Time Goes By

Amerikai fogócska (Charade) 1963

2015. február 12. 00:06 - Time Goes By

A Charade egy könnyed romantikus komédia és egy számtalan holttestet produkáló kém thriller keveréke, amelyet Hitchcock North by Northwestje és a William Wyler Római vakációja inspirált, és amelyek nyomdokain haladva hatalmas közönségsikert aratott a maga idejében. A film sikeréhez nem csak a két főszereplő Audrey Hepburn és Cary Grant, de az Oscar-díjra jelölt zenéje is nagymértékben hozzájárult.

Regina Lampert (Audrey Hepburn) éppen a válást fontolgatja, amikor férje gyilkosság áldozata lesz. Egy CIA ügynöktől, Hamilton Bartholomewtól (Walter Matthau) megtudja, hogy férje tagja volt a második világháborúban egy öt emberből álló egységnek, amely ellopta a francia ellenállásnak szánt 250 ezer dollárt ellátmányt, amit a kormány most szeretne visszaszerezni. Mivel a pénzt eddig nem találták meg, ezért most Reginán keresik, akinek pedig fogalma sincs az egészről. Még aznap feltűnik Peter Joshua (Cary Grant), akivel a nő egy korábbi vakációján ismerkedett meg, hogy felajánlja a segítségét a pénz keresésében, miközben a hajdani egység három életben lévő tagja Tex (James Coburn), Herman Scobie (George Kennedy) és Leopold Gideon (Ned Glass) is megjelenik a színen, akik természetesen szintén a pénzt akarják megszerezni, és amivel megkezdődik a macska-egér játék, amiben senki sem az, aminek látszik. Regina nem tudja, hogy kiben bízhat meg és kiben nem, miközben persze szerelmes is lesz...A film tartalmaz minden összetevőt, amitől egy hollywoodi film a ’60-as években sikeressé válhatott, szerelmet, rejtélyt, fekete (és némi screwball comedy) humort, számtalan holttestet, meglepő és váratlan csavarokat, és persze világhírű színészeket remek alakításokkal. A rendezőnek, Stanley Donennek sikerült egy hitchcocki filmet készítenie Hitchcock nélkül, amely egyáltalán nem vall szégyent a North by Northwest mellett. Mindemellett a Római vakáció sikeréhez nagyban hozzájáruló romantikus és érdekes európai helyszínt is alkalmazza ebben a filmjében, ami ez esetben nem Róma, hanem Párizs. Cinikusabb kritikusok azt mondják, hogy Donennek nem volt túl nehéz dolga, hiszen Grant, Hepburn és Párizs hármasa  garantálják egy romantikus kém komédia sikerét.

A film forgatókönyvét Peter Stone írta, ami alapjában véve egy butus történet, ami Hitchcock North by Northwestjének és To Catch a Thief-jének számos összetevőjét tartalmazza. Azonban sikerült ezt a történetet különböző elemekkel és eszközökkel annyira feldobni, hogy butussága közben fel sem tűnik. Először is számtalan meglepő fordulatot tartalmaz, annyit, mint három Hitchcock film összesen. Persze ezek közül néhány előre sejthető és kitalálható, azonban még így is van kettő olyan, amin szerintem mindenki, aki nem ismeri a történetet, meg fog lepődni. Ezek közül az egyik a szereplők személyazonossága körül forog, a másik pedig a pénz rejtekhelye. Próbálom úgy megírni az ismertetőt, hogy ezek egyike se derüljön ki.Az első és legfontosabb kérdés persze az, hogy hogyan lehet elrejteni negyedmillió dollárt egy kézi táskában? Minden szereplő ezen töri a fejét, miután Regina férje a titkot magával vitte a sírba. De tényleg magával vitte, vagy esetleg gondolt bájos feleségére? Mindenesetre nagyon ügyesen rejtette el a pénzt, hiszen ott van az mindenki szeme előtt a filmben, és mégsem veszi észre senki.

A film igazi lényege azonban egyes szereplők valódi személyazonosságának kérdésében áll, ami egyben az egyik legfőbb humor forrás Regina és Joshua kapcsolata mellett. Szegény Regina annyi fordulattal találkozik az események során, hogy már fogalma sincs, hogy kiben bízhat. Szinte minden feltárult csavar után ő is oldalt vált, ami esetében azt jelenti, hogy rábízza-e az életét Cary Grant karakterére vagy sem. Amit biztosan tudunk vele együtt mi is, az az, hogy Regina szerelmes ebbe a rejtélyes karakterbe. Persze erre a szálra mondhatjuk azt, hogy kiszámítható, mert mi másért is készülhetne el egy film Audrey Hepburn és Cary Grant főszereplésével, azonban mind a rejtély, mind a szerelem szál annyira vicces, fordulatos, és remekül eljátszott, köszönhetően legfőképpen Hepburnnek, hogy mégsem unalmas vagy akár szirupos egy pillanatra sem.

A filmet alapvetően 4 szakaszra lehet osztani, attól függően, hogy mi Cary Grant karakterének személyazonossága, és amelyek nagyjából egyforma hosszúságúak, kivéve az utolsót, ami rövidebb a többinél:Cary Grant, mint Peter Joshua:

Az első szakaszban megismerkedünk minden fontosabb karakterrel, többek között Peter Joshuaval egy téli vakáció során, aki váratlanul felbukkan Regina férjének halála után is. Ugyanekkor megjelenik az elhunyt három életben (Tex, Herman és Gideon) maradt furcsa katonatársa, akik a film egyik legviccesebb jelenetét produkálják bajtársuk gyászszertartásán, amikor meggyőződnek arról, hogy az tényleg meghalt-e. Ez egy nagyon profi jelenet, mert nemcsak vicces, és bemutatja a karakterekkel, de a mód, ahogy meggyőződnek társuk haláláról jellemzi a karakterük személyiségét is. A csoport két másik tagja volt az elhunyt férj, és egy Carson Dyle nevű katona, aki meghalt még a háborúban egy, a németekkel vívott tűzpárbaj során. Ekkor végre azt is megtudjuk a CIA-és Bartholomewtól, hogy mi körül is forog a film: Regina férje lelépett a közösen ellopott 250 000 dollárral, és aki vagy akik megölték a férjét, azok most esetleg a nő életére is veszélyesek lehetnek, ha nem találják meg a pénzt. Már az első részben látható az is, hogy Reginanak nagyon megtetszik Grant karaktere.

Cray Grant, mint Alex Dyle:

Tex, Scobie és Gideon most már Regina életét fenyegetik, amikor a nő rájön, hogy Peter Joshuaban sem szabadott volna megbíznia, ugyanis az nem más, mint Alex Dyle, a háborúban meghalt Carson Dyle testvére, aki így most már a másik három ex-katona csoportjába tartozik inkább. Regina azonban annyira szerelmes már Grant karakterébe, hogy gyorsan túlteszi magát meglepetésén, és Alex Dyle karjaiba veti magát. Az ex-katonák egyébként szintén nem igazán bíznak egymásban, és bizalmatlanságuk nem is alaptalan, főleg azután, hogy Scobiet holtan találják a fürdőkádjában. Ekkor Regina megtudja Bartholomewtól, hogy Carson Dylenak soha nem volt testvére.Cary Grant, mint Adam Canfield:

Regina konfrontálódik a férfivel, aki „bevallja”, hogy ő egy Adam Canfield nevű profi tolvaj, aki a pénzre pályázik. Közben persze más sajnálatos haláleset is történik, és a szakasz végén hárman is rájönnek a pénz rejtekhelyére. Ezután még több hullába botlanak főszereplőink, ami által Regina még nehezebb szituációba kerül.

Cary Grant, mint...

Nos, az utolsó szakaszban minden kristálytisztává válik, megtudhatjuk, hogy kicsoda Cary Grant karaktere, és azt is, hogy Regina szerelme vajon beteljesedik-e és mi történik a pénzzel...

A film spy thriller és fekete humor vonalát erősíti számtalan, konkrétan öt borzalmas gyilkosság. Magukat a gyilkosságokat nem látjuk, csak azok végeredményét, mármint a holttesteket, és bármilyen borzalmasan is haltak meg, ábrázolások mégis viccesek.

A forgatókönyv mindemellett tele van remek egy mondatos szarkasztikus mondatokkal, amelyeket legfőképpen Cary Grant karakterének szájából hallhatunk. Persze az is előfordul a filmben, hogy néha túlságosan is vicces szeretne lenni, amikor ennek inkább az ellenkezőjét éri el, és ami legfőképpen a screwball komédiákhoz hasonló jelenetekben fordul elő. Ennek a legtipikusabb példája, amikor Grant karaktere ruhástól kezd el zuhanyozni.A film a rejtélyek, gyilkosságok, a fekete humor és szarkasztikus mondatok ellenére leginkább Grant és Hepburn kapcsolatára – és a köztük lévő 25 év korkülönbségre - épít. Cary Grant ekkor már őszülő hajú úriember volt a maga 59 évével a 34 éves Hepburnnel szemben, miközben a színésznő ennél jóval fiatalabbnak néz ki. Sokan azt mondják, hogy emiatt nem meggyőző kettejük románca, azonban ők elfeledkeznek arról, hogy ez az egyik legfontosabb pontja kettejük kapcsolatának. A korkülönbségből fakad az ugyanis, hogy a filmben nem Grant karaktere fut Hepburn után, hanem fordítva, Regina veti magát a férfi karjaiba, szinte ráerőszakolván magát. Hepburn, a maga ártatlan és bájos kisugárzásával egyfajta vicces szexuális ragadozóvá válik ezáltal, ami egyben a film screwball comedy jellegét is erősíti a nemi szerepek felcserélése által.

Mint minden Audrey Hepburn filmnél, itt is meg kell említeni a színésznő filmben viselt ruháit, amit itt is Hubert de Givenchy tervezett. A filmben Regina elvileg néhány bőröndnyi ruha összvagyonnal rendelkezik férje halála után, amelyekből aztán sorra bukkannak elő a remekebbnél remekebb Givenchy ruhák.

A film operatőre Charles Lang volt, aki a ’60-as évek kezdetekor jellemző színes fényképezést produkálta, ami nem volt túl művészi vagy bármilyen szempontból is bravúros, azonban ennek ellenére van néhány remek felvétel, amivel erősítette a film a fekete humor vonalát. Gondolok itt arra a jelenetre, amikor a hulla szemszögéből látjuk a képet a hullaházban.

A film nagyon erős alkotóeleme a zenéje, ami Henry Mancini szerzeménye, míg a dalok szövege pedig Johnny Merceré. Mercer annak ellenére, hogy Mancinivel közösen szerezte a Moon River c. dalt egy másik Audrey Hepburn filmben, az Álom luxuskivitelben, ami talán kettejük leghíresebb dala, mégis a Charade zenéjét nevezte meg a kedvencének. A film főcímdala kicsit a James Bond filmekére emlékeztet ebből az időszakból (vagy azoké emlékeztet erre), ami pedig a film kémvonalát erősíti.A film színészi alakításokban nagyon erősnek mondható, és ez nem csak a két főszereplő érdeme, hanem számos mellékszereplőé is. Cary Grant és Audrey Hepburn tulajdonképpen azt a karaktert játsszák, amiről híressé váltak, némi módosítással. Cary Gant a jóképű és kedélyes úriember, míg Audrey Hepburn a valamilyen bajba jutott ártatlan és naiv, de mindenképpen imádni valóan bájos nője. Mellettük a többi karakter sematikus képregényfigura – ami egy fekete humorú komédia esetén nem probléma -, és amelyeket a színészek Walter Matthau, James Coburn, Richard Kennedy is ennek megfelelően játszottak – kiválóan.

Audrey Heburn, mint a naiv özvegy, Regina egészen kiváló a szellemes humorával. Ahogy megy előre a történet, úgy kerül karaktere egyre nagyobb nyomás alá, amely során a spy thriller komédiába remekül illeszkedő sikoltozásait is megcsillogtatja. Ő annyira jó, hogy a screwball és spy thriller komédiákban jártas, mit jártas, ezekre szakosodott Cary Grantnél is jobb.

Cary Grant hogyishívják úriember karaktere a film rejtély részét növeli, akiről állandóan kiderül, hogy hazudik valódi személyazonosságát illetően. Persze az sejthető, hogy nem ő lesz a rossz fickó a filmben, hiszen ez lehetetlen egy romantikus komédia esetén, azonban személye körüli állandó csavaroknak köszönhetően mégsem annyira sima a szerelmi vonal, mint a műfaj többi filmjében. Cary Grant ezt a típusú karaktert szerintem álmából felébredve is képes magas színvonalon alakítani, amit a Charadeban ráadásul hatalmas öniróniával tesz meg. Mindazonáltal ebben a filmben erősebb volt a vígjáték vonalon, mint a romantikában. Persze ehhez karaktere Regina szinte tolakodó szerelmétől vonakodó jellege is hozzájárult, azonban mégsem írható csak ennek a számlájára az, hogy a kettejük közötti "kémia" számomra nem volt igazán meggyőző. Külön-külön mindketten kiválóak voltak, mint páros azonban korántsem annyira.  

Walter Matthaut imádtam minden jelenetében, aki elképesztően jó a kissé nyálas, ugyanakkor nyers CIA ügynök szerepében, aki minden mozdulatával és szavával vicces tudott lenni.Hozzá hasonlóan jó a többi mellékszereplő James Coburn, mint a cowboy stílusú és mentalitású Tex, George Kennedy a horror filmek kampós kezű rémeire emlékeztető Herman, és a hozzájuk képest puha könyvelőnek tűnő asztmás Gideon szerepében Ned Glass.

A film készítői Stanley Donen és Peter Stone forgatókönyvíró cameo szerepükkel is Hitchcock rajongásukat akarták megmutatni, elég különleges módon. Amikor Regina az amerikai nagykövetségre megy, hogy Bartholomewval találkozzon, két ember száll be a liftbe, amikor a nő kilép belőle, miközben egyikük - Peter Stone - azt mondja - Stanley Donan hangján -, hogy „I bluffed the old man out of the last pot with a pair of deuces”. Peter Stone hangját pedig később a nagykövetséget őrző tengerészgyalogos hangjaként hallhatjuk.

A Charade nagyszerűen egyesíti a romantikus komédiák és a kém thrillerek alkotórészeit, ami által egy roppant szórakoztató, vicces és bájos filmmé vált, aminek legnagyobb erősségei a színészek, a rendezés, a zene és a forgatókönyv. A Charade majdnem annyira jó, mint nagy elődje Hitchcock North by Northwestje, amiben azonban Cary Grant szerintem meggyőzőbb és jobb volt, mint itt, és ez azért Hitckcock filmje felé billenti a mérleget.

Értékelés: 9/10

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr377136953

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ford? 2015.02.14. 06:33:34

Nem Saul Bass keszitette ennek is az introjat? Mintha emlekeztetett volna ra

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2015.02.14. 06:50:10

@ford?: Őszinén szólva nem tudom, hogy ki készítette az introt, de utánanézek.

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2015.02.14. 07:13:54

@ford?: Maurice Binder, aki emellett 14 James Bond film introját is készítette

ford? 2015.02.14. 09:33:20

Aha, nekem kicsit mégis Saul Bassos:) És utánna olvasva, nem véletlen miért kedvelem, bauhaus, Kandinszkij.. Viszont Frankenheimer Secondsát is ő alkotta, amiben vonalak sincsenek, mégis rajongásom titokzatos tárgya. Bocs ha off