítségével, mint az alagút ásás, de legfőképpen a foglyok kényszer szülte kreativitását, ahogy a nem engedélyezett tárgyakat (pl rádió) elkészítik, és ahogy azt a különböző barakkokba eljuttatják, tárolják. Az utolsó szakaszban pedig a film rejtély részére terelődik a hangsúly. Mivel a slapstick jellegű humor nagyobbik része a film első felében van, ezért sokkal jobb lesz a második fele.A film további üzenete Sefton karakterén keresztül, hogy a kívülálló mindig sokkal nagyobb eséllyel "pályázik" a bűnbak szerepére. Mindenki közül ő a legérdekesebb karakter, és nemcsak azért, mert összetettebb, mint a többi, hanem mert ő a saját morális kódja szerint él, nem hajlandó a csoport sokszor szűklátókörű szabályait átvenni. Ezt viszont a többiek veszélyesnek tartják.

A színészek között láthatunk jó, nagyon jó, rossz vagy nagyon rossz alakításokat, meglepő módon szerintem Otto Preminger híres film noir rendező (Laura, Where Sidewalk Ends stb), aki itt a német táborparancsnokot játssza, értette meg egyedül Billy Wilder szándékát, aki egyensúlyban akarta tartani a drámai és vígjáték elemeket nemcsak a film egészében, de a karaktereknél is. A többi színész vagy inkább drámaira vette a figurát, vagy csak komédiázik, amiatt nem sikerült igazán harmóniába és egyensúlyba hozni a fllmben sem ezeket az elemeket.

J.J. Sefton őrmester szerepében William Holden rögtön kitűnik a többiek között. Egyedül ő az a film elején, aki a fogadáskor a szökés sikere ellen fogad, amit aztán meg is nyer. Nem azért, mert ne drukkolna bajtársainak, vagy ne sajnálná, amikor megtudja, hogy az őrök megölték őket, de nagyon racionálisan, önzően, és kissé érzéketlenül közelít a témához.Annyira sikeres a feketézésben, hogy felkelti a többiek gyanúját. Valójában ez a gyanú csak a társai irigységéből fakad, tipikusan azok az emberek, akik a saját szemüknek sem hisznek, amikor valaki náluk sikeresebb ugyanabban a környezetben, ötletességénél fogva anélkül, hogy ezért bármilyen igazán erkölcstelen dolgot követett volna el. Két dolog van, amit Sefton szemére lehet vetni, az a hazafiatlansága és önzősége. Hazafiatlansága azonban kimerül abban, hogy csencsel a német őrökkel, és kezdetben nem akar megszökni, hogy aztán a távol-keleti hadszíntéren lőjék le, vagy kerüljön japán hadifogoly táborba. Mindezek ellenére a társait nem árulja el. Ráadásul a film folyamán megtudjuk, hogy amint a táborba érkezett, valakinek az volt az első, hogy ellopta a cuccait. Ekkor ő döntött úgy, hogy nem akar semmilyen közösségbe tartozni, kívülálló lesz, és csak a saját túlélésével törődik. Miután azonban a társai besúgónak vélik, már ők közösítik ki Seftont, akinek a film második részében a csoporton kívülisége már nem a saját döntésén alapul. Neki ekkor válik fontossá, hogy kiderítse az informátor személyét, mert most már a kívülállósága az, ami nemhogy nem szolgálja a túlélését, de nagyon is veszélyezteti azt. De alapvetően ezt sem magasztos elvek miatt vagy társaiért teszi, hanem magáért, és hogy minél hamarabb megszökhessen és leléphessen. Sefton nem is annyira a német hadifogoly táborból menekül annyira, mint inkább amerikai bajtársai társaságából. "If I ever run into any of you bums on a street corner, just let's pretend we've never met before." "Ha valaha is egymásba futnánk egy utcasarkon, csináljunk úgy, mintha soha nem találkoztunk volna korábban." William Holden sokat vitatkozott Wilderrel a forgatás alatt, mert szerette volna karakterét kicsit pozitívabbra venni. Szerencsére a rendező nem ment ebbe bele, így William Holden nagyon jó lett a cinikus és önző Sefton őrmester szerepében, akinek motivációit mégiscsak megérti a néző. Meg is kapta az ezért a szerepéért az Oscar-díjat, amit először el se akart vállalni. (Csak zárójelben írom, hogy szerintem azért a Sunset Boulevardban jobb volt.)

A többi karakter már nem volt ennyire összetett:Otto Preminger rendező legalább annyira jó volt von Scherbach táborparancsnok szerepében, mint Holden Steftonéban. Neki nagyon jól sikerült karakterének drámai és vicces oldalát is egyszerre bemutatni, ami az esetében tényleg összeállt egy camp-jellegű karakterben. Nála nagyon jól kiegyensúlyozott a butaság és a keménység, aki ezáltal a legjobban illeszkedik a film kettősségéhez. Egyszerre tud valóban félelmetes náci lenni, ugyanakkor mégis tudunk rajta nevetni, amikor telefonálás közben csak azért veszi fel a csizmáját, hogy felettesével való beszélgetés közben összecsaphassa a bokáját, ami után le is veszi a csizmát.

Sig Ruman már nem annyira meggyőző a vidám, de mégiscsak minden valódi humorérzék híján lévő másik német katona Schulz őrmester szerepében, mint Preminger, de azért nála is érződik a kettősség, nemcsak játékában, de karakterének személyiségében is. Schulz őrmester valójában nem akkora náci, mint előszörre látszik, barátságosan viselkedik és elviseli az amerikai hadifoglyok fricskázását, és az az álma, hogy folytatja a háború előtti birkózó karrierjét az USA-ban. Ugyanakkor mégiscsak komolyan veszi mostani munkáját is, hiszen minden szimpátiája ellenére a lojalitása nem rendül meg.

Aki szerintem rendkívül idegesítő volt, az Robert Strauss volt Animal szerepében. De lehet, hogy bennem van a hiba, mert ő a legjobb mellékszereplő kategóriájában Oscar-jelölést kapott. Pedig annyira túljátszott volt, hogy már camp filmben is sok. Ráadásul még csak a camp filmekre jellemző groteszkség sem érezhető benne, mint Preminger karakterében, mert ő egyszerűen csak ripacs. Sőt még csak az a helyzet sem áll fenn szerintem, hogy 1953-ban ez a játék annyira jónak számított volna. Szóval az ő jelölése rejtély számomra.A többiek, Peter Graves, Neville Brand és Richard Hoffy nem voltak rosszak szerepeikben, de a film kettősségét nem igazán tudták visszatükrözni karaktereikben. Ők azok, akik inkább csak drámaira vették a figurát.

A forgatókönyvet Billy Wilder és Edwin Blum írták Donald Bevan és Edmund Trzcinski azonos című egy évvel korábbi Broadway darabján alapulva. A filmet pedig Ernest László operatőr fényképezte, aki nagyon sok neves noiron dolgozott (pl. D.O.A., Kiss Me Deadly, While the City Sleeps), azonban a Stalag 17 képi világa egy kicsit kevésbé stílusos noir, mint az előbb felsoroltaké.

A Stalag 17 elkészítése kenyértörést okozott Billy Wilder és a Paramount filmstúdió között. 1953-ban a hidegháború már nagyban zajlott, és a stúdió azt akarta elérni Wildernél, hogy a rossz fickók az akkor már kommunista lengyelek legyenek, és ne a németek, mivel az NSZK Amerika fontos szövetségese volt ekkor már és tömték beléjük a Marshall-segélyt. Wilder azonban begurult az ilyen jellegű történelemhamisítási szándék miatt és visszautasította ezt, valamint írásbeli bocsánatkérést követelt a filmstúdiótól. Ez azonban egyre csak váratott magára, végül Wilder a következő filmje, a Sabrina után, amire még szerződés kötelezte, otthagyta a Paramountot.

A Stalag 17 a maga idejében mindenképpen figyelemreméltó volt, nemcsak bátor és újító törekvései miatt, de a film nagy részének minősége miatt is, ami egyszerre volt drámai és tragikomikus. Sajnos egyes bohózatszerű jelenetek és alakítások miatt azonban az értékét nem tudta annyira jól megőrizni, mint más Billy Wilder filmek.

Értékelés: 8/10 1953-ban és 6/10 2014-ben

A film angolul itt végig megtekinthető:

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr356918661

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

pingwin · http://pingwin.blog.hu 2014.11.23. 02:10:07

mindig elfejtem mondani, hogy tök jó, hogy a filmek be vannak linkelve

pingwin · http://pingwin.blog.hu 2014.11.23. 02:10:10

megnéztem

nah igen egy-két szerep kicsit túl van játszva, mai szemmel biztos

/spoiler-szerű
bolondra tippeltem, mint áruló