Ezt az 1948-as film noir suspense drámát leginkább színészgárdája teszi naggyá és klasszikussá. A Key Largo az utolsó darabja Edward G. Robinson és Humphrey Bogart 5 közös filmjének, aminek többségét a '30-as évek végén forgatták, és amelyekben mindig Robinson a jó (vagy legalábbis jobb) fickó, míg szegény Bogart a rossz. Ez a leosztás csak itt, az utolsóban fordul meg, amikor már Bogart volt a nagyobb sztár. Mindemellett szintén utolsó a négy Bogart-Bacall filmek sorában, Mindazonáltal a nagynevű sztárok mellett a nevető negyedik Claire Trevor volt, aki a film leghíresebb jelenetében játszott alakításáért legjobb női mellékszereplői Oscar-díjat nyert. A Key Largo története különböző típusú hősiességek körül forog.

Frank McCloud (Humphrey Bogart) Key Largo szigetére utazik, hogy meglátogassa egyik háborúban elesett bajtársa családját, a fiatal és csinos özvegyet Nora Temple-t (Lauren Bacall) és a tolókocsihoz kötött apját James Temple-t (Lionel Barrymore), akik saját hoteljüket vezetik itt. Melegen és tisztelettel üdvözlik a leszerelt őrnagyot, akinek bátorságáról annyit hallottak már férjüktől/fiúktól. Ők hárman azonban a hoteljük fogjai lesznek, egyrészről mert hurrikán közeledik, másrészről pedig mert a hotelbe befészkeli magát egy gengszterbanda. A maffiózók vezetője Johnny Rocco (Edward G. Robinson), aki valaha Amerika egyik leghíresebb/hírhedtebb gengsztere volt, manapság már inkább csak szimpla bűnöző, aki azon dolgozik, hogy visszajuthasson az USA szárazföldi területére. Az ő partnere az ex-énekesnő Gaye Dawn (Claire Trevor), aki nem mellesleg alkoholista, és aki ki van szolgáltatva Rocco kénye-kedvének, de mégsem elég erős ahhoz, hogy elhagyja. A film nagy része a hotelben összezárt emberek közötti interakciókból áll, amelyek törvényszerűen elhozzák a végső összeütközést Frank és Rocco között...John Huston a film noir műfajának egyik legnagyobb hatású rendezőjének számított olyan filmekkel, mint a műfaj alapító Máltai sólyom, A Sierra Madre kincse vagy az Aszfalt dzsungel. Mellettük ritkábban szokták a Key Largot megemlíteni, ami valóban elmarad egy kicsit az előbb felsorolt filmektől, főleg azok nagyon stílusos atmoszférájától, azonban egy kevésbé kiváló Huston film is nagyon jó, főleg, ha a színészeit úgy hívják, hogy Humphrey Bogart, Edward G. Robinson, Lauren Bacall, Lionel Barrymore és Claire Trevor.

A film forgatókönyvét Richard Brooks és John Huston írták egy 1939-es nagy sikerű Broadway darabból, amely sokkal több témát ölel fel, mint azt elsőre gondolhatnánk.

A film központi témája a hősiesség két különböző irányú megközelítésének vizsgálata, amelyek közül az egyiket a legtöbb ember először hajlamos összekeverni a gyávasággal. Azonban ahogy kibontakozik a történet, úgy jövünk rá a film valódi üzenetére is: minden harcnak meg van a megfelelő ideje és helye. Frank és a háborúban elesett bajtársa jelképezi a hősiesség két különböző típusát. George (akit csak mások elmondásából ismerünk) mindig önként vállalkozott a háborúban a legveszélyesebb feladatokra, azonban ahogy a halálából kiderül, a hősiességnek és bátorságnak csak halál lehet a vége, ha az nem a megfelelő időben történik. Vele szemben Frank sokkal inkább taktikus, semmint gondolkodás nélkül mindent elvállaló katona, akiről emiatt kezdetben a legtöbb ember azt gondolja, hogy a cselekvés nélküli kivárásának valójában a gyávasága az oka. Azonban ő csak látszólag passzív, ugyanis elkezdi figyelni és tesztelni a gengsztert, akivel érdekes pszichikai játékot kezdenek el játszani.Mindemellett számos mellékszál és téma is felmerül az egyébként korlátozott környezetben és korlátozott számú szereplővel játszódó filmben. Ezek közül a jól sikerültek közé tartozik Rocco nőgyűlölete, ami leginkább szeretőjével szembeni bántalmazó viselkedéséből derül ki. Ennek a témának a sikeréhez persze nagyban hozzájárult Claire Trevor remek alakítása is.

A jól sikerültek közé sorolható az is, hogy a film szinte minden szereplője valamilyen oknál fogva a múltban él.

Frank a háború után nem igazán találja a helyét, ugyanakkor még sem vágyik vissza a hadseregbe, az őrnagyi rangjába. Ugyanakkor ez annyira nagy hatással volt az életére – az emberek a hotelben is erről az oldaláról ismerik, vagy úgy gondolják, hogy ismerik, de Frank mintha nem tudná eldönteni, hogy ki is ő. A filmben ő nem csak Key Largo szigetére utazik, hanem az életében is, a múltjából a jövőjébe. Rocco, a valaha jelentős és befolyásos gengszter manapság már csak egy átlagos menekülő bűnöző, aki régi dicsőségének fényében él. Ebből a tekintetből karaktere nagyon hasonlít az Alkony sugárút Normájára, aki nem tudja elfogadni, hogy korábbi sztársága már nem térhet vissza. Annyiban azonban különböznek, hogy Normával szemben Rocco nem elmebeteg, hanem inkább csak gyerekes, aki frusztrációit mások fizikai, de leginkább pszichés bántalmazásában éli ki.Gaye, akinek dicsősége Roccoéhoz hasonlóan már a múlt ködébe vész, és a férfi állandó pszichés bántalmazása és megalázásai ellenére sem próbál új életet kezdeni egyedül. Kis túlzással ő is nevezhető egy hajdanvolt sztárnak, akinek énekesnői tehetségét nem csak az idő, de az alkohol is megtépázta. Rocco és ő egyidőben voltak „karrierjük” csúcspontján, és a csillaguk is egyszerre áldozott le.A nő ezért gondolja azt, hogy kettejük sorsa összekapcsolódott. Valójában ez részéről inkább csak kifogás, gyengeség és félelem az ismeretlentől, az egyedülléttől.

James, és menye Nora Temple is a múltban élnek. Abban a múltban, amikor George, férj és fiú még élt, és akinek halálán eddig nem tudták túltenni magukat. Azért is fogadják annyira örömmel Franket, mert vele mintha a múlt érkezett volna meg. Nem véletlenül szólítják őrnagynak, amit pedig Frank már nem igazán szeret hallani: ő ezen már túl szeretne lépni.

Aztán vannak kevésbé sikeres szálak is a filmben, ilyen például a indiánokkal szembeni rasszizmus témája. Ez viszont nem igazán illeszkedik sem a film sztorijába, sem a hangulatába, jellegébe, így érezhetően megtöri a ritmust, és kicsit darabossá válik tőle a film.

Talán már ennyiből is látszik, hogy a forgatókönyveben nem a történeten, hanem a karaktereken van a hangsúly, ebből kifolyólag a film feszültségépítése sem a történet csavarain alapul, hanem a karakterek személyiségén. Azon kívül, hogy senki sem viseli túl jól a kényszerű összezártságot, reakcióikat igazából az egymásra gyakorolt pszichés hatás teszi kiszámíthatatlanná. Rocco mindenáron vissza akar menni a múltba, hogy ugyanolyan befolyásos legyen, mint régen, míg Temple-ék egy idő után megértik, hogy ez nem egészséges, és ezzel együtt kezdik megérteni Frank viselkedését is, amely során megváltozik a hősiességről és bátorságról alkotott fogalmuk.A film fókuszában mindezek mellett Frank és Rocco személyisége, gondolkodásmódja, pszichológiai játéka és párharca áll.

Frank nem az a típusú háborús hős, akinek általában az emberek a háborús hősöket elképzelik. Frank ugyanis nem egy alfa hím, vagy legalábbis nem abban a domináns formában, ahogy Rocco, akinél ez – a film szerint szinte szükségszerűen - össze is kapcsolódik a nőgyűlölettel. Frank csendes megfigyelő, akire a melldöngetés a legkevésbé sem jellemző. Nem ő viszi a szót a társaságban, inkább csak akkor beszél, ha kérdezik. Egyszóval ő nem igazán az első szóra pisztolyt rántó hős típus - persze azért sejthető és tudható a film alatt, hogy annak is el fog jönni az ideje -, de ő nem hajlandó Rocco provokációinak beugrani. Ezen tulajdonsága alapján gondolhatjuk kezdetben róla azt, hogy gyáva, és ugyanezen tulajdonsága miatt derül ki róla később, hogy okosan bátor. Az is érezhető benne – bár ez soha nem derül ki igazán - , hogy van valami a háborús múltjában, amire nem éppen büszke.

Az ő csendességével szemben Rocco féktelen természetű, és szinte gyerekes örömet lel abban, hogy a még meglévő pillanatnyi hatalmát kiélvezze mások kárára. Roccoról nem mondható, hogy ördögien gonosz lenne, inkább csak frusztrált attól, hogy jóval kisebb a hatalma és ereje annál, mint amit mutat, és ezzel valahol ő is tisztában van. Ennél frusztrálóbb nem nagyon létezhet az olyan típusú emberek számára, mint Rocco.A film erősségéhez tartozik, hogy nem igazán egyértelmű, hogy ki is a főszereplő. Hivatalosan Frank, azonban Rocco színrelépése van igazán jól koreografálva, amivel nem csak a feszültséget, de a karakter jelentőségét is növelik. Ő jóval később tűnik fel a filmben, mint Frank (kb egy fél óra múlva), amikor is éppen egy fürdőkádban ül. Először még nem látjuk teljesen az arcát, mert egy újság és egy ventillátor félig eltakarja, majd egy idő után furcsán és erőteljesen ráközelít a kamera. Ráadásul a filmben többször előfordul, hogy egyik-másik karakter kerül előtérbe, ami miatt egyszer úgy érezzük, hogy Bogart, aztán meg azt, hogy Robinson a főszereplő, majd újra Bogart, miközben Barrymore és Trevor is megkapja a maga idejét és jelenetét.

A film leghíresebb jelenete amikor Claire Trevor, Gaye az alkoholista ex-énekesnő szerepében elénekel egy dalt, azért, hogy Rocco engedélyezzen neki egy italt, amit végül még sem kap meg a férfitól. Szánalmas "előadása" alatt a többi szereplő annyira kényelmetlenül érzi magát, hogy még nézni sem tudják. Trevor remek a bizonytalan és végtelenül megalázott énekesnőnek, nem véletlenül kapott érte Oscar-díjat. A jelenet azért is fontos, mert ez az a pillanat, amikor Frank először nyíltan szembeszáll Roccoval.Claire Trevor nagyon félt ettől a jelenettől, és kezdetben azt szerette volna, ha valójában más énekel helyette. Később már hajlott arra, hogy saját hangján adja elő a dalt, de mindenképpen gyakorolni szeretett volna Hustonnal. A rendező szándékosan húzta az időt, azzal, hogy „addig még sok időnk van”, egészen addig, amíg egyszer csak el nem jött a felvétel ideje – gyakorlás nélkül, ott rögtön mindenki előtt. És ezt az első nagyon bizonytalanul kezdődő felvételt használta fel végül a filmben Huston, ami Oscar-díjat jelentett a színésznőnek. A jelenetet állítólag Humphrey Bogart harmadik felesége, Mayo Methot inspirálta, akivel a színész hírhedten viharos házasságban élt, és amely „szenvedélyességét” sokszor az alkohol fűtötte.

A dal, The Moanin’ Law egyébként Ralph Rainger és Howard Dietz szerzeménye, amit egy 1929-es revüben hatalmas sikert aratott. A dal egy olyan nőről szól, aki benne ragad egy bántalmazó kapcsolatban, és a filmben Gaye realizálja, hogy a dal róla és jelenlegi helyzetéről szól. Trevor előadása kezdetben bizonytalan, akadozik, majd egyre inkább hangjára talál, ahogy felismeri a szöveg jelentőségét.Humphrey Bogart remekül alakítja a fáradt, de közben mégis ravasz Franket, akit ez a két tulajdonsága remek noir antihőssé tesz. Belefáradt már a veszélybe, de amikor eljön az ideje, akkor mégis nagyon energikusan veti bele magát a küzdelembe. Ő kételkedik magában és legfőképpen a bátorságában, és ezért zavarja az annyira, hogy a hősiességéről szóló hírnév megelőzői. Neki egyrészről le kell győznie a saját magát, múltját, démonjait, ugyanakkor mindezt oly módon, ami valójában ellenkezik a gondolkodásmódjával. De van annyira okos, hogy kivárja a megfelelő pillanatot erre. Frank látszólag hideg és távolságtartó kívülálló, azonban ahogy ezt már megszokhattuk Humphrey Bogarttól, a rideg külső érzékeny szívet takar, és nincs ez másként ezzel a karakterével sem, aki persze leginkább egy nő kedvéért veti bele magát a végső küzdelembe. Bogart lassú megvető pillantásai eszméletlen jók, na de ezt nem is vártuk másként tőle.

Az antihősünket harcra késztető nő pedig nem más, Lauren Bacall, azaz Nora Temple, aki folyamatosan duruzsol a fülébe. Kezdeti duruzsolása nem is annyira kedves, de szerencsére Frank van annyira okos, hogy még egy nő miatt sem megy fejjel a falnak. Nora ugyanis apósával egyetemben kezdetben Frank taktikusságát gyávaságnak véli, aminek hangot is ad. És bár nem létezik olyan Bogart-Bacall film, amiben ők ne jönnének össze, ez a film – ellentétben a másik hárommal (To Have and Have Not, The Big Sleep, Dark Passage) – nem az ő kettősükre épül, ami vissza is fogja a kettejük között a többi filmben annyira erősen jelenlévő tüzes szikrázást. (Na persze itt már 3-4 éve házasok voltak.)A Key Largot sokan Edward G. Robinson filmjeként emlegetik, ami nem véletlen, hiszen karakteréhez, Roccohoz hasonlóan ő dominálja a filmet, függetlenül attól, hogy nem ő a hivatalos főszereplő. Tőle sem akkora csoda a kiváló alakítás, hiszen Bogarthoz hasonlóan minden filmjében, még a gyengékben is remek volt, aki miatt érdemes azokat is megnézni. Szégyen, hogy őt soha egyetlen Oscar-díjra sem jelölték, csak halála után kapott egy poszthumusz életmű díjat, pedig számos más filmjéhez hasonlóan (pl. Scarlet Streeet), ezért is meg kellett volna kapnia.

A színészek mellett a zeneszerző Max Steiner, a hollywoodi filmzene atyja (Elfújta a szél, Casablanca, Sierra Madre kincse stb.) és az operatőr Karl Freund is remek munkát végzett, főleg az intenzív ráközelítései nagyon látványosak, mint például a már említett Rocco színre lépésének jelenetében, ugyanakkor a tipikus noiros árnyékos és furcsa kameraállásokból történő fényképezés nem jellemző erre a filmre.

Összességében a Key Largo a briliáns színészi játékával és színész nagyágyúival, valamint az ikonikussá vált Trevor-jelenettel írta be magát a filmtörténelembe, annak ellenére, hogy nem tökéletes film. A történet lehetne kicsit érdekesebb, egységesebb, és kevésbé színpadias, ugyanakkor ennek ellenére kár lenne kihagyni, hiszen egy olyan filmben, amelyet Bogart-Bacall-Robinson-Huston négyesfogat készített, túl nagyot csalódni nem lehet. Koncentráljunk rájuk.

Értékelés: 8/10

Jelenet a filmből: