Time Goes By

Hajszál híján ((The) Narrow Margin) 1952 és 1990, 2 in 1

2015. június 23. 07:04 - Time Goes By

A The Narrow Margin  az egyik legnagyobb sikerű low budget film noir volt a maga korában. Howard Hughes-nak, az RKO filmstúdió (ami a legtöbb alacsonyabb költségvetésű noirt adta ki) tulajdonosának annyira tetszett a film, hogy másfél évig visszatartotta a megjelenéstől, mert azon gondolkodott, hogy nagy költségvetésű "A" filmet készíttet belőle. Szerencsére ez nem történt meg, hiszen ebben a formában egy tökéletes B movie, az alacsony költségvetésű noirok egyik gyöngyszeme. Aztán persze a későbbiekben nem kerülhette el a sorsát ez a film sem, és 1990-ben elkészült neo-noir változata Gene Hackman főszereplésével, amely megnézése után megint csak felmerül az emberben a kérdés, hogy minek? Bár a karakterek egy kicsit különbözőek, a két film története mégis nagyon hasonló: a főszereplő zsarunak meg kell védeni és el kell juttatnia egy fontos tanút egy befolyásos bűnöző tárgyalására.

Walter Brown detektív őrmestert (Charles McGraw) és társát Gus Forbest (Don Beddoe) jelölték ki a feladatra, hogy egy nem régen meghalt maffia vezér feleségét, Mrs. Frankie Neal-t (Marie Windsor) biztonságban eljuttassa egy bírósági tárgyalásra, hogy tanúvallomást tehessen számos más gengszter ellen. Az alvilág ezt nyilván nem hagyhatja, ezért megpróbálják ebben megakadályozni. Forbest már akkor lelövik, amikor a trió elhagyja a nő lakását. Ezután az akció sikere egyedül Walter Brown detektívtől függ, aki az életét kockáztatja, hogy az általa amúgy lenézett és megvetett nőt biztonságban leszállítsa. Sietve felszállnak a Los Angelesbe tartó vonatra, ahova a bérgyilkosok is követik őket. Itt aztán megkezdődik a fordulatokban gazdag fogócska, miközben számos érdekes utassal is interakciókba kerülnek, mint a kövér ember (Paul Maxey) vagy a csinos szőke Mrs. Sinclair (Jacqueline White). Vajon megússza-e élve a tanú és a rendőr a vonatutat?Az 1952-es The Narrow Margin egy remekül fényképezett, kiválóan megírt, gyors ütemű és feszes, feszült B movie, amiben a noirokban elvárt csavarok is megfelelően ütősek és jól felépítettek a remek rendezésnek köszönhetően. Az 1990-es verzió (Narrow Margin) nem hogy újat nem tud adni, de még az eredeti közelébe sem ér, függetlenül Gene Hackman alakításától.

Miért is lett akkora siker és olyan jó ez az 1952-es film, amit az alacsony költségvetésű noirok modelljének is tartanak, hiszen alig több, mint 70 perc (ez mondjuk nem volt ritka B filmek esetén, hiszen akkoriban sokszor kettőt mutattak be egyszerre), de egyetlen igazi sztár sem szerepel benne, ráadásul a film nagy része vonaton játszódik, ami erősen leszűkíti a helyszínek és szereplők számát? Ez a film nem csak, hogy mindent kihozott 230 ezer dolláros budgetjéből, de annyira kerek és stílusos noir lett, amit a kor értő nézői is díjaztak, hiszen kissé váratlanul a The Narrow Margin lett az RKO stúdió egyik legjövedelmezőbb filmje.

A film forgatókönyvét Earl Felton írta Martin Goldsmith és Jack Leonard történetén alapulva, akiket Oscar-díjra is jelöltek ezért a munkájukért. Habár a forgatókönyvről minden jót el lehet mondani, jól felépített, gyors, feszült történet, aminek erős szövege is a legjobb noirokat idézik, azonban van néhány lyuk is a történetben, amiket elég nehéz leírni úgy, hogy ne fedném fel a film legfontosabb csavarát. Legyen elég annyi, hogy a történet és fordulatok egészét ismervén, nem mindegyik akció jelenetnek van értelme. De mivel a csavarokat még nem ismerjük akkor, amikor ezek történnek, ezért nem is igazán zavaróak. A másik gyengeség az, hogy Brown detektív a film folyamán számos olyan dolgot elszalaszt, amit meg lehetett volna tennie, és amire egyébként szükség is lett volna. A történetnek vannak olyan furcsaságai is, hogy a bérgyilkosok pontosan tudják, hogy néz ki a nyomozó, de azt nem tudják, hogy hogyan néz ki a lelövendő alanyuk, aki egyébként egy maffia vezér felesége. Na de ilyen apróságokon ne akadjunk fenn, és ne rontsuk el saját szórakozásunkat.A forgatókönyv és a film mentes minden olyan sallangtól, mint mellékszál, vagy háttértörténet, ami ebben az esetben szerencsés dolog, hiszen ezek csak akkor fértek volna bele a 71 peres játékidőbe, ha tönkreteszik a film feszességét és tempóját. Emiatt aztán túl sok karakterfejlődést sem kell várnunk, ők nagyjából képregény karakterek, és pont annyian vannak csak, amennyit a történet megkövetel. Ettől függetlenül minden van a filmben, ami csak megnehezítheti Brown nyomozó munkáját : gyanús egyének, gyanús motivációkkal, akik és amik mindig a megfelelő pillanatban tűnnek fel, nem beszélve arról, hogy itt sem mindenki az, akinek látszik…

A film karaktereinek egyik legfontosabb jellemzője a hűséges szolgálat, hiszen a nyomozó is rendíthetetlenül kockáztatja az életét egy olyan feladatért és nőért, akit nem igazán csíp, és persze a gengszterek is képregényszerűen egyszerűek, akik szeme előtt egyetlen dolog lebeg : végezzenek Mrs. Neal-el.

A film főszereplő nyomozója korántsem annyira eszes és gyors reagálású, mint műfajbeli kollégái. Sőt, kötelességtudata és megvesztegethetetlensége ellenére majdhogynem inkompetensnek is nevezhető, bár az is lehet, hogy néha inkább csak szerencsétlen. Rögtön azután, hogy partnerét megölik, ő a gyilkos után veti magát, és az őrzésére bízott nőt egyedül hagyja. A vonaton, ahol a legfontosabb feladata az lenne, hogy feltűnés nélkül utazzanak, állandóan olyan slamasztikába keveredik, amelyekben erősen felhívja magára mások figyelmét. Először egy kisfiú szúrja ki, hogy fegyver van nála, amit persze hangosan közzé is tesz. Brown nyomozó valami oknál fogva úgy érzi, hogy állandóan mászkálnia kell a vonaton, ekkor botlik bele a kövér emberbe is. Ha a fülkéjében maradt volna, akkor ezzel a helyzettel sem kellett volna megbirkóznia. És persze egy csinos szőkén is megakad a szeme, akinek nem is igazán tud ellenállni, ahelyett, hogy a fülkében vigyázna a leszállítandó csomagjára. Na de ha nem csinálta volna ezeket a bolondságokat, akkor a film sem készült volna el, vagy ha igen, akkor annak az lett volna az egyedüli izgalma, hogy jön a kalauz és kilyukasztja a jegyeiket.

A másik legfontosabb karakter pedig a vonat maga, hiszen a film nagy része az első egy-két jelenetet leszámítva itt játszódik. Az egy helyen játszódó filmekre nem mindenki vevő, azonban ha az író, rendező meg tudja győzni a nézőket arról, hogy a főszereplőknek miért is kell önként egy ennyire szűk és veszélyes helyen maradni és el tudja takarni a változatosnak nem nevezhető helyszín egyhangúságát, akkor a tudat, hogy egy ilyen zárt és veszélyes helyen kell túlélniük a főszereplőknek a következő egy órát, még a feszültséget is képes növelni. Richard Fleischer rendező sikerrel vette a zárt és szűkös helyszín kihívásait, sőt azt teljesen ki is használta, hiszen a klausztrofóbiás érzés is kiválóan átjön a filmben. Igaz, hogy ehhez az is kellett, hogy a nyomozó karaktere kicsit béna legyen, de az nem rontja el, vagy le a film egészét. Meg miért is kellene mindig nagyon okosnak és ügyesnek lennie egy detektívnek?

A film egyéb összetevői is kiválóak. Nagyon jó ötlet volt például az is, hogy nincs saját háttér zenéje, csak a vonat különböző zajai hallatszódnak folyamatosan, ami kiváló atmoszféra építő eszköznek bizonyult ez esetben.A film operatőre George E. Diskant is remek fényképezést produkált, ami nem véletlen, hiszen számos film noir fűződik a nevéhez. Az is igaz, hogy nem a vonaton láthatjuk a legnoirosabb fényképezést, hanem a film elején, abban a jelenetben, amikor lelövik Brown nyomozó társát. Gyönyörű és klasszikus noir beállítások láthatóak itt a lépcsővel, a furcsa kameraállásokkal, na és persze az erős árnyékokkal. Ez a jelenet látható a poszt végén lévő videóban. A vonaton játszódó jelenetekben pedig korai dokumentarista típusú fényképezést láthatunk tőle, főleg akkor, amikor Brown egyik kocsiból a másikba megy, márpedig ez elég gyakran megtörténik. Nyugodt szívvel kijelenthető, hogy a Hajszál híján egyik legerősebb eleme a fényképezése.

A színészi játékra sem lehet panaszunk, bár az azért korántsem annyira kiváló, mint a rendezés, fényképezés, vagy a forgatókönyv, de mindenki hozta, amit egyszerű karaktere alapján hoznia kellett. A színészgárda tagjai között B movienak megfelelően nincs igazi sztárja.

Charles MacGraw játssza Brown nyomozót, aki egy kemény, bár korántsem túl intelligens fickó. MacGraw a rekedtes beszédhangjával, zömök testalkatával fizikailag is tökéletesen illik a karakteréhez. Szinte mindig morogva szűri ki a szavakat a szájából, miközben hivatásához lojálisan véd egy olyan nőt, akit lenéz. A film egyik híres jelenetében van egy beszélgetés, ami közte és partnere között zajlik, és amiben arról társalognak, hogy milyen típusú nő is Mrs. Neal, és amiben kijelenti, hogy “sixty-cent special. Cheap, flashy. Strictly poison under the gravy.” “Hatvan centnyi különlegesség. Olcsó, mutatós. Erős méreg az öntet alatt.” Ez a mondat kiválóan jellemzi nem csak a nőt, de a megfogalmazás módja a nyomozót is.Marie Windsor is jó volt “olcsó és mutatós” femme fataleként, és MacGrawval remekül együtt tudtak működni, érezhető volt köztük a feszültség egyes jelenetekben. Hozzá képest a film “jó kislánya”, akit Jacqueline White játszott, már sokkal unalmasabbnak tűnik, na de ez általában így van a noirokban.

A régi filmekben a gyerek szereplők azok, akik általában végtelenül idegesítőek szoktak lenni, és nincs ez másként ebben a filmben sem.

Összességében alacsony költségvetése ellenére egy kiválóan rendezett és fényképezett filmről beszélünk, amely a low budget ellenére minden kihívásnak meg tudott felelni, és aminek a végeredménye egy egyszerű, de gyors, feszes és látványos noir. Ha csak egyetlen egy híres színész is játszott volna benne, akkor valószínűleg sokkal ismertebb lenne, de ez nem von le semmit abból, hogy mennyire jól összerakott kis film. Tényleg megér 70 percet az ember életéből.

A filmnek 1990-ben Narrow Margin címmel készült el a remake-je Peter Hyams rendezésében és Gene Hackman, valamint Anne Archer főszereplésével. A történet nagyon hasonló:Carol Hunnicut (Anne Archer) éppen egy vak randin vesz részt egy sikeres ügyvéd, Michael Tarlow (J.T. Walsh) társaságában. Carol éppen a fürdőszobában van, amikor megérkezik az ügyvéd egyik ügyfele, Leo Watts (Harris Yulin) és beszélgetésükből kiderül, hogy az ügyvéd a maffia pénzét kezeli, amiből aztán saját zsebbe is juttatott, ami miatt Watts lelövi. Los Angeles helyettes kerületi ügyésze Robert Caufieldhez (Gene Hackman) befut egy tipp, miszerint a gyilkosságnak volt egy szemtanúja, ezért Kanadába repül, hogy a nőt Los Angelesbe hozza. A maffia bérgyilkosa persze likvidálni akarja Annet, aki követi őket a Los Angelesbe tartó vonatra is, és ezzel itt is megkezdődik a macska-egér játék, miközben kettejüknek egy egész napot kell túlélni ezen a zárt helyen. A nő kezdetben nem akar ugyan tanúskodni, de a vonatút alatt megtanulják tisztelni egymást Caufielddel, aminek eredményeképpen már együtt tudnak működni. A kérdés itt is ugyanaz, mint az előző filmnél: vajon túlélik-e a következő napot?

A film megjelenésekor vegyes kritikákat kapott, és bár Hackman játékát dicsérték, azonban összességében egyöntetű volt az a vélemény, hogy jóval elmarad az 1952-es eredetijétől. A legtöbb kritikával Peter Hyamsot illették, aki írta, fényképezte és rendezte is a filmet. Igazából nem is nagyon marad más, akit kritizálni lehetne. És valóban Hyams mintha nem egy izgalmas thriller akart volna rendezni, ami megragadja a nézők figyelmét az elejétől a végéig, hanem csak egy üresen látványos (?) akciófilmet, aminek aztán már nem sok köze lett a noirokhoz. Én nem is sorolnám a neo-noir műfajába.A film karakterizálása még az eredetinél is felszínesebb. Az eredeti ugyanis szándékosan és kimondottan képregény karaktereket használ, ami illeszkedett a B moviek stílusába, de mindezt nagyon elegánsan tette, itt azonban még ennyi sem mondható el a szereplőkről, illetve annak egy nagyon olcsó verziója. A bérgyilkos például drága öltönyt, napszemüveget és cowboy csizmát visel. A karakterek olyannyira nem lényegesek, hogy összesen két jelenetben van bármilyen jelentőségük, vagy zajlik egyáltalán karakterépítés.

De ami még a karakterizálásnál is gyengébb - és ez általában igaz a neo-noir remake-ekre - , az a végtelenül gyenge szövegek és dialógusok. Nem tudom, hogy a forgatókönyvírók váltak ennyire tehetségtelenné, vagy a nézőket nézik le ennyire, esetleg tényleg ennyire alacsonyak lennének a nézők igényei (1990)? Mindenesetre újból meg kellett állapítanom, immár vagy századszorra, hogy manapság már nem tudnak/akarnak olyan cinikusan szellemes szövegeket írni, mint a klasszikus noirok korában.

Ugorjunk is talán az akció részre, hátha az jobb, ha már Hyams ennyire lecsupaszított egy noirt. Nos, igazából nem. Látványosnak látványos, csak éppen híján van minden izgalomnak, érdekességnek és feszültségnek. Kezdjük mindjárt azzal, hogy nincs olyan jelenet a filmben, amikor Hackman karaktere konfrontálódna az őt eláruló szereplővel. Ezt telefonon rendezik le... De megemlíthető annak a jelenetnek is az ostobasága, amikor Hackman egy kavicsot hajít el, hogy elterelje a rossz fickó figyelmét, majd amikor az elindul arra, akkor Hackman a másik irányba. Ez még óvodásként érdekes volt, amikor bújócskáztunk, na de egy neo-noirban? Szóval nem, az akció része sem jobb.

Ugorjunk a színészekre, hátha ott azért találunk erősebb láncszemet is. Alapvetően mindenki hozza, amit hoznia kellett, de az nem volt túl sok.Gene Hackman alakította Caufueld ügyészt, aki annak ellenére a film legjobb eleme, hogy túl sokat ő sem nyújtott, ahhoz képest, amit ő tudott. De persze mit is nyújtson egy ennyire egyszerű filmben, aminek ennyire rossz a forgatókönyve azon kívül, hogy ő az eltökélt és megvesztegethetetlen ügyész? Karaktere nagyon hasonlít az ’52-es film Brown nyomozójához, ő is számtalan hibát vét, de aki közben tisztességes és igazságos.

Aztán persze ott van még Anne Archer, akinek karaktere Carol ugyanolyan klisék sorozata – rémült nő, akit üldöznek, de azért van némi belső tartása - , mint Hackman karaktere, csak Archer nem annyira jó színész, hogy ezt a semmit érdekesen el tudja adni, mivel nem nevezhető túl karizmatikus színésznőnek.

Mint minden krimiben, itt van számos rossz fickó, akiket Harris Yulin és James Sikking alakít, róluk nagyjából ugyanez mondható el: egyikük sem tudott túl sokat kihozni a gyengén megírt karaktereikből. A legjobbak Hackman mellett talán a rövidebb mellékszerepet játszó J.T. Walsh és Emmett Walsh voltak.

A film fényképezése sem nevezhető a legjobbnak, annak ellenére, hogy Peter Hyams érezhetően törekedett arra, hogy látványos legyen.

Összességében tulajdonképpen egy nagy nullaként lehet összefoglalni, ami annyira jellegtelen és üres, hogy még igazán rossznak sem titulálnám, vagy legalábbis nem olyannak, hogy az ember felidegesítené magát, vagy akár csak legyintene egyet. Szerencsére a film hamar feledésbe merült, amiről addig is csak Gene Hackman miatt beszéltek, igazából minden más eleme átlagon aluli még egy akció filmhez képest is, nem hogy egy neo-noirhoz.

Értékelés: 1952-es The Narrow Margin: 8,5/10 1990-es Narrow Margin 4/10

Részlet az 1952-es filmből:

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr507541462

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ea 2015.06.23. 22:17:08

Kicsit hasonlit a sztori a 16 blocks cimu filmre, vagyis nyilvan az merithetett ebbol, mert 2006-os. Ott az van, hogy az alkesz Bruce Willisnek 16 utcanyii tavolsagot kell megtennie a tanuval. Aki egy kisstilu alak, persze fekete. Korrupt zsaruk (ex kollega) az uldozok. Jellemfejlodes, csavarok, kisert a mult etc. Egynek jo szerintem. A sztori ugyanez pepitaban szvsz, bar a narrow margint nem lattam.