Time Goes By

Szédülés (Vertigo) 1958

2015. április 09. 07:27 - Time Goes By

A Vertigo Hitchcock 2 Oscarra jelölt pszichológiai thrillere, ami a karakterek pszichológiai vizsgálatán túl a technikai újításairól is híressé vált. A film a maga idejében vegyes kritikákat kapott. A közönség egy részének nem tetszett a kettős felépítése, amiben kis túlzással élve két rejtélyes történet látható. Ők inkább az elsőt - a romantikusabbat és rejtélyesebbet - szerették volna bővebben és hosszabban, önálló történetként látni a pszichologizáló második résszel szemben. A Vertigo az idő múlásával egyre nagyobb elismerést kapott, amit az is jelez, hogy az AFI legjobb filmek listáján 1998-ban még „csak” a 61., ugyanakkor 2007-ben már a 9. helyén állt, miközben a legjobb valaha elkészült mystery filmként tartják számon. A történet bonyolult pszichológiai játék egy olyan férfiról, aki beleszeret egy nem létező nőbe, majd a rá hasonlító valóságos nőn éli ki megszállottságát, szenvedélyét és egy kicsit a bosszúját is.

 Ex-nyomozó John "Scottie" Fergusont (James Stewart) régi iskolatársa Gavin Elster (Tom Helmore) felkéri, hogy kövesse feleségét, Madeleinet (Kim Novak), mert a nő egyre zavartabban és furcsábban viselkedik, és egy sok-sok évvel ezelőtt meghalt nő reinkarnációjának gondolja magát. Scottienak tériszonya miatt kellett a rendőrség kötelékéből kilépnie, ami miatt cselekvőképtelenné válik nagy magasságban. A férfi követi Madeleinet mindenhova, egyszer az életét is megmenti, amikor öngyilkosságot akar elkövetni. Scottie beleszeret a rejtélyes és kissé elvarázsolt asszonyba. Egyik találkozásuk folyamán egy régi templom tornyába megy a nő, ahova Scottie a betegsége miatt nem tudja követni, emiatt azt sem tudja megakadályozni, hogy Madeleine kivesse magát a toronyból. A férfit nagyon megviseli a nő halála, és hónapokig depressziós lesz. Később találkozik Judy Bartonnal, aki Madeleine kiköpött mása. Scottie vele is randizgatni kezd, és mániákusan  a meghalt szerelme képére szeretné formálni. Scottie Madeleine stílusában kezdi Judyt öltöztetni és ugyanolyan frizurát csináltat neki, annak érdekében, hogy minél jobban hasonlítson Madeleine-re...A Szédülést tartják manapság Alfred Hitchcock legjobb filmjének, ami alapvetően inkább egy többrétegű és pszichológiai mélységekkel rendelkező romantikus történet, semmint egy thriller. Ebben a filmben sem  – ahogy ezt már megszokhattuk a rendezőtől – a gyilkosság, a rejtély felgöngyölítése és kiderítése a legfontosabb elem, hanem a főszereplő karakter pszichológiája, motivációi, érzelmei és tettei mozgatórugói, amelyeket Hitchcock látványos és kifejező képekben mutat be.

Hitchcock minden művén otthagyta a kézjegyét, akár a film által érintett témákon, aminek egy része különböző furcsa és perverz emberi viselkedést vizsgálja, akár a technikai jellegű kísérletein keresztül. Sokak szerint Hitchocock a Vertigoban fedi fel leginkább saját személyiségét, pszichéjét, ami által itt adja ki legjobban magát. Hitchcockot furcsa viszony fűzte a nőkhöz, amit manapság leginkább a nőktől való félelmein alapuló nőgyűlöletként lehetne egyszerűen megfogalmazni, ami látható leghíresebb filmjeinek férfi főszereplő karakterein keresztül. Ezek közül is a legszexistább Scottie és általa a Vertigo.

Alfred Hitchcock a filmtörténelem egyik legzsarnokibb és mindent a legapróbb részletekig irányítani akaró rendezője volt, különös tekintettel filmjeinek női karaktereire és az azokat alakító színésznőkre. Hitchcock személyes ízlése és pszichéje nem csak a filmjei témáiban, mondanivalójában, de női karaktereiben is megnyilvánult. Szőkék, csinosak, kissé hidegek, és ami a legfontosabb -  távolságtartóak - voltak. Hitchcock filmjeiben aztán ezek a szőke és távolságtartó nők megbabonázzák a férfi főszereplőket, akik ráadásul gyakran fizikailag és/vagy pszichésen is problémásak. Aztán ezek a nők megbűnhődnek azért, mert egy ideig átveszik a férfiak pszichéje és teste feletti irányítást, ezért Hitchcock filmjeiben előbb vagy utóbb, de valamilyen formában ezeket a nőket megalázzák, és/vagy megölik. Ez látható a Vertigoban is, ahol talán a legnyíltabb és legnyilvánvalóbb Hitchcock ambivalens érzelmei és félelme a női nemmel szemben és próbálkozása, hogy kontrollálja őket. De mielőtt ez megtörténne, Hitchcock ezeket a nőket nagyon elegáns ruhákba öltöztette, és nagyjából úgy kezelte őket, mint ahogy kislányok öltöztetik a játék babáikat, ami Hitchcocknál már a fetisizmus határán mozgott, amihez még a leskelődéshez való vonzalma is párosult. Hitchcockhoz hasonlóan a film főszereplője Scottie is követ ergo leskelődik egy nő után, majd egy másikat a saját álmaiban szereplő nő képére próbálja formálni, és akit ezáltal lényegében játékbabaként, egy tárgyként kezel, akivel azt csinálhat, amit akar, tehát aki felett totális hatalma van. 

Jellemzően Hitchcock soha nem a legjobb, hanem inkább naiv játékot produkáló – szőke - színésznőkkel játszatta női főszerepeit, mint a kor egyik női szépségideálja, az elegáns, de kissé elkényeztetett Grace Kellyvel, vagy Tippi Hedrennel, akinek néha tényleg csak az volt a feladata, hogy megfelelően sikoltozzon. Néha – de nagyon ritkán - előfordult, hogy Hitchcock hagyta, hogy a színésznő valamit belevigyen önmagából is, és ne csak az általa megkreált fétisszerű karaktert mutassa be, pl. Ingrid Bergman. Tulajdonképpen bármilyen furcsa, de az összes női karaktere közül mégiscsak a Vertigo főszereplőnője az, aki a legszimpatikusabb és legártatlanabb lesz Hitchcock női karakterei között, annak ellenére, hogy egyben a legbűnösebb is. Mindennek pedig a férfi főszereplő és annak félelmetes vágya és szenvedélye az oka. Ráadásul Madeleine/Judy sokkal összetettebb, mint a többi női karaktere, ami miatt Kim Novak – annak ellenére, hogy ő is inkább csak szexszimbólum volt, semmint igazán jó színésznő -, mégiscsak jobban ki tudott teljesedni ebben a szerepben, mint Hitchcock többi színésznője.

Mindazonáltal a Vertigo mégsem csak az emberi pszichéről, szerelemről, halálról, a nemek közötti kapcsolatról és általános emberi érzelmekről, félelemről, bűntudatról, vágyról szól, hanem konkrétan olyan emberekről, akik szenvedélyesen vonzódnak a múlthoz. A film bemutatja, hogy egy ember hogyan, miért és milyen nagyságú szenvedéllyel tud a múltban élni azáltal, ahogy az általa tökéletesnek – ugyanakkor elvesztettnek – gondolt múltat próbálja újrakreálni a jelenben.A film forgatókönyvét Alec Coppel és Samuel Taylor írták Pierre Boileau és Thomas Narcejac D’entre les morts c. francia regényből. A történetben nem is egy, hanem három rejtély is található, ami tulajdonképpen ugyanannak a rejtélynek három szintje és fokozata. Az első, hogy szellem vagy valamilyen megszállottság, a második, hogy Madeleine vagy Judy, a harmadik pedig, hogy csak ideiglenes vagy esetleg végleges-e a mentális probléma. Míg a film kezdetekor úgy tűnik, hogy a probléma Madeleine, tehát a nő személye körül van, a film végére ez áttevődik Scottie-ra, a férfi karakterre.

A Vertigot legkézenfekvőbb két szakaszra bontani, így a női főszereplő karaktere szerint beszélhetünk Madeleine és Judy szakaszról, valamint a kettő között van némi szünet, amikor a nő főszereplő helyét egy rövid időre a női mellékszereplő, Midge veszi át. A Madeleine-szakasz rejtélyesebb és izgalmasabb, mint a Judy-szakasz, már csak amiatt is, mert a film fordulatai itt még nem kiszámíthatóak és még bármerre mehet a történet. Ekkor még fogalma sincs a nézőnek, hogy mi folyik itt, és miért viselkedik Madeleine olyan furcsán. Ráadásul San Franciscóról is remek felvételek láthatunk, miközben Scottie mindenhova követi a nőt. Ebben a szakaszban hosszabb, dialógus nélküli jeleneteket is láthatunk, amelyekkel a rendezőnek a feszültség építése volt a szándéka.

Azonban ahogy a történet halad előre, úgy lesz egyre kiszámíthatóbb a film, ezért a rejtélyek csökkenésével az izgalom és feszültség is erőteljesen lecsökken a második szakaszra. Azonban a Vertigo pszichológiai mélysége ekkor teljesedik ki, annak ellenére, hogy konkrétan pszichológiai szempontból nézve a film meglehetősen elavult, gondolok itt arra, hogy Scottie a film közepe felé, Madeleine halála után „melankóliában” szenved, amely kifejezést mint pszichés betegséget használják. Ugyanakkor a férfi főszereplő motivációi és a múlttal való kapcsolata itt bontakozik ki, ami valójában érdekessé és egyedivé teszi ezt a filmet.A szerelmi történet manapság már lehet, hogy hihetetlen és meseszerű, miszerint a férfi beleszeret egy nőbe, akit igazából nem is ismer, soha nem beszélt, csak egy pár napig követi mindenhova. A régebbi filmekben azonban egyáltalán nem volt ritka az ehhez hasonló „szerelem első látásra” típusú old school érzelem. A filmélményhez azonban roppant fontos, hogy elfogadjuk ezt az alaphelyzetet, miszerint a férfi eszementen és szenvedélyesen beleszeret egy ismeretlen nőbe, mert enélkül a folytatás sem lesz meggyőző, szórakoztató vagy fogunk bármilyen értelmet találni benne, ami pedig nem egyéb, mint az, hogy a film bemutassa, milyen hatással van a múlt egy ember életére.

Az első szakaszban Scottie beleszeret az általa tökéletesnek gondolt nőbe, akinek „halála” után a második szakaszban megpróbálja ezt a csodálatos múltat újrakreálni. Bármennyire is lecsökken ekkorra a krimi jellegű izgalom, Scottie pszichéje miatt mégiscsak sokkal félelmetesebb és hátborzongatóbb lesz ez a rész, mint az első, klasszikus mystery szakasz. Ebben a részben a legjobb jelenet, amikor a ruhaüzletben Scottie ugyanolyan ruhákat vásárol Judy számára, mint amilyeneket Madeleine viselt. Scottie nyíltan és már-már megszállottan, szemében erotikus vággyal telve bámulja Judyt, amelyről rögtön az jut az ember eszébe, hogy Hitchcock szemei is körülbelül ezt tükrözhették, amikor az öltözők falába fúrt lyukakon keresztül leskelődött szőke színésznői után. A későbbiekben azt látjuk, hogy Scottie csalódott lesz, amikor Judy haja nem ugyanúgy néz ki, mint Madeleine-é, hiszen ő pontosan ugyanazt akarja visszakapni, amit elvesztett a múltban. Persze csak illúzió az egész, még akkor is, ha minden ugyanúgy néz ki, mint régen, azonban ez mégis boldoggá tesz Scottiet, legalábbis egy időre, hiszen szemei szenvedélytől és vágytól égnek. A férfi ekkor, ezekben a pillanatokban elveszti a valósággal és a jelennel való kapcsolatát, és elveszik saját pszichéjében, illúziójában.Scottie vágya, hogy újrateremtse és élje a múltat, soha nem ér véget a filmben, ami által a múlt a jelenre gyakorolt határtalan befolyását próbálja Hitchcock bemutatni. A filmben az egyéni (leginkább Scottie-é) és a közösségi múlt  (San Francisco városáé) is befolyásolja a jelenben történteket. A Vertigoban azonban ezeket a múltbeli eseményeket, problémákat senki sem tudja megoldani, feldolgozni, és ez az alapvető oka, hogy Scottie nem igazán tud különbséget tenni a a valóság és az illúzió között. A film többi szereplője sem képes kezelni, vagy feldolgozni múltját. Midge, aki a férfi menyasszonya volt régebben, még mindig szerelmes Scottieba, nem képes elfogadni, hogy a férfi már nem érez így iránta. Még a képzeletbeli Madeleine sem a jelenben él, hanem mintha egy múltbeli alak szállta volna meg, és ezáltal annak az életét éli. És Judy sem érti, hogy Scottie nem egy hús-vér nőbe szerelmes, hanem annak múltbeli alakjába, illúziójába. Az összes szereplő lényegében a múlttal küzd, ami által felmerül a kérdés, hogy létezik-e olyan ember  ezen a világon, aki a jelenben él, és lehetséges-e ez egyáltalán? 

A film néha kísérteties, néha sóvárgó zenéjét Bernard Herrmann szerezte, ami jelenleg a legjobb filmzenék listájának 12. helyén áll. A Vertigo operatőre Robert Burks Hermmannhoz hasonlóan szinte állandó stábtagnak számított Hitchcocknál, aki a maga korában újítónak számító technikákat is alkalmazott a film fényképezése folyamán. Az első és legfontosabb a szédülés ábrázolása a kamera és lencse kettős, egymással ellentétes irányú mozgatásával, használatával: miközben a kamerát távolította a tárgytól, ezzel egyidőben ráfókuszált. Bár a színek és más technikai elemek, animációk ma már elavultnak tűnnek, különös tekintettel Scottie lázálmában látottakra, a maga idejében ezek nagyon innovatívaknak számítottak.James Stewart játssza Scottiet, a fizikai (hátfájdalmak) és mentális gyengeségekkel (magasságtól való félelem) is küzdő volt rendőrt, aki megszállottan szerelmes lesz egy nem létező nőbe. Amikor elveszti ezt a nőt, akkor talál egy másikat, és ahelyett, hogy a hús-vér nővel foglalkozna, inkább megpróbálja azt átformálni olyanra, mint amilyen csak az illúziójában létező szerelme. A hús-vér nő nem érdekli, nem akarja megismerni, és simán feláldozza a saját fantáziájáért, álmáért ahelyett, hogy valódi kapcsolata lenne vele. Scottie Ferguson egy pszichésen roppant problémás ember, aki a film elejétől fogva a végéig mentális problémákkal küzd. Ezek jellege változik, és lesz egyre súlyosabb, ahogy megy előre a történet. Először csak a magasságtól fél, később szerelmes lesz egy illúzióba, majd „melankóliába” esik, vagyis depressziós lesz, végül teljesen elmerül a múltban és elveszti a kapcsolatot a jelennel. Tulajdonképpen James Stewart viszi a hátán a filmet, annak ellenére, hogy Hitchcock őt illetve életkorát hibáztatta azért, mert a film nem aratott bemutatásakor akkora sikert, mint amilyenre a rendező számított.

Kim Novak-nak két teljesen különböző női karaktert kellett eljátszania, amelyek közül Madeleine az előkelő és elegáns, felsőbb társadalmi osztályba tartozó, míg Judy egy közönségesebb, alsó osztálybeli nő. Ez utóbbi realizálja, hogy Scottie közömbös a személye iránt és egyszerűen csak egy tárgynak látja, aki saját álmainak képére akarja formálni, mint egy játékbabát. Mivel azonban a nő szerelmes Scottieba, ezért bármennyire is kényelmetlenül érzi magát, mégis csak hagyja, hogy a férfi azt tegyen vele, amit csak akar. Kim Novak minden szőke szexszimbólumsága ellenére nem játszik rosszul ebben a filmben, legalábbis jól érzékelteti Madeleine és Judy közötti különbségeket. Ami miatt mégsem tökéletes, az az, hogy Kim Novaknak nincs igazi kisugárzása, szexepilje, bája. Mentségére legyen mondva, hogy egy elég buta karaktert játszott a film első (hosszabb) szakaszában Madeleineként, aki tipikusan egy olyan női karakter, aki csak egy férfinek tetszhet. Például Hitchcocknak. Midge-t, Scottie volt menyasszonyát Barbara Bel Geddes (később Dallas) alakítja, aki még mindig szerelmes Scottiba, annak ellenére, hogy az eljegyzésüket ő bontotta fel. Az nem derül ki egyértelműen, hogy miért is, mindenesetre Midge határozottan nosztalgikusan érez Scottieval való közös múltja iránt. A többi szereplőhöz hasonlóan ő is úgy gondolja, hogy a múltban megtalálta a boldogságot, amit azonban elvesztett és a jelenben már nem találhatja meg.

Hitchcock cameoja a filmben:A Vertigo, bár néhány eleme már elöregedett, és én nem tenném a legjobb filmek listájának 9. helyére, mindazonáltal roppant összetett és sokrétű, amit nem véletlenül neveznek Hitchcock legőszintébb filmjének. Mindenképpen a legnagyobb klasszikusok között van a helye.

Értékelés: 10/10

A film nyitójelenete:

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr997335906

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.