Time Goes By

A rettegés foka / Cape Fear 1962 és 1991, 2 in 1

2015. február 04. 18:32 - Time Goes By

Az a különleges helyzet áll most elő, hogy két neo-noir pszichológia thrillert hasonlítok össze, azonban annak első, 1962-es fekete-fehér verziója talán közelebb áll még a klasszikus noirokhoz, mintsem a későbbi, általában színes, és modernizált neo-noirokhoz. A Cape Fear filmek esetében nem annyira könnyű eldönteni, hogy a korábbi vagy a későbbi verzió a jobb, mint a legtöbb klasszikus noir és neo-noir összehasonlításnál, ugyanis a Cape Fear esetében mindkét verziónak meg vannak a maga erősségei és gyengeségei.

Bár számos karaktert máshogy hívnak a két filmben, a történet mégis nagyon hasonló. Sam Bowden (Gregory Peck/Nick Nolte) ügyvéd boldog és nyugodt családi élete (a későbbi verzióban a családi élete nem ennyire boldog) egy csapásra megváltozik, amikor a börtönből kiengedik Max Cadyt (Robert Mitchum / Robert de Niro), elszánt szexuális ragadozót, akit az ő tanúvallomása miatt csuktak le. (Az újabb verzióban Bowden Cady ügyvédje volt, aki látva ügyfele kegyetlenségét, nem tett meg mindent védelme érdekében.) Cady terrorizálni és zaklatni kezdi Bowdent és családját beleértve feleségét Peggyt/Leight (Polly Bergen/Jessica Lange) és tinédzser korú lányát Nancyt/Daniellet (Lori Martin/Juliette Lewis). Cady ismeri az igazságszolgáltatás működését, amit ki is használ, ezért Bowden legálisan nem tud megszabadulni zaklatásától, hiszen Cady pontosan tudja, hogy mi az ami ellen a hatóság felléphet, és mi az, ami ellen meg nem. Közben Cady megerőszakol egy nőt, aki túlságosan fél ahhoz, hogy vallomást tegyen a férfi ellen, és Bowdenék kutyáját is megmérgezi valaki...Ezt a pszichológiai thrillert sokszor hasonlították a Psychohoz, ugyanis mindkét film nagyban hozzájárult a hollywoodi cenzúra jelentős gyengüléséhez. Csak két év telt el a bemutatóik között, de a filmek főszereplői között jelentős továbblépés történt a Cape Fearben. Itt ugyanis már egy szadista szexuális ragadozó a főszereplő, amit nem rejtenek el a filmben, ráadásul nyíltan a főszereplő tinédzser korú lányára fáj a foga. Mintha a két film között nem két, hanem húsz év telt volna el ilyen szempontból. Persze a Cape Fearnek is meggyűlt a baja a cenzúrával, ami miatt pár jelenetet ki kellett vágni, és még így is csak éppen, hogy engedélyezték a filmet, aminek a végeredménye a maga korában még így is sokkolónak számított. 1991-ben Martin Scorsese újra feldolgozta a Rettegés fokát Robert de Niro főszereplésével, és annak agresszivitását és brutalitását látván persze az első verzió elhalványul ezen a téren. A két film esetén az az érdekes eset állt elő, hogy az eredeti 1962-es verzió három színésze is játszott a remake-ben (Gregory Peck, Robert Mitchum és Martin Balsam). A régi verzió legerősebb pontja a Cadyt játszó Robert Mitchum és az igazságszolgáltatási rendszer problémáinak bemutatása, addig a későbbié az érdekesebb karakterek és a realisztikusabb Bowden család.

A film bemutatja az igazságszolgáltatás hibáit, azáltal, hogy képtelen megvédeni állampolgárait, akiknek sokszor saját maguknak kell akár fizikailag is elhárítani a rájuk és családjukra leselkedő veszélyt, mert brutális bűnözők szabadlábon garázdálkodhatnak. Ami az 1962-es verziót innovatívvá és klasszikussá teszi - a cenzúra ledöntésében játszott szerepe mellett -, az az, hogy volt olyan bátor, hogy kiállt az egyesek által szélsőségesnek nevezett álláspont mellett, hogy bizony előfordulhat olyan szituáció, amikor a saját kezünkbe kell venni az igazságszolgáltatást magunk és családunk védelmében. A börtön nem, hogy nem javította meg Cadyt, de még veszélyesebbé és elszántabbá tette, aki az igazságszolgáltatás rendszerét is megismerte, amit most fegyverként használ a jogász Bowden ellen. Ahelyett, hogy jobb belátásra tért volna, és új, tiszta életet akarna kezdeni, inkább a fejébe vette, hogy megbosszulja a börtönben töltött nehéz éveit az ellene valló Bowdenen és családján, többek között azzal, hogy kilátásba helyezi az ügyvéd feleségének és lányának megerőszakolását.Bár Bowden megpróbálkozik először jogi úton távol tartani Cadyt maguktól, azonban amikor ez eredménytelen, akkor egyre keményebb és törvényellenesebb eszközökhöz nyúl. Az igazságszolgáltatást ugyanis nem arra találták ki, hogy egy még el nem követett bűnügyet akadályozzon meg, hanem arra, hogy a bűncselekmény után megbüntesse az elkövetőt. Na de itt valahol elsikkad a törvénytisztelő állampolgár nyugodt és biztonságos élethez való joga, amit Sam Bowden ügyvédnek is realizálnia kell. Miután a törvényes vonal csődöt mond, barátja, a rendőrfőnök (Martin Balsam) javaslatára felfogad egy magándetektívet (Telly Savalas), aki először csak követi Cadyt annak érdekében, hogy esetleg talál valamit, amivel le lehet megint csukatni. Amikor ez sem vezet eredményre, akkor Bowden megvereti Cadyt a magánnyomozó embereivel, hátha ezzel el tudja űzni a városból. Ennek sikertelensége után pedig nincs más hátra, mint a régi jófajta négyszemközti leszámolás.

A film bemutatja az igazságszolgáltatás hibáinak másik oldalát is. Ebben a filmben ugyanis ez mintha valamiféle közép/felsőosztálybeli férfi klubként működne, aminek szereplői társadalmi helyzetükből és pozíciójukból kifolyólag meg tudják beszélni – és összefogva dönteni tudnak – mások, ez esetben az alacsonyabb osztályú tanulatlan Cady sorsa felől, egészen addig, amíg az ki nem műveli magát a jogrendszerből. Ráadásul Bowden kissé öntelt és túlságosan is magabiztos karaktere miatt is néha azon kapjuk magunkat, hogy annak drukkolunk, hogy bárcsak sikerülne Cady terve (amit kizárt, hogy bárki érezne a 91-es verzióban). Na nem a nők megerőszakolása, hanem inkább csak Bowden bajszának meghúzkodása. És mindezt annak ellenére éreztem néha, hogy a filmben a két fő karakter a noir műfajával ellentétesen nem túl összetett, hanem egyértelműen jó és rossz fickókból áll. A film forgatókönyvét James R.Webb írta John D. MacDonald The Executioners c. regénye alapján. A szkript legnagyobb hibája a karakterek egyszerűsége, amiben Sam Bowden az abszolút jó fickó, akinek semmilyen hibája sincs, és Max Cady az abszolút rossz, így a két férfi párharca a jó és gonosz párharcára redukálódik. A karakterizálás másik hibája, és ami talán a legfőbb oka, hogy filmet néha öregnek érezzük, az Bowden családjának bemutatása. Az ő családjuk egyszerűen túl tökéletes, túl idealizált, akik mintha soha életükben nem veszekedtek volna, és még akkor sem bukkannak elő addig esetleg rejtett problémák, amikor Cady betoppan az életükbe, ami által hatalmas nyomás nehezedik rájuk. Ez a család még a maga idejében is túl „jó” volt. A „jók” gyenge karakterizálása mellett Cady karaktere egy fokkal talán összetettebb, de lehet, hogy ez csak Mitchum nagyszerű játékának köszönhető, aki sokkal érdekesebb a filmben, mint Gregory Peck karaktere, ennek ellenére kettejük párosa a főszereplő, és nem csak Mitchum vagy Peck karaktere.

Robert Mitchum és Gregory Peck kiválasztása egyaránt jó döntés volt, hiszen azt játsszák, amit a legtöbbször játszottak karrierjük során: Robert Mitchum az egyik legveszélyesebb és legmaszkulinabb kisugárzású színész volt Hollywood történelmében, akit a legjobbnak tartottak a fenyegetés ábrázolásában, míg Gregory Peck a nemes, elszánt és erős hős szerepében vált világhírűvé. Ennek megfelelően Mitchum szuper a bűnös és szinte állatias gazfickó karakterében, míg kontrasztja Gregory Peck is jó az eltökélt és védelmező apa és férj szerepében.A film legerősebb eleme Robert Mitchum játéka, aki jellemzően többet tudott mondani egy pillantással és a testbeszédével, mint a legtöbb színész két oldalnyi szöveggel. Ez a Cape Fear esetében is fennáll. Legtöbbször hűvösen nyugost, ugyanakkor itt néha mérges is, de mindig nagyon-nagyon fenyegető minden mozdulatában és hangsúlyában. Neki nem kellett ezt szerepet annyira túljátszania, mint Robert de Nironak a 91-es verzióban, hogy átjöjjön a nézőnek az, hogy mennyire veszélyes is az ő karaktere. Lehet, hogy Scorsese változata több adreanlint termeltet a nézővel, de Robert Mitchum Max Cadyjét Robert de Niro nem tudta elhalványítani, inkább csak még fényesebbé tette. Mitchumnak tulajdonképpen nem is kerül túl nagy erőfeszítésbe az ehhez hasonló jellegű karakterek eljátszása, vagy legalábbis mindig nagyon könnyednek tűnik ezek alakításában. Max Cadyként látszik rajta, hogy tapasztalt az élet sötétebbik felében, és süt róla az, hogy karakterének egyáltalán nem része a vágy vagy a lehetőség arra, hogy megjavuljon, vagy, hogy mutasson valamiféle emberi érzelmet. Már persze a dühön és az eltökélt bosszúvágyon kívül. Ő egy megkeseredett és erőszakos nőgyűlölő, mindazonáltal messze nem annyira pszichopata, mint Robert de Niro Max Cadyje. Ő nem idézget a Bibliából, nincsenek intellektuális törekvései, ő egy átlagos bűnöző Robert de Niro elmebeteg Cadyjéhez képest, akinek megjelenése ennek ellenére sokkal fenyegetőbb, ahogy felfújja a mellkasát és laposakat pislog.

Gregory Peck Sam Bowdenje viszont gyengébb, mint Nick Nolteé, azonban ez nem feltétlenül a színész hibája, mintsem inkább a forgatókönyvé. De az is lehet, hogy Robert Mitchum játéka halványította egy kicsit el Pecket. Mindazonáltal jól hozza a derék állampolgárt és szerető családapát, aki kénytelen lesüllyedni a bűnöző szintjére, hogy meg tudja azt állítani. Nagyon eltökélt, akinek a néző soha nem kérdőjelezi meg a döntését, emiatt aztán nem is kérdéses, hogy ki fog nyerni a film végén. A család ábrázolásához hasonlóan Sam Bowden is nagyon egysíkú, emiatt aztán nem tűnik annyira izgalmasnak, mint Robert Mitchum Cadyje. Feleségét és lányát Polly Bergen és Lori Martin játsszák. Bergen hozta, amit hoznia kellett az erkölcsös háziasszony szerepében, míg Lori Martin kicsit furcsa volt a lány karakterében. Ennek oka alapvetően az, hogy enyhén Lolitásnak tűnt azáltal, hogy a fiatal lány inkább egy olyan gyerek volt, akit felnőtt nőnek öltöztettek, mintsem egy tinédzser lány. Ezáltal a film ebből a szempontból rossz üzenetet küld, ahogy belekeveri Nancy karakterén keresztül a pedofíliát, mert alapvetően szerintem ez nem állt a filmkészítők szándékában, inkább csak így sikerült.

A mellészereplők között viszont remek alakításokat láthatunk. Kojak, alias Telly Savalas (itt még volt haja!) a kalapos tapasztalt magándetektív szerepében majdnem annyira jó, mint Mitchum. Martin Balsam pedig a Psycho után itt is remek a mellékszerepében, Peck rendőrfőnök barátjaként.

A film remek zenéjét Bernard Herrmann szerezte, ami a Cape Fear erősségei közé tartozik. A zene képes a filmben látható félelmet, a melegséget, vagy akár a déli vendégszeretetet visszaadni. Zenéje mintha valamelyik Hitchcock filmből lépett volna elő, ami kísérteties és fenyegető tud lenni helyenként.

A film fekete-fehér fényképezése Sam Leavitt nevéhez fűződik, aki igazából egy B vonalbeli operatőr volt, annak ellenére, hogy olyan filmek fűződtek a nevéhez, mint az Exodus, vagy az Anatomy of a Murder. A filmben látható fényes nappal és sötét éjszaka, ami egyben a jó és a gonosz szereplők karakterizálását is segítik, azonban ezenkívül igazán különöset nem kapunk tőle.

J. Lee Thompson rendezőnek alapvetően sikerült egy jó filmet összetennie, azonban mégsem hibamentes, és talán többet ki lehetett volna hozni belőle, ha a karaktereket kicsit noirosabbnak, tehát nem jónak vagy rossznak, hanem a szürke különböző árnyalatának ábrázolják.A film 1991-es verzióját eredetileg Steven Spielbergnek kellett volna rendeznie, azonban Martin Scorsese elcserélte vele a Schindler listáját, mert ahhoz nem volt kedve, viszont a Cape Fear annál jobban tetszett neki. Martin Scorsese szerette Hollywood stúdiófilmjeit, ráadásul vonzódott a film noir műfajához is, ezért nem véletlen, hogy karrierje során több neo-noir vagy ahhoz hasonló jellegű filmet (Shutter Island, The Departed stb) készített.

Martin Scorsese Cape Fear verziója alapjában véve két dologban tér el az előzőtől. Mint minden neo-noir, amit már nem sújtott cenzúra, sokkal brutálisabb, erőszakosabb, adott esetben véresebb, amelyekben a szex is mindig nagyon grafikusan ábrázolt. Ez volt az egyik ok, ami miatt a remake elkészült. Szerencsére azonban nem az egyetlen ok, szemben mondjuk a Postás mindig kétszer csengettel. Scorsese érezte, hogy az eredeti verzió gyenge pontja a karakterizálás volt, és ezért ő ezen is változtatott.

A forgatókönyvet Wesley Strick írta, ami tiszteli annyira az eredeti verziót, hogy nem csináltak belőle valami teljesen mást, amiről már fel sem lehetne ismerni ősét, ugyanakkor végrehajtott néhány kisebb változtatást, aminek célja egyes karakterek szürkébbé tétele volt, amivel a karakterek természetét is megváltoztatták.

A ’62-es verzió tiszta fekete-fehér, jó és rossz felállása már nem igazán létezik itt, annak ellenére, hogy ugyanazokat a karaktereket láthatjuk viszont. Ezt a változást leginkább az okozza, hogy Bowden már nem Cady ellen valló tanú volt annak tárgyalásán, hanem a bűnöző ügyvédje, aki szántszándékkal nem teljesítette munkájából fakadó kötelességét, sőt direkt az ügyfele ellen dolgozott, amikor látta annak kegyetlenégét. Ezáltal az eredetileg tiszta és családját védő Bowden is a szürke zónába került, aki itt ráadásul apaként és férjként sem az a tiszta fehér lovag, mint a ’62-es verzióban.Habár Cady itt még kegyetlenebb, elvetemültebb és sokkal, de sokkal pszichopatább, mint előzőleg, és ennek a filmnek sincs szándékában bármilyen módon is felmenteni a bűnözőt, ugyanakkor Bowdent vádolja azzal, hogy saját magának okozta a problémákat azzal, hogy nem esküjének megfelelően védte Cadyt.

Az eredeti film másik gyengeségét, a tökéletes családot is összetettebbé tették. Itt bizony már vannak problémák, amelyek még Cady megjelenése előtt történtek vagy kezdődtek, amiről szintén nem a bűnöző tehet.

A film főszereplője itt nem Cady és Bowden kettőse, hanem egyértelműen Max Cady, akinek megformálásáért Robert de Niro Oscar-jelölést kapott. Cady itt átalakult az eredetileg megkeseredett erőszakos nőgyűlölőből egy gyilkos pszichopatává. De Niro Cadyje inkább fizikailag tűnik félelmetesnek és agresszívnek a szálkás izomzatával és tetoválásaival, semmint játékából fakadóan, bár néha a déli akcentusát is nagyon fenyegetővé tudja tenni. Mindazonáltal nekem túl pszichotikusnak tűnik az ő Cadyje, nem tudom, hogy ilyenre írták-e meg a karaktert, vagy De Niro alakította ilyenné, mindenesetre szerintem rettenetesen túljátszotta ezt a szerepét.

Nick Nolte Sam Bowdenje a karakter megváltoztatása miatt viszont érdekesebbnek tűnik, mint Gregory Pecké. Sam Bowden itt is egy sikeres ügyvéd, azonban ezzel együtt egy hűtlen férj és egy vacak apa, aki ráadásul munkájában sem becsületes. Ezen tulajdonságaival ő maga hozza a bajt a családra, amin belül a széthúzás csak növekedik Cady megjelenésekor. Sam feleségét Leight Jessica Lange játssza, aki itt egy kissé neurotikus és bizonytalan nő, szemben a régi verzió tökéletes háziasszonyával. Nick Nolte és Jessica Lange is elfogadhatóan játszott, ugyanakkor nem mindig sikerült a karaktereik összetettségéhez felnőniük. A film másik Oscar-díj jelöltje Juliette Lewis volt a tinédzser lány, Daniella szerepében. Ő éppen egy tinédzserkori szüleivel szembeni lázadáson és elhidegülésen megy keresztül, aki szintén teljesen másfajta karakter, mint Nancy apuci/anyuci kislánya volt az előző verzióban. A film egyik legérdekesebb pontja Danielle kapcsolata az apjával. Az ügyvéd elhanyagolta és nem figyelt a lányára, aminek eredményeképpen Cady szinte apafigurává válik a lány számára. Amikor pedig Cady elcsábítja a lányt az iskola színjátszó körében és megcsókolja, ad egy kissé perverz színt a lány karakterének, hiszen ezzel a felszínre tör rejtett Elektra-komplexusa. Arról nem beszélve, hogy a lány annak ellenére megy bele ebbe a csókba, hogy tudja, kicsoda Cady, akinek a veszélyességére kifejezetten beindul. Bár lehet, hogy ez csak annak eredménye, hogy bárkivel összeállna, aki képes móresre tanítani a szüleit. Később persze észhez tér, amikor látja Cady "munkájának" eserményeit. Juliette Lewis meglepően jól játszotta Daniellét, és az ő jelölése szerintem megérdemelt.

A filmben mellékszereplőként feltűnik Gregory Peck, aki Cady ügyvédjét játssza, miután megverik, míg Robert Mitchum pedig egy rendőr hadnagyot alakít, akik ezáltal mintha térfelet váltottak volna az eredeti verzióban játszott szerepükhöz képest. Martin Balsamot, aki anno a rendőrfőnök volt, itt a bíró szerepében láthatjuk viszont. Az alábbi képen jobbra Robert Mitchum Nick Nolteval a '91-es verzióban:A film eredeti és nagyszerű Bernard Herrmann által írt zenéjét dolgozta át Elmer Bernstein, de ha valaki esetleg úgy gondolja, hogy ez ugyanaz a zene, akkor nem sokat téved.

A film fényképezése, ami Freddie Francis nevéhez fűződik, viszont jobb, mint az előzőé, és képes erősíteni a film bűnös és veszélyekkel teli atmoszféráját.

Martin Scorsese Cape Fearje tulajdonképpen a legtöbb rendező számára kiemelkedő film lenne, azonban Scorsesetől talán egy kicsit többet is lehetett volna várni. Bár javított az eredeti film hibáin, ugyanakkor bizonyos szempontból rontott is rajta. Mint a legtöbb neo-noir film rendező, ő is beleesett abba a hibába, hogy a cenzúra miatt szexualitásban és erőszakban visszafogottabb régi verziókkal szemben az ő filmje átesik a ló túlsó oldalára ezek ábrázolásában, ahol a feszültség nagy részét ezekre építi. Ugyanakkor az eredeti verzióhoz hasonlóan ez is szórakoztató és élvezhető, ráadásul egyes elemeiben jobb is, és ami emellett nagyon pozitív a szememben, hogy az árnyaltabb és érdekesebb karakter ábrázoláshoz nem kellett túl sokat változtatnia az eredeti történethez képest.

Értékelés: 8,5/10 mindegyikre, mert egyszer az egyiket, máskor meg a másikat gondolom jobbnak, szóval döntetlen.

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr67138917

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Terézágyú 2015.02.17. 09:14:11

nagyon jó, érdekes írás.