Time Goes By

Az idegenek háza (House of Strangers) 1949

2015. május 18. 18:26 - Time Goes By

Joseph L. Mankiewicz film noir drámája a műfaj egyik méltatlanul kevéssé ismert darabja, pedig olyan későbbi filmeket alapozott meg, mint a Keresztapa. A film középpontjában egy olasz család áll, ahol a családfő a szegénységből küzdötte fel magát a bankárságig, A főszerepben Egward G. Robinson látható, aki mindent az irányítása alatt tartó zsarnok családfőt játszik, amely tulajdonságával romba dönti családját.

A film elején Max Monetti ügyvédet (Richard Conte) kiengedik a börtönből, miután letöltötte hét éves büntetését. Úgy tervezi, hogy első útja haza vezet, hogy bosszút álljon testvérein Joe-n (Luther Adler), Pietro-n (Paul Valentine) és Tonyn (Efrem Zimbalist Jr.), mivel ezt megígérte apjuknak Gino Monettinek (Edward G. Robinson). Aztán meglátogatja szerelmét Irene-t (Susan Hayward), és arra kéri a nőt, hogy kezdjenek új életet. Ezután a film története Max visszaemlékezésében bontakozik ki, és szemtanúi lehetünk családja ’30-as évekbeli életének. Apja, a zsarnoki természetű Gino New York East Side-ján, a főként bevándorlók által lakott szegényebb környéken üzemeltet egy bankot. Gino egy igazi self-made ember, aki saját erejéből emelkedett fel, ugyanakkor ez az erő túl soknak bizonyul a családban, mert négy fia közül hármat folyamatosan elnyom és megaláz. Egyedül a tanult Maxet szereti és isteníti, amivel a fiú kivívja testvérei utálatát. Max menyasszonya Maria (Debra Paget) szintén olasz családból származik, azonban Max beleszeret a modern és a konzervatív Monetti családból kilógó Irenebe. A család belső feszültségei, problémái akkor robbannak fel, amikor egy új bank törvény miatt vizsgálódás indul Gino bankjában. Max mindenképpen meg szeretné védeni apját, ezért még törvénytelenségre is hajlandó, azonban testvérei elárulják...Az idegenek háza egy keserű pszichológiai dráma, aminek középpontjában egy olyan család áll, amit nem a szeretet, hanem a gyűlölet működtet. Az idők folyamán számos hollywoodi film fókuszált olyan olasz családokra, amelyeknek tagjai minden cselekedetüketben a család érdekére hivatkoztak, amiről aztán mindig kiderül, hogy valójában csak önigazolás, és tetteiket leginkább a családjuk sínyli meg. Az ilyen típusú filmek – többek között a Keresztapa trilógia – megalapozója volt a House of Strangers.

A film forgatókönyvét Philip Yordan írta Jerome Weidman I’ll Never Go Home Anymore c. regényén alapulva. A film műfaját tekintve a sivár noirok és a többgenerációs családregények remek keveréke, amit átsző az olasz etnikai hangulat. Csakúgy, mint Mankiewicz másik híres filmjében, az All About Eve-ben, itt is kiváló párbeszédeket hallhatunk. A forgatókönyv talán egyetlen hibája, hogy Max és Irene szerelmi szála elvonja egy kicsit a figyelmet a családi drámától, ami egyébként a film lényege. Sajnos akkoriban úgy gondolták, hogy nem lehet jó - vagy még inkább sikeres - filmet készíteni szerelem nélkül.

A House of Strangers szerkezete klasszikus noir szerkezet, és keretezett flashbackben bontakozik ki, tehát az eleje és a vége a jelenben játszódik, míg a kettő között pedig a múltban. A film elején Max letölti a börtönbüntetését, aztán az ő visszapillantásában ismerhetjük meg a Monetti család történetét és a családtagok közötti kapcsolatokat, majd a végén visszatérünk a jelenbe, ahol a négy fivér között lezajlik a végső konfrontáció. A filmben számos remek csavar és fordulat után a befejezésre sem lehet egy panasz szavunk sem. Az idegenek házának első felében inkább a családregény jelleg dominál, majd a második felében a fordulatokkal teli noir rész erősödik fel, ami növeli az első részben még takaréklángon égő feszültséget.Talán ez volt az első olyan hollywoodi film, amiben központi jelentőségű a bevándorlók - ez esetben olaszok - kultúrája és identitásának kérdései, amivel előkészítették Hollywood egyik leghíresebb filmjének, a Keresztapának a terepet. Bár voltak már ezelőtt is olyan filmek, amelyekben bevándorlók szerepeltek, de a fókusz azokban inkább a jelenbeli cselekményeken volt, és nem az identitásukon, valamint azon, hogy ez mennyiben határozza meg amerikai életüket. Bár konkrétan nem hangzik el, de nyilvánvaló, hogy Gino Monetti első generációs bevándorló, aki rendkívül nagy vállalkozói szellemmel rendelkezik, amivel akár tökéletes amerikai lehetne, hiszen ez az egyik legfontosabb és legtöbbre értékelt tulajdonság Amerikában. Gino nagyon keményen dolgozik a saját felemelkedésén, amivel egy idő után szegény borbélyból gazdag bankárrá küzdi fel magát. Azonban amennyire motiválja a pénz, legalább ugyanennyire ragaszkodik olasz gyökereihez is, amit nem csak hangos olasz opera hallgatással és a családi spagetti ebédekkel mutat be a film, de Gino patriarchális családfői mentalitásával és a családok között elrendezett eljegyzéssel is. Gino megköveteli a családjától a teljes engedelmességet, és mindegyik fiától elvárja és rákényszeríti őket, hogy a családi banknál dolgozzanak, annak ellenére, hogy egyiknek sem igazán fűlik ehhez foga. Ráadásul még folyamatosan meg is alázza három fiát. A nagydarab Pietrot csak „dumbheadnek” azaz ostobának hívja, míg a puhány Joe-t, az egyetlen a fiúk között, akinek vannak bankár ambíciói, nagyon alacsony fizetéssel dolgoztatja, és amikor a nős fiú emelést kér, arra hivatkozva nem ad neki, hogy ő meg az anyjuk négy gyereket neveltek fel egy kisszobában. Mindezt nem csak azért teszi, mert élvezi korlátlan hatalmát, hanem nevelési szándék is áll keménysége mögött, azonban nem veszi észre, hogy fiai már egy másik generáció, akik sokkal inkább amerikaiak, semmint szegény olasz bevándorlók, és akiknek inkább csak elegük van apjuk és családjuk gyökereiből. A fiúk könnyebb életre vágynak, és nem értik, hogy apjuk nem hogy nem könnyíti meg az életüket, de még nehezebbé is teszi számukra azt. A két generáció családról, életről, kapcsolatokról vallott gondolkodásmódjuk éles ellentétben áll egymással. Az apa mentalitása megmérgezi nem csak a családi kapcsolatokat, de érezhetően negatív hatással van mindegyik fiú személyiségére is. A három állandóan lekezelt fiúban a gyűlöletet ülteti el, míg Maxben, a kedvencében pedig az elkényeztetett gyerekekre jellemző empátiahiányt. Mindezek pedig végül a család bukását fogják okozni. Maxszel olyannyira kivételezik, hogy még azt is elnézi neki, hogy az általa kiválasztott olasz lány helyett Irenevel kezd el randevúzgatni, anyjuk rosszallása ellenére. A film fordulópontja, amikor könyvelési hiányosságok miatt vizsgálódás indul a családi bank ellen. A három elnyomott fiú úgy érzi, hogy eljött az ő idejük, és dacolva szembeszállnak apjukkal és Max-szel. Amikor a vizsgálat Gino elleni vádemeléssel végződik, úgy tűnik, hogy már senki és semmi sem állíthatja meg Gino bukását. Ekkor dönt úgy Max, hogy apja segítségére siet, és kieszel ennek érdekében egy tervet. De neki is meg kell bűnhődnie elkényeztetettségéből fakadó vakságáért, mivel természetesnek veszi, hogy testvérei is segíteni fognak neki terve végrehajtásában. Empátiahiányában képtelen észrevenni és realizálni fivérei érzéseit, ami állandó elnyomásukból és lekezelésükből fakad. A filmben a remek történetet kiváló színészek játsszák el. Nehéz megmondani, hogy ki is a film főszereplője, ugyanis Richard Conte és Edward G. Robinson is körülbelül egyforma időt kap. Mivel Max szemszögéből látjuk a filmet, ezért első ránézésre Conte tűnhet a főszereplőnek, azonban az egész történet Gino és az ő emberi kapcsolatai körül bonyolódik, így viszont már inkább ő válik a legfontosabb karakterré. Akárhogy is, mindketten kiválóak voltak.

Edward G. Robinson most nem egy sztereotipikus gengsztert játszik, mint amit megszoktunk tőle a ’30-as években, hanem egy olyan zsarnoki természetű olasz családfőt, aki saját erejéből, legális (vagy inkább szürke) biznisszel tört fel, ugyanakkor Gino karaktere mégiscsak tartalmaz alvilági fickókra jellemző vonásokat. Őt is megszédítette a siker, a hatalom, a pénz, ami miatt már elveszti szem elől azt, amiért az egészet csinálta: a családot. Egy idő után már nem a családért csinálja a bizniszt, hanem a prioritás megfordul, a családjának kell az üzletét szolgálnia. Gino Manetti ellentmondásos karakter: a makacs férfi kvintesszenciája, aki terrorizálja családját, egyszerre egy pszichésen bántalmazó családfő és egyben egy nagyon tehetséges ember. A film minden próbálkozása és karakterének hibája ellenére sem utálja őt a néző, mint ahogy Sonny Corleonet sem a Keresztapából, mivel mindketten nagyon emberi karakterek. Edward G. Robinsonról is elmondható, hogy soha egyetlen filmjében sem játszott rosszul, ami érvényes itt is, azzal kiegészítve, hogy az egyik legjobb játéka – nem véletlenül nyerte el anno a Cannes-i Film fesztivál díját -, annak ellenére, hogy manapság gyakran elfeledkeznek erről a filmjéről. Max Monetti ügyvéd szerepében Richard Conte-t láthatjuk, aki apjának kedvenc fia. Úgy tűnik, mintha Gino csak őt szeretné, akinek az világon mindent megbocsát, sőt mintha még tetszene is neki, amikor fia olyan szabályokat tör meg, amelyek egyébként nagyon fontosak az erős olasz gyökerekkel rendelkező Ginonak. Ilyenkor még feleségével szemben is megvédi fiát, mint például amikor megcsókolja menyasszonyát a családi ebédnél. Ez megismétlődik akkor is, amikor Max Irene miatt szakít a számára kijelölt lánnyal. Sőt, még azt is elnézi neki, hogy késik a számára szent ünnepként kezelt családi spagetti ebédről. Mindez vakká, testvéreivel szemben empátiátlanná és túlzottan magabiztossá teszi Maxet, akinek ez végül hosszú börtönbüntetést eredményez. Max a film igazi noiros antihőse, aki azért bűnhődik meg, mert lojális zsarnoki old school apjához, ugyanakkor mégis csak ő az, aki a különböző tradicionális szabályok áthágásaival és önállóságával a legamerikaibb karakter a filmben. Richard Conte is remek munkát végzett ebben a filmben.

Susan Hayward alakítja Irene-t, Max szerelmét, akinek karaktere a film fő szálában nem különösebben fontos, azonban mégis szimbolikus. Ő, Maxhez hasonlóan már az amerikai mentalitást képviseli a filmben Mariaval, a tradicionális olasz lánnyal ellentétben. Irene erős akaratú és független nő, amit nagyszerűen érzékeltet a film abban a jelenetben, amikor megismerkedik Max-szel. Irene szinte beront Max irodájába, miközben a férfi éppen telefonál. „Az ajtók arra vannak, hogy kopogjanak rajta” mondja neki Max, mire a lány magabiztosan azt válaszolja, hogy „Nincs időm erre. Akárki is az, mondja meg neki, hogy visszahívja.” És Max leteszi a telefont.A másik három fiút játszó színészek is kiválóak voltak, legfőképpen a puhány, de ingerülten kíméletlen Joe szerepében Luther Adler. De a gyenge Tonyt alakító Efrem Zimbalist Jr.-ra és az erős fizikumú, de buta Pietro-t játszó Paul Valentine-re sem lehet panaszunk.

Gino feleségének, a régi vágású olasz családanya Theresának szerepében Esther Minciotti látható, és rögtön szembetűnik a hasonlóság közte és Carmela Corleone, Vito felesége és Michael anyjának karaktere között.

A film operatőre Milton R. Krasner volt, aki több híres noirt fényképezett, többek között a The Woman in the Window. A House of Strangers operatőri munkájának legfontosabb eleme a történet helyszínén, azaz New Yorkban történő fényképezés, ami nagyon élővé tette a filmet a maga korában.

Joseph Mankiewicz rendező remek munkát végzett ezzel a filmmel, aminek üteme nagyszerűen illeszkedik a történethez, és annak szakaszaihoz. A filmnek nem csak a rendezése, de a forgatókönyve és a színész gárdája is kiváló. A House of Strangerst nem csak noir rajongóknak, de mindenkinek tudom ajánlani, akik szeretik a családregényeket, vagy akár a későbbi maffia történeteket, mint például a Keresztapát, annak ellenére, hogy ez nem egy gengszterfilm.

Értékelés: 9/10

A spagetti ebéd:

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr537426572

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.