Time Goes By

Niagara 1953

2014. november 30. 07:04 - Time Goes By

Ez az 1953-as nagy költségvetésű Technicolor film noir thriller volt Marilyn Monroe első színes filmje, ami meghozta számára az áttörést. Mivel azonban Monroe elsősorban szexszimbólum volt, ezért a színésznői képességeinek korlátjaival ő is, és a stúdió is tisztában volt, ezért legtöbbször vígjátékokban szerepeltették, amiben hiányosságait humorral le tudták fedni. Nem véletlenül ezek lettek a legjobb és leghíresebb filmjei. A Niagara azonban nem vígjáték, hanem egy film noir, ezért itt a humorra nem támaszkodhatott femme fatale karakterében, ezért teljes erővel a szexuális kisugárzására dolgozik, aminek eredményeképpen ebben a noirban hozza élete legszexisebb formáját Marilyn Monroe, kora szex istennője.

Polly (Jean Peters) és Ray Cutler (Max Showalter) a Niagarához mennek nászútra, amit már három éve terveznek. Lefoglalt apartmanjukba azonban nem tudnak beköltözni, mert az előző pár Rose (Marilyn Monroe) és George Loomis (Joseph Cotten) még nem hagyta el azt. Rose, a szexis szőke szépség után minden férfi megfordul, George pedig egy idősebb, magának való férfi, akit mentális problémái mellett féltékenység is gyötör. Cutlerék beköltöznek egy másik szobába, utána pedig megnézik a vízesését. Polly legnagyobb meglepetésére meglátja, ahogy Rose egy másik férfivel szenvedélyesen csókolózik, és akivel azt tervezik, hogy megölik George-t. A terv azonban nem egészen úgy sül el, ahogy azt kigondolták, amibe ráadásul Pollyék is belekeverednek...A Niagara a konzervatívabb film noirok közé tartozik, amiben nincs igazából semmilyen tabudöntögetés, társadalom kritika, de még a femme fatale karaktere is sokkal hagyományosabb, mint a noirok többségében. Ennek nemcsak a film készítésének időpontja - az '50-es évek közepe - volt az oka, hanem a Marilyn Monroe is, aki köré építették ezt a filmet. Persze a Niagarában is, mint minden valamire való noirban, természetesen van gyilkosság, váratlan fordulatok, drámai vég, ráadásul fontos szerepet kap a lépcső is, mint noiros alkotóelem. A rendező Henry Hathaway egy kicsit Hitchcockot is utánozni akarta, ami határozottan érezhető a film atmoszférájában, azonban messze áll a Hitchcock zseniális feszültség építésétől és fokozásától. A rendező (akiben anyai ágon magyar vér is csörgedezett) sok western filmje mellett noirokat is rendezett, azonban soha nem tartozott az igazán kreatív és kiváló rendezők közé, inkább amolyan jó iparos volt. 

A Niagara minden színessége ellenére kétséget kizáróan a film noir műfajába tartozó darab. Színességének legfőbb oka Marilyn Monroe szexisségének csúcsra járatása volt. Fekete-fehérben ugyanis nem jött volna annyira át a szexepilje, amihez a rikító testhezálló rózsaszín ruha és az erős vörös rúzs nagyban hozzájárult. A film központi témája a szex és annak romboló hatása, és talán nem lesz ezek után túl meglepő, ha elárulom, hogy a film Marilyn Monroe femme fatale karaktere és manipulációi körül forog. Marilyn Monroe egy klasszikus végzet asszonyát játszik, aki minden férfit képes elcsábítani, és aki éppen szeretője segítségével akar férjétől megszabadulni. A noir témát erősíti a nő összetett manipulációi, aminek ráadásul nem csak egy, hanem több áldozata is van. Nem csak szeretőjét szeretné a gyilkosságra rávenni, de eközben a férjét is "gaslightingolja", azaz pszichikailag manipulálja annak érdekében, hogy annak féltékenységét és háborúban szerzett mentális kiegyensúlyozatlanságát erősítse lehetőleg úgy, hogy annak mások is szemtanúi legyenek. A szexuális manipulációt ellene is beveti, de férje esetében a szex megvonásával, majd adásával manipulál, amikor akar valamit férjétől, miközben tudjuk, hogy azon gondolkodik hogyan fogja megöletni. A legtöbb klasszikus film noir végzet asszonyának karaktere bizonyos szempontból feminista karakter, mivel ezen karakterek többsége azért manipulálja  a férfiakat, hogy ő közben megtarthassa függetlenségét. Ez azonban erről a filmről nem mondható el, aminek legfőbb oka megint csak Marilyn Monroe, akinél hiperfeminimebb színésznő nem sok létezett a filmtörténelemben. Karaktere ezért aztán manipulatív képességét nem is arra használja, hogy a férfiakat egymásnak ugrassza és ő nevető harmadikként távozzon a függetlenségét jelentő pénzzel, hanem szimplán csak egy másik férfivel akar lelépni.

Emellett a film erősen a férj maszkulin-jellegű féltékenységi paranoiájára is alapoz, tehát a Niagarában nem cserélődnek fel a nemi szerepek, mint sok más noirban.A filmben látható femme fatale és hagyományos nő karakter, azaz a rossz nő - jó nő szembenállás is más jellegű, mint ahogy általában a műfajban megszokhattuk. Legtöbbször a két nő ugyanazon férfi kegyeiért versengenek, amit mindig a femme fatale nyer meg. Itt viszont erről szó sincs. A két nő "párharca" nem igazi küzdelem és nem is köztük zajlik, hiszen Polly véletlenül keveredik Rose-ék életébe, és egyik nőnek sincs köze a másikuk férjéhez. Ebben a filmben Polly, a hagyományos nő karaktere csak erkölcsi iránytűt jelent Amerika háziasszonyai számára.

Az a tény, hogy a film az ígéretesnek hangzó történet ellenére sem lett igazán izgalmas vagy feszült, nem csak rendező hibája, hanem leginkább a forgatókönyvvé. Charles Brackett hiába dolgozott Billy Wilderrel számos forgatókönyvön, köztük a Sunset Boulevardon és a Lost Weekenden, ez itt valahogy nem sikerült túl jóra, legfőképpen mert érezhetően hiányzik belőle Wilder szellemes cinizmusa. Ráadásul a film történetvezetése túl nyitott, ami miatt a csavarai messziről kiszámíthatóak és a feszültség is megáll egy bizonyos szinten. Egyszóval nem ülünk tűkön, azt mormolgatva magunkban, hogy 'jaj most mi fog következni'. A dialógusok között is csak pár szellemesebb található, karakterfejlődést sem látunk, ráadásul a háttér történet is nulla. Ez utóbbi olyannyira hiányzik, hogy Rose szeretőjének még a nevét sem tudjuk. A forgatókönyv egyik legérthetetlenebb része pedig az, hogy Polly szemtanúja Rose és szeretőjének csókolózásának, azonban ezt saját férjén kívül másnak nem mondja el. Később beszél Rose férjével is, és nem említi meg az esetet. Ezt még felfoghatjuk diszkrécióként is, amikor azonban George eltűnik Polly még a rendőrségnek sem említi ezt meg, holott nyilvánvaló, hogy ez lehetett volna a legfőbb nyom.A filmet a két női főszereplő viszi előre, azon belül is persze Marilyn Monroe. A két férfi színész viszont gyengébb volt, azonban mentségükre legyen mondva, hogy ebben a filmben nem ők voltak a fő attrakciók:.

Marilyn Monroe teljes szexepiljével bombázza a nézőt Rose szerepében, ami egyébként elviekben az egyik legunszimpatikusabb karaktere is egyben. Persze ránézünk, és ezt rögtön meg is bocsátjuk neki. Rose karakterében nem a buta szőke bombázót, hanem a rafkós, manipulatív szőke bombázót alakítja, ráadásul érzékeltetni tudja karakterében lévő önzőséget és a film második felében a kétségbeesést is. Tudatosan és okosan játszik férje mentális problémáival és féltékenységével. Szinte élvezettel kínozza Georgeot, akinek ismeri a gyenge pontjait, amit nagyszerűen fel is használ terve megvalósításához. Amikor azonban ötlete nem úgy sül el, ahogy megálmodta, rajta is előjön némi paranoia és félelem. Az egyik pillanatban kemény, szexis és kegyetlen nő, a másikban pedig nagyon törékeny és sebezhető, és mindkét oldalát remekül mutatja meg. Rose Marilyn Monroe egyik legsötétebb és legszexisebb karaktere, és ezt a filmben a hűtlen és ravasz nő természetesen nem úszhatta meg büntetés nélkül. Marilyn Monroe nagyon erősen jelen van a filmben annak ellenére, hogy nem ő látható legtöbbet a képernyőn.Joseph Cotten, Rose idősebb, féltékeny férjének, George szerepében nem annyira meggyőző, mint számos más filmjében (Shadow of a Doubt, The Third Man, Aranypolgár stb). George úgy táncol, ahogy Rose fütyül, és pontosan úgy reagál minden manipulációra, ahogy Rose akarja. Cotten jól váltogatja a majdnem őrült, agresszíven féltékeny és a higgadtabb állapotait, aminek megfelelően egyszer félünk tőle, máskor pedig sajnáljuk. Cotten sokkal hitelesebb meggyötört férjként, semmint az erőszakos és hirtelen kirobbanásokra hajlamos kissé pszicho férfi. Amikor George rájön, hogy a felesége mit tervez ellene, az alapállapotban is erőszakos és kiszámíthatatlan férfi végleg bekattan, és cselekedetei felett átveszi az irányítást a keserűsége és kétségbeesése. Azonban Rosenál mégiscsak szimpatikusabb karakter, annak ellenére, hogy Rose játékai nélkül is lennének mentális problémái. 

Jean Peters Pollyként egyszerre erős nő és kedves feleség, az amerikai háziasszonyok példaképe. Igazából karakterében ennyi van, ugyanis Polly csak véletlenül csöppen az egész történetbe, akármilyen saját motiváció nélkül. Persze egy idő után már érdekli, hogy mi folyik a szomszédéknál, főleg miután a férje nem hiszi el neki, hogy hogy miket látott. Szegény Polly csak egy remek nászútra vágyott, ehelyett olyan kalandban lett része, amelyben láthatta, hogy mivé válhat egy házasság, ha elmúlik a szerelem. Polly már az elejétől tudja, hogy valami nem stimmel Loomiséknál, mert Rose sokkal bujább, mint amilyen egy erkölcsös házas asszony lehet (az ötvenes években). Peters soha nem lopja el a jeleneteket Monroe elől, azonban az ő visszafogottabb karakterét sokkal nehezebb vagy akár lehetetlen is igazán látványosabban játszani. De nem is ez volt cél, hiszen nem őt, hanem Marilyn Monroet kellett sztárrá tenni. Mindazonáltal Peters is erős alakítást nyújt, akinek a legjobb jelenetei Cottennel láthatóak. A négyes fogat leggyengébb tagja Max Showalter volt Ray, Polly férjének karakterében. Szerencsére nem sok mondanivalója van a filmben, mert még abban a kevésben is roppant irritáló, ami van neki. Ray is felfigyel Rose szexuális kisugárzására, azonban megmarad hűséges férjnek. Na nem mintha Rose annyira el akarta volna csábítani. 

Joseph MacDonald operatőr produkált néhány látványos jelenetet, nemcsak a vízesés látványát használta fel remekül, de sikerült a filmet annak minden színessége és világossága ellenére noiros árnyékolást alkalmazva fényképeznie, ami persze inkább csak a belső jelenetekben látható.

A rendező jó érzékkel használta fel a színésznőben lévő  gyerekességet, sérülékenységet és szexisséget, amelyek által sikerül neki Monroet minden meglévő korlátja ellenére tehetségesnek bemutatnia. Henry Hathawaynek talán ez volt az élete feladata és csúcspontja: sztárt (színésznőt?) csinált Marilyn Monroeból. A film legnagyobb erőssége - amit furcsa kimondani -, de Marilyn Monroe, aki bár csak félig főszereplő Jean Peters mellett, de mégis köré építették az egész filmet. És ő tudott is élni ezzel a lehetőséggel. Abban a jelenetben, amikor kijön a kabinból a rózsaszín testre tapadó ruhában, nagy valószínűséggel nemcsak a filmben fordult volna mindenki utána, hanem az életben is. Majd ezek után Marilyn - akibe amúgy nem sok muzikalitás szorult - búgó hangon énekelni kezd, úgy, hogy a nézőnek fel sem tűnik, hogy igazából nem tud énekelni. Mi ez, ha nem színésznői kvalitás? Persze felmerül az a kérdés is az emberben, hogy vajon Hitchcock mit hozott volna ki ebből a filmből. 

A Niagara összességében - minden hibája ellenére - egy szórakoztató és nézhető film, aminek erősségei a két színésznő, azon belül is leginkább Marilyn Monroe, és a film fényképezése sem rossz.

Értékelés: 6/10

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr746935511

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.