Time Goes By

Hollywood aranykorának pletykái és botrányai 15. rész

2015. április 13. 08:56 - Time Goes By

Frances Farmer, az örök lázadó küzdelmei elmebetegségével és a világgal

Hollywood már az első filmek készítésekor is a sikerről és csillogásról szólt, amelyek azonban sokszor csak a kegyetlen felszínt takarták el. Egy ideig legalábbis. Számos tehetséges embernek nem sikerült az áhított csúcsra érni vagy hosszabb ideig ott maradni, míg ellenkezőjére is rengeteg példa akad, olyan emberek váltak sztárokká, akiknek ehhez nem igazán voltak meg az adottságai. Sokszor felmerül a kérdés, hogy ez miért van, mit tudnak azok, akik kisebb tehetséggel is nagyobb karriert csinálnak, és tehetséges embereknek miért nem sikerül(t) hosszútávon érvényesülni? Ennek nyilván számtalan, akár rendszerjellegű, akár egyéni oka lehet, ezek közül egy, a mentális betegség valamilyen vállfaja viszont nagyon gyakran tört ketté hollywoodi karriert. Ebben az esetben is el lehet gondolkodni azon, hogy melyik az ok és melyik az okozat, azaz a mentális betegség volt meg korábban és tett a karriernek keresztbe, vagy a betegség a környezet, azaz a hollywoodi filmgyár embertelen és kiszipolyozó jellegének eredményeként vagy mellékhatásaként alakult ki az adott illetőben.

Többek között ezek a kérdések merülnek fel Frances Elena Farmer amerikai színésznő életrajzát és történetét olvasgatva is.

Frances Elena Farmer (1913-1970) egyike azon hollywoodi színésznőnek, akit sokkal inkább az életéről szóló  írásokból ismerünk manapság, semmint filmes tevékenységéről. Életéről, aminek nagy részében mentális problémákkal küszködött, két film, egy televízió műsor, több dal, három könyv és számtalan újságcikk született az idők folyamán.

Farmer Seattle-ben született, és még középiskolás korában megnyert egy írói pályázatot esszéjével, aminek címe God Dies (Isten halott) volt, amit egyértelműen Nietzsche filozófiája inspirált. Később azt nyilatkozta erről az írásáról, hogy „Nem azt gondoltam, hogy nincs isten, hanem azt, hogy az én életemben nem találok arra bizonyítékot, hogy létezne, vagy bármi érdeklődést mutatna irántam. Nem ateista voltam, hanem agnosztikus. „

1935-ben a Washingtoni Egyetem hallgatójaként újra megnyert egy pályázatot, amit egy (szélső)baloldali újság, The Voice os Action írt ki. A fődíj egy Szovjetunióbeli utazás volt, amire Farmer annak ellenére elment, hogy családja, és számtalan barátja megpróbálta lebeszélni. A ’30-as években (és ma sem) a nyugati baloldal nem sokat tudott a kommunizmus valódi természetéről, és egyfajta romantikus illúzió ködében a követendő példaként szemlélték a Szovjetuniót. Ezek közé tartozott Frances Farmer is. Ezekben az években azonban hasznos dolgokkal is foglalkozott, többek között rákapott a színészet ízére és számtalan darabban játszott az egyetemi színházban.

Itt fedezte fel a Paramount Pictures egyik tehetségkutató ügynöke, aki megszervezett számára egy próbafelvételt, ami után a filmstúdió hét éves szerződést ajánlott neki, és Frances 22 évesen Hollywoodba költözött, ahol 1936-ban már csúcsfizetést kapott két filmjéért. Rakétasebességgel felfelé ívelő pályája ellenére sem volt elégedett karrierjével, mert nem tartotta szerepeit igazán nagy kihívásnak, amelyek eljátszásához nem sok drámai tehetség kellett, mintsem inkább csak jól kellett kinéznie. Véleményét sokszor és hangosan kifejtette mindenről, ami miatt hamar ráragadt az, hogy nehézkes vele az együttműködés, és problémás ember. Farmer végleg fellázadt stúdiója ellen, amikor azok PR szempontból fel akarták építeni a fiatal színésznő közvélemény előtti image-t, ami miatt a magánélete felett is át akarták venni az irányítást. Megtagadta azt is, hogy különböző partikra járjon, és bulvárlap íróknak nyilatkozzon. Mindezek ellenére 1937-re már a legnagyobb rendezőkkel (Howard Hawks, William Wyler) dolgozott együtt, és olyan partnerei voltak filmjeiben, mint Bing Crosby, Cary Grant, John Garfield.

Azt remélvén, hogy nemcsak a csillogó sztár státuszt érheti el, hanem komoly színésznőként is számon tartják, 1937-ben New Yorkba ment egy nyárra, ami alatt Harold Clurman rendező és Cliford Odets író is felfigyeltek rá, majd invitálásukra a Group Theaterben kezdett el fellépni. Közben viszonyt kezdett a nős íróval, aki azonban nem szándékozott elválni, és egy idő után szakított a színésznővel. Ráadásul a színház egy másik színésznőt – akinek családja anyagilag támogatta a színházat - választott főszereplőnek az új darabba, ezért. Farmer átvágva és megcsalva érezte magát, és visszatért Hollywoodba.

A Paramount Picturesnél azonban inkább mellékszerepeket kapott csak, amiket nem érzett elég nagy kihívásnak, és ekkoriban kezdett elhatalmasodni rajta alkoholizmusa. 1939-re temperamentumos munkastílusa és egyre romló alkoholizmusa már kikezdte a hírnevét. Bár továbbra is játszott nagy nevűszínészekkel játszott, mint például Tyrone Powerrel a Son of Furyban (1942), azonban egy évvel később a stúdió felfüggesztette, mert a színésznő megtagadta, hogy játsszon a Take a Letter, Darling c. filmben. Karrierje megtörése mellett a magánélete sem okozott túl sok örömet neki, mert első férjétől Leif Erickson színésszel is ebben az évben váltak el 6 év házasság után.

Életének igazi megpróbáltatásai ekkor, 1942-ben kezdődtek. Október 19-én autóját Santa Monicaban megállította egy rendőr, mert a háborús elsötétítési rendelet ellenére használta kocsijának lámpáit. A közúti ellenőrzés során jogosítványát nem tudta bemutatni és verbálisan is agresszíven viselkedett az őt igazoltató rendőrrel szemben. Mivel a rendőr azt is gyanította, hogy Farmer alkoholos befolyás alatt állt, ezért éjszakára bevitte, ahonnan másnap 500 dollár és 180 nap felfüggesztett büntetés fejében távozhatott. Mivel következő januárig nem fizette ki az teljes 500 dollárt, ezért letartóztatási parancsot adtak ki ellene. Ugyanebben az időszakban a filmstúdió egyik fodrásza feljelentette Farmert, mert a színésznő állítólag úgy megütötte, hogy kimozdult az állkapcsa. A rendőrség egy hotel szobában talált rá, azonban Frances nem adta meg magát túl könnyen és békésen. Még következő reggel, a meghallgatásán is szeszélyesen és kiszámíthatatlanul viselkedett. Ő a rendőrséget vádolta azzal, hogy megsértették a személyiségi jogait, és ügyvédet követelt, majd egy tintatartót vágott a bíróhoz. Ekkor azonnal börtönben letöltendő 180 napot kapott, aminek hallatán leütött egy rendőrt, és egy másikat is megsebesített. Berohant egy telefonfülkébe, hogy felhívja ügyvédjét, azonban a rendőrségnek végül sikerült letepernie. Sógornője, a Los Angeles megyei seriffhelyettes erőfeszítéseinek köszönhetően végül nem börtönbe, hanem a Los Angelesi General Hospital pszichiátriájára vitték, ahol mániákus depressziós pszichózissal diagnosztizálták.

Pár nap múlva átküldték a Kimball Saitarium-ba, ahol viszont paranoid skizofréniát állapítottak meg, ami után inzulin sokk terápiát kapott, ami akkoriban megszokott kezelési módszernek számított. Ennek mellékhatásaként azonban folyamatosan erős hányingere volt. Kilenc hónappal később Farmer egyszerűen hazasétált az intézetből, és édesanyja jogi küzdelembe kezdett annak érdekében, hogy megkapja Frances felett a gyámságot, annak ellenére, hogy jó pár pszichiáter a bíróság előtt is úgy nyilatkozott, hogy a színésznőnek további kezelésekre van szüksége. Frances Farmer ezek után visszaköltözött a szülei házába Seattlebe, azonban nem igazán jött ki anyjával, akit aztán fizikailag is megtámadott. Ezek után Frances a steilacoomi Western State Kórházba került, ahol elektrosokk kezelést kapott. Három hónappal később 1944 nyarán teljesen gyógyultnak nyilvánították és kiengedték. 

Amikor édesapjával az egyik nagynénjét látogatták meg a nevadai Renoban, Frances megszökött, majd később a kaliforniai Antiochban tartóztatták le csavargásért. Ezután szülei kérésére visszavitték a Western State Kórházba 1945 májusában, ahol aztán a következő 5 évét töltötte. (A baloldali képen édesanyjával)

Frances Farmer halála után megjelent önéletrajzi írásában, a Will There Really Be a Morning?-ban a Western State Kórházban kapott brutális kezelésekről és durva bánásmódról számolt be. Könyvében azt írta, hogy számos alkalommal és különböző módokon megalázták, bántalmazták, sanyargatták. Többek között arról is beszámolt, hogy saját fekáliáját etették meg vele, és szexuálisan is kihasználták az orvosok és az ápolók. A kórházban töltött időszakot elviselhetetlen terrorként írta le, ahol megerőszakolták, mérgezett étellel etették és ahol még a patkányok harapdálásának is ki volt téve. Állítása szerint rendszeresen odaláncolták a párnázott szoba falához, kényszerzubbonyt adtak rá, és jeges fürdőket kellett vennie, amelyben egyszer majdnem megfulladt.

William Arnold 1978-as Shadowland c. könyvében azt állította, hogy Francesen transzorbitális lobotómiát hajtottak végre kórházi évei alatt. Ez szintén megjelenik Jessica Lang főszereplésével (amiért Langet Oscar-díjra jelölték) készült 1982-es Frances c. filmben, ami a hányatott sorsú színésznő életéről szól, és aminek alapját Arnold könyve szolgáltatta. Frances egész családja, és három ex-férje is tagadta, hogy ez megtörtént, mert a család erre soha nem adott engedélyt a kórháznak, annak ellenére, hogy az orvosok ezt többször erőteljesen kérték tőlük. Később az író felfedte, hogy könyvének egy része, köztük a lobotómia műtét is csak fikció volt.

Mindenesetre 1950. márciusában szülei kérésére Francest elbocsátották a kórházból, és anyja felügyelete alá került, majd három évvel később 1953-ban, 10 évvel második letartóztatása után, Frances visszakapta jogi cselekvőképességét, és megszűnt felette a gyámság. Ezután a kaliforniai Eurekaba költözött, ahol személyazonosságát eltitkolván 3 évig titkárnőként dolgozott egy fényképésznél.

1957-ben találkozott Leland Mikesell-lel, egy független rádióssal, aki segített neki San Franciscoba költözni, ahol Frances először recepciós állást vállalt a Sheraton Hotelben. Ekkor egy riporter cikket írt róla, miután felismerte a színésznőt, ami után újra ráterelődött a figyelem. Ezután kapott egy színházi szerepet Pennsylvaniaban, ami végül elindította a show business világába való visszatérését. 1958-ban különböző televízió műsorokban szerepelt, ugyanebben az évben készítette el a The Party Cashers c. B moviet 16 évvel a betegségét megelőző utolsó filmje után, ami azonban egyben karrierjének utolsó mozifilmjét is jelentette.Különböző tévéműsorok és színházi feladatok után elfogadta az NBC WFBM-TV ajánlatát, és így saját tévé showját, a Frances Farmer Presents-et vezethette, ami annyira sikeresnek számított, hogy a magas nézettség és népszerűség mellett különböző díjakat is hozott számára. Ebben az évben 1958-ban vált el második férjétől Alfred Lobleytól, és házasodott össze Leland Mikesell-lel. Tévéműsora 1964-ig 8 éven keresztül futott, amikorra azonban a színésznő viselkedése megint kiszámíthatatlanná és elviselhetetlenné vált, mire a producer kirúgta Francest. (Majd két hónap múlva visszavette, aztán kicsivel később végleg elküldte.)

A Frances Farmer Presents évei alatt Frances vallásossá vált és 1959-ben római katolikusként keresztelkedett meg. Sokak szerint ez az illegális abortuszai miatti lelkiismeret-furdalásának eredménye volt, és amelyek miatt sokáig kerülte a gyerekek közelségét. Ebben az időszakban rendszeresen járt templomba és az ivást is abbahagyta.

A tévéműsorának megszűnése után Jean Ratcliffe-el elindított egy kisebb kozmetikai céget, és bár a termékei népszerűnek bizonyultak, a vállalkozás mégis becsődölt, a pénzügyi portfólióját kezelő ember csalása és sikkasztása miatt.

Frances Farmer utolsó színészi alakítása a The Visit c. darabban történt 1965-ben a Purdue Egyetem színházában West Lafayette-ben, Indianaban, majd 1970-ben meghalt rákban.

Frances Farmer tehetséges és intelligens nő volt, hatalmas é sokszor kibírhtatlabn temperamentummal, aki mindemellett egészségesen a legszebb színésznők közé tartozott, ugyanakkor nagyon problémás ember is volt egyben. Persze felmerül esetében a kérdés, hogy zaklatott életét alapvetően meghatározó mentális betegsége valójában milyen mértékű volt, és mennyiben játszott közre az, hogy a maga korában nehezen viselték az eszes, szókimondó és öntudatos nőket. Hollywoodban nem volt ritka sem a mentális kiegyensúlyozatlanság, sem az alkoholizmus illetve ezek párosa, valamint az olyan emberek, akikkel köztudottan nehéz volt együttműködni. Francest ezektől mindenre elszánt függetlenségi és szabadság utána vágya különböztette meg és tette környezete szemében még problémásabbá a többi alkoholizmussal és mentális problémákkal küzdő embertől.

Dokumentum film Frances életéről angolul:

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr137327422

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

2015.06.16. 17:20:56

Gyönyörű nő volt, láttam a filmet róla Jessica Lang főszereplésével, szinte fájdalmas végignézni amin keresztül ment. Akkoriban mentális betegnek mondták, mindenfélével kínozták, ma csak szimplán különc lenne.

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2015.06.16. 17:29:42

@Kuoni pásztor: A Frances valóban egy egész jó film volt, főleg ahhoz képest, hogy az olyan jellegű életrajzi filmek, amelyek valamilyen szenzáción alapulnak általában elég szarok. És bár ebben is voltak szenzáció hajhász dolgok (pl valóságban nem hajtottak végre rajta lobotómia műtétet), amiket az egyik róla szóló könyvből vettek át, de legalább a színésznők jók voltak benne. Paranoid skizofréniával ma is pszichiátriai beteg lenne - ha helyes volt a diagnózisa - , de a terápia talán nem kínzásból állna.