Time Goes By

Az alvilág alkonya (The Roaring Twenties) 1939

2015. május 02. 18:24 - Time Goes By

Az alvilág alkonya egy epikus gengszter film James Cagneyvel és Humphrey Bogarttal a főszerepekben. Kettejük három közös filmjéből ez egyben az utolsó és a legjobb is. A film 1919 és 1933 közötti időszakban játszódik, amikor hatalmas társadalmi, gazdasági, kulturális változások, átalakulások zajlottak a világban. Az alvilág alkonya több a szokásos “felemelkedés és bukás” jellegű gengszterfilmeknél, ugyanis ál-dokumentum jellegű újság hírein keresztül ezeket a változásokat és az emberek életére gyakorolt hatásukat nagyon realisztikusan mutatja be, és amely formát viszontláthatjuk később az Aranypolgárban is. A történet három barát életét követi nyomon ezalatt a hatalmas változásokat produkáló időszak alatt, aminek egyik legfontosabb szakasza a '20-a évek alkoholtilalma volt, ami meghatározta főszereplőink sorsát.

1919-ben az első világháború után három amerikai katona, Eddie Bartlett (James Cagney), George Hally (Humphrey Bogart) és Lloyd Hart (Jeffrey Lynn) hazatérnek Amerikába, azonban azzal kell szembesülniük, hogy időközben az USA jelentős átalakulásokon ment/megy át. Eddie, aki korábban autószerelőként dolgozott, nem kapja vissza munkáját, és a nőről Jean Shermanról (Priscilla Lane), akibe beleszeretett a háború alatti levelezésük közben, kiderül, hogy csak egy középiskolás lány. 1920-ban, az amerikai társadalmat felforgató alkoholtilalom kezdetén a társadalom szinte minden rétegéből beszállnak az alkoholcsempészetbe, és megkezdődik a különböző gengszter csoportok felemelkedése. Eddiet, aki taxisofőrként próbál megélni, egy félreértés miatt letartóztatják, és pár hónap börtönbüntetés fenyegeti, mert nem tudja kifizetni a büntetést. Eközben összeismerkedik egy kocsma tulajdonosával, Panama Smith-szel (Gladys George), aki bevonja az alkoholcsempészetbe. Eddie pillanatok alatt gazdag lesz, ráadásul újra találkozik az időközben tényleg nővé érett Jean-nel, és ezúttal beleszeret. Eddie volt bajtársaival is kapcsolatba kerül, George-dzsal mindkettejük számára jól jövedelmező illegális üzletet bonyolítanak, míg Lloyd az ügyvédje lesz. A húszas évek közepére az alkoholcsempészet a kisebb vállalkozásokból már egy szinte mindent behálózó szervezett bűnözéssé alakul, ami egybeforr az erőszakkal, korrupcióval és gyilkosságokkal. Közben Eddie segít Janenek elindulni az életben, miközben a lány beleszeret Lloydba. A nagy gazdasági válság hatására és az alkoholtilalom megszűnésekor Eddie 1933-ra elveszti vagyonát. 13 év erőszak és bűnözés után nincs más választása, mint hogy visszatérjen a taxizáshoz. Egy éjjel nem más, mint Jean ül be a taxijába…A stúdiórendszer időszakában a Warner Bros. szakosodott a ’30-as években megszülető és hatalmas népszerűségnek örvendő gengszter filmek műfajára, akinek három legfontosabb gengszterszerepeket játszó színésze James Cagney, Edward G. Robinson és Humphrey Bogart volt. A műfaj a hangos film korszakának kezdetén, a ’30-as évek legelején született meg a Little Caesar, a The Public Enemy és a Scarface hármasfogatával, amelyet az évtized végére elkészült The Roaring Twenties zárt le, mert a '40-es években a klasszikus gengszterfilmeket kiszorították a film noirok. Ebben a folyamatban nagy szerepe volt Raoul Walsh rendezőnek, aki karrierje során több gengszterfilmet, noirt vagy ezeknek a keverékét készítette el, és a legjobbak főszereplői Humphrey Bogart (pl. High Sierra 1940 ) és James Cagney voltak (pl. White Heat 1949). Az összes közül Az alvilág alkonyának szerkezete sikerült a legjobban és legérdekesebben, amely számos későbbi filmet is inspirált - többek között a világ legjobb filmjének tartott Aranypolgárt -, és nagy részben ennek köszönhető a nagyon autentikus atmoszférája is.

Az alvilág alkonya több szempontból is különbözik a műfaj legismertebb darabjaitól, és egyfajta átmenetet képvisel a klasszikus ’30-as évekbeli gengszterfilmek, és a ’40-es években kezdődő társadalmi és morális témákról szóló noirok között, megfűszerezve némi ál-dokumentum film stílussal. Ez utóbbit nem Orson Welles vagy Woody Allen találta ki ezt az Aranypolgárban vagy a Zeligben, hanem többek között már ez a film is alkalmazta. Mivel Az alvilág alkonya már a cenzúra, az úgynevezett Hays-code megszületése után (1934) készült, ezért a film főszereplője szinte szűzies életet él a három neves elődjének, a Little Caesar, a The Public Enemy és a Scarface főszereplőihez képest, akiknek mindegyikőjüknek volt valamilyen szexuális frusztráltsága, valamint általában véve erőszakosabbak is voltak (legfőképpen Scarface). A film romantikus szála sokkal ártatlanabb jellegű, mint nagy elődeié, aminek két oka van. Egyrészről ez a szál ebben a filmben inkább a főszereplő karakterének pozitívabb oldalát építi, nem a negatívabbat, másrészről ez a cenzúrának is köszönhető. 1934 után már elmúltak azok az idők, amikor testvérek közötti tömény szexuális vonzalmat lehetett volna ábrázolni, mint a Scarfaceben. Itt Eddie szinte meg sem érinti szerelmét a film folyamán, és még az ajándékai sem szexuális töltetűek. A film eredeti címe, a The Roaring Twenties az Amerikában és Európában az 1920-as években zajlott intenzív társadalmi, gazdasági, politikai, kulturális átalakulásaira, a modernizálásra utal. Többek között ekkoriban virágzott fel a jazz zene és a női nem társadalomban betöltött szerepének átértékelése is ekkor kezdődött meg. Elterjedt az autó, a telefon, a mozifilmek, a villany, ami nem csak hatalmas gazdasági növekedéssel jár, de az életmódban is jelentős változásokat hozott. 

Bár a Hays-codenak többek között olyan kitétele is van, hogy “bűn nem maradhat büntetlenül”, tehát a bűnöző karaktereknek valamilyen formában meg kell a film végén bűnhődniük tetteikért, ami alól ez a film sem kivétel, ugyanakkor a főszereplők karakterei között jelentős különbség van. Eddie sokkal inkább hasonlít a noirok antihőseihez, semmint a klasszikus gengszter filmek szimpla villain karaktereihez. Jóval összetettebb és szürkébb karakter jó és rossz tulajdonságokkal egyaránt, aki egyáltalán nem egy született bűnöző, de emberi és morális gyengesége miatt a könnyen és gyorsan szerzett pénznek nem tud ellenállni. Mindemellett azonban nem csak a saját gyengesége az oka erkölcsi lesüllyedésének, majd későbbi szükségszerű bukásának, hanem a szerencsétlen véletlenek összjátékának, na és persze a társadalmi átalakulások negatív hatásainak is az eredménye. Az alkoholtilalom és a nagy gazdasági válság időszakában millióknak kellett a törvénynélküliséget és a szegénységet megtapasztalni, azokkal együtt élni. Eddienek sem volt túl sok választása ebben az időszakban, és mint általában minden bukás történet, ez is egy látszólag kis lépéssel kezdődik, aminek akkor még senki nem láthatta a hosszútávú következményeit.A film több olyan eszközt is használ, ami erősíti a dokumentumfilm jelleget, mint korabeli újságkivágások, a kor népszerű zenéi (a jazz korszak kezdete), és egy riporter narrálása. Az ál—dokumentumfilm jellegű betéteken keresztül láthatjuk a szervezett bűnözés felemelkedését, és azt, ahogy a bizniszből a kezdetben szintén ügyeskedő amatőrök kiszorulnak és akiknek a helyét idővel átveszi a szervezett alvilág. Ez a realisztikus jelleg azonban csak egy bizonyos pontig marad meg, szemben mondjuk a Zeliggel, ahol az egész történet egy ál-dokumentum film keretében bontakozik ki. Az alvilág alkonyánál ez csak a társadalom, a szereplőket körülvevő környezetre igaz, de a film fikciós története, a karakterek sorsa, már hagyományos elbeszélésben láthatóak. Mindemellett, na és a cenzúra ellenére persze nem vagyunk a műfaj szokásos elemeinek (lövöldözések, robbanások, éjszakai lokálok, csinos nők) híján sem, és a kettő ötvözete miatt pedig úgy érezhetjük, mintha egy újságcikkben megírt valódi történetet láthatunk. Bár mai szemmel nézve már kicsit bénának tűnhet némelyik akciójelenet, de ez egyáltalán nem rontja a filmélményt, hiszen amúgy sem ez a lényeg benne.

A forgatókönyvet Jerry Wald, Richard Macaulay és Robert Rossen írták Mark Hellinger The World Moves On című történetéből. A filmet két részre lehet osztani, az első két harmadában láthatjuk Eddie felfelé ívelő bűnözői karrierjét, majd az utolsó harmadban történik meg a bukás, amiben már gyorsabban történnek az események, és ezért sokkal felületesebb, mint az első szakasz. Ennek két oka is van, az egyik, hogy a bukás mindig sokkal gyorsabban történik, mint a felemelkedés, másrészről meg mintha egy kicsit kevés időt szántak volna erre a szakaszra. Mindemellett az is érezhető, hogy a cenzúra elvárásai miatt került be néhány elnagyolt és gyors jelenet a film vége felé, ami kielégítette a cenzúra elvárásait, és ami után a néző megkaphatta a szokásos morális leckét arról, hogy a bűn nem kifizetődő hosszútávon. A film alapvető üzenete visszatükrözi azt a népszerű álláspontot, hogy nehéz időkben bárkit elcsábít a kísértés vagy elég egy szerencsétlen véletlen, a külső környezet, a társadalom, gazdaság negatív folyamatai, hogy valaki a kiszolgáltatott helyzetéből csak a bűn által tudjon kikecmeregni. A bűnözésre lépő főszereplő szükségszerű bukásának már korántsem annyira népszerű teóriáját inkább csak a cenzúra igényelte, semmint a közönség, vagy akár az élet, hiszen ennek csak egy elvesztegetett élet lesz az eredménye.A film szövege kissé merevebb, mesterkéltebb, mint a noirok cinikusan szellemes és laza dumái, ebben sokkal inkább a klasszikus gengszterfilmek nagyzolós szövegeire hasonlít, ugyanakkor azért itt is hallhatunk remek mondatokat és dialógusokat:

Ha a Brooklyn-hídat szeretnéd, csak kérned kell. Ha nem tudom megvenni, akkor ellopom neked.”-mondja Eddie a Jane-nek.

A forgatókönyv karakterizálása jónak mondható és még a színészeknek is elég helyet ad ahhoz, hogy felépíthessék és bemutathassák karaktereiket, annak ellenére, hogy a szereplők között igazából csak Eddie karaktere nevezhető igazán összetettnek, két másik bajtársa, akiknek nem jutott megfelelő mennyiségű idő a filmben, már jóval egyszerűbbek. Hármójuk személyiségét “rosszaságuk” szerint akár sorrendbe is lehetne tenni. Lloyd a tanult ember a legjobb (annak ellenére, hogy barátja háta mögött udvarol annak szerelmének, és nem elég tökös ahhoz, hogy ezt közölje vele), Eddie a szürke karakter jó és rossz tulajdonságokkal, aki arany szíve ellenére bűnöző lett, és nem túl nagy meglepetésre ebben a ’30-as évekbeli gengszter filmben is Bogart karaktere lesz a legrosszabb fickó. James Cagney és Humphrey Bogart volt talán a filmtörténelem két leghíresebb olyan színésze, akik karrierjük első felében beskatulyázódtak a gengszterszerepekbe. Ennek leginkább az volt az oka, hogy mindketten nagyon karizmatikusak voltak, külsőleg és személyiségükben is különböztek a '30-as évek simaképű hollywoodi férfiideáljaitól, akiknél sokkal keményebbnek, karcosabbak voltak,a mi miatt a stúdiók vezetői egyszerűen nem tudták romantikusabb filmekben elképzelni őket. A ’30-as években egyértelműen Cagney volt a nagyobb sztár, aki a főszerepeket játszotta ezekben a filmekben, mint a kedvelhető rossz fiú, míg Bogart volt az igazi gazfickó, aki meghal a főszereplő keze által. Ebben a filmben sincs ez másként.Eddie noiros antihős karaktere szokatlannak számított 1939-ben, két évvel a film noir műfajának hivatalos kezdete előtt. Eddie ugyanis nem kis részben a társadalmi, gazdasági, politikai környezetének áldozata is, az ő életén keresztül láthatjuk, hogy mi is ment végbe az Amerikában azokban a szédítő húszas években. Eddie eredetileg egy aranyszívű fiatalember volt, aki becsülettel szolgálta hazáját a világháborúban, azonban hazatérésekor a társadalom nagyon gyorsan megfeledkezett róla. Emiatt Eddie belecsöppen a háború utáni recesszióba és munkanélküliségbe, pedig nem vágyott sokra, csak autószerelő munkáját szerette volna visszakapni, és esetleg még egy helyes barátnőt mellé. Amikor ez nem jött össze, taxisofőr lesz, ami egyfajta szimbólum is a filmben. Eddie megkezdi utazását az alvilágba, hiszen egyik autóútja során csöppen bele véletlenül és ártatlanul az alkoholcsempészetbe. Ezután már nincs túl sok választása, mivel a börtön elkerüléséhez szükségest pénzt csak alkoholcsempészettel tudja megkeresni. Ahogy a folyamatban a gengsztercsoportok egyre szervezettebbek, egyre hatalmasabbak lesznek, úgy lesz Eddieből is kisstílű alkoholcsempészből magának bármit megengedhető gengszter. Aztán ahogy az első világháború utáni munkanélküliség, úgy a nagy gazdasági válság és alkoholtilalom vége is megtöri karrierjét, és megint taxizni kezd, ami természetesen itt is szimbólum. Eddie megkezdi a visszaútját a társadalom által elfogadott becsületes életformába. Ez azonban már lehetetlennek tűnik, (nem csak a Hays-code miatt), hanem amiatt, mert Eddie személyisége már teljesen más, mint 1919-ben volt. Ő már megjárta a hadak útját, jóból rossz lesz, majd rosszból jó, akinek személyisége mindeközben jelentős változásokon megy át. Eddie volt James Cagney egyik legösszetettebb karaktere, az alkoholcsempész, aki tejet iszik, és aki nem mellesleg egy olyan háborús hős, aki végül a társadalom ellenségévé válik. Eddie pozitív oldalát erősíti az is, hogy alapvetően bízik barátaiban, bár ezt lehet, hogy pont nem kellett volna tennie. Inni is csak akkor kezd el, amikor rájön, hogy ezek a barátok elárulták. A film számos pontján bemutatja, hogy Eddie alapvetően nem erőszakos fickó, mint amikor majdnem összetör mérgében egy széket, de aztán inkább visszarakja a helyére. James Cagney, mint mindig, itt is tökéletes volt. A film kegyetlen és gonosz villain karakterében Humphrey Bogartot láthatjuk, aki nagyon jól visszaadja karaktere senkiben sem bízó természetét az állandóan másokat fürkésző gúnyos tekintetével. Sajnos nincs túl sok ideje ebben a filmben, a kezdeti egy-két háborúban játszódó jelenet után teljesen el is tűnik a film közepéig. George kegyetlen természetét már a film elején megalapozzák abban a jelenetben, amikor a háború vége előtt pár perccel lelő egy szinte még gyerek német katonát, miután Lloyd ezt nem teszi meg, aki azt mondja, hogy “ez csak egy kölyök, talán 15 éves. Mire George lelövi azzal, hogy “már nem lesz 16” Ezután már biztos lehet benne a néző, hogy kiből is lesz a legnagyobb gazfickó a későbbiekben. Karakterének az a vonása is kiderül a háború alatt, hogy nem szereti, ha valaki parancsolgat neki, ami egyben előre is vetíti Eddievel való konfrontációját. Bogart karaktere egyszerűsége ellenére remek villain párja volt James Cagneynek. Láthattuk már Cagney és Bogart összeütközését ezen a blogon itt, de ebben a filmben is legalább ennyire jók együtt.

A jogász Lloyd karakterét Jeffrey Lynn alakítja, akinek talán még annyi idő sem jutott, mint Bogartnak. Lloyd a legjobb fickó hármójuk között, az egyedüli, aki normális életet tud kialakítani magának, és nem válik bűnözővé, annak ellenére, hogy ő Eddie ügyvédje. Lloyd Eddinek köszönheti, hogy ő a nyilvánosság előtt megmaradhatott tiszteletreméltó alaknak, ugyanis Eddie soha nem vonta be igazán piszkos dolgokba, annak érdekében, hogy Lloyd jogi ügyekben képviselhesse. Ugyanakkor Lloyd sem teljesen egyenes jellem, és nem igazán mutat hálát barátja vele szembeni nagyvonalúságáért, hiszen eltitkolja előtte, hogy ő is találkozgat azzal a lánnyal, akibe Eddie szerelmes.

A film két női karaktere is összetettebb, és meglepetésre nem a “jó” és a “rossz” lány válik belőlük a film során, hanem mindketten a halvány szürke különböző árnyalatait képviselik, de semmiképpen sem rosszak. A film ebben a tekintetben is szokatlan volt a maga korában.Gladys George alakítja a film rossz nőjét, a kocsmatulajdonost, akiről viszont kiderül, hogy korántsem annyira rossz, mint elsőre gondolnánk, ugyanis ő egy érzőszívű nő, aki valóban és őszintén kedveli, szereti Eddiet. Bár általa kerül Eddie az alkoholcsempészetbe, ugyanakkor a nő ezt segítő szándékkal ajánlotta fel, és nem azért, hogy kihasználja és tönkretegye. 

Priscilla Lane játssza Jane-t, aki a film elviekben jó kislánya, azonban mégsem teljesen fehér az ő színe, hiszen Eddiet többször is kihasználja, például az énekkarrierjében, valamint azt is elhiteti a férfivel, hogy viszonozza az érzéseit. Jane konkrétan nem veszi rá semmire Eddiet, de mégiscsak ő minden fontosabb esemény katalizátora, amelyek által amolyan proto femme fatalevá válik – a későbbi noir végzet asszonyainak rosszindulata, kegyetlensége és erkölcsi romlottsága nélkül -, éppen csak “kisebb” elhallgatott igazságokkal. Priscilla Presley remekül játszotta az ártatlan és naiv lányt, aki azonban korántsem annyira naiv, hogy ne tudná, hogy mit akar.

Az alvilág alkonya a háború előtti korszak legjobb gengszterfilmje, ami bár sikeres volt 1939-ben, de az ebben az évben megjelenő Elfújta a szél, az Óz és számos egyéb nagy klasszikus miatt kicsit az árnyékban maradt, pedig megérdemelte volna a teljes figyelmet és elismerést. The Roaring Twenties ugyanis jóval több, mint műfajának legtöbb darabja, mert nem csak egy gengszter film, de egy társadalmi korrajz is, ami az amerikai álom ellenkezőjét, az amerikai tragédiát mutatja be jobb sorsra érdemes karaktereinek sorsán keresztül remek színészekkel és rendezéssel.

Értékelés: 9/10

Eddie és George leszámolása, Humphrey Bogart sokadik halála a filmvásznon:

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr517378016

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.