A Paradine-ügy Alfred Hitchcock tárgyalótermi drámája, amit bár az USA-ban forgatott, a története Angliában játszódik. A film nem tartozik a híres rendező legjobbjai közé, amit ráadásul a közönség sem tartott túl sokra. A film bukása végül Hitchcock és David O. Selznick producer együttműködésének is véget vetett, pedig korábban olyan sikerres filmek születtek párosuknak köszönhetően, mint a Rebecca vagy a Spellbound.

Sikeres angol ügyvéd Anthony Keane (Gregory Peck) elvállalja Mrs. Maddalena Paradine (Alida Valli) védelmét, akit azzal vádolnak, hogy megölte vak, nyugalomba vonult katona férjét. Keane szinte azonnal beleszeret a nőbe, ami miatt nem csak a házassága, de a karrierje is veszélybe kerül. Keane felesége Gay (Ann Todd) látja férje rajongását Mrs. Paradine iránt, és annak ellenére, hogy Kenae felajánlja, hogy átadja másnak az ügyet, Gay rábeszéli, hogy mégis csak folytassa Mrs. Paradine védelmét. Gay ezt azért teszi, mert tudja, hogy ha a nőt kivégeznék, akkor érzelmileg egy életre elveszítené férjét. Úgy gondolja, hogy csak akkor tudja visszanyerni férje szeretetét és odaadását, ha fel tudja mentetni Mrs. Paradine-t. Keane az ügy folyamán Paradine ezredes titokzatos inasára André Latour-re (Louis Jourdan) kezd fókuszálni, akiben megfelelő bűnbakot lát, és megpróbálja a gyanút a férfire terelni, azonban a stratégiája nem bizonyul sikeresnek...A film bukása nagyrészt annak volt köszönhető, hogy Alfred Hitchcock és a producer David O. Selznick között megromlott a kapcsolat, és akik szinte semmiben sem értettek egyet a film készítése folyamán. Selznicknek, aki eredetileg Hollywoodba vitte Hitchcockot, nem tetszett, hogy a rendező nagyon sok jelenetet újraforgatott, amivel nagyban átlépte az eredetileg tervezett budgetet, másrészről pedig nagyobb szerepet akart a melodramatikus szerelmi szálaknak adni. Hitchcocknak pedig nem tetszett Selznick színészválasztása, aki Gregory Pecket erőltette főszereplőnek, és a rendező inkább a rejtélyre és a feszültségre szerette volna a hangsúlyt tenni. A film végül minden szempontból csalódás lett, ami elherdált egy ígéretesnek és izgalmas ígérkező történetet. Ebben a tárgyalótermi drámában ugyanis nem a bírósági jelenetekben van a legtöbb dráma, hanem a szerelmi szálakban, amelyek azonban inkább melodramatikusak, semmint feszültek vagy izgalmasak. Jellemző, hogy amikor egy nagy nevű rendező egy-egy filmje megbukik, akkor az utókor hajlamos a hollywoodi stúdiórendszert és annak urait hibáztatni, ami alól nem kivétel a The Paradine Case sem. Ez esetben ugyanis általában David O. Selznicket teszik meg bűnbaknak, aki beleszólt a szereplőválasztásba, a forgatókönyvbe és a vágásba is, és Hitchcock eredeti majdnem három órás filmjéből végül kihozott egy nézőkompatibilisebb másfél órás változatot. Mivel azonban Hitchcock eredeti verziója eltűnt vagy megsemmisült, ezért nem lehet tudni, hogy milyen lett volna a hitchcocki változat, ezért nem igazságos a film minden hibáját Selznickre kenni, már csak azért sem, mert a Paradine Case-ből szerintem elég másfél óra is.

A film összetevői első ránézésre egyáltalán nem tűnnek rossznak, sőt. Minden összetevő meg van ahhoz, hogy egy jó hitchkocki dráma vagy akár melodráma készüljön belőlük. Remek színészek, Gregory Peck mellett a filmben szerepel Charles Laughton, Ethel Barrymore és Leo G. Carroll is (aki 6 Hitchcock filmben játszott). A forgatókönyvíró Alma Reville – Hitchcock felesége -, pedig a rendező számtalan filmjében működött közre, amelyek közül nyolcnak írta a forgatókönyvét. Az Oscar-díjas zeneszerző Franz Waxman is töbször dolgozott már Hitchcockkal, például az egyik leghíresebb filmjében a Rear Windowban is, és a szintén Oscar-díjas operatőr Lee Garmes sem volt éppen egy tehetségtelen kezdő ekkor a szakmában. Mi volt hát a hiba?Mivel nem tudjuk, hogy milyen jeleneteket vágtak ki, vagy forgattak újat, ezért csak az elkészült filmet tudjuk elemezni, összehasonlítási lehetőség nélkül.

A forgatókönyvet eredetileg Alma Reville és Hitchcock írta, azonban abba mások is belenyúltak, többek között Selznick és Ben Hecht is. A történetben van néhány fontos, ugyanakkor nem egészen jól és meggyőzően felépített rész. Ide tartozik néhány fontos karakter motivációinak hihetősége, hitelessége és annak felépítése.

Keane, aki boldog és szeretetteljes házasságban él, szinte azonnal beleszeret ügyfelébe, aki erre nem igazán ad okot. Persze Mrs. Paradine csinos és szexis nő, ugyanakkor a személyisége vonzónak nem nevezhető, hiszen szinte az egész film alatt hideg és távolságtartó. A film másik fontos női karaktere, a feleség motivációja sem hihető és megfelelően alátámasztott. Nem hiszem, hogy létezik olyan feleség ezen a világon akár most, akár hetven éve, aki ennyire megértő és megbocsátó lett volna hasonló szituációban.

A filmben vannak olyan mellékkarakterek, akik érdekesek ugyan, de az ő jelenlétük és szerepük célja nem igazán derül ki. Mintha nem is ehhez a filmhez tartoznának. Ilyen Horfield bíró és felesége kapcsolata, akiket Charles Laughton és Ethel Barrymore egészen kiválóan játszanak, azonban kérdés, hogy mi a jelentőségük ebben a filmben, hiszen sem a történetvezetéshez, sem a főszereplők személyiségéhez, motivációikhoz nem járulnak hozzá. Laughton egy kéjenc bírót játszik, aki zaklatja Gay Keanet, és közben megalázza a saját feleségét, azonban ez valójában semmi fontossággal nem bír a filmben. Persze be lehetett volna ezt építeni a sztoriba úgy, hogy a bíró esetleg rosszindulatú lesz Keane-nel a tárgyaláson, de igazából ez sem történik meg.A történetvezetés lineáris, ami nekem nem tűnt túl jónak, mert nagyon hiányzott a flashback egy olyan filmben, amiben a gyilkosság után kezdődik a történet, és amelyek között eltelt már valamennyi idő. Kezdetben nagyon keveset tud a néző, azonban amikor Keane elkezd dolgozni az ügyön, egyre több, addig rejtett dolog bukkan elő, és ekkor szerintem visszapillantásokkal fel lehetett volna kicsit dobni a filmet.

Alfred Hitchcock rendező nagyon mérges volt Selznick változtatásai miatt, mert ő is érezte, hogy túl sokat foglalkozik a film tulajdonképpen lényegtelen dolgokkal, ahelyett, hogy a feszültség építésére koncentrálna – ami Hitchcock legnagyobb erőssége volt -, ugyanis ebben a filmben az sem mondható igazán jónak. Persze emiatt nem feltétlenül a forgatókönyvet kell hibáztatni, hanem inkább a rendezést, azonban nem tudhatjuk, hogy milyen volt az a bizonyos első verzió. A történet rejtély része kezdetben elég érdekesnek és izgalmasnak ígérkezik, azonban ezt most nem sikerült fokozni a film előrehaladásával. A Paradine Case érzelmileg sem hatásos, ugyanis nem tudja a nézőt emocionálisan bevonni, aki így nem igazán kerül a film hatása alá. Van persze némi feszültség a bírósági tárgyalásokon, és a főszereplők szerelmi háromszöge sem teljesen érdektelen, hiszen látjuk (csak nem értjük) Keane egyre növekvő vágyát, amiről az is sejthető és érzékelhető, hogy jó vége nem lehet, azonban ez mégsem Hitchcock szintje. Ez a szerelmi háromszög ugyanis inkább csak egy sima melodrámának tűnik, semmint a feszültség építés eszközének. A film legfontosabb kérdése és rejtélye, hogy Mrs. Paradine egy számító és hideg gyilkos vagy egy ártatlanul vádolt nő pedig már nem is tűnik túl fontosnak a film végén, illetve csak annyiban, hogy ez milyen hatással van a Keane házaspár jövőjére nézve. Ugyanakkor mégis csak az utolsó bíróságon játszódó jelenet a film egyik legerősebb része, amiben Hitchcock próbált minden apró dolgot elkapni, hogy a feszültséget növelni tudja.

Alfred Hitchcock cameo feltűnése a 38. percben:A film üteme lassú, ami önmagában nem lenne probléma, hiszen számos viszonylag lassú ütemű Hitchcock film (pl Rear Window) vált mégis remekművé, ami lassú felépítése ellenére sem vesztette el egy pillanatra sem a néző figyelmét, azonban itt igen, mivel a film végén kiderül, hogy nem igazán épített fel semmit közben.

A film fényképezése néhány jelenetben egészen jónak (és noirosnak) tűnik, főleg a börtönös jelenetekben. Lee Garmes operatőr Mrs. Paradine cellájának sötétebb és árnyékosabb megvilágításával és a Keane házaspár világos lakásának belsejével is érzékelteti a köztük lévő különbséget.

A filmben változó minőségű színészi játékot láthatunk, a főszereplők tűntek halványabbaknak, míg a mellékszereplőket alakító színészek remek játékot produkáltak. Hitchcock Selznicket vádolta a film sikertelenségével nemcsak a forgatókönyv és a film megvágása, de a színészválasztások miatt is.

Az ügyfelébe beleszerető és egyre elszántabb ügyvédet Gregory Peck játssza, akinek ez a szerep nem tartozik a legjobb alakításai közé. Hitchcock eredetileg Lawrence Oliviert szerette volna, azonban Selznick ragaszkodott Peckhez. Nem tudhatjuk biztosan, hogy Lawrence Olivier jobb alakítást nyújtott volna, de az biztos, hogy testhezállóbb lett volna számára az angol felsőbb körökhöz tartozó Keane karaktere. Mindenesetre Peck minden próbálkozása ellenére Keane karaktere elég lagymatag és unalmas lett, pedig Kenae a szívével és nem az eszével dolgozó ügyvéd, aki igaz, hogy angol, de mégiscsak egy olyan karakter, aki egy kérdése erkölcsű nő varázsa alá kerül.

Női főszereplőnek sem Alida Valli volt az első számú jelölt, hanem Ingrid Bergman, aki végül nem tudta elfogadni a szerepet. Alida Valli Peckhez hasonlóan nem volt kifejezetten rossz, de talán más színésznő többet ki tudott volna hozni karakteréből, akit Valli leginkább csak egy hideg nőnek mutatott. Mrs. Paradine egy femme fatale-szerű titokzatos és rejtélyes nő, aki nem mutat túl nagy együttműködési hajlandóságot még az ügyvédjével sem . Ő erkölcsileg megkérdőjelezhető múlttal rendelkezik, egy olyan szegény nő, aki társadalmilag feljebb vágyott, és amit meg is valósított a házassága révén.Ráadásul a két főszereplő között sincs túl nagy szikrázás vagy összhang, alakításukkal együtt párosuk is feledhető.

André Latour, az inas szerepében Louis Jourdan francia színészt láthatjuk, akinek szavai és viselkedése egymásnak állandóan ellentmond. Jourdannek sem volt éppen testhezállónak nevezhető az alázatos szolga szerepe.

Ann Todd alakítja Keane megértő és férjét imádó kedves feleségét, akit egyre inkább elhanyagol ügyfele miatt. Bár Gay egyre gyanakvóbb férjével szemben, azonban ez nem képes egy Hitchcok filmnek megfelelő szintű feszültséget teremteni, ami azonban nem a színésznő hibája volt.

Ethel Barrymoret Oscar-díjra jelölték a kéjenc bíró megalázott feleségének szerepéért, akit azonban nem sokat sokat látunk a filmben, és karakterének jelentősége is megkérdőjelezhető. Ettől függetlenül ő és Charles Laughton mégis kiváló volt, ami elmondható Leo G. Carrollról is.

A Paradine Case nem éri el Alfred Hitchcock (általában) magas szintjét, még ha a film egyes jeleneteiben látható és érzékelhető is az ő keze munkája. Ennek ellenére a Paradine-ügy csak egy közepes és átlagos film lett, ami nagy valószínűséggel teljesen a feledés homályába veszett volna, ha nem Hitchcock neve kapcsolódna hozzá. Az eredeti verzió hiányában nem tudható, hogy minek vagy kinek köszönhető, hogy az ígéretesnek induló filmből végül egy közepes tárgyalótermi melodráma lett, de ez ma már nem is igazán fontos.

Értékelés: 6/10

Keane és Mrs. Paradine egyik börtönben zajló beszélgetése: