Time Goes By

A némafilmes (The artist) 2011

2014. december 31. 17:13 - Time Goes By

Most az a ritka eset - ígérem  nem sokszor fog előfordulni - áll fenn, hogy egy francia filmet szeretnék bemutatni. A The Artist egy 2011-es romantikus dráma és komédia, ami fekete-fehér némafilmes stílusban készült, ezért talán nem annyira meglepő, hogy a film majdnem egésze is néma. A némafilmest 10 Oscarra jelölték, amiből ötöt meg is nyert, köztük a legjobb film, legjobb rendező és legjobb férfi főszereplő díját. Ezáltal ez első francia film lett,  Jean Dujardin pedig az első francia színész, aki megnyerte az Oscar-díjat. És az első (majdnem teljesen) némafilm, ami 1927 - 84 év - után újra nyerni tudott. A The Artist lényegében egy némafilm a némafilmek koráról, ami egyben egy nagyon szórakoztató hódolat Hollywood eme korszakának. A történet 1927 és 1932 között játszódik Hollywoodban, abban a korszakban, amikor a hangosfilmek kiszorították a némafilmeket, és aminek a főszereplője egy karrierje végét járó némafilm sztár és egy fiatal, a hangosfilmek korszakában sztárrá vált színésznő kapcsolatáról és szerelméről szól.

George Valentin (Jean Dujardin) Hollywood legnagyobb és legnépszerűbb némafilm színésze, akinek rajongói között megtalálható a fiatal táncosnő, Peppy Miller (Bérénice Bejo) is. Valentin nős ugyan, de hamar felfigyel a feltörekvő tehetséges színésznőre, aki szép lassan emelkedik a színésznők ranglétráján. Amikor eljön a hangosfilmek korszaka, Valentin szerződését a stúdió vezetője, Al Zimmer (John Goodman) nem hosszabbítja meg. Valentin nem hisz a hangosfilmekben, és azt gondolja, hogy a stúdió nélkül is el tudja készíteni új - természetesen néma - filmjét, amiben már nem csak színészkedik, de rendezi és finanszírozza is. Közben beüt a tőzsdekrach, ráadásul Valentin némafilmjére sem kíváncsi már túl sok ember a hangos filmek korszakában, ezért anyagi csődbe jut. Egy idő után már a berendezési tárgyait is el kell árvereznie, majd végül hűséges inasát Cliftont (James Cromwell) is el kell küldenie. Közben Peppyből a Kinograph filmstúdió legnagyobb csillaga lesz, aki azonban soha nem felejti el hajdani bálványát George Valentint, és a maga módján, mint egyfajta védőangyal próbál a büszke férfin segíteni...Egyszerre megdöbbentő, furcsa és nagyszerű érzés modern némafilmet nézni, ami persze nem néma, mert zene kíséri, ugyanúgy, mint klasszikus elődjeit, csak éppen nem beszélnek benne (csak a legvégén pár szót), hanem a szükséges információt a színészek játékán és a zenén keresztül kapjuk meg. De a legmegdöbbentőbb az, hogy mennyire jó és szórakoztató tud lenni egy némafilm a 2010-es években. Első hangzásra elég kockázatosnak tűnhetett a film rendezőjének és írójának Michel Hazanavicius vállalkozása, hogy 2011-ben kizárólag vizuális történetelbeszélésen keresztül (minimális mennyiségű felirat tábla és néhány hangeffektet leszámítva) sikeres-  filmet tud készíteni, amibe ráadásul nem csak a kritika, de a közönség is beleértendő. És tudott. Már csak azért is, mert The Artist nem művész film, hanem abszolút szórakoztató, ugyanakkor végtelenül stílusos közönség film. Hollywood mindig is imádta a róla szóló filmeket, ráadásul ezek általában a közönség soraiban is hatalmas sikereket értek el, aminek a legfőbb oka az, hogy az emberek imádják sztárjaikat emberi oldalukról megismerni, minden hibájukkal együtt. A némafilmes is ebbe a vonulatba áll be, aminek nagyon sok erőssége van, többek között a rendezés, a zene, a kosztüm, a fényképezés és legelsősorban a színészi játék. 

A rendező ismeri a filmtörténelmet és imádja régi Hollywoodot, amelyet A némafilmesben látható számos utalással is kifejezett. Hollywood nagyon sok filmet készített a némafilmekről a hangosfilmekre való átállás korszakáról, annak minden emberi drámájával együtt. Rengeteg némafilm sztár tűnt el a süllyesztőben, mert hangjuk vagy beszédjük nem volt megfelelő. Nagyon nagy számú nem angol anyanyelvű, erős akcentussal beszélő - több magyar származású - színész volt a hangosfilmek áldozatai között. De olyan is előfordult, aki egyszerűen lenézte a hangosfilmeket, mert a némafilm színészetet művészibbnek és nagyobb színészi kihívásnak érezte. Az 1927-es The Jazz Singertől számítják a hangosfilmek korszakának kezdetét, mert ez volt az első anyagilag sikeres hangosfilm. Persze ezután még 3-4 évig egymás mellett léteztek a néma és hangosfilmek, Chaplin  még a '30-as években is készített némafilmeket, azonban nagyjából 1930-ra ezek teljesen kiszorultak a filmgyártásból.Az '50-es évek elején volt nagy divat erről a korszakról vagy témáról filmet készíteni, aminek két legnagyszerűbb példája a Sunset Boulevard (1950) és az Ének az esőben (1952). Szintén erről a korszakról szól A Star is Born (1954) c. musical is Judy Garland főszereplésével, amiben egy karrierje leszállóágában lévő alkoholista sztár segít egy kezdő színésznőnek a felemelkedésében. Ez a három klasszikus A némafilmes alapjai, és tiszteletének tárgyai. Mindemellett a rendező számos kisebb utalással is kifejezi hódolatát Hollywood aranykorának. Ilyen például Valentin vívó jelenete, amiben Gene Kellyre emlékeztet a 1948-as The Three Musketeersben, a különböző hangulatú reggelizős jelenetek pedig egyértelműen a Citizen Kane egyik leghíresebb jelenetére utal. De megemlíthető Chaplin A Dog's Life (1918) c. filmje is, amikor a kutya menti ki a gazdit mindenféle szorult helyzetből, de a kutya fizikailag nagyon emlékeztet az 1934-es The Thin Man fox terrierjére, Astára is. Amikor pedig Valentin Zorrot játszik az egyik filmbeli filmjében, ott egyértelműen Douglas Fairbanks 1920-as The Mark of Zorro c. filmjére utal a rendező. Na és persze a film utolsó táncjelenete rendkívül emlékeztet Fred Astaire és Eleanor Powell sztepptáncára a The Broadway Melody of 1940-ből. Sokan a film negatívumaként értékelik ezeket a "nyúlásokat" más filmekből, és azt vetik a film szemére, hogy nem elég eredeti. Ezek azonban nem lenyúlások, hanem tisztelgés a klasszikus filmek és Hollywood aranykora felé. Nem elrejtette ezeket a motívumokat vagy részleteket, mint ahogy a lenyúlásokat általában szokták, hanem szándékosan és kristálytisztán mutatja be ezeket.

A film forgatókönyve és története alapjában véve egyszerű, amit a történelem folyamán már többször is megírtak, ráadásul igazán nagy mélységet sem ér el. Az adott kor társadalmi, gazdasági körülményeit sem mutatja be, és a nagy gazdasági válság is csak egy pillanatra jelenik meg a filmben, amikor Valentin elveszti  vagyonát. Ezek miatt többször érte a filmet a sekélyesség vádja is, azonban szerintem nem hiányzik ebből filmből a társadalmi/gazdasági mélység (mondom ezt úgy, hogy általában keresem ezeket a filmekben), ugyanis ez egy szimpla szerelmi történet.Nem is csak a két főszereplőé, hanem elsősorban a rendezőé, aki itt a világ elé tárta szerelmének tárgyát: a klasszikus hollywoodi filmeket. Meg tudom érteni és át tudom érezni. Amikor az ember szerelmes, nem számolgat vagy vizsgálja szerelmének környezetét (legalábbis, ha nagyon szerelmes), hanem szerelmének tárgyára és a vonzalmára koncentrál. Arról nem beszélve, hogy a film másik lényeges eleme a szerelmen kívül a némafilmek stílusának felidézése, ami miatt nagyon sok - látványos és szórakoztató - gag került a filmbe. Azt esetleg meg lehet említeni kritikaként, hogy ezek számottevő időt vittek el, azonban mégsem csak egy egyszerű stílusgyakorlat a film, annak ellenére, hogy érzékelhetően sokat összpontosított a film külsőségeire és stílusára a rendező. Na de szerelmesnek lenni is könnyebb, ha jól néz ki szerelmünk tárgya, nem igaz? A film azonban minden édessége és bájossága ellenére nem nélkülözi a szerelmi történetekben fontos drámát sem, ami egyre erősebb lesz a film vége felé, azonban végig érezzük - hasonlóan elődjeihez a klasszikus hollywoodi romantikus némafilmekhez - , hogy itt is bekövetkezik a happy end.

A némafilmes nagyon fontos eleme a zene, a kosztüm és a fényképezés.

A film zenéjét nagyrészt Ludovic Bource szerezte, aki Oscar-díjat kapott ezért, de hallható részlet más zeneszerzők műveiből is, mint Alberto Ginastera Estenciájából vagy éppen Hitchcock Vertigo c. filmjéből is. A zene egy része játékos zongora darabokból áll, de drámaibb részeknél drámaibb nagy zenekari zenére vált.

A film kosztüm tervezője Mark Bridges is Oscar-díjat nyert ezzel a munkájával. A film minden egyes kosztümje autentikus a férfiak zakóitól a szmokingon át a nők '20-as évekbeli kalapjáig és látványos ruháikig.A film természetesen fekete-fehér, aminek operatőre Guillaume Schiffman volt, akit szintén jelöltek Oscarra. A némafilmes stílus életre keltésének egyik kötelező eleme a fekete-fehér színvilág, ami nem véletlenül ad minden modern filmnek klasszikus kinézetet. A fekete-fehér képi világnak sokkal stílusosabb és elegánsabb hatása van, mint a színesnek, már csak azért is, mert kevésbé realisztikus és jobban a lényegre koncentrál. A filmet nem mai formátumban készítették, hanem a némafilmek korának 4:3 formátumában, és az egyéb technikai részletekkel (lencsék, világítás, kamera mozgás) is az autentikusságot növelték. Annak érdekében, hogy a némafilmek kicsit gyorsabb sebességét visszaadják, a filmet a szokásosnál (24 vagy 25fps) kicsit alacsonyabb, 22 fps frame rate-tel (másodpercenként megjelenített képkockák száma) vették fel.

A film minden erőssége közül azonban egyértelműen a színészek játéka a legerősebb. Nem csak a két főszereplő ellenállhatatlan és remek, mint némafilm színész, hanem a mellékszereplők is, és elsősorban ők az okai annak, hogy a film számtalanszor újranézhető és tizedszerre is szórakoztató. A két főszereplő mintha rossz korban született volna, annyira elbűvölőek és meggyőzőek voltak némafilm színészként. Nem csak mimikájuk és gesztusaik valamint testbeszédük volt mindig remek, de az időzítésük és minden fizikai mozdulatuk a menéstől a futásig kiváló volt. Őket látván tényleg megfordul az ember fejében, hogy feleslegesek a szavak, és néhány pillanatban egyetértettem Norma Desmonddal a Sunset Boulevardból, amikor azt mondta, hogy "We didn't need dialogue. We had faces!" "Nekünk nem volt szükségünk párbeszédre. Mindent el tudtunk mondani az arcunkkal!"Nos, a The Artist színészei is mindent el tudtak mondani szavak nélkül is, különös tekintettel a főszereplő Jean Dujardinra, akinél nem hiszem, hogy találhattak volna tökéletesebbet George Valentin szerepére. Minden némafilmes színészi technika a birtokában van, elképesztően jól kifejezett minden érzelmet és állapotot, ugyanolyan jó volt elbűvölőnek, viccesnek, büszkének, szomorúnak és mérgesnek, anélkül, hogy a ripacsság leghalványabb árnyéka is vetült volna rá, miközben némafilmek stílusának megfelelően erős, intenzív és széles mimikával és gesztusokkal kellett játszania. Jobb volt, mint a klasszikus némafilm színészek. George Valentin karakteréről a név miatt talán mindenkinek Rudolph Valentino, korának egyik leghíresebb némafilmes szívtiprója ugrik be, azonban George Valentin karakterét sokkal inkább John Gilbert némafilm színészről mintázták. Gilbert hatalmas sztár volt, akinek nem sikerült karrierjét átmenteni a hangos filmek korszakába. Bánatában alkoholista lett, ami korai halálát is okozta. George Valentin karaktere is átmegy ezeken a fázisokon, először ünnepelt és magabiztos sztár, aki meg van győződve arról, hogy a közönség őt és csakis őt akarja látni, és miatta megy be a moziba. Szinte gyerekes módon élvezi az emberek rajongását. Azonban a hangosfilmek megjelenésekor nemcsak néma, de süket is, mert nem hallja jövő hangját. Ezért, na és persze a végtelen büszkeségéért drágán megfizet, a csúcsról a teljes szegénységbe és feledésbe jut, a végén már csak hűséges kutyája, Uggy van mellette. Szerencséjére azonban egy régi rajongója és szerelme, aki azután sem feledkezett meg róla, hogy sztárrá vált, miközben Valentin lecsúszott, a megfelelő pillanatokban mindig kisegíti - néha a büszke ex-sztár tudomása nélkül -, így a végén lehetségessé válik Valentin számára is a happy end.  Amikor sikeresen felveszik első hangosfilmjének egy jelenetét, az ő némasága is megszűnik, és elképesztően erős francia akcentussal mond két szót. Született némafilmsztár. Jean Dujardin annyira karizmatikus, hogy nem lehet nem kedvelni a film első pillanatától az utolsóig, teljesen megérdemelt az Oscar-díja.Valentin szerelme, Peppy Miller szerepében Bérénice Bejot (a rendező felesége) láthatjuk, aki Dujardinhoz hasonlóan kiváló volt. Amikor először találkoznak, ő még csak egy névtelen senki, majd egy kezdő táncosnő, azonban Valentin a pártfogásába veszi a lányt, és még egy szépségpöttyöt is kap a híres színésztől, ami később, sztár színésznő korában a védjegyévé válik. Peppy tudja, hogy Valentin nélkül nem lehetett volna sztár, ráadásul mindig is romantikus érzéseket táplált a nagy színész iránt, és nem változik ez akkor sem, amikor már fordult a kocka, és ő filmstúdió csillaga, míg Valentin már egy elfeledett senki. Peppy kezdetben kicsit törtetőnek tűnhet, azonban később kidomborítja emberi oldalát. Bérénice Bejo nagyon bájosan, életerősen és szexisen alakítja karakterét, őt sem véletlenül jelölték Oscarra.

Mellettük számos más remek alakítást láthatunk, mint John Goodmant a stúdió vezető, James Cromwell a hűséges inas, vagy éppen Penelope Ann Miller Valentin feleségének szerepében.

A The Artist annyira bájos és profi film, hogy lehetetlen nem kedvelni annak ellenére, hogy a rendező sokkal inkább koncentrált a stílusra, mint bármi másra. Michel Hazanavicius rendezőnek mindazonáltal sikerült megvalósítani azt, amiért valójában nekiállt ennek a filmnek: visszahozni Hollywood aranykorának bájos, szellemes és kissé pátoszos hangulatát, ami által a mai kor nézője is megtapasztalhatja azt, amiért 90 évvel ezelőtt az emberek moziba jártak: a tiszta és ártatlan szórakozás öröméért.

Értékelés: 10/10

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr167024049

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.