Time Goes By

Ellenáramlat (Undercurrent) 1946

2015. április 23. 07:05 - Time Goes By

Az Undercurrent leginkább arról híres, hogy Katharine Hepburn egyetlen noirja. A műfajban ekkora már számos klasszikus film készült, amelyek társadalomkritikája, összetettebb karakterei, sötétebb, realisztikusabb hangulata újdonságnak számított Hollywoodban a ’30-as évek screwball komédiái, meseszerű romantikus és kaland filmjei után. Kezdetben általában nem a legnagyobb sztároki játszottak ezekben a filmekben, azonban a műfaj hatalmas népszerűsége, modernsége, divatja miatt idővel szinte minden nagyobb sztár kipróbálta magát ebben a műfajban. Így történt ez Katharine Hepburnnel is.

Ann Hamilton (Katharine Hepburn) édesapjával, Hamilton professzorral (Edmund Gwenn) él együtt, és lassanként elrepülnek felette az évek. Őt azonban ez egyáltalán nem zavarja, ellentéteben a házvezetőnővel, aki szerint nem helyes, ha valaki Ann korában még ment férjhez. Annt azonban jobban érdekli apja tudományos kísérletei, mint a férjhez menetel, pedig lenne rá jelentkező. Aztán váratlanul ez a pillanat is elérkezik, amikor megismerkedik a sármos és sikeres Alan Garroway-jel (Robert Taylor). A férfinek van egy testvére, Michael (Robert Mitchum), aki titokzatosan eltűnt, és bár Alan nem szeret erről a témáról beszélni, de a szavaiból az derül ki, hogy Michael egy sötét alak kétes múlttal. Annt nagyon kíváncsivá teszi sógora rejtélyes figurája, és mindenkinél Michael után érdeklődik. Egy idő után már nemcsak a rejtély, de a titokzatos férfi megszállottjává is válik. Alannek mindez nagyon nem tetszik, és minél többet kíváncsiskodik a nő, annál furcsábban és őrültebben kezd a férfi viselkedni. Ann egy idő után azt gyanítja, hogy a férje ölte meg testvérét, és most őt is meg akarja ölni...A film alkotói között számos olyan ismert sztár található, akik első gondolatra furcsán hangoznak egy film noir esetén. Aztán így marad ez második gondolatra is. Elég ha csak a filmet készítő MGM-re gondolunk. Az MGM volt a domináns és legnagyobb bevételű stúdió ebben a korban, legfőképpen a ’30-as években, amely a nagy költségvetésű klasszikus romantikus és kalandfilmekre, valamint musicalekre szakosodott, és a legnagyobb nevű, legnépszerűbb színészeket foglalkoztatta. Nagyon távol állt tőlük az RKO vagy a Warner Bros által gyártott jóval kisebb költségvetésű noirok, gengszterfilmek, krimik világa.

A filmet Vincente Minelli rendezte, aki a musical műfajából tett egy röpke kitérőt a film noir világába. A furcsa kategóriába tartozik maga Katharine Hepburn is, akit a legnagyobb hollywoodi színésznőnek tartanak, amivel ugyan én is egyetértek, mindazonáltal ahogy Minelli rendezése, úgy az ő drámai stílusa, egyénisége sem igazán illik a műfajhoz. A sort lehet folytatni a zeneszerzővel Herbert Stotharttal is, aki például az Óz, a nagy varázsló, vagy a Yerling c. családi film zenéjét szerezte. Bár a férfi főszereplő Robert Taylor játszott ezen kívül legalább 3-4 noirban, de én mindegyikben műfajidegennek éreztem őt. Sokkal inkább a klasszikus melodrámák, romantikus filmek voltak neki valóak, mint például a Waterloo Bridge. Még szerencse, hogy játszik Robert Mitchum is a filmben, igaz tőle egy kicsit szokatlan karakterben. A film legnoirosabb jellegét a film fényképezése szolgáltatta, annak ellenére, hogy operatőre Karl Freund sem a noir műfajában mozgott igazán otthon. Mindezek ellenére nem kell a filmet leírni mindjárt a bevezető után, hiszen ezek az alkotók mindegyike nagyon tehetséges volt, ezért aztán a film is élvezhető, hála Katharine Hepburnnek, mert ő még akkor is érdekes, ha nem igazán találja a filmbeli karakterét.Pedig nagyon „noiros” noirt akartak készíteni az alkotók, ugyanakkor mivel nem igazán ismerték, érezték, értették ezt a műfajt, ezért a műfaj híresebb darabjaiból merítettek ötleteket, elemeket, amelyek miatt az Ellenáramlat illeszkedik a háború utáni években roppant népszerű „ne bízz a férjedben” típusú (Gaslight, Suspicion, Sorry, Wrong number, A két Mrs. Carroll, When Strangers Marry, Sudden Fear stb) pszichológiai thriller noirok sorába. Mindezek mellett hasonlít az 1944-es Otto Preminger rendezte Laurához is, ahol a detektív beleszeret egy nőbe, akivel soha nem találkozott és akiről azt gondolja, hogy meghalt. Itt Ann szeret bele a szintén halottnak vélt ismeretlen sógorába. De nem véletlenül van olyan érzése az embernek a film alatt, hogy egy gyengébb Hitchcock darabot lát éppen, ugyanis az 1940-es Rebeccában a főszereplőnő hozzámegy egy gazdag emberhez, akinek beköltözik a házába, majd felfedezi, hogy férjének titokzatos és feltehetően sötét múltja van, ami még mindig kísérti. Ann-nel is pontosan ez történik ebben a filmben. De megjelenik a Suspicion c. filmjének azon eleme is, hogy a kezdetben boldog és férjét imádó nő egy idő után egyre inkább arra kezd el gyanakodni, hogy szeretett férje meg akarja ölni. És persze ne feledkezzünk meg az 1944-es Gaslightról sem, amiben a férfi bezárja házukba és elszigeteli a nőt a külvilágtól. Itt Alan közli feleségével, hogy soha nem mehet el tőle. És bár George Cukor Gázlángos noir rendezésétől sem voltam elájulva, azért ennél messzemenően jobb.

Na de Vincent Minelli rendezőnek legalább annyi érzéke volt a pszicho thrillerekhez és noirokhoz, hogy a legjobbaktól lopott. Persze ez önmagában nem garantálja, hogy az ő filmje is eléri majd Preminger és Hitchcock szintjét, na de legalább nem egy foga van, amiből már nem veszíthet többet. Mindenesetre Minelli jól számított, mert megjelenésekor, az innen-onnan összelopkodott elemeinek és híres színészeinek köszönhetően nagy sikernek bizonyult a jegypénztáraknál. A film azonban korántsem annyira jó, mint amennyire népszerű volt kora nézői között. Nem véletlenül tűnik sokkal melodrámaibbnak és öregebbnek, mint a klasszikus és stílusos noirok. Senki sem léphet ki a bőréből, így Vincent Minelli sem , akinek sikerült ebből az alapjában véve pszichológiai thriller noirból egy hm...gótikus romantikus melodrámát készíteni.A film forgatókönyvét Edward Chodorov írta Thelma Strabel You Were There c. regényéből. Ő is biztosra akart menni, ezért megtöltötte a filmet félrevezető információkkal a titokzatos sógort illetően. Csakhogy amíg Hitchcocknál ezek a red herringek önmagukban is érdekesek, arról nem beszélve, hogy minden egy új félrevezetéssel fokozni tudja az előző által kreált feszültséget, addig itt erről szó sincs sajnos.

Arról nem is beszélve, hogy a film túl lassan, túl későn indul be, még a kor standardje szerint is. Hitchcock Rebeccájának is kicsit hosszú az első része, amíg meg nem történik a házasság, de mégis folyamatosan érzünk valami feszültséget a levegőben, ami itt teljesen hiányzik az első szakaszban. A film első 15-20 perce talán a legrosszabb. Ez tipikusan olyan édes és cukis (kiskutya!) kezdet, mint amilyenek az MGM filmstúdió filmjeié voltak ebben a korszakban. Majd fokozódik a feszültség azzal, hogy Ann és a házvezető nő a buggyantott tojásról és a házasság szükségességéről vitatkoznak. Aztán Ann, ez a nagyon is öntudatos nő, hirtelen szerelembe esik, és nagyjából öt perc alatt férjhez megy. Tulajdonképpen teljesen rendben lenne mindez, sőt még jónak is minősíteném, ha egy screwball comedy kezdődne így, és nem egy film noir.

A film második fele szerencsére már egy kicsit izgalmasabbá, noirosabbá válik, de azért itt is vannak jócskán megmosolyogtató dolgok. Ann karaktere ekkor a független és tudományok, műszaki találmányok után érdeklődő nőből egy, a férjének mindenáron megfelelni akaró felső osztálybeli társasági feleség válik, aki azon kesereg, hogy béna volt a ruhája valami ostoba partin. Mindezt Katharine Hepburn szájából halljuk...na, ennyire jó színésznő még ő sem volt. Aztán a film utolsó harmadában egyre jobban félni kezd férjétől, és azt tervezi, hogy elhagyja. Sajnos még ez a rész sem igazán jó, aminek alapvetően az az oka, hogy Ann mintha sokkal kíváncsibb lenne, mint amennyire fél, ami erősen csökkenti az izgalmakat. Na igen, Katharine Hepburn nem volt az az ijedős nő, ami miatt lehet imádni minden más filmjében, itt azonban sokkal több félelmet, rettegést kellett volna mutatnia, és ennek hiánya miatt (is) lesz inkább dráma és nem thriller ez a film. Katharine Hepburn nagyszerű drámai színésznő volt, azonban ez itt nem elegendő. Mint ahogy általában a Hitchcock filmekben játszó színésznőktől sem vagyok elájulva, akik közül páran tényleg csak abban voltak jók, hogy remekül tudtak sikoltozni, vagy komolyra fordítva a szót, tudtak sérülékenynek látszani. Önmagában azonban ez is kevés lenne egy film noirban. Itt a kettőt egyszerre kell tudni hozni.Természetesen ebben a filmben is vannak csavarok, amelyek elengedhetetlen elemei egy noirnak, és amiket a film második szakaszában látunk. A baj az, hogy finoman fogalmazva ezek sem igazán vágják gyomorszájon az embert. Mondjuk úgy nehéz is, hogy a néző kezdettől fogva tudja a választ a film egyik legnagyobb rejtélyére, konkrétan arra, hogy Michael, a sógor életben van-e a vagy halott. Hitchcock a Pszicho megjelenése előtt megvetette és ezzel eltüntette az alapjául szolgáló regény összes fellelhető példányát, hogy a film titka el ne terjedjen annak bemutatása előtt. Az Undercurrent esetében már a szereposztásnál lehetett olvasni, hogy Michael Garraway szerepében Robert Mitchumot láthatjuk. Először abban reménykedtem, hogy biztos flashbackban bontakozik ki majd az ő története, de nem. Nem flashback. Na erről ennyit. Szóval a kérdés immáron csak az, hogy ő vagy a férj-e a rossz fiú. Erre sem nehéz szerintem a válasz minden félrevezetőnek szánt információ ellenére. Szóval túl sok izgalmat és rejtélyt ne várjunk ettől a filmtől.

A karaktereről sem lehet túl sok jót elmondani, mert nem túl kidolgozottak, mélyek, árnyaltak, vagy akár konzekvensek. Igazából csak sablonokat látunk, de azokból sem az igazán noirosakat. Először is nincs femme fatale. Ez még önmagában nem feltétlenül baj, hiszen Ingrid Bergman (Gaslight) és Joan Fontaine (Suspicion) is remek volt a kezdetben naiv és szerelmes, majd egyre inkább – joggal – paranoiás feleség karakterében, akik mellett nem is hiányzott egy femme fatale. Nem véletlenül nyertek mindketten Oscar-díjat egy nagyon hasonló karakterérét, mint amit itt Katharine Hepburn játszik. Igazából se vele, se karakterével nem az a baj, hogy hiányozna mellőle bárki, inkább csak ők ketten, mármint Katharine Hepburn és karaktere Ann, mintha két malomban őrölnének, amiben a forgatókönyvíró legalább annyira hibás, mint a színésznő, aki szerint hiteles egy olyan karakter, aki 30-35 évig egy erős és öntudatos nő, aki szinte sportot űz abból, hogy kérőjét mindig elutasítja, majd hirtelen egy odaadó, a háztartást irányító feleséggé válik, akinek legnagyobb gondja, hogy milyen a ruhája, és aki mindeközben még boldog is. A Gaslight és a Suspicion főszereplő nőinek karaktere sokkal konzekvensebbek voltak, és emiatt a karakterük változása és paranoiássá válása is sokkal gördülékenyebben, hitelesebben következett be.Katharine Hepburn egyszerűen túl erős és öntudatos nő volt ahhoz, hogy ilyen jellegű karakterben igazán meggyőző tudott volna lenni. Egyszerűen minden szerepébe átsugárzott a saját egyénisége, ami ebben az esetben kivételesen nem volt túl szerencsés. Ráadásul sem Robert Taylorral, sem Robert Mitchumal nem illik igazán össze. Mindazonáltal őt még így is jó nézni és minden hibája ellenére ő működteti a filmet. Az ő reakcióira reagál a néző, és ő az, aki az érzelmek egész skáláját bejárja ebben a filmben (is). A film abból a szempontból fontosnak mondható Hepburn életében, hogy ebben az időszakban egyfajta átmeneti állapotban volt karrierje. Már nem játszott csinos, csillogó, nagyszájú fiatal nőket, hanem kezdett átmenni a későbbiekben nagyon gyakori aggszűz, vénkisasszony szerepekbe (pl: Afrika királynője), és ezek előfutára volt Ann karaktere.

Ahogy nincs femme fatale, úgy nincs antihős sem, hanem a Gaslightot követve jó és rossz fiú van itt is. Nem csak azért nem részletezem jobban a férfi karaktereket, mert hátha elárulom a „nagy titkot”, hogy melyik melyik, hanem mert ezen kívül nincs különösebb mélységük.

A film férfi főszerepében Robert Taylor látható, akinek ez egy nagyon gyenge alakítása. Nagyjából olyan, mint egy fadarab, ráadásul néha körülményes is, majd amikor nem fadarab, akkor meg túljátssza a szerepét. Az sem kedvez neki, hogy a mindig végtelenül energikus Hepburn a partnere, ami által még inkább feltűnik az ő erőtlensége. Bár több noirban is játszott, soha nem tartozott a kedvenceim közé, mert ő és a játéka is inkább a ’30-as évek mozijába illeszkedik, és nem a modernebb háború utáni noirok világába, amelyek sokkal természetesebb színészi játékot kívántak meg, mint a háború előtti filmek. Ráadásul Robert Taylor legnagyobb tehetsége abban állt, hogy kora egyik férfiideálja volt, és bármilyen filmjéért bementek a nők a moziba.Testvérét, a titokzatos Michaelt Robert Mitchum alakítja, akiről a film nagy részében a család fekete bárányaként hallunk, anélkül, hogy látnánk. Mitchumnak ez még csak a második noirja, ezért nem ő játssza sajnos a főszerepet, pedig akkor talán lehetett volna belőle akár egy jobb film is. Itt mindenesetre annyira kicsi idő áll rendelkezésére, hogy nem sok mindent tudott karakterével kezdeni.

A  mellélszereplők között azonban láthatunk pár kimondottan jó alakítást, igaz nyúlfarknyi szerepekben a film elején. Ilyen például Edmund Gwenn, Ann kedves professzor apja, és Marjorie Main a házvezetőnő szerepében.

A filmen dob egy kicsit a noiros fényképezés, annak ellenére hogy az operatőr Karl Freund sem készített túl sok noirt. Na de ezt azért valahol el is várjuk attól az operatőrtől, aki a leghíresebb és legjobbnak tartott némafilmet A Fritz Lang rendezte Metropolist fényképezte, ami a noir műfajának egyik inspiráló filmje volt.

A nyolcszoros Oscar-jelölt Herbert Stothart zeneszerző sem volt a legjobb választás, mert Katharine Hepburnhöz hasonlóan az ő stílusa sem igazán illeszkedik a műfajhoz. Bár sok régi filmnél említettem már, hogy a zene néha sokkal drámaibb és feszültebb, mint maga a film, azonban ez itt még giccses is lesz. Ő ezelőtt a film előtt többek között olyanokért kapott Oscar-jelölést, mint az Óz, vagy egy másik musical, a Csokoládé katona, vagy a nagyon romantikus és drámai Waterloo Bridge. Nem véletlen, hogy a zene a fényképezéssel ellentétben erősen a melodráma felé húzza a filmet a noirtól.

Az Undercurrent legnagyobb hibája, hogy nagyon érezhető rajta, hogy csak és kizárólag a noir népszerűsége és divatja miatt készítették. A rendező semmi újat nem tud, de valószínűsítem, hogy nem is akart adni, hogyan is tehette volna, mikor szemmel áthatóan lövése sem volt hozzá. A legeslegnagyobb hibája, hogy ez a film több tehetséget pazarolt el, mint az összes többi noir együttvéve. A két legerősebb pont a fényképezés, és hibás karakter alakítása ellenére Katharine Heburn. Az ő rajongóinak tudom csak ajánlani ezt az erősen közepes és feledhető filmet, mint az egyetlen noirt, amiben Hollywood legnagyobb színésznője játszik.

Értékelés: 5/10

A jelenet, férje közli Ann-nel, hogy soha nem engedi el:

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr207378356

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.