Time Goes By

A merénylet (This Gun for Hire) 1942

2015. március 13. 07:07 - Time Goes By

Ez a korai film noir thriller több összetevőjével is beírta magát a film és legfőképpen a noir történelmébe. Egyrészről megteremtett egy újfajta gazfickó karaktert, a profi hidegvérű bérgyilkost, másrészről pedig ez a szerep rakétasebességgel csinált Alan Ladd-ből filmsztárt. Ez volt a maga korában rendkívül népszerű Alan Ladd - Veronica Lake páros első közös filmje, amit a későbbiekben még három követett. A This Gun for Hire annyira népszerű volt bemutatója idején, hogy budgetjének (500 ezer dollár) 24-szeresét hozta vissza a kasszáknál.

A film a második világháború időszakában játszódik San Franciscóban, ahol Willard Gates (Laird Cregar) felbéreli a profi bérgyilkost Phillip Ravent (Alan Ladd), hogy öljön meg egy kémikust, és szerezzen meg egy fontos kémiai képlet leírását. Ravent azonban átvágja megbízója, ugyanis jelölt pénzzel fizeti ki, majd azt jelenti a los angelesi rendőrségen, hogy a pénzt ellopták cégétől, a Nitro Chemicaltól. Raven rájön, hogy rászedték, és arra is, hogy valami más is áll az ügy hátterében, ezért elhatározza, bosszút áll. Az ügy nyomozója Michael Crane (Robert Preston) rendőr hadnagy éppen barátnőjét Ellen Graham (Veronica Lake) mágust és énekesnőt látogatja meg San Franciscoban, akit be is szerveznek a nyomozásba. A csinos nő Gates egyik bárjába meg dolgozni, ugyanis annak gyanúja is felmerül, hogy Gates mérgesgázt ad el a japánoknak. Raven azonban túszul ejti a nőt, és furcsa kapcsolat alakul ki közöttük...Frank Tuttle rendező filmje egy ravasz, több szempontból újító, ugyanakkor tömör dráma, aki roppant éles szemekkel figyelt a részletekre is. A This Gun for Hire lehet, hogy „csak” egy korai film noir, abból a korszakból, amikor még a műfaj stílusjegyei elég képlékenyek voltak, és amelyek úgy igazából ’44 után körvonalazódtak, ugyanakkor nem véletlen a film tömény noir hangulata, ugyanis az a John Steitz volt az operatőr, aki később a műfaj legnagyobb alkotásait (Sunset Boulevard, Double Indemnity) is fényképezte. A film legnagyobb erőssége nem véletlenül a noiros atmoszféra, a mélyen átható cinizmus és a főszereplő újító és érdekes karaktere, na meg persze a színészi játék.

A film legfontosabb és legérdekesebb része, Phillip Raven hidegvérű és profi bérgyilkos karaktere. Nem csak önmagában az volt a film bemutatójakor az újdonság, hogy egy ilyen típusú karakter megjelent a filmvásznon, de a karakter ábrázolásának módja is hozzájárult a döbbenethez, na és persze a film népszerűségéhez. Raven karakterizálásához felhasználták az ekkor még tényleg nagyon gyerekcipőben járó pszichológiát is, és egyfajta freudi gyerekkori traumás pszichopata gyilkost kapunk eredményül. Ez a téma igazából a háború után kapott egyre nagyobb terepet a hollywoodi filmekben, mint a The Locket, a Spellbound vagy akár a Possessedben, amiket azonban a This Gun for Hire évekkel megelőzött. Mert hogy is néz ki Phillip Raven bérgyilkos karaktere, akinél magányosabb farkas a világon nem létezik még a film noir műfaján belül sem?Philip Raven gyerekkori traumái és bántalmazása következtében nem csak egyik csuklóját nem tudja rendesen használni, de alapvetően járult hozzá felnőttkori hideg, magányos és embergyűlölő természetéhez. (Ravennek már a neve is mutatja magányosságát és karakterének jellegét, ami hollót és fosztogatót is jelent.) Ugyanakkor ne gondoljuk, hogy Ravennek ne lenne gyenge pontja, vagy ha úgy tetszik érző szíve: amennyire gyűlöli az embereket, annyira imádja a macskáját. A macskaszeretete már csak azért is furcsa, mert a cica inkább nőies állatnak számít, nem véletlen a film noirokban, hogy a sok femme fatalet Kittynek (cicus) vagy annak valamelyik verziójának hívnak. Ezért van az, hogy Ravent nem a férfiaknál megszokottabb kutyával akarták „puhítani”, hanem a nőies cicával, hogy a karakter kegyetlen és hideg gyilkos oldala a lehető legnagyobb kontrasztban legyen a puha cicapárti oldalával. Bár a filmben nem ő a főszereplő (elviekben) a film mégis róla szól, arról amit csinál, és arról, hogy mindezt miért csinálja. Karakterét a film első 7 percében megismerjük:

Mindjárt a film elején láthatjuk, hogyan készülődik otthon egyszobás lakásában, mielőtt „munkába” indul: felkel, megköti a nyakkendőjét, elteszi a pisztolyát, ellenőrzi az aznapi munkájának címét és tejet ad cicusának. Majd a bejön a takarítónő, aki megpróbálja a rendetlenséget csináló cicát elzavarni, mire Raven félig letépi ruháját és pofon csapja, annyival, hogy „tűnj el innen”, majd újra megsimogatja imádott cicusát. Majd Raven jó munkásemberhez méltóan elmegy és elvégzi aznapi feladatát: hidegvérűen lelő valakit, plusz az asszonyt ráadásnak. Amilyen gyengéden viszonyult a macskához, olyan hidegen és könyörtelenül viselkedik az emberekkel szemben. A gyerekek is a puhább feléhez tartoznak, bár azért megkockáztatom, hogy a cicusokat jobban szereti a kölyköknél. Ez abban a jelenetben látható, amikor a „meló” után újra megpillantja a járógépes kislányt üldögélni a ház lépcsőházában és megtorpan egy pillanatra. Itt elgondolkodik azon, hogy vajon elnémítsa-e az egyetlen szemtanút vagy sem. Végül nem öli meg a gyereket, de ha cica lett volna a kislány, akkor fel sem ötlött volna benne a gyilkosság gondolata, még akkor sem, ha macskák is tudnának beszélni.A fő karakter mellett a film másik erőssége Alan Ladd színész volt, aki mindjárt élete első főszerepét ikonikus karakterré formálta. A rendezőnek volt szeme és érzéke a dolgokhoz, ugyanis Raven karaktere csak egy átlagos rossz fiú mellékszerepnek indult, azonban amikor Tuttle látta a karakterben és Laddben rejtőző lehetőségeket, akkor átíratta a forgatókönyvet, aminek az eredménye az lett, hogy az eredetileg csak negyedik szerep vált a főszereppé, és a nyomozó, a film másik (igazi) gazfickója, de még a női főszereplő is egy kicsit a háttérbe került Raven javára. Mindemellett Tuttle indította útjára Ladd és Lake akkoriban szívdöglesztőnek titulált párosát, akik további három filmet forgattak együtt. Ha a rendező nem íratta volna át a filmet, valószínűleg meg sem közelítette volna azt a verziót, ami végül elkészült.

A forgatókönyvet Albert Maltz és W.R. Burnett írták Graham Greene A Gun for Sale c. regényén alapján, amire azonban átírása után már nem igazán lehet ráismerni. A film írói a fókuszt Raven karaktere mellett a kémkedésre, a mérges gázra és az akcióra helyezték. Raven karakterét abban is megváltoztatták, hogy a regénybeli gyilkosnak az arca volt eltorzulva, ezt a testi hibát a kor cenzúrája miatt azonban meg kellett változtatni, ezért a filmben Raven csuklója mutatja zaklatott gyerekkorát. (Manapság már számtalan filmben látható bérgyilkos, ami miatt már nehéz elképzelni, hogy mennyire radikális karakternek számított Raven 1942-ben.) További különbség, hogy Raven a regényben egy kiszámíthatatlan pszichopata, amit a filmben sokkal összetettebbre írtak a cicusával és patriotizmusával.

A filmben egy idő után nagyon fontossá válik a kémkedés és hazafiság témája is, a szokásos noir témák mellett. Ennek az oka az volt, hogy Amerika túl volt már Pearl Harboron, és mindenképpen szerették volna az emberek hazafiságát és háború iránti elkötelezettségének egy kis lökést adni, annak ellenére, hogy a film nem tartozik a háborús propaganda filmek sorába. Persze ennek azért vannak a filmben olyan nagyon direktnek tűnő jelei, mint a „ez a háború mindenki érdeke, a tiéd is”, amit Veronica Lake karaktere mintha közvetlenül a közönségnek mondana. A filmben ezzel a szállal teszik Raven karakterét ha nem is hőssé, de hősiessé, ugyanis a bérgyilkos bosszújának kivitelezése közben egy kémcsoportra bukkan, akik mérgesgázokat akarnak a japánoknak eladni. Ravent egy idő után már nem csak a bosszú hajtja, de segít Ellennek a kémcsoport lebuktatásában, amivel karaktere hazafias vonást kap a filmben.

Persze Raven el fog bukni, mert a bérgyilkosság szakmáját nem lehet túl sokáig büntetlenül megúszni egy film noirban, azonban karaktere a gyerekkori bántalmazás,a cicus szeretetének, majd később a kémek lebuktatásával összetettebbé, noir hagyományoknak megfelelően szürkébbé válik, aki a bukását nem egy femme fatalenak, hanem a múltjának és egy kicsit magának köszönheti. A női főszereplő karakterén is látszik, hogy még nem teljesen letisztult femme fatale karakter, ugyanis Ellen nem manipulatív vagy veszélyes, annak ellenére, hogy roppant szexis. Ő ráadásul a hatóságoknak dolgozik, és Raven miatt keveredik a bérgyilkos mellé egy időre, miközben a nő valódi célja és motivációja (már a kémek lebuktatásán kívül), hogy férjhez menjen, és családot alapítson a Raven után nyomozó rendőrrel.

Kapcsolata Ravennel nagyon érdekes, főleg ha figyelembe vesszük a film dátumát. Ellen egy idő után megkedveli elrablóját, és egyrészről vonzódik is a veszélyes fickóhoz, ugyanakkor érzelmei másik része inkább sajnálatból fakad, miközben fókuszát nem helyezi át Ravenre vőlegényéről, bár ennek valószínűleg gyakorlatias okai is vannak: tudja, hogy Ravennek nincs jövője, és mellette neki sem lenne. Ellen egyfajta proto femme fatale és feminista, aki akkor sem veszti el keményfejűségét és magabiztosságát, amikor elrabolják, megverik, rálőnek, sőt valamennyire még a hideg és embergyűlölő bérgyilkost is meglágyítja. A regénybeli kóruslány a filmben egy kemény és szexis csaj, aki az FBI-nak dolgozik. Ellen egyfajta átmenet a független és önálló femme fataleok és a noirok rendes lánya között, akinek a célja a férjhezmenetel.

A forgatókönyv hibáihoz tartozik, hogy Lake karakterét a film első félórájában kicsit elhanyagolja, míg mások, kevésbé érdekes szereplők, akikkel a néző nem igazán foglalkozik, pedig nagyobb figyelmet kapnak, mint kellene.

A film operatőre John F. Steitz nevéhez és képességeihez elég csak annyit leírni, hogy Double Indemnity és Sunset Boulevard, és ez nagyjából elmond róla mindent.

A film zenéjét David Buttolph szerezte, akit már ismerünk a Kiss of Death-ből is. A film első felében több zenés jelenet is látható, ami Gates mulatójában zajlik, ezek manapság már inkább csak unalmasabbá teszik a filmet, és mintha az ütemét is megtörnék, de ezt nem írom Buttolph számlájára, mert inkább a rendezőnek kellett volna éreznie, hogy ezek a jelenetek nem a legjobbak.

A filmben több remek, és néhány megfelelő alakítást láthatunk.

Alan Ladd üdítő és újdonságnak ható alakításával lenyűgöző volt a sztoikus Raven karakterében. Raven, az emberkerülő és gyűlölő, archetipikus hidegvérű és látszólag érzelemmentes gyilkos mindig egyedül „dolgozott”, aki azonban noir antihősöknek megfelelően rendelkezik saját morális kóddal (cicákat - és na jó, gyerekeket - nem ölünk). Ladd ritkán fejez ki érzelmet az arcával, ehelyett erre inkább a szemeit használja, ugyanakkor állandóan körüllengi egy jól kitapintható fenyegető aura. Egyszóval ő egy remek noir kemény fickó, akinek ha nincs is aranyból a szíve, de mégsem velejéig kegyetlen és gonosz, és aki minden gyilkossága ellenére elnyeri a nézők szimpátiáját. Persze ennek nagy részben kegyetlen gyerekkora az oka, ami nélkül, lehet, hogy nem vált volna gyilkossá. A film ráadásul azt is sugallja, hogy igazból még ennyi kegyetlenség sem lenne benne, ha előbb találkozott volna olyan emberrel, aki kedveli és szereti, mint itt Ellen, aki képes volt meglágyítani a film noir történelem egyik legmagányosabb és legkeményebb fickóját is, annak ellenére, hogy előtte Raven azt tervezte, hogy megöli a nőt. Alan Ladd a feltűrt gallérú ballonkabátjában, a szemébe húzott kalapjával, na és persze pisztollyal a kezében a film noirok és krimik egyik legkúlabb gengsztere volt Humphrey Bogart és James Cagney után.

Veronica Lake és Alan Ladd nem véletlenül alkottak annyira remek párost. Laddhez hasonlóan Lake is nagyon érzékeny és visszahúzódó ember volt, aki később pszichés problémákkal is küszködött. Ráadásul fizikailag is összeillettek, mivel mindketten nagyon alacsonyak voltak. A fizikai és pszichés kompatibilitásból is fakadhat az, hogy ők ketten egy szikrázó és felejthetetlen párost alkottak Hollywood ’40-es éveiben.

Veronica Lake Ellen karakterében kombinálja a természetes szexisségét egyfajta utcai kemény csajos bölcsességgel, aki bár nagyon csinos, de az azért nem tartja vissza a kémek leleplezésétől, ha felszalad egy szem a harisnyáján. Ellen nehéz helyzetbe kerül amikor együttműködésük során egyre jobban megkedveli Ravent, ugyanis döntenie kell, hogy feladja-e a férfit a rendőrségen vagy inkább asszisztál neki. Veronica Lake ha kell könnyed, ledér és frivol, máskor pedig csendesebb, komolyabb. Ellen mindemellett elég rejtélyes karakter, mert igazából soha nem vagyunk benne biztosak, hogy miért is tart ki Raven mellett, azután, hogy az erővel túszul ejtette. Sajnálatból, szerelemből, esetleg mert vonzódik a veszélyhez, és ezzel együtt a veszélyes emberekhez, nem igazán derül ki, valószínűleg mindezek keveréke. De ami biztos, az az, hogy Veronika Lake nagyon szexis, és a kamera is nagyon szereti. De ha mindez nem lenne elég, akkor hallgassuk meg a mélyen búgó hangját, ami talán a legszexisebb „alkatrésze”. (Nehogy szinkronizálva nézzük!) Szinte irigyeljük Ravent, még akkor is, amikor már tudjuk, hogy meg fog halni, csak azért mert kap egy puszit Veronica Laketől. Nem véletlenül olvad meg még a jéghideg Raven sem.

Laird Cregar is remek a nyálkás és gyáva Gates szerepében, akinek nem a cicák, hanem a mentolos csokoládé szopogatása a mániája, miközben gyilkosságokra ad parancsot. Ő is nagyszerű volt az unszimpatikus fickó szerepében.

Robert Preston a nyomozó és Ellen vőlegénye szerepében hozzájuk képest jelentéktelennek tűnik, amihez nyilván az is hozzájárult, hogy a forgatókönyv átírása után karaktere harmadlagos fontosságúvá vált, de igazából nem is vagyunk rá annyira kíváncsiak, mint Veronia Lake és Alan Ladd párosára.

Habár a film minden innovativitása és filmtörténeti jelentősége ellenére sem tartozik a klasszikus noirok közé, ugyanakkor mégiscsak egy remek atmoszférájú és fényképezésű film kiváló főszereplőkkel, amelynek rendezője nagyszerű érzékkel érzett rá a film legnagyobb erejére: Alan Ladd és Veronica Lake párosára. Mindenképpen érdemes megnézni.

Értékelés: 8/10

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr737244321

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.