Time Goes By

Tiszta románc (True Romance) 1993

2015. június 10. 06:30 - Time Goes By

Ez az 1993-as neo-noir romantikus krimi leginkább arról híres, hogy Quentin Tarantino írta a forgatókönyvét, ami ennek megfelelően néha nagyon brutális, néha romantikus és néha morbidan vicces. Persze mellette nem elhanyagolható a film színészgárdája sem, ami talán a Tiszta Románc legnagyobb erőssége, hiszen még a legapróbb mellékszerepeket is olyan sztárok játszották, mint Dennis Hopper, Gary Oldman, Brad Pitt vagy éppen Christopher Walken.

Detroitban Clarence Worley (Christian Slater) moziba megy, hogy egyedül megünnepelje születésnapját, ahol véletlenül megismerkedik Alabama Whitmannel (Patricia Arquette). Mivel úgy tűnik, hogy a lány is imádja a karatés filmeket, ezért nagyon hamar szerelem szövődik közöttük. Reggel azonban a lány bevallja, hogy ő egy call girl, akinek az előző este melónak indult, azonban reggelre beleszeretett a férfibe. Össze is házasodnak, majd Clarence elindul, hogy lezárja újdonsült feleségének és stricijének Drexl-nek (Gary Oldman) a kapcsolatát, amely találkozás aztán vérfürdőbe torkollik. Amikor a lánnyal továbbállnak, észreveszik, hogy csomagoláskor véletlenül egy kokainnal teli bőröndöt hoztak el Alabama táskája helyett, ami természetesen a maffia tulajdona. Clarance ex-rendőr apját Clifford Worley-t (Dennis Hopper) el is kapja a szicíliai maffia főnöke Don Vincenzo Coccotti (Christopher Walken), hogy kiszedje belőle fia hollétét. Közben a fiatalok Hollywood felé veszik az irányt a bőröndnyi kokainnal, gondolván, hogy ott jó áron tovább tudják passzolni egy ismerősük, a tehetségtelen színész Dick Ritchie (Michael Rapaport) segítségével, hogy aztán Mexikóban élhessék életüket. Természetesen a terv végrehajtása nem megy döccenők és váratlan események nélkül...A True Romance egyike azon ritka filmeknek, amelynek arculatát a forgatókönyvíró Quentin Tarantino sokkal inkább meghatározta, mint a rendező Tony Scott. A film fő szála látszólag a krimi és az erőszak vonala, valójában azonban a romantika a lényeg, ami által látható, hogy Tarantino milyennek is képzeli az ideális szerelmi kapcsolatot, más szóval milyen nőre is vágyna ő valójában. (Nem véletlen, hogy nem nősült meg soha.) Azért Tony Scottról se feledkezzünk meg, hiszen az leginkább neki köszönhető, hogy a film remekül váltogat az erőszakos, a vicces és a romantikus szálak között, akár jeleneteken belül is egy-egy másodperc alatt, anélkül, hogy darabosság érzetét keltené. Párosukhoz adva a fent felsorolt nagyszerű színészgárdát, azt hiszem nem is lehet kétséges a végeredmény, inkább az a kérdés merül fel az emberben, hogy a film, ami egy évvel előzte meg a Ponyvaregényt, miért is nem lett nagyobb siker?

Quentin Tarantino forgatókönyvéről nem csak az egyik jelenete miatt jut eszünkbe a hullámvasút, hanem gyors és hirtelen váltásai miatt is, amihez társulva a remek szöveg már csak hab a tortán. A kiváló dialógusok alatt persze tipikus Tarantinos szövegeket kell elképzelni, telis-tele vulgáris és politikailag nem korrekt mondatokkal, ami tőle mindig nagyon viccesen hangzik. A film témái között sincs semmi igazán meglepő: szex, erőszak, fegyverek, maffia, rendőrség, balfaszság, na és persze hősiesség. A forgatókönyv tökéletesen az, ami Tarantino karrierjének kezdeti szakaszára jellemző, tömény erőszak, akció, és humor, ami néha még a történetet is egy kicsit elhalványítja, na de hát enélkül nem is lenne Tarantinos a film. Mint minden filmjére, a True Romance-ra is igaz, hogy nem mindenkinek ajánlható, hiszen az erőszak egyes jelenetekben végtelenül brutális formát vesz fel, ami nagyon grafikusan ábrázolt.Gondolok itt például arra, amikor Alabamát kegyetlenül megveri a maffia egyik embere. Őszintén szólva ez a jelenet már engem is zavart, valószínűleg kell némi perverzség ahhoz, hogy valaki szórakoztatónak találja azt, hogy egy nőt hidegen kegyetlenül, de „játékosan” és brutálisan megverjenek. A lövöldözéses jelenetek (főleg az utolsó) viszont nagyon látványos, ezeket talán azért is tartom szórakoztatónak, mert minden realisztikusságuk ellenére képregényszerűek, annak pozitiv értelmében. Mindezek ellenére a True Romance egy fokkal kevésbé brutális talán, mint egy „valódi’ Tarantino-film. Tony Scott rendező kicsit tompította Tarantino hatását, amit sokan a film gyengeségének neveznek. Ez önmagában szerintem egyáltalán nem probléma, a gyengesége inkább abban ütközik ki, hogy a film stílusa nem annyira egységes, mint Tarantino klasszikusaié, aminek alapvető oka, hogy vele szemben Scott inkább a sztorira koncentrál az erőszak és a stílus helyett.

A film karakterei tipikus ponyva és képregény karakterek, ami azonban a True Romance esetében egyáltalán nem a hátrányokhoz és gyengeségekhez sorolandó. Sőt.

A két legfontosabb karakter persze a főszereplő Clarence és Alabama párosa, akik sokkal naivabbak, mint a hasonló jellegű Bonnie és Clyde típusú szerelmespárok. Egyikük sem kegyetlen vagy manipulatív, sőt tulajdonképpen még csak nem is bűnözők, hanem inkább gyermeki lélekkel megáldott felnőttek, akik semmi másra nem vágynak, minthogy szerelmükkel boldogan leélhessék az életüket. Ők noir antihősökhöz hasonlóan inkább csak belecsöppennek az események láncolatába, amiből úgy tűnik, hogy egyre nehezebb a boldog kiszállás. Az ő párosukra szokták mondani, hogy nem más, mint Tarantino romantikus fantáziájának megtestesülés, az ő „tökéletes szerelme”. Nem túl mély ugyan, de mindenképpen szórakoztató. A képregénykarakterek akkor válnak élővé és szórakoztatóvá, ha azokat a színészek érdekesen tudják előadni, márpedig itt ez a helyzet. A film színészgárdája teszi a True Romance-t igazán nagyszerűvé, hacsak egyetlen egy színész is rosszul játszott volna a filmben, akkor azonnal előtűntek volna a forgatókönyv gyengeségei. Itt viszont teljes összhangban van a történet, a karakterek, és az azokat alakító színészek. Többségük annak ellenére nagyon emlékezetes alakítást nyújt, hogy sokuknak csak pár perc, vagy egy-egy jelenet jut a filmben.

Tulajdonképpen a forgatókönyv csapongása a különböző szálak között leginkább azt a célt szolgálja, hogy minél több hollywoodi sztár feltűnhessen egy-egy röpke szerepben és jelenetben, amelyek mindegyike nagyon emlékezetes, de a legjobb a film ikonikussá vált jelenete, a „szicíliai nigger speech", amiben Christopher Walken maffiafőnökként információt próbál meg kiszedni Dennis Hopper ex-rendőr karakteréből. Ebben a jelenetben a színészmesterség magasiskoláját mutatják be ők ketten, egymással szemben. Mindkét színész a maga sajátos stílusában játssza karaterét, miközben a nézők mindkettejüket lélegzet visszafogva nézi ebben a közel tízperces jelenetben. (Ehhez persze kellett Tarantino remek szövege is.) A színészek ráadásul nem próbálják meg egymást lejátszani, hanem tökéletes az összhang közöttük. És a zene is fenomenális, ami Léo Delibes Lakmé c. operájának Virág Duettje. Ha listázni kellene a filmtörténelem legjobb jeleneteit, ez nálam lehet, hogy benne lenne az első tízben, függetlenül attól, hogy a film korántsem nevezhető korszakalkotó klasszikusnak. A jelenet a poszt végén lévő videóban látható.

"A sziciliaiakat niggerek nemzették.." - magyarázza a maffiafőnöknek.A film atmoszférája ugyan nem annyira erős, mint mondjuk a Ponyvaregényé, de mindenképpen érdekes, ami az erőszak és a gyermeki lelkületű pár naiv szerelmi kapcsolatának kettősségéből fakad. Ezt erősíti Hans Zimmer nyugodt és furcsán romantikus zenéje, mintegy kontrasztot szolgáltatva a filmben látható kegyetlen brutalitáshoz. A zenében klasszikus romantikus motívumok hallhatóak, amely azonban kicsit keményebbé vagy komolyabbá válnak az agresszívebb jelenetekben. 

A film furcsa, kissé álomszerű atmoszférájához és kettősségéhez Jeffrey L. Kimball operatőr remek fényképezése is nagyban hozzájárult.

Mint már említettem, a színészek egytől-egyig kiválót nyújtottak. Christopher Walken a szicíliai maffia főnök, Dennis Hopper keményfejű ex-rendőr, Brad Pitt a világ leglustább és leghaszontalanabb füvese, Michael Rapaport a lúzer és tehetségtelen, de nagy hollywoodi kiugrásról álmodozó kezdő színész, James Gandolfini a kegyetlen maffiózó vagy éppen Tom Sizemore a kissé bunkó és mindenkit lekezelő rendőr szerepében. Gary Oldman, mint az őrült fehér strici - aki feketébb a feketénél -, elképesztően vicces és szórakoztató egyetlen jelenetében. Ugyanez vonatkozik a két főszereplőre Christian Slater-re és Patricia Arquette-re is. Esetükben felmerül a kérdés, hogy miért is nem futottak be nagyobb hollywoodi karriert, hiszen ebben a filmben megmutatták az addig főleg mellékszerepeket játszó színészek, hogy mire képesek. Christian Slater Clarence szerepében amolyan mindennapi figura, akár lúzernek is nevezhető – egy képregény boltban dolgozik és a kung fu filmek a kedvencei - egészen addig, amíg Alabamával meg nem ismerkedik. Patricia Arquette pedig ellenállhatatlanul bájos az ex-prosti, elnézést, call girl szerepében. A film folyamán azonban mindketten jelentős átalakuláson mennek át, egészen addig, amíg el nem érik egy Tarantino filmben megkövetelt keménységi és vagánysági szintet.

Tony Scott rendező (Ridley Scott testvére) sajnos váratlanul meghalt pár éve, így már nem várhatunk tőle több, ehhez hasonló remek ütemű, vicces, izgalmas és szórakoztató filmet. Ez az erőszakos és szellemes Bonnie és Clyde-típusú mese egy romantikus és egyben egy akciódús dráma, ami az első percétől az utolsóig megragadja a néző figyelmét. Egyéb ponyva és képregényfigurákon alapuló filmekhez hasonlóan ennek sincs túl nagy mélysége, na de nem is ezt várjuk egy olyan filmtől, amiben Tarantino bármilyen formában is közreműködött. A True Romance mindent megad a nézőnek, amit a műfaj, Tarantino, és a filmben látható színészek rajongói elvárhatnak.

Értékelés: 9/10

Walken és Hopper közös jelenete, amiben 6:20-tól kezdődik Hopper "szicíliai nigger" beszéde, amivel szándékosan feldühíti a maffiózót a gyors halál reményében:.

5 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr757487812

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Chaoyang · http://xiongyali.blog.hu 2015.06.10. 19:43:03

Christian Slater volt az oka a bukásnak. Rossz színész. Ripacs.

minyimaaa 2015.06.11. 05:48:12

brad pitt egyértelműen legjobb szerepe/alakítása :D

Liberális Artúr · arturfilm.blog.hu 2018.04.06. 22:40:31

Nem tudom mennyire emlékszel még a filmre, de Clarence karakterét nem nagyon tudom hova tenni. Elvileg ő egy lúzer-féleség lenne, ehhez képest olyan hideg magabiztossággal (és dumával) mozog a világban, hogy nem illik hozzá ez a lúzer-szerep.

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2018.04.06. 22:44:45

@Liberális Artúr: ő az a típusú lúzer, aki a magabiztosságát képregény és karate film karaterekből nyeri. Amúgy egyáltalán nem magabiztos, és ez a lánnyal való ismerkedés során látható leginkább, ha jól emlékszem.

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2018.04.06. 22:47:00

@Liberális Artúr: ugyanakkor Tarantinonál nem feltétlenül kell a karakterekkel annyira mélyen foglalkozni. :)