Time Goes By

Kiss of Death 1947 és 1995, 2 in 1

2015. február 25. 11:46 - Time Goes By

Az 1947-es klasszikus film noir Kiss of Death története egy bűnöző körül forog, aki új életet szeretne kezdeni, azonban a környezete állandóan visszahúzza a bűn világába. Gyerekei érdekében együttműködik a hatósággal, ami miatt egy kegyetlen és mindenre képes alvilági alak bosszújának célpontjává válik. Ezt a filmet két Oscar-díjra jelölték, és amely leginkább Richard Widmark legendássá vált hátborzongató jelenetéről ismert, amikor karaktere lelök a lépcsőn egy tolókocsis nőt. A film 1995-ös neo-noir remakeje David Caruso és Nicholas Cage főszereplésével készült, ami sajnos semmilyen szempontból nem éri el klasszikus elődje szintjét. Magyar címet csak az 1995-ös verziónak találtam, ami nálunk a Megérint a halál címmel futott.

A filmek alapsztorija nagyon hasonló, ugyanakkor mégsem állnak annyira közel egymáshoz, mint az eddig látott 2 in 1 filmek (A postás mindig kétszer csenget, vagy A rettegés foka).

Az 1947-es verzióban Nick Bianco (Victor Mature) ékszertolvajt és rablót letartóztatják egy rosszul sikerült akció után. Louis D’Angelo kerületi ügyész (Brian Donlevy) felajánlja a csökkentett büntetést, ha Bianco elárulja a társait, ő azonban hallgat. Amikor a börtönben három évvel később megtudja, hogy felesége öngyilkos lett és két kislánya árvaházba került, meggondolja magát, és megállapodik az ügyésszel, hogy segít neki neki elkapni a kissé pszichopata és kegyetlen gyilkost Tommy Udot (Richard Widmark), ha őt kiengedik. Bianco újra megnősül, elveszi Nettiet (Coleen Gray), a gyerekek korábbi babysitterét, és úgy tűnik, hogy élete végre egyenesbe jön a családjával, Udot azonban felmenti a bíróság, aki bosszút akar állni Biancon...Ez a film noir is azok közé a filmek közé tartozik, amely leginkább a villain karaktere miatt vált híressé és klasszikussá. Richard Widmark legendás alakításának köszönhetően, Tommy Udo pszichopata vigyora és kuncogása valamint a tolókocsihoz kötött nő meggyilkolásának jelenete a legfőbb oka, hogy emlékezzünk és megnézzük a Kiss of Death-t, annak ellenére, hogy nem tartozik az igazán klasszikus filmek közé. Mindezek ellenére mégiscsak egy jó kis thrillernek számít, ami helyenként még fel is tudja villanyozni a nézőket. A Kiss of Death-t Henry Hathaway rendezte, akinek nevéhez több noir is köthető (pl: The Dark Corner, Niagara, Call Northside 777), amelyek egyike sem vált klasszikussá, de mégiscsak a műfaj ismertebb B darabjai közé tartoznak, és amelyek közül egyértelműen a Kiss of Death a legjobb és leghíresebb.

A film forgatókönyvét Ben Hecht és Charles Lederer írták Eleazar Lipsky története alapján. A forgatókönyv nem igazán koherens, ugyanis egy nagyon erős nyitójelenet után, amiben a banda ékszerrablása látható, átmegy egy sokkal lassabb ütemű noir drámába.

Ez alapján a filmet két részre lehet bontani. Az elsőben a film sztorijának és karaktereinek megalapozása látható, amely a nyitójelenetet leszámítva nem sikerült igazán jól, ugyanis hiányzik belőle az igazi feszültség és izgalom. Mindazonáltal szükséges volt, mert megismerhetjük Bianco karakterét, aki bűnöző ugyan, de nem a mindenre elszánt, kegyetlen és javíthatatlan fajtából, hanem egy családját szerető embernek ismerjük meg, aki hozott néhány rossz döntést, de most már azon van, hogy rendbehozza életét. A második szakasz, ami Udo szadista és pszichopata karakterére koncentrál, sokkal erősebb, mert intenzívebb és izgalmasabb. Persze ez legfőképpen Richard Widmark karakterének és játékának köszönhető, ami azonban Bianco személyét és Victor Mature alakítását és érdekesebbé és jobbá teszi. Ebben a részben már átérezzük Bianco félelmét és frusztrációját, akinek mindenféle akadályok gördülnek megjavulásának útjába. Mielőtt végleg maga mögött tudhatná bűnös múltját, tanúskodnia kell Udo ellen, ami miatt ő is és a családja is célponttá válik. Valós félelmét tökéletesen átérezzük, hiszen Tommy Udo karakterének kegyetlenségét remekül megalapozták a filmben, amikor egy védekezésre képtelen tolókocsis nőt lelök a lépcsőn a félelmetes és visszataszító vigyorával az arcán. Ez a rész Richard Widmark ikonikus jelenetévé vált az idők során.

Ebben a filmben is hallható narráció, ami a noirok egyik legfontosabb eszköze volt. A Kiss of Deathben a narráció célja, hogy megismerjük Bianco karakterét, közelebb kerüljünk hozzá, és egyben hihetővé is váljon az, hogy Nettie miért is esik szerelembe Biancoba, annak múltja és élete ellenére. A szerelmi szál talán a film leggyengébb, és legkevésbé megalapozott része, de úgy tűnik szükséges volt Biancot kiházasítani, hogy kora közönsége teljes egészében elfogadja karakterének családszerető jellegét. A film szövegében van néhány remek sor, azonban összességében egy kicsit többet vártam volna ebben a tekintetben is ettől a noirtól.

Habár a forgatókönyv nem számít rossznak, valahogy még sincs benne elég tűz. és egy kicsit laposnak tűnik.

A film leghíresebb és legjobb jelenete a már sokat emlegetett kerekesszékes gyilkossága nem csak Widmark, de a rendező és a film operatőrének, Norbert Brodine érdeme is. Az árnyékok kihangsúlyozzák pszichopata vigyorát, miközben ingerült és hátborzongató hangja nagyszerűen erősíti karakterének gonoszságát. Egyértelműen Widmark dominálja ezt a jelenetet, ez az ő karakteréről szól és nem az áldozatéról, mert Tommy Udo a halál és destrukció szimbóluma nemcsak Bianco karaktere, de a néző számára is.

A jelenet ebben a videóban megnézhető:

Henry Hathaway rendező híres volt arról, hogy ki tudja hozni akár közepes színészekből is a jó játékot, és ez alól a ez a filmje sem kivétel, hanem az egyik legjobb példa a Niagara mellett. Victor Mature, bár számos noirban játszott, mégsem tartozott a legelismertebb és legjobb színészek közé, azonban itt talán élete legjobbját tudja nyújtani. Richard Widmark jobb színész volt Maturenél, és ez a filmdebütálása Oscar-jelölést hozott számára, amit később ugyan nem tudott már megismételni, de mégis nagyon jellegzetes színész volt, akinek nagyon feküdt a noir műfaja. A színészek jó játéka - különös tekintettel Widmarkra - a film legerősebb része, ami azért egy kicsit Hathaway rendező érdemes is volt. Emellett a rendezőt dícséri a film remek atmoszférája is, ami többek között annak is köszönhető, hogy nem stúdióban, hanem New York különböző helyszínein forgatták. A valódi helyszíneken forgatás manapság már minden napos dolog, azonban ez 1947-ben még nagyon újszerűnek és izgalmasnak számított.

A film zenéjét David Buttolph szerezte, ami szándékosan sokkal visszafogottabb kora filmzenéinél. Hathaway nem akarta, hogy a zene elárulja a és felülírja a következő illetve az izgalmasabb jelenetek feszültségét. A film főszereplője Victor Mature érett férfi benyomását kelti Nick Bianco karakterében, akinek érzelmileg ugyan elég egy vagy két dimenziós a játéka (fél és frusztrált), ugyanakkor ennek ad egyfajta melankolikus jelleget, amivel érdekesebbé tudja tenni karakterét. Mature ugyan nem túl intenzív vagy sármos ebben a filmben, azonban ennek ellenére érdekes karakter tanulmányt ad a jó útra térő családszerető ex-bűnöző férfi szerepében, akit meg tud a nézőkkel kedveltetni. Nick Bianco a korábbi rossz döntései és a jelenlegi körülmények áldozata, akinek a nézők meg szeretnék adni a lehetőséget és a második esélyt az új élete elkezdésére. Bianco nemcsak a családszerető férfi szerepében szimpatikus, de még bűnözőként is, hiszen személyiségének alapvetően becsületes és lojális jellege még akkor is megmutatkozik, és látható, hogy egy olyan emberről van szó, aki noir antihősökhöz hasonlóan rendelkezik saját morális kóddal. Victor Mature igazi karizmatikusság híján ugyan, de mégiscsak hiteles volt karaktere mindkét oldalának bemutatásában.

Richard Widmark ikonikus karakterét és jelenetét már többször említettem, és az, hogy filmdebütálásaként legjobb mellékszereplői Oscarra jelölték egy olyan műfajú filmben, amit ritkán díjaztak annak idején, mindent elmond a teljesítményéről. Annak ellenére, hogy nem ő a főszereplő, mindenképpen ő a legemlékezetesebb benne. Tommy Udoval Widmark megteremtette a filmtörténelem egyik leghíresebb pszichopata bűnözőjét, akinek vigyorát később több színész is tanulmányozta és próbálta utánozni.

Habár a film az idők folyamán már vesztett az erejéből - még az ikonikus jelenete is -, de azért még mindig meg van a képessége, hogy a hideget végigfuttassa a hátunkon. A történet nem túl eredeti, azonban Henry Hathaway mégis jó összetette ezt a film noir thrillert, amely ráadásul Richard Widmarknak köszönhetően még egy kis bizarr jelleget is kap. A film 1995-ös változata Jimmy Kilmartin (David Caruso) ex-bűnöző karakterére összpontosít. Büntetése után szeretne új, becsületes életet kezdeni feleségével, Bevvel (Helen Hunt) és gyerekével. Jimmy unokatestvére Ronnie (Michael Rapaport) kisstílű bűnöző azonban még egy utolsó segítséget kér tőle, aminek eredményeképpen Jimmy újból börtönbe kerül. Jimmy nem adja ki Little Junoirt (Nicholas Cage), egy pszichopata alvilági bandavezért a hatóságoknak, inkább leüli ártatlanul a másik büntetését. Börtönbüntetése alatt két tűz közé kerül, hiszen a maffia azt akarja, hogy továbbra is hallgasson, míg az ügyész minden eszközt bevet, hogy rávegye az együttműködésre annak érdekében, hogy elkaphassa Little Juniort. Ennek egészen addig ellenáll, amíg meg nem tudja felesége sorsát, ami után már beleegyzik az együttműködésbe. Jimmy ezután rendőrségi informátorként megszerzi Little Junior bizalmát és barátságát, és a közelébe férkőzik. Azonban Little Juniort ellen ejtik a vádat, ami után Jimmy Calvin Hart nyomozó (Samuel L. Jackson) segítségével próbál kimászni szorult helyzetéből...

Film noir vs azok neo-noir változatainak összehasonlításában az esetek többségében az újabb verziók elmaradnak a régi mellett. Ez alól nem kivétel a Kiss of Death sem, ami tulajdonképpen egy nagyon diplomatikus megfogalmazás részemről. Ez a verzió sokkal gyorsabb ütemű, mint elődje, és több akció jelenet látható benne, azonban ettőlfüggetlenül nem tud érdekesebb vagy izgalmasabb lenni. A film atmoszférája nagyon gyenge az elődjéhez képest, már ha erről lehet egyáltalán beszélni ennek a filmnek a kapcsán, ugyanis az nagyjából nem létezik. Mindemellett – bár nincs teljesen izgalmak híján – mégiscsak végtelenül gagyi, és legalább ennyire rossz a szereplők karakterizálása is. A film forgatókönyvét Richard Price írta, felhasználván az eredeti verzió szkriptjét, és egyesíti elődje ex-bűnöző jó útra térésének drámáját egy gengszter filmmel, amiben a kerületi ügyészi hivatal működését is bemutatja. Ez utóbbi sokkal fontosabbá válik ebben a verzióban, mint a régiben, amit itt próbálnak majdnem ugyanolyan rossznak bemutatni, mint az alvilágot. A film ezáltal Jimmy karakterét két tűz közé szorítja, amiben a főszereplőnek rengeteg problémája van az alvilág mellett a nyomozóval és az ügyésszel is. Ez még akár jó húzásnak is bizonyulhatna, és nemcsak azért, mert illeszkedik a noir hagyományokhoz, amelyekben nincsenek tiszta karakterek, csak szürkék, azonban sajnos a karakterek ócskasága miatt ez még sem működik igazán jól.

A fogatókönyv leggyengébb pontja a karakterizálás, ugyanis mindegyik szereplőnek nagyjából egy dolgot ad, amit be kell mutatniuk és el kell játszaniuk, így a számos elcsépelt és leegyszerűsített karakterrel a film egy csomó remek színészt elveszteget. A film fontosabb karakterei a kisstílű bűnöző, aki meg akar javulni, a keményfejű rendőr, aki vonakodva ugyan, de a végén tisztelni kezdi az előzőt, a karrierje előmozdítása érdekében az embereket tárgyként kezelő ügyész, na és persze a pszichopata bűnöző, aki Widmark karakterével ellentétben nem hátborzongató mosolyával, hanem végtelenül intenzív agresszivitásával akarja magát félelmetessé tenni és a nézőt sokkolni.

A történetben sokkal több minden történik, mint elődjében, és számtalan fordulatot tartalmaz, azonban még sem tud érdekesé válni, mert ezek teljesen kiszámíthatóak, és szinte csak kliséket alkalmaz. A történet sokkal kanyargósabb, azonban számtalan kidolgozatlan vagy akár felesleges mellékszálat is tartalmaz, így igazából ez is inkább csak a film hátrányára válik. Valószínűleg úgy gondolta a forgatókönyvíró, hogy a történet fő szála nem elég érdekes, ezért egy csomó egyéb szálat is beleszőtt, amelyek többsége azonban egyszerűen csak semmitmondó és/vagy értelmetlen. Bármilyen meglepő, mégsem a forgatókönyv a film leggyengébb pontja, hanem a főszereplő David Caruso játéka. CSI Miami laborvezetőjéről mindig is tudtuk, hogy végtelenül tehetségtelen, azonban itt annyira szörnyű, hogy teljesen megérdemelten jelölték Razzie Awardra játéka miatt. Ebben az évben (1995) már másodszor, ugyanis ehhez hasonlóan „remek” - amit ez esetben a nevetséges szinonimájaként használok - alakítást nyújt a Jade c. filmjében is. Teljesen hiteltelen a családjáért aggódó apaként és jó útra tért bűnözőként, de ennél még szörnyűbb, amikor a kemény fickót kell alakítania informátorként és Little Junior barátjaként. Egyszerűen képtelen bármilyen valódinak tűnő veszélyességet vagy fenyegetést kibocsátania magából, ami nem válik nevetségessé. Nem is érthető ezáltal, hogy az alvilág és főként Little Junior miért is veszi komolyan őt.

Nicholas Cage Little Junior már bizarrul intenzív és erőszakos karakterében sokkal meggyőzőbb, azonban karaktere mégis hiteltelen, de ez esetben ez nem a színész, hanem a forgatókönyv és a rendezés hibája. Cage a szenvtelen, szadista és halk szavú, ugyanakkor nagyon intenzív is, amely kettősséget remekül mutatja be. Karakterét azzal próbálták feldobni, hogy van pár fura dolga, amelyeknek azonban semmi köze nincs a karakterépítéshez. Little Junior például asztmás, és egy CD lejátszót cipel magával, hogy az azon játszott zenével félemlítse meg áldozatát. Szegény Nicholas Cage, jobb sorsa volt ő érdemes...Ugyanez vonatkozik a mellékszerepeket játszó színészekre is, akik többsége Cagehez hasonlóan jók voltak, csak éppen valami egyszerű hülyeséget kellett alakítaniuk. Nem is értem, hogy Samuel L Jackson, Helen Hunt és Katherine Erbe miért vállalták el szerepüket ebben a filmben.

Barbet Schroeder rendezőn látszik, hogy nagyon kétségbeesetten próbálja a filmet érdekessé tenni, azonban próbálkozásai sorban csődöt mondanak.  Persze sokkal könnyebb lett volna, ha a forgatókönyv nem annyira rossz, amilyen. A film annyira nevetséges néhány helyen, hogy akár vígjátéknak is elmehetne, ha a nevetségesség szándékos lenne.

Értékelés: 1947-es verzió: 7,5 1995-ös remake: 4

Az 1947-es verzió angolul itt végignézhető:

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr427159573

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.