Time Goes By

Farkasokkal Táncoló (Dances with Wolves) 1990

2015. március 30. 08:46 - Time Goes By

Ez a 12 Oscar-jelöléséből hetet megnyerő epikus western film az 1990-es év egyik legnagyobb sikere volt, ami a harmadik legnagyobb bevételi eredményt produkálta megjelenése évében. A Farkasokkal táncolót nem véletlenül köti mindenki Kevin Costner nevéhez, hiszen ő rendezte, a főszerepet játszotta és a produceri teendőket is ellátta, ami után egy rövid időre Hollywood egyik legnagyobb sztárjává vált. A film megújította, és egy időre újra népszerűvé tette az eddigre már kihalófélben lévő western műfaját.

John Dunbar hadnagyot (Kevin Costner) az amerikai polgárháborúban hősiességének köszönhetően kitüntetik és azt a lehetőséget kapja, hogy kívánságára oda helyezik, ahova akarja. Dunbar a nyugati határvidéket választja azért, hogy láthassa az érintetlen vadnyugatot, mielőtt az végleg eltűnik. Amikor megérkezik az indiánok által lakott vidék határvonalára, a legnyugatibb helyőrségbe, Fort Sedgwickbe, azt teljesen kihaltan találja. Az elhagyott és lepusztult helyőrséget felújítja, megjavítja, miközben állandóan a környéket figyeli és várja az erősítést. Nem tudhatja, hogy hiába vár rájuk, hiszen felettese, aki a helyőrségbe helyezte öngyilkos lett, és a fehér telepest, aki a helyőrségbe vitte, a hazafelé útján Pauni indiánok megölik. Teljesen izoláltan él, mindössze két barátja van: okos és hűséges lova Cisco, és egy kíváncsi farkas Two Socks, akivel szép lassan összebarátkozik. Nem sokat kell várnia arra, hogy ő is indiánokkal találkozzon: Kicking Bird (Graham Greene), a Sziúk varázslója az elhagyottnak hitt helyőrségben összefut Dunbarral, és nehéz megmondani, hogy melyikük rémül meg jobban a másiktól. Kíváncsiságuk azonban egy idő után erősebbnek bizonyul a félelmeiknél, és egy idő után összebarátkoznak, amit azonban nem minden sziú figyel barátságosan, különös tekintettel a harcias Wind In His Hair-re (Phehírj Othate). A kezdeti kommunikációs nehézségeket Kicking Bird fogadott lánya Stands With a Fist (Mary McDonnell) - akinek fehér telepes szüleit még kiskorában megöltek a Pauni indiánok -, segítségével végül megoldják. Dunbar egyre több időt tölt az indiánok között, ahol aztán bölényvadászat és egy Paunik elleni csata részesévé is válik. Végül teljesen beilleszkedik a törzsbe, főleg miután indián szokások szerint feleségül veszi Stands With a Fistet, de még utoljára ellátogat az erődbe, hogy magához vegye naplóját. Fort Sedgwickbe időközben megérkezett a „várva várt” erősítés, azonban a hadsereg árulóként tekint Dunbarra...A Dances With Wolves az amerikai préri és az ott élő indiánok életének romantikáját és tragédiáját eleveníti fel, amit minden szentimentalizmusa ellenére sokkal realisztikusabban ábrázol, mint bármelyik addig készült western film, különös tekintettel azokra, amelyekben indiánok is szerepeltek. Kevin Costner hatalmas kihívásokkal szembesült a film készítésekor az amerikai őslakos indiánok ábrázolásának kérdésében, amelyet azonban remekül megoldott. Úgy sikerült emberivé tennie az indiánokat és életformájukat, hogy nem esett a fordított sztereotípiák csapdájába, miszerint minden fehér rossz és minden indián jó. A film humanizmusa a kritikusokat és a nézőket is megérintette és kielégítette, ami ráadásul egy olyan korszakban született, amikorra a western filmek divatja már réges-régen kiment a divatból, és az akciódús, ugyanakkor felszínes blockbusterek számíthattak csak akkora sikerre, mint amit végül a Farkasokkal Ttáncoló elért. Ez a film volt nagyon sokáig az egyik legnagyobb kedvencem, amihez persze nagymértékben hozzájárult a gyerekkor utáni nosztalgia is, ugyanis az én generációm még Karl May könyvein nőtt fel, és imádtunk indiánosdit játszani. (Aztán az indiánok a cowboyok ellen típusú csatáink néha összekeveredtek az németek az oroszok elleni háborús játékainkkal, így nem egyszer előfordult, hogy indiánok oroszokat skalpoltak.) Manapság már nem ilyen szemmel nézem a filmet, de kétségtelenül befolyásol.

A film alapvető mondanivalója az eltérő kultúrák szükségszerű összeütközése, amelyek során az egyik általában visszavonhatatlanul eltűnik a történelem ködében. A Farkasokkal Táncoló látja ezt a szükségszerűséget a két kultúra, életmód inkompatibilitása miatt, és megoszlanak a vélemények arról, hogy a film tartalmazza-e azt az illúziót, hogy történhetett volna ez másként is. Szerintem inkább csak szomorú az egyik eltűnése miatt, és mintha ennek az eltűnt kultúrának állítana egy szimpatikus emléket. Ugyanakkor az a tény, hogy Dunbar indiánná válik, és megtagadja saját kultúráját, egyesek szerint azt is jelenti, hogy kétségbe vonja az Egyesült Államok nyugati terjeszkedésének szükségességét, aminek direkt és szükségszerű következménye volt az indián őslakosság kultúrájának és életmódjának megszűnése. Bár a film idealizmusába és az ebből fakadó naivitásába illeszkedhetne ez a gondolatmenet, de szerintem ez kicsit erőltetett, A Farkasokkal Táncoló inkább csak egy nagyon erős kritika, és azt akarja bemutatni, hogy valamivel szegényebb lett a világ, mint minden egyes kultúra eltűnésével.Minden egyensúlyozás ellenére filmben egyértelműen és alapvetően az indiánok a szimpatikusabbak, hiszen több pozitív indián karakter szerepel benne számszerűen és arányaiban is, mint fehér, ugyanakkor mégiscsak sikerült elkerülni azt, hogy az indiánok az abszolút hősök, míg a fehérek egytől egyig gonoszak, annak ellenére, hogy a fehér katonák többsége rosszindulatú és primitív ember, akik nem tudnak olvasni, és Dunbar naplójának papírlapjaival törlik ki a seggüket, míg az indiánok becsületesek és bátor harcosok, akik harmonikusan együtt élnek a természettel. Ugyanakkor a főhős, aki a legnyitottabb karakter mégiscsak a fehér amerikai katona, John Dunbar.

A filmben a katonák primitívségét ellensúlyozza Elgin hadnagy karaktere is, aki a katonák között messze kimagaslik intelligenciájával, lelkiismeretével, aki a korábbi Dunbarhoz hasonlóan őrlődik a kötelessége és aközött, hogy tudja, hogy nem helyes, amit tesz. Az indiánok azonban őt is megölik a seggkitörlős primitívvel együtt, pedig nagy valószínűséggel Elgin hadnagynak Dunbaréhoz hasonlóan alakult volna a kapcsolata a sziúkkal, ha ő érkezik Fort Sedgwickbe egyedül, de az indiánok sem tudnak vagy akarnak néhány esetben különbséget tenni ember és ember között. Az indiánok is tudnak vitatkozni, előítéletesek lenni, és őket is el tudja ragadni a vak düh és gyűlölet.

A telepesek és a hadsereg erőszakos előrenyomulása nem csak életterületüktől fosztja meg az indiánokat, de életmódjuk folytatásának lehetőségétől is. A fehér hódítók mindent – nemcsak konkrétan az indiánokat – de az állatokat és a természetet, ha úgy tetszik a préri ökológiai egyensúlyát sem tisztelik, és mindent elpusztítanak maguk körül, ha másból nem, hát szórakozásból. Ezt szimbolizálja a filmben Dunbar lovának és farkasának lelövése.

A természet megerőszakolása nem köthető a politikához, vagy a hadseregek természetéhez, hanem sokkal inkább az amerikai fehér telepesek szűk látókörű természetbe való beavatkozásához, aminek egyik része volt a bölények lemészárolása a bundájukért. Ugyanakkor az indiánok kegyetlenségét is bemutatja, amikor ezért megkínozzák, megskalpolják, és megölik a fehér vadászokat, amivel a keresztény Dunbar nem tud azonosulni.   Mindezek ellenére lehet a filmet kissé naivnak nevezni, és bármennyire is próbálkozik a sztereotípiák elkerülésével, mégis azzá válik bizonyos fokig, aminek a legfőbb oka – és talán az egyetlen valóban jogos kritika - , hogy nem a karakterek összetettségével próbálja oszlatni a sztereotípiákat, hanem a két indián törzs (sziú és pauni) között osztja szét a pozitív és negatív sztereotípiákat. Szerencsésebb lett volna, ha mindkettő kicsit árnyaltabb és a szürke különböző fokán állnak.

Indián szervezetek is leginkább a pauni indiánok karakterei miatt kritizálták a filmet, akik a Farkasokkal táncolóban a rossz indiánok – és akik valóban olyanok, mint az indiánokról elterjedt negatív sztereotípiák. Kegyetlen gyilkosok és tolvajok. Ennek az volt az egyetlen oka, hogy a paunikkal akarta Costner a sziúk szimpatikusságát ellensúlyozni, és velük akarta elkerülni azt a csapdát, hogy az indiánok és mentalitásuk, életmódjuk csak pozitív színezetet kapjon.

A film történelmi hitelességén azonban itt mégis csorba esik, hiszen az látható, hogy a pauni volt az erőszakos és agresszív törzs, aki állandóan fenyegette és támadta a sziúkat, miközben a valóságban ez pont fordítva történt. A sziúk az egyik legnagyobb indián törzs volt, különböző altörzsekkel, mint dakota, lakota, sosón stb, míg a jámborabb paunik sokkal kevesebben voltak, és általában ők voltak azok, akiknek el kellett szenvedniük a sziúk harciasságát. A film készítőit azonban nem a történelemhamisítási szándék vezette, hanem olyan egyszerű ok, hogy a törzs nagysága miatt manapság is (relatíve) sokan beszélik a lakota sziú nyelvet, míg a paunit nem, emiatt nem találtak volna elegendő, a nyelvet még beszélő embert, ugyanis a film dialógusainak nagy része nem angol, hanem lakota sziú nyelven hallható, angol feliratozással. Kevin Costner itt is nagy bátorságról tett tanúbizonyságot, hiszen amennyire imádják sajnos a magyarok a szinkronizált filmeket, úgy az amerikaiak is legalább ennyire utálnak olvasni és nyelveket tanulni, és nagy valószínűséggel meg sem néznek egy nem angolul beszélő filmet. Szerencsére Hollywood félelmei alaptalannak bizonyultak ez esetben.A film feszültségépítése is kiváló. Dunbarnak - akit egyre jobban lenyűgöz a sziúk egyszerű, természetes és őszinte élete – is szembesülnie kell a kultúrák összeütközésével. Dunbar tudja és tisztában van azzal már a film elején, hogy az indiánoknak esélyük sincs arra, hogy életmódjuk fennmaradhasson, azonban ez ekkor még csak annyiban érdekli, hogy gyorsan meg akarja nézni a Prérit a maga természetességében, mielőtt a fehér ember benépesíti a vidéket és városokat húznak fel. Az indiánokra nem sok gondolatot veszteget, bár érdeklődik az őt a helyőrségbe szállító fehér telepesnél utánuk, de elhiszi neki, hogy veszélyes és vad tolvajbanda. Aztán a következő jelenetben ezt telepest valóban megölik és kirabolják a pauni indiánok, ami által úgy tűnik, hogy az elég közönségesnek és egyszerűnek tűnő férfinek igaza volt az indiánokkal kapcsolatban. Aztán persze jönnek majd a sziúk, azon belül is elsősorban a kíváncsi és nyitott Kicking Bird, valamint a bölcs és nyugodt Ten Bears és ez a véleményünk Dunbar átalakulásával együtt árnyaltabbá válik, miközben Dunbarnak egyre nagyobb lelkiismeret-furdalása lesz saját kultúrája és legfőképpen annak erőszakos terjeszkedése miatt. Dunbar akkor válik igazán indiánná, amikor elmondja titkát - ami ekkorra már félelemmé változott benne - Kicking Birdnek, hogy a fehérek terjeszkedése bizony a végüket fogja jelenteni.

A film forgatókönyvét Michael Blake írta saját regényéből, aminek alapvetően nagyon egyszerű a története, ugyanakkor remekül felépített. A sztori leginkább John Dunbar körül forog, láthatjuk, ahogy legyőzi a hallomásokon alapuló előítéleteit, és felfedezi, hogy a sziúk nem holmi tolvajnépség, hanem családszerető és barátságos emberek, akikhez egyre közelebb érzi magát, beilleszkedik közéjük, azonban végül mégis el kell hagynia őket. Ahogy Dunbar megismeri az indiánokat és egyre többre értékeli őket, úgy az indiánok is ugyanezen a folyamaton mennek keresztül, akiknek végül a fehér katona elnyeri a tiszteletüket és szeretetüket. Persze a film nem nélkülözi a romantikus szálat sem, amiben Dunbar és a már indiánná vált, de eredetileg fehér Álló Ököl kapcsolatának alakulását és szerelmét láthatjuk. Az ő kapcsolatuk felfogható Dunbar és a sziúk közötti kapcsolat párhuzamának is, ami szintén félelemmel, bizalmatlansággal kezdődik, majd szerelemmel végződik.Sem a forgatókönyv, sem a film nem siet el semmit. Mindkettő építkezése lassú, ugyanakkor a 4 órás játékidő ellenére sem válik unalmassá egy percre sem. Ez annak is köszönhető, hogy Dunbar és az indiánok közötti kapcsolat különböző stáció nem különösebben meglepőek, hanem logikusan és kiszámíthatóak, ugyanakkor teljesen el tudunk merülni a lassú történésekben, amelyek sebessége realisztikusan lassú és hihető, ellentétben egy pörgősebb két órás akció filmmel. A film ütemének köszönhetően nemcsak láthatjuk, de át is érezhetjük a még meg nem hódított Prériből áramló természetes harmóniát, szépséget.

Persze mindezek ellenére egy western filmről van szó, ezért a Farkasokkal táncoló is tartalmazza a műfajban megszokott akciójeleneteket és elemeket, mint a bölényvadászat, indián csata, verekedés, némi lövöldözés. A Farkasokkal Táncoló erősségei közé tartozik az (is), hogy ezeket a jeleneteket is sikerült egyedivé, különlegessé – mintha nem is western film jelenetek lennének – ugyanakkor mégis nagyon látványossá tenni. Ilyen például az a jelenet, amikor a paunik megtámadják a sziúk faluját. Az indián csata egyrészről megszokott, sőt szinte elvárt jelenet egy indiános vadnyugati filmben, ugyanakkor mégsem klisészerű, köszönhetően annak, hogy ez ebben a filmben nem a hősiességről, hanem a túlélésről szól, ami a mindennapok része.

Ráadásul ezek a jelenetek, (mint például a bölényvadászat) úgy lettek meghatározó részei a filmnek, hogy nem ezeken van a hangsúly, nem nyomják el a lényeget és mondanivalót, az egymás megismerését és barátkozást, és némelyik akciójelenet félelmetes gyorsasága sem változtatja meg a filmet alapvetően meghatározó lassú ütemet. Az akciójelenet további erősségei, hogy némelyik nagyszerűen keveredik némi komédiával is, ami első hallásra szokatlannak tűnhet egy, amúgy nem western komédia műfajába tartozó vadnyugati filmnél, ugyanakkor mégis teljesen természetesnek hatnak és nem érezzük erőltetettnek őket. Ilyen például Dunbar és Kicking Bird első találkozása, ami a poszt végén lévő videóban látható.

A film egyébként gyönyörűen fényképezett, aminek operatőre Dean Semler (A Vadnyugat fiai, Apocalyptico) volt. Látványos felvételeket láthatunk a nyílt és hatalmas kiterjedésű Prériről, amivel érzékeltetni tudja annak harmonikusságát, természetességét és nyitottságát. A film leglátványosabb jelenete a bölényvadászat, amihez 3500 bölényt szereztek be, és ebben a jelenetben elképesztően jól tudja érzékeltetni a bölényeken keresztül a természet súlyát, erejét, amit semmilyen CGI-vel nem lehet utánozni. A fényképezésre jellemző a grandiozitás, amivel párhuzamosan Costnerre fókuszál.

A zenéért John Barry Oscar-díjat nyert, ami remekül illeszkedik a film grandiozitásához és epikus jellegéhez, ugyanakkor még sem giccses.

A Farkasokkal Táncoló kosztümtervezője, Elsa Zamparelli és a díszlettervező, Jeff Beecroft is remek munkát végzett, minden nagyon autentikus és látványos.

A karakterek - bár nem túl összetettek -, de mégsem nevezhetőek felszínesnek.A főszereplő Kevin Costner először John Dunbar, majd a későbbiekben Farkasokkal Táncoló karakterében egy nagyon emberi hős, akitől egyáltalán nem áll távol a félelem, még a lába is megremeg, amikor először lát egy indiánt. Dunbar az a típusú hős, aki idővel minden negatív tulajdonságát le tudja győzni magában, és ki tud állni magáért, és ezáltal azért is, amiben hisz. John Dunbar egy olyan ember, aki próbálja az őt körülvevő világot megérteni. Nem egy harsány hős, hanem inkább egy csendes megfigyelő, akinek magányosságát és átalakulását ugyanolyan érdeklődéssel, kíváncsian és szimpátiával követjük, ahogy ő az indiánokhoz viszonyul. Dunbar humanizmusa azonban veszélyes is lehet, amivel a filmben szeretett és megszelídített farkasa halálát is okozza. A farkast ugyanis úgy tudják lelőni, hogy az túlságosan is megbízik az emberekben Dunbar szelídítése után, ami miatt a film – annak minden naivitása és humanizmusa ellenére – azt sugallja, hogy korántsem kell mindenkihez közel kerülni. John Dunbar tökéletes szerep volt a Kevin Costnernek, amiben a későbbiekben már sokat kritizált és cikizett (jó néhány esetben teljes joggal) színész élete egyik legjobbját hozza, alapvetően egyszerű játékával. Persze Dunbar karakterét nem nehéz eljátszani, de ez nem von le semmit Kevin Costner alakításából.

Mary McDonnell játssza Álló Öklöt, Dunbar szerelmét, az indiánok által felnevelt fehér nőt. Karakterét megfelelő mennyiségű és minőségű idegességgel alakítja, aminek a kezdeti oka az a félelme, hogy a fehérek visszaviszik a sziúktól, ha rátalálnak. A későbbiekben pedig már a bimbózó szerelem okoz némi idegeskedést Álló Ököl viselkedésében. Karakterének lényege Dunbar és a sziúk közötti híd megteremtése, nemcsak a nyelvi problémák, miatt, hanem egyfajta példát állít Dunbar elé, hogy lehet fehérként indiánná válni. Jó választás volt Mary McDonnell, sokkal hitelesebb és természetesebb volt karakterében, mintha valami fiatal szépségnek adták volna karakterét, ráadásul Costnerrel is jó párost alkotott. (A férjét gyászoló jelenetét kicsit túljátszotta, de ennyi még belefért.)

Rajtuk kívül is számos remek alakítást láthatunk a filmben, főként indián színészek által.Graham Greene-t láthatjuk Kicking Bird, a sziúk intelligens és nyitott varázslója szerepében. Nem véletlen, hogy Kicking Bird és John Dunbar olyan jó barátok lettek, hiszen nagyon sok mindenben hasonlítanak ők egymásra. Mindketten csendes megfigyelők, akik persze fizikai bátorságot is tudnak mutatni, ha kell, de alapvetően inkább a kíváncsiság és az állandó gondolkodás működteti őket. Kicking Bird érzi és sejti, hogy Dunbarnek információja van az indiánok jövőjét illetően, és kezdetben ezért akar annyira kommunikálni a fehérrel, ami azonban később őszinte barátsággá alakul. Kicking Birdnek Dunbarrel való ismerkedésének kezdeti szakaszában jó pár remek, akár megmosolyogtató jelenete van Costnerrel. Rodney Grant játssza Szélfútta Hajat, aki a sziúk legfélelmetesebb, legintenzívebb és legforrófejűbb harcosa, aki kezdetben a legelőítéletesebb és leggyűlölködőbb a fehér emberrel szemben. Ő reprezentálja az indiánok keménységét és fizikai erejét, szemben az intellektuálisabb Kicking Birddel.

Kevin Costner első rendezésekor elkészítette legjobb filmjét, ami egyben a hollywoodi western filmek egyik jelentős mérföldkövévé is vált időközben. Mindenkinek ajánlom, aki szereti a hosszabb (4 óra) és lassabb ütemű epikus filmeket, mert ez az egyik legjobb és leglátványosabb köztük.

Értékelés: 10/10

John Dunbar és Kicking Bird első találkozása:

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr777289065

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Killary Fucking Clingon 2015.03.31. 14:00:40

Az utlsó nagy mozik egyike. Igazi epikus mű. Gyönyörű fényképezés, rendezés. Hibátlan. Érdemes a werkfilmet végignézni amit a special editionhoz adtak. A legapróbb részletekig minden benne van.
Valóban kihagyhatatlan film a MOZI szerelmeseinek.

Balt 2015.03.31. 16:09:05

Egyetértek, jó kritika, kösz!

Jó ég, már 25 éve...?!