Time Goes By

Megszállott (Possessed) 1947

2015. január 17. 23:16 - Time Goes By

A Megszállott egy pszichológiai film noir melodráma, ami egyfajta átmenet a '40-es évek első felében készült melodrámák, és az 50-'es évek elején divatos realisztikusabb film noirok között. A film középpontjában egy mentálisan instabil nő ex-szeretője iránti megszállott szerelme áll. A főszerep meghozta Joan Crawford számára második Oscar-jelölését, és még Hitchcock is ebből a filmből merítette a Psycho végét, amikor a pszichiáter elmagyarázza a betegséget.

Egy zavarodott nő, Louise Howell (Joan Crawford) Los Angeles utcáin kóvályog és egy David nevű férfit keres. Amikor egy étteremben összeesik, kihívják hozzá a mentőt, és egy pszichiátriai intézetbe viszik. Itt az orvosok apránként szedik ki belőle a történetét, amit Louise visszatekintéseiben ismerhetünk meg. Ő ápolónőként dolgozott egy gazdag férfinél, Dean Grahamnél (Raymond Massey) akinek mentálisan beteg feleségét kellett ápolnia, miközben őrülten szerelmes volt David Sutton (Van Heflin) mérnökbe, aki Graham ismerettségi körébe tartozott. David azonban nem igazán szerelmes a nőbe, és szakít vele egy idő után, mert túl soknak és terhesnek érzi Louise csimpaszkodását és megszállott szerelmét. Miután Graham felesége öngyilkos lesz, Louise feleségül megy a gazdag férfihoz, csak hogy David közelében maradhasson. Deannek azonban van egy lánya, Carol (Geraldine Brooks), aki kezdetben nem kedveli Louiset, mert őt okolja anyja halála miatt. Már éppen rendeződik kapcsolatuk, amikor meg Louise kezdi el utálni Carolt, mert David beleszeret a lányba és már az esküvőjüket tervezik...A Megszállott Curtis Bernhardt rendező talán legjobb filmje, amely egy mélyreható pszichológiai tanulmány a túlzott és erőszakos szerelemről, az elutasításról és mentális betegségről. A film nem a szokásos jó és rossz között akar különbséget tenni, hanem a valóság és a képzelet között, aminek határán a főszereplője egyensúlyozik, egészen addig, amíg már nem tud különbséget tenni a kettő között. A film egyike a kor azon melodrámáinak, ami mindenáron film noir akart lenni, mivel ez volt a korszak legnépszerűbb műfaja, ugyanakkor a melodrámai vonala mégis erősebb egy kicsit, annak ellenére, hogy a noirrok számos eszközét, mint például a visszapillantásokban kibontott történet elbeszélést és a noiros stílusú fekete-fehér fényképezést használja. Ez utóbbiak miatt azonban mégis a noir műfajába sorolják a mai napig. Ugyanakkor a főszereplő nem egy antihős férfi, aki helytelen, de tudatos döntései miatt a film végén totálisan elbukik, hanem egy olyan nő, aki betegsége miatt válik bűnössé, ráadásul noirokra nem jellemző reményteli véggel ér véget a történet. Persze nem mondanám happy endnek, de azért nem is veszi el a néző minden reményét.

A film bemutatja, hogy a kezeletlen mentális betegség milyen pusztító tud lenni, amely témaválasztásban nagyon bátornak tűnhetett a maga korában. A 2. vh után a pszichológia iránt nagyon megnőtt az érdeklődés az USA-ban, és bár eddig is számos olyan film készült, aminek főszereplői mentálisan sérültek voltak, de nem önmagában a betegséget vette a film közelebbről szemügyre, mintsem inkább csak az adott karakter egyik tulajdonságaként foglalkoztak a kérdéssel. A film noirok között legelőször 1946-os The Locket és az 1947-es Possessed állította először a betegséget a középpontba, mint a bűncselekmény motivációját, ugyanakkor máshonnan közelítik meg a témát.A The Locketben egyértelmű a freudi vonal, hiszen a főszereplő gyerekkorban elszenvedett traumája okozta az elmebetegségét, míg a Megszállottnál ez inkább csak a főszereplőből fakad, mint valószínűleg vele született probléma. A The Locket pszichológiai vonala talán meggyőzőbb, persze ez laikus vélemény részemről, mint a Possessed, ami sajnos nem ad túl sok háttér történetet. Nem tudjuk, hogy mitől vált kiegyensúlyozatlanná a főszereplőnő, ilyennek született, esetleg érte valami trauma az életben, vagy csak Daviddel való kapcsolata illetve a férfi visszautasítása váltotta ezt ki belőle. Annyira nincs háttér történet, hogy azt sem tudjuk milyen hosszú volt kapcsolatuk a szakításuk előtt, és az sem derül ki, hogy érezte-e Louis a férfi valódi érzelmeit vagy sem. Ahogy egyre instabilabbá válik a nő, úgy tagadja egyre jobban a valóságot, de azt nem tudjuk, hogy ez előtte is így volt-e és nem látta, hogy David nem szerelmes belé, ezáltal derült égből villámcsapásként érte a férfi szakítása, vagy valahol azért érezte, hogy a férfi nem szereti őt igazán.

Ráadásul a Possessed elég életszerűtlen, hiszen Louise annak ellenére, hogy nem akar a valóságról tudomást venni, mégis érzi, hogy valami nincs rendben a fejében, ezért az éppen egy izmos skizofréniát kifejlesztő nő önszántából, saját akaratából megy el egy orvoshoz. A The Locketben a valóságot tagadó lány a betegségét is tagadja, ezért realisztikusabb és jobban felvezetett a történet pszichológiai része, mint itt, ugyanakkor a maga korában ez szerintem senkinek sem tűnt fel, mivel annyira gyerekcipőben járt még ez a tudomány. Mindenesetre a filmélményből nem von le semmit. A film leggyengébb eleme a forgatókönyve, amit Silvia Richards és Ranald MacDougall írtak, és mintha nem tudták volna eldönteni, hogy mennyire koncentráljanak a betegségre, és mennyire a gyilkossági rejtély vonalra. Emiatt a vacillálás miatt sérült meg a főszereplő mentális problémáinak reális bemutatása, ami mellett egyes karakterek is kidolgozatlanok, vagy legalábbis nem túl összetettek, és a szereplők motivációi sem igazán meggyőzőek.

Mivel a filmet Louis szemszögéből látjuk, ezért a mentális betegekre jellemzően érzékelhetjük az általuk átélt felnagyításokat, valóság eltorzítását, amit azzal is érzékeltetnek ebben  filmben, hogy egy kicsit minden, az érzelmek, a párbeszédek (az igaziak és a képzeltek is), a zene és az alakítások is túlzóak egyes esetekben. Joan Crawford a forgatókönyv minden gyengesége ellenére teljesen meggyőző Louis szerepében, aki küzd magában a betegségével, miközben arra is vigyáz - már ameddig tud -, hogy a külső, normális látszat megmaradjon. Crawfordnak egy csomó mindent az arcával, szavak nélkül kellett elmondania, ahogy láttuk azt már tőle a Sudden Fearben is. Az ilyen jelenetekben szinte elkerülhetetlen némi túljátszás, mindazonáltal mégis nagyon jó volt, ahogy váltakozott a normális, a dühös, a zavarodott és a szomorú állapotok között, miközben néha az összes egyszerre jelen volt benne. A karaktere összetett, és annyiban életszerű is, hogy kerüli a szokásos elmebeteg kliséket. Crawford Louisea nem egy mindenki számára sajnálandó ártatlan beteg karakter vagy az ellenkezője, a félelmetes és komplett őrült, hanem egy olyan nő, aki egyrészről nem tehet cselekedeteiről betegsége miatt, ugyanakkor nem egy melegszívű ember. Sőt, néha kifejezetten hideg, aki mintha élvezné is, ahogy passzív-agresszív jellegű megjegyzésekkel kínozza a körülötte lévőket. És persze mint minden femme fatale és pszichésen beteg ember, ő is manipulatív. Joan Crawford - tőle kissé szokatlanul - azt is vállalta, hogy nem mindig előnyösen, csillogó sztárként fényképezik a filmben, különösen tekintettel a pszichiátriai jelenetekre.Van Heflin karaktere David sem a világ legszimpatikusabb embere, ugyanakkor nem gonosz vagy lelketlen, inkább csak az a típusú férfi, aki szereti a lazább kapcsolatokat mindenféle kötöttség nélkül. Igaz, hogy azt nem tudjuk, hogy ezt elmondta-e a kapcsolatuk elején a nőnek, vagy sem. A legnagyobb bűne, hogy egyszerűen nem szerelmes Louisba, viszont beleszeret a fiatal és gazdag Carolba, amiért nem igazán lehet senkit sem hibáztatni. Akkor lehetne, ha csak a lány pénzéért akarná feleségül venni, azonban nála nem ez a helyzet, habár Carol vagyona nyilván nem hátráltatja a férfi érzelmeit. Van Heflin is jó, főleg abban, ahogy az egyszerű mondatoknak élt tud adni.

Dean, Louis gazdag férje szerepében Raymond Massey is jó, karaktere egyszerűsége ellenére. Dean egy kedves, megértő és racionális fickó a film egészében, habár nyilván felmerül a nézőkben, hogy nem volt-e valami köze felesége halálához. Az ő bűne annyi, hogy nem veszi észre időben Louis betegségét, és egy ideig inkább csak kimerültségre gyanakodik, miközben felesége állapota egyre súlyosbodik.

Geraldine Brooks játssza Carolt, David új szerelmét és Louis mostohalányát. Ő egy remek keveréke a noirok két női karakterének a femme fatalenak és a kedves lánynak, aki először nagyon ellenséges Louiszal szemben anyja halála miatt, később azonban megszerzi a nézők szimpátiáját a kedves és barátságos lányként. Mindazonáltal ő az, aki a önhibáján kívül olajat önt a tűzre, vagyis Louis betegségére azáltal, hogy David vágyainak tárgya lesz.A film operatőre Joseph Valentine jó munkát végzett, leginkább talán neki köszönhető az, hogy az inkább melodrámai történet és karakterek ellenére mégiscsak egy film noir született. A szokásos noiros különleges szögekből való fényképezésen és az árnyékok remek használata mellett a film egyes jeleneteiben nagyon érdekes kameramunka látható, amelyekben majdnem úgy tűnik, mintha kézi kamerával vették volna fel a film egyes jeleneteit, különös tekintettel az elejére.

A Possessed összességében kora egyik úttörő pszichológiai melodrámája volt, aminek pszichológiai vonala manapság már nem biztos, hogy megállná a helyét, ráadásul a maga korában is láthattunk már ennél jobbat, mint például a The Locket-t, azonban a forgatókönyv bizonyos gyengeségei ellenére is képes figyelmünket és érdeklődésünket lekötnie a jól felépített történetvezetése által, és a színészekre sem lehet semmi panaszunk. Sőt, már csak miattuk is érdemes megnézni ezt a filmet.

Értékelés: 8,5/10

A film egyik legjobb jelenete, a nyitójelenet, amiben Louis zavartan kóborol az utcákon Davidet keresvén:

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr176999973

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.