Time Goes By

A palást (The Robe) 1953

2015. április 05. 09:44 - Time Goes By

A palást egy 1953-as epikus bibliai film, amit öt Oscar-díjra jelöltek és amiből kettőt meg is nyert. Az első úgynevezett szandálos-kardozós ókorban játszódó filmek közé tartozik, amely a Quo Vadisszal egyetemeben megalapozta a későbbi – híresebb és jobban sikerült – többségében vallásos epikus filmek sikereit (Ten Commandments, Ben-Hur, Spartacus stb). A palást híres technikai újításáról is, ugyanis ez volt az elsőnek bemutatott szélesváznú film, amit CinemaScope technikával forgattak, és ami miatt nagyon sok mozi technikai berendezéseit fel kellett újítani. A film akkora közönség és kasszasiker lett, hogy egy darabig még az Elfújta a szél 1939-es rekord bevételeivel is versenyben volt. A Palástot 15 évvel a mozibemutató után átadták különböző tévécsatornáknak, ahol 1967 húsvétján mutatták be először. Az újabb közönségsiker miatt pedig jó ideig a húsvétok jól bevált filmjévé vált az USA-ban. A film Jézus keresztre feszítésével megbízott római katonai parancsnok kereszténnyé válásának folyamatáról szól.

A történet az ókori Rómában, Judeában, Galileában és Capri szigetén játszódik i.sz.. 32 és 38 közötti időszakban. Marcellus Gallio (Richard Burton), egy befolyásos római szenátor (Torin Thatcher) katona fia, aki gyerekkori barátnőjébe Dianába (Jean Simmons) szerelmes, akinek gyámja Tiberius császár (Ernest Thesiger). Diana nem hivatalosan elígérkezett Caligulának (Jay Robinson), a leendő császárnak. Marcellus elköveti azt a hibát, hogy a rabszolgapiacon Caligulára ígérvén megvesz egy görög rabszolgát Demetriust (Victor Mature), mire a mérges Caligula Jeruzsálembe küldi Marcellust, aki így Palesztína tribünje lesz Krisztus tanításainak idejében, majd neki kell irányítania a keresztre feszítést. Részegen szerencsejátékot játszván a többi katonával, megnyeri azt a palástot, amivel Jézust testét halála után letakarták. Ezután Marcellusnak egyre gyakoribb és gyötrőbb rémálmai, téveszméi lesznek, amelyek miatt később visszatér Jeruzsálembe, hogy jobban megismerje Jézus tanításait annak érdekében, hogy megszabaduljon szenvedéseitől, annak ellenére, hogy ekkor még nem hisz Jézus tanításaiban. Végül Rómával dacolva csatlakozik egy keresztény csoporthoz, ami után elkerülhetetlenné válik a végső konfrontáció Caligulával. Az ’50-es évek Amerikájának konzervatív társadalmi közegébe tökéletesen illeszkedik a Palást, amit azonban az utókor már inkább csak technikai újítása miatt tart számon. Ebben az időszakban kezdődött Hollywood és a tévécsatornák versenye a nézőkért, amikor a filmgyár úgy gondolta, hogy olyan filmekkel szerezhetnek versenyelőnyt, amelyek inkább csak a filmvásznon, és nem a tévében néznek ki jól. Ennek megfelelően Henrey Koster rendező inkább látványos, semmint valóban érzelmes, és inkább jámbor, semmint eszes filmet készített, ami  a maga korában egy elég erős bibliai történetnek számított. Az ’50-es évek és a mai vallásos témájú filmek közötti alapvető különbség az, hogy a régiek a keresztény vallást éltették, annak erejét, mindenek felett állóságát és magasztosságát mutatták be, míg a maiak pont ezeket kérdőjelezik meg.

A film forgatókönyvét Gina Kaus, Albert Maltz, Phillip Dunne írták Lloyd C. Douglas tiszteletes története alapján, és ennek megfelelően a film vallásos szála nagyon drámai. A korszak többi vallásos filmjeihez hasonlóan itt sem láthatjuk Jézus arcát, ami a Palástban is a magasztosságot fejezi ki. A Palást történetét Jézus keresztre feszítésének egyedi szempontból való bemutatása különbözteti meg a műfajtársaitól. 

A The Robe azonban, hogy stílusos maradjak, sok sebből vérzik.

A film sok szempontból nem kiegyensúlyozott. Alapvetően érdekesen kezdődik, de aztán nagyon lelassul és attól kezdve, hogy Marcellus elkezdi szökött szolgáját, Demetriust keresni, kifejezetten prédikálóvá válik. Marcellus ekkor mindenféle emberrel találkozik, akik Jézusról és tanításairól beszélnek neki, miközben nem sok minden történik. A filmnek ennek a szakaszában úgy érzi magát a néző, mint aki betévedt egy templomba, de nem ismeri a szertartást, így nem tudja, hogy mikor lesz (már) vége. A film több, mint két órás, amit inkább beszédekkel, semmint akcióval, vagy igazi karakterfejlődéssel töltöttek meg.

A Palást nagy részében Marcellus utazását - fizikai és spirituális értelemben egyaránt – követjük, miközben a keresztényekkel való találkozásokon keresztül maga is azzá válik. A legfontosabb ezek közül természetesen Demetrius, akivel állandóan változik Marcellus kapcsolata. Először gazda és rabszolga kapcsolatban állnak, majd Marcellus felszabadítja Demetriust, aki viszont hálából vele marad, mint a szolgája. Jézus halálakor Demetrius kereszténnyé válik, és egy idő után elege lesz Marcellusból, akit megátkoz a Római Birodalommal együtt. Amikor azonban Marcellus megérinti  a palástot, hirtelen kereszténnyé válik maga is, és innentől kezdve rendeződni kezd a két férfi kapcsolata, majd a végén már egyenrangú felekként, sorstársakként és barátokként tekintenek egymásra. Marcellus spirituális utazásában fontosabb szerepet játszik még egy idősebb názáreti ember és egy nyomorék nő, Miriam is, aki figyelmezteti Marcellust, hogy nem a hatalom a legfontosabb dolog ezen a világon. Diana, Marcellus szerelme is hatással van a férfi életére és sorsára, aki viszonozza a férfi érzéseit, olyannyira, hogy a végén ő is vállalja a mártírhalált a férfi oldalán. A film, de leginkább a vége, kissé giccsesre sikeredett, amiben a rendező nem annyira a mártírhalál borzalmaira, hanem kettejük megdicsőülésére helyezi a hangsúlyt, miközben a mennyországba emelkednek.

Diana karaktere ad némi speciális ízt ennek a sokszor vallásos propagandának is nevezett filmnek. Amikor Marcellus próbálja megtéríteni a nőt a keresztény vallás igazságosságára és jóságára hivatkozva, a nő ellenáll, arra hivatkozván, hogy a világ soha nem volt és nem is lesz olyan, amiről a keresztények beszélnek, és amiről álmodoznak. Ennek ellenére csatlakozik Marcellushoz a mártíromságban, ami sokkal inkább fakad abból, hogy inkább választja szerelme mellett a halált, semmint az őrült Caligula oldalán az életet,  így részéről ez a döntés nem (csak) Jézus szeretetéből vagy a vallás iránti elkötelezettségéből fakad.

A film olyan szempontból is kiegyenlítetlen, hogy miközben nagyon drámai akar lenni, nem igazán tudja érzelmileg megmozgatni a nézőt. Ennek az alapvető oka, hogy a film atmoszférájának megteremtésére nem helyezett túl nagy figyelmet a rendező. Számomra úgy tűnt, mintha mindezeket (az atmoszférát és az érzelmeket) a film nagyon drámai zenéjével akarná megoldani és átadni, ami önmagában nyilván nem elegendő. Sőt néha annyira nagy a kontraszt az érzelmileg üresnek ható film és a végtelenül drámai, helyenként bombasztikus zene között, hogy ez utóbbi már zavaróvá válik. A zeneszerző Alfred Newman mentségére legyen mondva, hogy ez nem az ő hibája, ugyanis zenéje illeszkedik a kor és műfaj stílusába, a hiba a film ürességében van. A kor nézőinek olyannyira bejött Newman zenéje, hogy hatalmas felháborodás kísérte az Oscar-jelölések bejelentését, amikor kiderült, hogy a The Robe zenéjét nem jelölték.Leon Shamroy operatőrnek sem volt egyszerű dolga a film fényképezésével. Shamroy nagyon tapasztalt és tehetséges operatőr volt, a legnagyobbak egyike, akit nem véletlenül jelöltek élete folyamán 18-szor Oscar-díjra. Bár ez a második olyan film volt, amit a szélesvásznú technikával forgattak, de előbb került a mozikba, mint a másik film, de nyilván egy tapasztalt operatőrre várt a feladat, hogy az új technika valóban látványossá tegye ezt az epikus filmet. A CinemaScoope még elég kezdetleges és ebből kifolyólag alkalmazása nagyon nehézkes volt. Forgatáskor úgynevezett Anamorphic lencséket használtak, amelyek lényege az volt, hogy két lencsének egyszerre, egy időben, de külön kellett fókuszálnia, ezért aztán a kamerák mozgatása sokkal nagyobb nehézségekbe ütközött, mint a régi technikánál. Ennek az lett az eredménye, hogy a film nagyon statikus, amiben a jelenetek sokkal hosszabbak, mint a hagyományos kamerával felvett filmekben, és nincsenek benne olyan igazán nagy és látványos tömeg és/vagy akció jelenetek, amelyek nélkül egy epikus film nem is igazán epikus film. Mindenesetre Shamroyt Oscar-díjra jelölték, elismervén technikailag úttörő tevékenységét.

A film két megnyert Oscar-díját a díszletével és kosztümével szerezte, amelyek véleményem szerint valahogy még sem illeszkednek a filmbe. A kosztümök jól néznek ki, azonban mégsem tűnnek autentikusnak azon egyszerű oknál fogva, hogy túl tiszták, túl jól vasaltak, mintha éppen akkor hozták volna őket a patyolatból. Mind emellett még a díszletek is nagyon steril hatást a kosztümök mellett vagy azokkal együtt.

A filmben szereplő színészek megítélése is nagyon vegyes már manapság, de tulajdonképpen a maga korában is erősen megosztotta a kritikusokat. A fiatal Richard Burton Oscar-jelölést kapott Marcellus szerepéért, miközben jó páran arról írtak, hogy mennyire érzéketlenül, fabábúként játszik. Véleményem szerint teljesítménye valahol a kettő között van, hogy Oscar-jelölést nem érdemelt, az egész biztos, ugyanakkor nehéz igazán élettel telin, és mégis hitelesen, meggyőzően játszani egy alapvetően üres epikus filmben. Ekkor alapvetően két veszély leselkedik a színészre: vagy túljátssza szerepét, vagy szürke és üres lesz. Burton tehetségéről tanúskodik, hogy alapvetően elkerülte ezeket a csapdákat, bár vannak mind túljátszott és teátrális, mind üresebb mozdulatai, pillanatai, amikor látszik, hogy nem igazán tudja, hogy mit is kezdjen ezzel a szereppel. Ennek ellenére ő még így is a film erősebb elemeihez sorolható, miközben meg sem közelíti későbbi alakításait.

Jean Simmonsnak sem ez a legjobb filmje vagy játéka, elég szürke és feledhető volt Dianaként.

Victor Mature játszotta Demetriust, a görög szolgát, akinek nagy szerepe volt Marcellus megtérésében. Ő Burtonnel ellentétben inkább hajlamos volt túljátszania szerepét, ugyanakkor ez talán jobban megfelelt  egy látványosnak és drámainak szánt epikus filmben, mint a visszafgóogottság, már csak azért is, mert úgy tűnik, hogy a rendezőnek is inkább ez volt a színészekkel a szándéka. Mindenestre az ’50-es években őt tartották a film legjobbjának, és nem véletlen, hogy a film folytatásának, a Demetrius és a gladiátoroknak már ő a főszereplője.

Jay Robinson alakítja Caligulát, aki talán a legjobb volt a színészek között. Furcsa dolog ez, hiszen Koster rendezőt gyakran emlegetik a színészek rendezőjeként is, és mivel A palástban nagyon sok nagynevű színész játszik, azt lehetne elsőre feltételezni, hogy ezekből a remek színészekből mindent ki tudott hozni a rendező. Nos, a valóság az, hogy Jay Robinson, aki ekkor 22 éves volt és ez volt az első filmszerepe, volt köztük a legszórakoztatóbb és legjobb az őrült Caligulaként. Persze ez azért egy olyan karakter, amit általában kedvelnek a színészek, hiszen könnyen ki lehet tűnni vele. Robinson ki is használta a lehetőséget, és jól elegyítette a szemében látható vadságot a siránkozós hangjával, amelyekkel remekül hozta az egocentrikus és (földi) hatalomtól megrészegedett Caligulát. Ő megadja azt, amire ennek a statikus filmnek szüksége van: egy emlékezetes gazfickó.

A maga korában a The Robe elsőosztályú látványosságnak számított, amit manapság már inkább csak a technikai újítása miatt tartanak számon. A film érzelmileg kissé üres, aminek elsősorban merevsége, statikussága és legfőképpen az atmoszféra hiánya az oka. És bár az epikus filmekre jellemző giccsesség itt meg van, ugyanakkor ez ennél a filmnél nem jár szentimentalizmussal, sőt semmilyen érzelmi hatással. Egy szandálos-kardozós filmbe elkelt volna több látványos akció és tömegjelenet is, amiben szintén nem áll túl jól ez a film. Az Oscar-díjas kosztümjeihez és díszletéhez hasonlóan az egész film túl steril lett.

Értékelés: 1953: 7/10 2015: 4/10

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr517333296

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Liberális Artúr · arturfilm.blog.hu 2018.03.04. 21:40:15

Nem nagyon tudok mit hozzáfűzni. Voltak jobb és rosszabb részei, összességében megint az volt a legfőbb bajom, mint A passiónál, hogy nem érthetjük meg belőle a kereszténységet. Miért volt Marcellusnak lelkiismertfurdalása? Miért vált kereszténnyé? A hogyant látjuk, de a miértet nem.

De azért sok filmen sokkal jobban untam magam, szóval nézhető.

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2018.03.04. 21:43:47

@Liberális Artúr: nem is feltétlenül az unalmasság a probléma, hanem az, hogy a film szinte minden összetevője végtelenül mesterkéltnek hat.