Time Goes By

When Strangers Marry 1944

2015. február 02. 06:06 - Time Goes By

A When Stangers Marry egy 1944-es korai suspense film noir, aminek középpontjában egy sorozatgyilkosság és egy naiv, frissen házasodott nő dilemmája áll: vajon megbízhat-e férjében? A filmet a későbbiekben Betrayed címen adták ki.

Naiv és fiatal pincérnő Millie Baxter (Kim Hunter) New Yorkba érkezik, hogy találkozzon az utazó ügynök férjével Paul Baxterrel (Dean Jagger), akivel alig egy hónapja házasodott össze három találkozás után. Ebből kifolyólag Millie alig ismeri férjét, aki nem megy el a megbeszélt találkozóra. A szállodában azonban összetalálkozik volt udvarlójával Fred Grahammel (Robert Mitchum), aki úgy tűnik, hogy még mindig szerelmes a nőbe, és felajánlja, hogy segít a nőnek megkeresni a férjét. Ebben az időszakban egy sorozatgyilkos, a „Selyemharisnyás Gyilkos” garázdálkodik, aki gazdag áldozatait ki is rabolja. Millie egyre inkább arra kezd gyanakodni, hogy a férjének köze van a gyilkosságokhoz...William Castle másodvonalbeli, ugyanakkor a B moviek megbízható és szakavatott rendezőjének számított a ’40-50-es évek Hollywoodjában, aki időben és az alacsony budgetből nem kifutva tudott a körülményekhez képest jó filmeket készíteni. Ezek közül is az egyik legjobb a When Strangers Marry, ami az ekkoriban divatos „ne bízz a férjedben” típusú film noirok sorába (Gaslight, Sorry, Wrong Number, Sudden Fear stb) tartozott, amit legjobban talán Hitchcock Suspicion-je inspirált.

Castle ezt a filmjét is nagyszerűen rakta össze az alacsony költségvetés és szorongató határidő ellenére – állítólag hat nap alatt mindössze 50 ezer dollárból készült a film -, ami ennek megfelelően véve egyszerű, de mégis élénk és izgalmas lett. A When Strangers Marry egy rövid, ugyanakkor feszült és néha olcsó kinézete ellenére is atmoszférikus film, ami néhány szempontból (karakterek) inkább közelebb áll a proto noir filmekhez, semmint a klasszikus noirokhoz, amelyekhez leginkább a fényképezése köti. Nem véletlenül a két legerősebb eleme közül az egyik a fényképezése, a másik pedig a főbb karaktereket játszó színészek személye és játéka, a leggyengébb pontja pedig a Hollywood szegényházából jövő többi filmhez hasonlóan a forgatókönyv.

Ebben az időszakban a háború javában zajlott, ami olyan társadalmi jelenséget is produkált az USA-ban, mint a gyors, meggondolatlan, szinte két ismeretlen ember között létrejövő házasságkötés. Ez 1944-re már riasztó mértéket öltött, ami által hollywoodi filmek közkedvelt témájává is vált. A When Strangers Marry a sorozatgyilkosos vonala mellett azt is vizsgálja, hogy mi történhet akkor, ha két, egymásról semmit nem tudó ember összeházasodik.

William Castle filmjeiben visszatérő téma a hagyományosnak és normálisnak tartott maszkulin viselkedés veszélyessége. A rendező helytelennek tartotta azt a hollywoodi trendet, hogy a filmekben mindig a legmaszkulinabb férfi lesz a legnagyobb hős. Ebben a filmben két különböző típusú férfi karaktert és az ő kontrasztjukat láthatjuk, amely még jobban felerősödik az őket alakító színészek saját egyénisége által is. Robert Mitchumból nagyon erősen sugárzott a maszkulinitás, ami nála veszélyességgel is párosult, sok szerepére pont emiatt a tulajdonságai miatt választották, mint például a Vadász éjszakájában játszott Powell tiszteletes karakterére. Mitchum a filmben nem véletlenül visel a vállát nagyon kihangsúlyozó öltönyöket, ráadásul gyakran mutatják hátulról. Jagger jóval visszafogottabb volt ebből a szempontból, ő inkább az intellektuálisabb típust képviselte, aki gyakran játszott olyan karaktereket, akik megkérdőjelezték a férfiak szükségszerű macsóságát.A film forgatókönyvét Phillip Yordan jegyzi, akiről köztudott volt, hogy szívesen vállalta más munkájáért a dicsőséget. Bár erre inkább a későbbiekben került sor, amikor az ő neve alatt írták a forgatókönyveket tiltólistán lévő írók, akik kiszolgáltatottságával sokszor visszaélt. A When Strangers Marry forgatókönyvén Dennis J. Cooper kezdett dolgozni, azonban Castle ezzel nem volt megelégedve. Ekkor lépett a képbe Yordan, aki újraírta azt, aminek eredménye egy rövid B movienál még éppen elfogadható szkript lett.

A történetvezetés túl sokszor alkalmaz véletleneket, valamint a dialógusok is hagynak kívánni valót maguk után, ami néha nehézkes, néha pedig túlmagyarázó. Ráadásul a szkriptben lévő és kínálkozó lehetőségeket sem használja ki. Erre példa a gyilkosságok eszköze, a harisnya. Ez már önmagában sejtet valamiféle perverzséget, ami egyébként remekül illeszkedne egy noir történethez, és adhattak volna a gyilkos karakterének valamilyen szexuális devianciát, vagy frusztrációt, ami esetleg szimbolizálhatott volna valamilyen társadalmi problémát is, nagyon sok noirhoz hasonlóan. A film sajnos megáll annál a ténynél, hogy a gyilkos eszköz egy harisnya, és ennek nincs a továbbiakban semmilyen jelentősége. Emellett a főszereplőnő, a naiv és fiatal Millie végtelen magányossága és  kiszolgáltatottsága sem igazán lett kihasználva. 

A film ehelyett Millie és a két férfi kapcsolatára koncentrál csak, ami által a rejtély rész leszűkül arra, hogy melyik férfiban bízhat meg, és melyik lesz a sorozatgyilkos. Persze egy alig több, mint órás filmnél az ember nem lehet túl nagy igényű, mert ha egy ilyen hosszúságú filmbe akarnának túl sok mindent belegyömöszölni, akkor az a feszültségépítés rovására mehet, márpedig arra nem lehet panaszunk. A feszültség legnagyobb ereje pedig abból fakad, hogy egyik szereplő sem ismeri igazán a másikat, így Millievel együtt mi, nézők sem tudhatjuk (egy darabig legalábbis), hogy kiben lehet megbízni. Bár a témája – a bizalmatlanság, és Millie magányossága és izolációja a nagyvárosban – valamint az atmoszféra is noiros, ugyanakkor a karakterek még sem számítanak annak. Millie nem femme fatale, hanem egy naiv és ártatlan fiatal nő, így a két férfi főszereplő sem antihős lesz, hanem az egyikről kiderül, hogy jó fickó, a másik pedig az, hogy rossz. Mindezek ellenére mindkettejüknek vannak antihősökre jellemző tulajdonságuk: Paul enyhén paranoid, míg Fred hűvösen cinikus.A film expresszionista, furcsa kameraállásokból való fényképezése megfelelően sötét és néha félelmetes nagyvárosi hangulatot tudott teremteni, ami az operatőrt, Ira H. Morgant dicséri. A furcsa kameraállások többsége ebben a filmben a felülről való fényképezést jelenti, szemben a noirokban sokkal gyakoribb alulról történővel. Ezeken kívül a noiros hangulatot növeli a filmben látható tükrök, lépcsők, amelyek a műfaj meghatározó látványelemei közé tartoznak.

Vizuálisan és pszichológiailag a film egyik legnoirosabb jelenete, amikor a film elején Millie egyedül, magányosan és idegesen álldogál a hotel szobája ablaka előtt, amin be-bevilágít a nagyvárosi neonreklám fénye. Egy másik híres jelenetben a fehér házaspár a rendőrség elől bujkálva véletlenül egy feketék által látogatott jazz klubba téved. Afroamerikaiak ábrázolása meglehetősen ritka volt film noirokban, sőt általában ebben a korban a hollywoodi filmekben, főleg úgy, hogy nem fehéreket kiszolgáló mellékkarakterekben láthatóak, hanem a saját életterükben. (Ez a jelenet látható a poszt végén lévő videóban.)

A film üteme megfelelő ahhoz, hogy viszonylag rövid idő alatt a történet lebonyolódjon, ugyanakkor a feszültség felépítésre és az atmoszféra megteremtésére is maradjon idő.

A filmben későbbiekben híressé váló tehetséges színészek láthatóak pályafutásuk korai szerepeiben, hármójuk között csak Dean Jagger számított tapasztalt színésznek, azonban karrierje csúcsára ő is csak öt évvel ezután a film után jutott, amikor a Twelve O’Clock High c. filmben Oscar-díjat nyer. Robert Mitchum, aki hármójuk közül végül a legtöbbre vitte és a leghíresebbé vált, itt ízlelt bele film noir világába, aminek aztán ikonikus alakjává vált. Kim Hunter pedig ’51-ben éri el pályája csúcsát, amikor majd a Vágy villamosáért Oscarra jelölik.Paul, a férj elvárja azt, hogy a felesége megbízzon benne anélkül, hogy neki bármit is adnia vagy tennie kellene azért, hogy kapcsolatuk működjön. Eszébe sem jut, hogy elmagyarázza feleségének, hogy mit is csinál az üzleti útjain, ugyanakkor ő mindig kissé paranoid lesz, ha Millie bárkivel is szóba áll. A lakásukat egy barátjától bérli, és még csak annyit sem tett azért, hogy otthonosabbá varázsolja egy kicsit, azzal, hogy barátja képét kicserélje a sajátjukéra. (William Castle itt megmutatja, hogy mekkora Hitchcock rajongó, ugyanis, amikor a kép ráközelít a barát fényképére, kiderül, hogy azon a rendező látható, utánozván Hitchcock cameo feltűnéseit a saját filmjeiben.) Paul viselkedése a film talán legrejtélyesebb része, aminek egy része megmarad a film vége után is. A férj karaktere nem igazán volt jól kidolgozva, ugyanakkor Dean Jagger kihozta belőle, amit ki lehetett, és jól váltakozott a feleségét szerető férj, és a kissé zavarodott férfi között.

A naiv, magányos és kiszolgáltatott Millie szerepében Kim Hunter egyrészről nagyon bájos volt, ugyanakkor abban a döntésében nem igazán volt meggyőző, hogy annak ellenére a férjével maradt, amikor még esélyes volt az, hogy ő a sorozatgyilkos. Mindezt úgy, hogy olyan nagy szerelmet nem érezhetett a férfi iránt, akit előtte mindössze háromszor látott, és még csak abban sem volt biztos, hogy a férfi egyáltalán akarja-e ezt vagy sem. De ez nem feltétlenül Hunter hibája volt, mintsem inkább a forgatókönyvvé.Robert Mitchum már itt megmutatta, hogy miért is lett ő film noirok egyik legnagyobb alakja. A hűvös és cinikus, maszkulin és veszélyes Fred karakterében megtalálta azt a szereptípust, amivel világhírű lett. Persze játszott ő mást is élete során, de ha valaki meghallja a nevét, akkor egészen biztos, hogy a film noir (The Night of the Hunter, The Locket, Out of the Past, Angelface) jut eszébe, és nem a western. Itt is kiváló volt a rejtélyes és látszólag rendes, kedves fickó szerepében, akiről azonban messziről látszik, hogy eltitkol valamit. Fel sem tűnik a nézőnek, hogy ez volt az első film noirja, ugyanolyan meggyőzően és magabiztosan mozog ebben a filmben, mint a tizedik noirja után.

A When Strangers Marry az egyik legjobb példa arra, hogy mennyire kevésből (50 ezer dollár!) , mennyire jót ki lehet hozni. Persze a műfaj klasszikusaival nem ér, nem érhet fel, és még a low budgetes noirok királyát a Detourt sem tudja megközelíteni, azonban ennek ellenére egy szórakoztató B noir, ami minden olcsósága ellenére helyenként nagyon stílusos, és jól felépített film. Ha másért nem, hát Robert Mitchum első noir alakításáért érdemes megnézni.

Értékelés: 7/10

A fekete jazz klubos jelenet:

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr847086987

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása