Time Goes By

Taxisofőr (Taxi Driver) 1976

2015. március 11. 07:11 - Time Goes By

Martin Scorsese 1976-os neo-noir pszichológiai thrillere, drámája az Amerikai Filmintézet 2007-es legjobb filmek listájának 52-ik helyén áll, amit négy Oscar-díjra jelöltek. Arra csak az isten, na meg talán Hollywood tud válaszolni, hogy a Rocky hogyan nyerhette meg a Taxisofőr elöl a legjobb filmnek járó díjat. Mindenesetre a Taxi Driver New Yorkban játszódik, és legfőképpen a nagyvárosi léttel járó magányosság és elszigeteltség kérdéskörét járja körbe főszereplőjének, egy vietnami veterán életének egy szakaszának bemutatásával, aki civil életében taxisofőrként elhatározza, hogy megtisztítja a várost a bűntől és szennytől.

Travis Bickle (Robert De Niro) vietnami veterán katonai szolgálata után próbál új életet kezdeni. A magányos férfi insomniája miatt éjszakai taxi sofőrként dolgozik, aki New York legveszélyesebb, leglepusztultabb utcáiban is vállal fuvart. Travisnek megtetszik Betsy (Cybill Shepherd), a csinos önkéntes, aki éppen Palantine szenátor kampányán dolgozik. Travis azonban nem elég művelt, kifinomult, és roppant gyenge szociális készséggel rendelkezik, ami miatt eltaszítja magától a nőt, amikor egy pornómoziba viszi randira. Travis magányossága és elszigeteltsége lassanként gyűlöletbe és erőszakos emberkerülésbe csúszik, aki mintha direkt azért vezetné taxiját a nagyváros legundorítóbb stricik, drogosok és prostik uralta negyedébe, hogy szítsa saját gyűlöletét. Már éppen azt tervezi, hogy megöli Palantine szenátort, amikor megismerkedik a 12 éves gyerek prostituálttal Irisszel (Jodie Foster), aki megszökött otthonról és teljesen kiszolgáltatja magát stricijének Matthew „Sport” Higginsnek (Harvey Keitel). Ezután célpontot vált és elhatározza, hogy megmenti Irist, ami végül egy vérfürdőbe torkollik...Martin Scorsese sötét és sivár hangulatú, ellentmondásos neo-noirja a magányosság és elszigeteltség pszichológiai hatásain túl azt is vizsgálja, hogy lehet-e az erőszakot megváltó, felszabadító erőként tekinteni. A film azt is megmutatja, hogy milyen kevésen vagy akár véletlenen is múlhat, hogy valaki a társadalom szemében pozitív vagy negatív karakterré válik, miközben a cselekedetének valódi okai ugyanazok: magányosságából és izolációjából fakadó gyűlölet. Scorsese számos klasszikus noir eszközt is használ ebben a filmjében, amelyek közül a legfontosabb a történet helyszíne, a bűnös és szennyes nagyváros, New York maga, ami szinte önálló karakter a Taxisofőrben, és fontossága a főszereplőjével egyenlő. A rendező lassan, de biztosan építi a feszültséget egészen a véres zárásig, ami annyira brutális volt, hogy kora közönségét sokkolta. Emiatt meg is gyűlt kicsit a baja az MPAA-vel (szervezet, ami a cenzúra megszűnése után minősíti a filmeket azok tartalma szerint), ami miatt tompítani kellett az utolsó jelenet színeit.

A film forgatókönyvíróját, Paul Schradert Arthur Bremer naplója és Dosztojevszkij Feljegyzések az egérlyukból c. regénye mellett saját életének egy szakasza is inspirálta. (Arthur Bremer 35 évet ült börtönben, mert meg akarta ölni az egyik elnökjelöltet 1972-ben.) Paul Schrader egyik szakítása után ugyanolyan magányos és elszigetelt volt, mint a filmbeli Travis, ráadásul egy autóban élt pár hétig. Főszereplője pedig azért lett vietnami veterán, mert Schrader úgy gondolta, hogy Travis paranoiájához nagyon jól párosul ez az amerikaiak számára nemzeti traumaként megélt háború, ami még intenzívebbé teszi Travis karakterét, és annak veszélyességét, kiszámíthatatlanságát. Taxisofőr pedig azért lett - amit a filmben ugyan az insomniával indolnak -, mert így könnyen és állandóan járhatja New York legmocskosabb utcáit, ahol csak prostikat, striciket, drogosokat, és még náluk is visszataszítóbb „kuncsaftokat” lát, annak „érdekében”, hogy gyűlölete növekedjen, egyre elszántabbá váljon, míg végül el tudja határozni magát valamilyen radikális cselekedetre. A film szerkezete alapvetően egyszerű és lineáris, a történetben is csak egy csavar van, mégpedig a végrehajtandó tett, a „feladat”, aminek eredményeképpen végül nem a politikust, hanem a stricit öli meg. A film leghangsúlyosabb témája Travis magányossága és elidegenedettsége. Travis alig beszélget más emberekkel, és ezek a párbeszédek is nehezen nevezhetőek igazi kommunikációnak, ráadásul még ezen csenevész dialógusok közben sem néz beszélgető partnereire, vagy csak ritkán és rövid időre (kivéve Betsyt és Irist).

A film egyik leghíresebb jelenete is a férfi elszigeteltségéről és magányosságáról szól. Travis a tükör előtt pózol a fegyvereivel, miközben egy nem létező személyhez beszél, aki a fantáziájában éppen belekötött. „Are you talkin’ to me?” „Hozzám beszélsz”...”Well, I’m the only one here” „Csak én vagyok itt egyedül.” Az „Are you talking to me?” mondat az AFI leghíresebb filmszövegek listáján a 10-ik helyen áll, amit Robert de Niro improvizált, mivel a forgatókönyvben a jelenetet Schrader elintézte annyival, hogy „Travis a tükörhöz beszél”. Ez a jelenet látható a poszt végén lévő videóban.

Travis insomniájából kifolyólag a film nagy részében valahol az ébrenlét és az alvás állapota között van, ami erősíti nemcsak a film, de karaktere stilizált jellegét is. Ő felfogható egy vallásos szimbólumnak is, mint egy bosszúálló angyal, aki New York utcáin járőrözik és figyel (NY behelyettesíthető akármelyik nagyvárosra), miközben nemcsak a várost, de saját magát is meg akarja tisztítani, mentálisan és fizikailag is.

A mentális megtisztulás persze ráfér, ugyanis Travis - ha nem is pszichopata, de annak határán egyensúlyoz -, de mindenképpen instabil személyiség, aki éppen értelmet szeretne adni életének. Persze jobb lenne, ha ezzel várna addig, amíg mentális problémái eltűnnek, erre azonban még csak esély sincs, hiszen ahogy megy előre a film, úgy lesz egyre elszigeteltebb és magányosabb. Filmbeli utazása és átalakulása során mintha mindig ugyanazokat a köröket róná, szó szerint és átvitt értelemben is. A film folyamán nem találkozik új emberekkel, inkább csak ugyanazok fordulnak meg körülötte többször. A legjobb példa erre Palantine szenátor, akit rögtön felismer – és mi nézők is -, amikor az beül a taxijába, mert láttuk már előtte posztereken. De ehhez hasonló az is, hogy összetalálkozik Irisszel a város különböző, nem várt pontjain is. Travis átváltozásait és két különböző oldalának bemutatásához a film olyan klasszikus eszközöket is felhasznál, mint a haja vagy az öltözéke. Ő egy jóképű fickó, aki öltöny felsőt vesz fel, amikor Betsyvel vagy Irisszel találkozik, sőt még meg is fésülködik. Amikor a dühét, gyűlöletét és általában véve a sötétebbik oldalát mutatja meg, akkor pedig katonai kabátot, esetleg bőrdzsekit visel, a haja pedig fésületlen. Mohikán frizurát visel, amikor Palantine szenátor megölését tervezi, mint a kommandósok a vietnami dzsungelben, mintegy jelképezve azt, hogy küldetésnek tekinti a politikus megölését. A film végén lévő véres jelenetben pedig láthatjuk immár leplezetlen sötét és félelmetes oldalát, amikor tök kopaszra borotválja magát. Amikor a normálisabb oldalát látjuk, akkor szimpatizálunk, együtt érzünk vele, és átérezzük problémáit, küszködését, amikor pedig őrültebb, akkor inkább csak félünk tőle.

Travis személyisége a világosabb és sötétebb oldala között váltakozik, hol az egyik, hol a másik hajtja és mozgatja, ugyanakkor sötétebbik oldala sem feltétlenül csakis übergonosz, ugyanis felfogható egy nagyon beteg fickóként és egy bosszúálló vagy igazságosztó angyalként egyaránt. Már a film legelején érezhető, hogy valami nincs rendjén vele, de ahogy megy előre a fllm, úgy kerül egyre inkább előtérbe a sötétebbik oldala, és válik egyre fenyegetőbbé. A film azonban annyira ravasz és összetett, hogy minden félelmünk ellenére a nézők többsége hajlamos arra, hogy megértse és átérezze, adott esetben egyetértsen Travis „mocsokmentesítő” terveivel és motivációival.

Azért, hogy a nézőket ne ragadja magával annyira Travis cselekedetei, és ne kapjanak kedvet ahhoz, amit csinál, megerősítették a film stilizált jellegét, annak ellenére, hogy első ránézésre szinte dokumentaristán realisztikusnak tűnhet film. Ezek közé tartozik, hogy Travist egy olyan embernek ismerjük meg, mint aki soha nem alszik, ami nyilvánvaló képtelenség, másrészről időlyukak vannak a történetben. Egyes jelenetek között érezhetően és tudhatóan eltelik bizonyos idő, azonban soha nem tudjuk pontosan, hogy mennyi: órák, napok, hetek, esetleg egy-két hónap, amivel a realisztikusság csökkentése volt a célt. Ugyanezt erősíti az is, hogy a rendező Martin Scorsese is feltűnik a filmben Travis taxijának hátsó ülésén: Szintén ezt támogatja Travis insomniája, ami miatt a film minden realisztikussága ellenére álomszerű, amire a legjobb példa a végén lévő leszámolós jelenet, ami a legsokkolóbb és legintenzívebb, ugyanakkor amiben talán a legnyilvánvalóbb, vagy legalábbis a legerősebben felötlik a nézőben, hogy ezt csak álmodja Travis. Azt viszont biztosan tudjuk, hogy ez az, amire Travis valójában vágyik, ezek az elfojtott és a külvilág felé ki nem fejezett (vagy csak ritkán és szőrmentén) embergyűlölő érzései. Ebben a jelenetben a piros szín dominál, míg a következőben a megnyugtatóbb zöld, ami Iris apjának gyengéd hangjával párosulva, mintegy lehiggasztja nem csak a főszereplőt, de a nézőt is. A leszámolós jelenet álomjellegét erősíti az a tény is, hogy Travisnek nem kellett börtönbe mennie, sőt a társadalom hősként ünnepli, aminek hatására még a kifinomult és kissé sznob Betsy is újra felveszi vele, az egyszerű és tanulatlan taxisofőrrel a kapcsolatot azáltal, hogy beül a taxijába, és a tükrön keresztül vágyakozva és csodálattal nézi a férfit. Ebben a jelenetben csúcsosodik ki Travis álma. Valójában nem kapunk választ arra, hogy álmodta-e vagy megtörtént a leszámolás, mint ahogy arra sem, hogy Travis elmebeteg, és ha igen milyen szinten, de az biztos, hogy elkelne némi segítség számára.

Ugyanakkor a film iróniája, hogy nem elmebetegebb, vagy rosszabb, mint a város és a társadalom, ami őt körbeveszi, hanem annak az eredménye ő. Megértjük Travis perverz vonzalmát a város és annak szennyének gyűlöletéhez, ami végül cselekvésre készteti. Ha máshol nem, hát álmában, aminek azonban van egy olyan következménye, hogy Travis nem gyógyult meg, és nagy valószínűséggel újból végig fog menni ezen az úton, de akkor már lehet, hogy nem csak álmában. A film egyik fontos mellékszála Palantine szenátor és kampánya. Palantine karaktere tipikus unszimpatikus politikus, aki tudja, hogy mikor kell mosolyognia, ugyanakkor ezzel csak a felületesebb embert tudja megvezetni, mert mesterkéltsége, és szeme sunyi csillogása elárulja valódi énjét. Annak ellenére, hogy viszonylag sokat szerepel, vagy legalábbis látjuk, halljuk a filmben miközben kampánybeszédeket tart, mégiscsak egy távoli figura. Annyira távoli Travis számára, hogy talán nem is hallott volna róla, de legalábbis nem érdekelné, ha nem ismerte volna Betsyt, aki Palantine szenátor önkénteseként dolgozik. Az egyetlen alkalom, amikor nemcsak Travis, de mi nézők is jobban megismerhetjük a szenátort, az az, amikor beül a főszereplő taxijába. (Ez valószínűtlensége folytán ugyancsak az álom teóriát támogatja és erősíti.) Rövid idő múlva Travis előadja neki, hogy már alig várja, hogy valaki eltüntesse a város szennyét, „lehúzza a vécén”, ami által rögtön nyilvánvalóvá válik a politikusnak, hogy Travis nem teljesen százas, azonban higgadtságát megőrzi és biztosítja Travist, hogy megérti amit mond.

Travis mellett a Taxi Driver legfontosabb karaktere és másik antihőse New York városa. Eredetileg a filmet noir hagyományoknak megfelelően Los Angelesre tervezték, azonban a taxik sokkal szembetűnőek és fontosabbak New York életében, ezért végül ez a város lett a történet helyszíne. New York sötét, esős, fenyegető, és legalább annyira veszélyes, mint a benne élő stricik vagy éppen Travis maga. Scorsese New Yorkot mind fizikailag, mind morálisan egy nagyon mocskos helynek ábrázolja, ami maga a modern Szodoma és Gomorrah. Feltűnő és rikító neonfényei, utcai lámpái szinte csak striciket, prostikat és egyéb kétes alakokat világítanak meg, ahol a város gőzei feltűnnek és eltűnnek a csatornafedeleken keresztül.A film operatőre Michael Chapman fényképezése is noirosnak mondható a témához és a nagyvárosi helyszínhez hasonlóan. Gyakran láthatunk szokatlan kameraállásokat, szögeket, az egyik legfeltűnőbb talán a felülről történő fényképezés, amivel szintén az elidegenedést, a kapcsolatok hiányát kívánták hangsúlyozni. Ugyanezt a célt szolgálja az is, hogy a háttér gyakran homályos és kivehetetlen, a kamera előterében lévő Travis magányossága ezáltal még feltűnőbb. A színek közül a piros, kék és zöld dominál, amelyek sok esetben élénkek, telítettek, mindazonáltal a leszámolásos jelenetben a vöröset tompítani kellett, mert eredetileg az MPAA túl erőszakosnak találta. Sajnos az eredeti, nem tompított verzió elveszett mára. Mindazonáltal a színek fontos szerepet kapnak a filmben. Amikor Travis Betsyvel van, akkor a nyugodtabb zöld dominál, míg az véres jelenetnél a fenyegető és vadabb piros. De Iris stricijének „utcája” a film talán legsötétebb utcája, és amiatt már a leszámolás előtt sejthető, érezhető, hogy itt történni fog valami „sötét”.

A film szintén remek zenéjét Bernard Herrmann szerezte, akinek ez volt az utolsó munkája halála előtt, és már meg sem érte a film bemutatóját, amit ezért aztán az ő emlékének ajánlottak. A Taxi Driver nyugtalanító zenéje tökéletesen visszaadja a Travis körülvevő város hangulatát.

Meg kell említeni a film kosztümtervezőjét Ruth Morleyt is, aki szintén kiváló munkát végzett az elegáns Betsy és a tinédzser utcalány Iris ruháinak megtervezésekor.

Minden fent említett kiválóság ellenére a film legerősebb összetevője a színészi játék. Amikor valaki a Taxisofőrre gondol, egészen biztosan először Robert de Niro jut eszébe, aki ikonikus karakterré tette Travis Bickle-t, azonban mellette minden mellékszerepet játszó színész nagyszerű volt, függetlenül attól, hogy mennyire kicsi volt a szerepe.Travis Bickle összetett és ellentmondásos karakteréért Robert de Niro Oscar jelölést kapott. Ő egy nagyon érdekes karakter, aki soha nem unalmas, függetlenül attól, hogy átlagos vagy a sötétebbik oldala dominál-e éppen. Egyre inkább felfedi veszélyes és félelmetes vonásait, különösen rossz érzéseink vannak vele kapcsolatban, amikor nők körül van, annak ellenére, hogy nem akar rosszat nekik. Betsy érdeklődik és kíváncsi is Travisre kezdetben, miközben ő is és mi is érezzük, hogy a férfi nem éri el az ő ízlését és színvonalát. Egyszerűen nem egy ligában játszanak, azonban a nő ad neki egy esélyt, és elmegy vele randizni, és akkor hagyja csak ott, amikor kiderül, hogy a férfinek mennyire alacsonyak a szociális készségei: első randijukon egy pornómoziba viszi. Emiatt aztán azt is látjuk, hogy nem csak a társadalom és a nagyváros a felelős Travis magányosságáért és izolációjáért, hanem ő maga is. Travis nem címkézhető meg pszichopataként, de egészen biztos, hogy vannak mentális problémái. Ez már abból is látható, hogy bármit tesz, az nem igazán sül el jól, és nem tud környezetéhez és az abban mozgó emberekhez alkalmazkodni. Betsyn keresztül hall illetve figyel fel Palantine szenátorra és az ő megölése nem is a város szennyének gyűlöletéből, vagy általában véve embergyűlöletéből fakad, mintsem inkább egyfajta bosszú Betsy iránt, másrészről meg a híres emberek gyilkosainak kétes dicsősége és hírneve is vonzza, ami egyfajta „értelmet” adna életének. Aztán közben megismerkedik Irisszel, akinek a megszállottja lesz, de nem szexuálisan, hanem a fejébe veszi, hogy megmenti a lányt attól az élettől, amiben benne ragadt. Mindemellett úgy gondolja, hogy ő egyfajta kiválasztott, és neki kell a város megtisztításának feladatát is a kezébe kell vennie. Tulajdonképpen egy véletlenen múlt (Irisszel való megismerkedés), hogy politikus gyilkosból, bosszúálló és rendteremtő angyallá vált (ha máshol nem is, hát a saját fantáziájában), akit a tinédzser lány apja, és ezáltal a társadalom is hősnek lát. Travis a film során egy nyugtalan fiatalemberből egy elszánt bosszúálló angyallá válik és Robert de Niro minden egyes rezdülése hiteles, és karakterének átváltozása is teljesen meggyőző. Mellette a többi színész is remek mellékszerepeikben, Cybill Shepherd bájos és elegáns, ugyanakkor szintén magányos politikai aktivista Betsyként, Jodie Foster elképesztően jó a tinédzser prosti Iris karakterében, Harvey Keitel is érdekes színfolt a filmben a lány visszataszító stricijeként, és kevésbé fontos karakter ugyan, de mindenképpen meg kell említeni a fegyverkereskedőt játszó Steven Prince, aki egy percre még Robert de Niro elől is ellopja a showt.

A Taxi Driver összes összetevője a forgatókönyvtől a rendezésig, az atmoszférától a fényképezésig, a zenétől a színészi játékig kiváló, és el lehet rajta vitatkozni, hogy ez vagy a Dühöngő bika, esetleg a Goodfellas-e a legjobb Sorsese film. De akármelyik is, az egészen biztos, hogy mindegyik tíz pontos.

Értékelés: 10/10

"Are you talkin' to me?":

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr327232189

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Pszt! 2015.03.11. 18:14:09

Ez biztos valami függőség, de Palantine szenátor helyett mindíg Palpatine szenátort olvasok. :)