Time Goes By

Kedvesem, isten veled (Farewell, my Lovely) 1944 és 1975, 2 in 1

2015. május 13. 17:59 - Time Goes By

A Farewell, my Lovely Raymond Chandler második regénye, amiben az elsőhöz, a The Big Sleephez hasonlóan Phillip Marlowe magándetektív a főszereplő. A regényt először 1944-ben filmesítették meg, amely Amerikában Murder, my Sweet (Gyilkosság a gyönyöröm) címmel futott, szemben Európával, ahol a megtartották a film esetén is a könyv címét. 1975-ben már az USA-ban is visszatértek a regény eredeti címéhez, és Farewell, my Lovely-ként elkészítették a neo-noir változatot Robert Mitchum főszereplésével.

Az 1944-es film elején a szemén kötéssel láthatjuk Phillip Marlowe (Dick Powell) magándetektívet, ahogy vallomást tesz a rendőrségen, és akinek visszapillantásában ismerjük meg a történetet. Marlowe-t Moose Malloy (Mike Mazurki), börtönből frissen szabadult bűnöző bízza meg azzal, hogy keresse meg barátnőjét, Velmát, akivel elvesztette a kapcsolatot börtönévei alatt. Ugyanekkor Marlowe-t Lindsay Mariott (Douglas Walton) is felfogadja, hogy kísérje el egy éjszakai találkozóra, ahol lopott ékszereket akar visszavásárolni egy titokzatos alaktól. Nemcsak ez a találkozó megy annyira rosszul, hogy Marlowet leütik, és arra ébred, hogy Mariottot megölték, hanem Velmát sem annyira könnyű megtalálnia, mint azt eredetileg gondolta. Közben belép a képbe a csinos Ann Grayle (Anne Shirley) is, aki bemutatja Marlowe-t apjának, a gazdag és idős Mr. Grayle-nek (Miles Mander), valamint fiatalabb mostoha anyjának Helennek (Claire Trevor). Mint kiderül Grayle ritka kőből készült ékszereket gyűjt, és egy ilyen darabot próbált Mariott visszaszerezni. Marlowe hamarosan hazugságok, manipulációk és gyilkosságok hálójában találja magát...Edward Dmytryk rendező stílusos film noirja, a Murder, my Sweet-je egyike azon ’40-es évekbeli klasszikusoknak, amelyeket a hasonló témájú, jellegű és hatalmas sikert, figyelmet elérő Máltai sólyom és a Hosszú álom kicsit elnyom és az árnyékban tart. Ennek oka leginkább a filmek főszereplőiben keresendő. Humphrey Bogart, Hollywood legnagyobb sztárja a keményfejű, gyors gondolkodású és cinikusan szellemes magándetektív karakterek királya volt, míg Dick Powell, ennek a filmnek a főszereplője, ezt megelőzően leginkább musicalekben és könnyedebb vígjátékokban szerepelt. Tulajdonképpen az ő személye volt annak az oka, hogy ezt a filmet 1944-ben az USA-ban nem Farewell, my Lovely címmel mutatták be, mert a stúdió attól félt, ha az emberek meglátják ezt a címet és Dick Powell nevét a plakátokon, akkor azt hiszik, hogy valami musicelről van szó, és ezért mindenáron bele akarták a film címébe tenni a gyilkosság szót, ami egyértelművé teszi a film műfaját. Dick Powell minden műfaji tapasztalatlansága ellenére egyáltalán nem vallott szégyent ezzel a szereppel, olyannyira nem, hogy a továbbiakban számos noirban játszott.

Raymond Chandler nyakatekert regényeit soha nem volt könnyű megfilmesíteni, ami alól a Murder, my Sweet sem kivétel. Mindazonáltal a Murder, my Sweet alkotói és forgatókönyvírója John Paxton nem vallottak, vallott  szégyent, hiszen egy nagyon atmoszférikus filmet készítettek, ami minden noir detektív filmmel szembeni elvárásnak megfelel. Nem véletlenül szokták a filmet a noirok egyik legnagyobb klasszikusával, a Hosszú álommal összehasonlítani. Mindegyik Chandler regényből készült, mindegyiknek Phillip Marlowe magánnyomozó a főszereplője, na és persze mindegyikből egy remek film noir készült. A legnagyobb különbség a The Big Sleep és  e között a film között a két Marlowe kissé eltérő karaktere, ugyanis ez a Phillip Marlowe talán egy fokkal kevésbé kemény, kevésbé cinikus, kevésbé vagány, mint Bogart Phillip Marloweja.Ugyanakkor Dick Powell hozott egyfajta érzékenységet a karakterbe, míg Bogart inkább a karakter éles eszűségét, szellemességét és a szabályokat, hatóságokat semmibe vevő mentalitását hegyezte ki. Hozzá képest Powell Marloweja néha kifejezetten ügyetlen, akit folyamatosan megvernek, egyszóval kevésbé „férfias” karakter, mint Bogarté. A Hosszú álom és A máltai sólyom nézése közben a nézőnek meg sem fordul a fejében, hogy komolyabban aggódjon Bogart karaktereiért, mert annyira lehetetlennek tűnik, hogy bárki túljárjon az eszén, és legyőzze, annak ellenére, hogy egyszer-kétszer őt is elagyabugyálják. Ezzel szemben ebben a filmben néha komolyan aggódunk Marlowe-ért, akit Dick Powell sokkal inkább átlag embernek - ebből kifolyólag sérülékenyebbnek - formált, mint Humphrey Bogart.

Mindazonáltal Marlowe itt is jó pár hullába botlik, és itt is veszélyes – na és persze csinos – nőkkel fut össze, akik miatt aztán életveszélyes szituációkba keveredik. A két film abban is hasonlít, hogy rengeteg mellékszereplő található bennük, akik jönnek, majd viszonylag gyorsan el is tűnnek a filmből, és leginkább csak a történetvezetést szolgálják.

A film középpontjában noiroknak megfelelően az árulás, megtévesztés áll, és abban is hű Chandler regényéhez, hogy fő témája a gazdagoknak az a szokása, hogy bűneiket pénzük segítségével akarják megváltani.A Murder, my Sweet szerkezete is a klasszikus noir sémába illik, a film története keretezett flashbackben bontakozik ki Phillip Marlowe, a férfi főszereplő szemszögén és visszatekintésén keresztül.

A film szövege és dialógusai is remekül sikerültek, és ez alapján a legjobb noirok közé tartozik, ugyanis, számos cinikus és szellemes, idézhető mondat hallható a filmben. „That's just part of my clothes. I hardly ever shoot anybody with it.” „Ez (a pisztoly) inkább csak a ruházatom része. Alig néhány embert lőttem le vele.”

Az operatőr Harry J. Wild volt, aki számos B noirban dolgozott a későbbiekben. A jelenetek nagyobbik része sötétebb helyiségekben játszódik, és tartalmaz két, a maga korában kifejezetten remeknek számító és nagyszerűen fényképezett jelenetet. Az egyik ilyen, amikor Marlowe-t bedrogozzák, a Spellbound álomjelenetéhez hasonlít. Annak ellenére, hogy ezek a jelenetek mára már elavulttá váltak, a maguk korában nagyon hatásosnak számítottak. A Murder, my Sweet érdemei közé tartozik az is, hogy nyilvánvalóan inspirálta Hitchcockot ez a jelenet. A másik pedig, amikor a villódzó fényben megjelenik Moose Malloy azon az ablakon keresztül, amin Marlowe éppen kifelé bámul, miközben bevilágítanak a város neonfényei.A film színészeiről is nagyrészt jókat lehet elmondani, annak ellenére, hogy Dick Powell alakítása eléggé megosztja a kritikusokat, vagy legalábbis a nézők véleményét. Az egyik csoport azt mondja, hogy az ő alakítása túl könnyed, néha akár komikus, ami nem igazán illik sem a műfajba, sem a karakterhez, a másik csoport pedig azt állítja, hogy a legjobb Phillip Marlowe karakterizálást tőle lehetett látni, a filmtörténelem számos Phillip Marloweja közül. Szinte lehetetlen felsorolni az összes Phillip Marlowe-os filmet, de a teljesség igénye nélkül a legfontosabbak a már említett 1946-os Hosszú álom és Humphrey Bogart mellett, az 1947-es film noir a Lady in the Lake Robert Montgomeryvel, a szintén ’47-es The Basher Doubloon George Mongomeryvel, az 1969-es Marlowe James Garnerrel, az 1973-as The Long Goodbye Elliott Goulddal, és a poszt második felében bemutatandó Farewell, my Lovely Robert Mitchummal.

Én Dick Powell Marloweját se nem szólnám le, se nem isteníteném, ugyanakkor a jobbak közé, sőt inkább a jók közé sorolnám közvetlenül Humphrey Bogart és Robert Mitchum után. Powell képes ugyanis a karakter cinikus magánnyomozójának esszenciáját átadni, akinek a van szeme a csinos nőkhöz, miközben átlag embernek formálja Marlowet, aki nem mindig tudja, hogy hány óra, vagy legalábbis a nézőnek ilyen érzése van néha. Mindeközben azonban a morális iránytűje nem sérül annak ellenére, hogy munkájából kifolyólag idejének nagy részét a bűnözők világában tölti. Dick Powell első volt a filmes Phillip Marlowe-k sorában, akinek a legnagyobb pechje az, hogy két évvel később Bogart is eljátszotta ezt a karaktert, még ha egy másik történetben is, és ez teljesen elhalványította az utókor emlékezetében az ő alakítását. Szerencsére a maga idejében elismerték játékát, mégpedig olyannyira, hogy ezzel a filmmel megkezdte karrierjének átalakítását, és ezután már inkább film noirokban és drámákban játszott, szemben az addigi musicelekkel és vígjátékokkal. Claire Trevor láthatjuk Helen, Ann mostohaanyja szerepében, aki talán még jobb, mint Dick Powell. Helen Graylenek, mint a legtöbb femme fatale-nak rejtélyes és sötét múltja van, ami elől még előkelő házassággal és pénzzel sem tud elmenekülni. Ő egy tökéletes femme fatale nem csak a megjelenésével, de a még a testbeszédével is. Őt először egy kanapén látjuk kihívó testhelyzetben, ahol egy egérre vadászó ragadozó (és szexis) macskára emlékeztet. Trevor femme fatale karaktere az egyik legkihívóbb volt a korai noirok között a szexualitásával, csillogó ékszereivel, platina szőke hajával és mély dekoltázsával, aki ráadásul nagyszerűen érzékeltette karaktere alacsonyabb származását és közönségességét, miközben a társadalmi helyzete alapján már a felsőbb körök tagjává vált. Anne Shirley játssza Ann Grayle-t a fiatal nőt, aki összeáll Marlowe-val annak nyomozása során, amikor felfedezi, hogy apja valamilyen zűrbe keveredett. Ann tényleg segíteni akar a nyomozónak és (látszólagos) naiv báját veti be, annak érdekében, hogy a Marlowe-t érdekeltté tegye az ügyben, ugyanakkor Ann motivációi nem mindig teljesen tiszták.

A film fura karaktere Moose Malloy, akit Mike Mazurki korábbi pankrátor alakít, aki itt bebizonyította, hogy nem csak egy félelmetes baltaarcú betontömb. Erre azért is lehetősége volt, mert Malloy kicsit összetettebb karakter a félelmetes kinézetű börtönből szabadult bűnözőnél, ugyanis ő mindezek ellenére egy romantikus lélek, aki legnagyobb meglepetésre tényleg régi szerelmét keresi, mert hiányzik neki.

Edward Dmytryk rendező Murder, my Sweet-je a film noirok és magán detektíves filmek legjobbjai közé tartozik a remek szövegével, ütemével és alakításaival, amit méltatlanul kevesen ismernek. Persze nem érhet fel Bogart Máltai sólymával vagy Hosszú álmával, és minden remek színészi alakítás ellenére egy kicsit hiányzik belőle egy nagyobb sztár, azonban ennek ellenére bátran ajánlom minden film noir vagy magándetektíves filmrajongónak. Az 1975-ös Farewell, My Lovely esetében érzékelhető, hogy erősen inspirálta az egy évvel korábbi hatalmas sikert elérő korai neo-noir, a Chinatown. Bár ez a film nem tudta elérni a Kínai negyed minőségét, jelentőségét és sikerét, azonban nem vall szégyent sem klasszikus film noir ősével, sem neo-noir példaképével szemben.

A film története tulajdonképpen nagyon hasonlít az 1944-es verzióhoz, a legnagyobb különbség a női szereplőkben áll, itt ugyanis nincs mostoha lány karakter, csak Helen Grayle, a szexuálisan manipulatív és csábító femme fatale található meg. Mindemellett számtalan olyan mellékszál is van a történetben, ami nem volt az régi verzióban.

A film rendezője Dick Richards komolyan veszi az alapanyagot és a karaktereket, nem próbál meg valamilyen – sajnos neo-noiroknál gyakran előforduló – látványos nagy durranást készíteni, ami miatt ezek a filmek gyakran önmaguk paródiájába fordulnak, és abba a hibába se esik, hogy a klasszikus előd szoftpornóba hajló változatát készítse el, ami annyira elterjedt a '80-90-es évek neo-noirjainál, ellensúlyozván a régi filmek cenzúráját. Mindemellett remekül és klasszikus noir filmekhez hűen használja fel a ’70-es évek Los Angelesének sötét és pusztuló hangulatát, amivel remekül adja vissza a ’40-es évek los angelesének atmoszféráját.

A másik legerősebb elem az operatőr John A. Alonzo, akinek nevéhez a Chinatown fényképezése is fűződik. Alonzo kiválóan használja ki a helyszínek adottságait, mind a lepukkant utcákról, alakokról, hotelekről, mind a felső osztálybeliek környezetét nagyszerű képekkel mutatja be.A film forgatókönyvét David Goodman írta Chandler regényéből, amiben Marlowe karaktere némi változáson megy át a regényhez és az első verzióhoz képest. Marlowe itt sokkal fáradtabb, öregebb, megviseltebb, mint a többi filmben, aki ráadásul csak pénzért vállal el ügyeket, anélkül, hogy kezdetben egy csipetnyit is érdekelné, akár az ügy, akár a megbízó.

A filmben számos érdekes, és a ’44-es verzióban nem látható mellékszál is látható. A legjobb Joe DiMaggio baseball játékos körül forog, akit nem látunk ugyan a filmben, de rengeteget hallunk róla, akinek erre az időszakra esett karrierje (már a '40-es évekre, amikor a film játszódik). Marlowe-t mintha csak az az egy dolog érdekelné kezdetben, hogy DiMaggio vajon megdönti-e csúcsot vagy sem. Egy másik mellékszál az Amthor nevű kissé pszichotikus madame egyik prostituáltja valamint az egyik verőember közötti kapcsolat. Ezt a verőembert pedig nem más, mint Sylvester Stallone játssza pályája elején befutása és a Rocky előtt egy évvel. A harmadik, és Marlowe karaktere szempontjából talán legfontosabb mellékszál a baseballt szerető félvér gyerek, akinek apját megölik. A sráccal való barátkozás volt hivatott arra, hogy bemutassa Marlowe érzékenyebb, emberibb oldalát.

A ’44-es verzióban az a bizonyos éjszakai lokál, ahol Velma fellépett, egy lepukkantabb fehér lokál, míg a ’75-ös változatban a film visszatér a regényben szereplő feketék által látogatott helyhez, azonban próbálja elkerülni a regényben szereplő feketéket érintő negatív kommenteket. A film a Máltai sólyomból is merít a rendőr nyomozó karakterein keresztül, akik közül az egyik kifejezetten ellenséges Marlowe-val szemben, míg a másik sokkal barátságosabb, hasonlóan ahhoz, ahogy Sam Spade viszonyul a Máltai sólyom rendőreihez. A Kedvesem, isten veled legerősebb és legérdekesebb része a csavaros történeten, az atmoszférikus fényképezézes túl Robert Mitchum, akinek játéka meghatározza a filmet. Mitchum ekkor már 58 éves volt, és szerencsére nem esik abba a hibába sem ő, sem a film, hogy 35-40 évesnek próbálna tűnni, mint amilyen a regénybeli Marlowe. A rendező kihasználja Mitchum karizmáját és viharvert külsejét, így a színész ennek megfelelően kissé megfáradtnak és kiégettnek formálja a magánnyomozót, akinek a legfőbb problémája, hogy meg kell élnie valahogy. Robert Mitchum arra született, hogy fáradt, cinikus és furcsán romantikus karaktereket alakítson, többek között olyat, mint Marlowe. A hangja, a fizimiskája, de még a mozdulat, ahogy rágyújt, is tökéletesen illeszkedik a karakterhez, ráadásul tőle mindez teljesen természetesnek, lazának tűnik. Hollywood aranykorának legnagyobb színészei vagy meghaltak, vagy visszavonultak, vagy egyszerűen csak elfeledkeztek róluk, de nem így Robert Mitchum, akinek karizmája túlélt mindent, és a ’70-es években is ugyanolyan érdekes tudott maradni, mint az ’50-es években. Ebben a filmben nagyon jól elegyíti karakterének fanyar és cinikus oldalát az emberségével, aki még társadalmi lelkiismerete is van. Persze nem tagadja meg az ’50-es évek kemény fickóját sem, így már Helennel való találkozása után öt perccel a nővel csókolózik a kanapén, ugyanakkor mivel a film még a ’70-es években készült, ezért nem esik abba a hibába, hogy öncélú szexjelenetekkel tennék unalmassá és lapossá a filmet. És hát Marloweként ő sem ússza meg, hogy megverjék, bedrogozzák, és az életére törjenek mindenféle alvilági alakok.A film másik főszereplője Charlotte Rampling, aki Mrs. Grayle-t alakítja, már kevésbé jó. Ő szemmel láthatólag Lauren Bacallt próbálja utánozni - meglehetősen gyengén -, miközben Bacall nem is játszott a ’44-es Murder, my Sweetben, hanem egy másik Marlowe filmben, a Hosszú álomban alakította Humphrey Bogart Marlowe-jának femme fatale-ját. Szerencsésebb lett volna, ha karakterének egyedi arculatot próbált volna meg adni, már csak azért is, mert a film egésze se nem másolat, se nem noir paródia, hanem egy önálló darab, függetlenül attól, hogy remake. Ő sajnos a film gyenge pontjai közé tartozik.

A film másik gyenge, sőt talán már-már nevetséges eleme Frances Amthor, a félelmetes madame karaktere, aki úgy néz ki, mint egy díjbirkózó, és ennek megfelelően jól megpofozza Marlowet. Alapjában véve jó ötlet volt egy neo-noirban, hogy egy nő megver egy férfit, amivel modern köntösbe helyezték egy kicsit a noirok gender kavarásait, azonban ez a jelenet nem sikerült túl jól, mert inkább paródia jellegű lett, holott a film egésze meg nem az.

Bár a Farewell, My Lovelynál is fennáll az, hogy a klasszikus noir verzió jobb a neo-noir feldolgozásnál, azonban itt nem annyira nagy a különbség, mint a legtöbb klasszikus és neo-noir pár eseténél, ami persze leginkább Robert Mitchumnak köszönhető.

Értékelés: 1944: 8,5/10 1975: 7/10

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr847324206

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

na__most__akkor 2015.05.14. 18:09:56

Raymond Chandler...

A második.
Az első persze Agatha Christie, a harmadik meg - talán - Erle Stanley Gardner.

Ezek, a második világháború előtt és alatt, még tudtak krimit írni.
A többi csak halvány másolat, egy kifogyott festékpatronnal.

moodPedro · http://ezer1film.blog.hu/ 2018.02.23. 15:22:20

Az ablakon kinézős jelenet a neonfényekkel...(amiről anim gifet tettél ki) lehidaltam...

"A regényt először 1944-ben filmesítették meg" - csak érdekességképpen írom, mert túl nagy jelentősége azért nincsen. Az RKO már korábban megvette a könyv jogait, és 1942-ben már egyszer megcsinálta ezt a filmet. "The Falcon takes over" címmel. Igazi B film volt, megváltoztatták a főszereplő nevét, de azért alapvetően ugyanannak a könyvnek az adaptációjáról beszélünk. A jogok így már a stúdiónál voltak, nem kellett újra megvenni.

És amit még olvastam valahol: Eredetileg az USA-ban is Farewell my Lovely címmel küldték moziba 1944 végén a filmet valamelyik vidéki nagyvárosban, de az általad is idézett okokból nem nagyon todultak rá az emberek, így az 1945-ös New Yorki premierre már Murder, My Sweet címmel ment, ami már érdekelte az embereket.