Time Goes By

Egy, kettő, három (One, Two, Three) 1961

2015. június 30. 17:41 - Time Goes By

Billy Wilder írta és rendezte ezt a hidegháború korszakában készült és játszódó komédiát, amelyben egyrészről az 1939-es Ninotchka c. antikommunista politikai szatíra nyomdokaiban jár, másrészről attól eltérően nemcsak a kommunista, de a kapitalista rendszert is kifigurázza. A film arról is híres, hogy ez volt James Cagney utolsó főszerepe, ami után vissza is vonult, és csak jó húsz évvel később láthattuk viszont egy kisebb szerepben a Regtime c. filmben.

A történet Nyugat-Berlinben játszódik a második világháború után, a berlini fal építésének időszakában, amikor a szovjet pártfőtitkárt úgy hívták, hogy Hruscsov. Az amerikai C.R. „Mac” MacNamara (James Cagney) a Coca-Cola nyugat-németországi fiókjának nagyon ambiciózus vezetője, akinek minden vágya, hogy elnyerje a cég londoni európai igazgatói székét. Mindezért nagyon keményen dolgozik, olyannyira, hogy még a családját is elhanyagolja, felesége Phyllis (Arlene Francis) igényeit és kívánságait soha nem veszi figyelembe. Amikor az atlantai székhelyű cég vezérigazgatója azzal keresi meg, hogy vigyázzon pár hétig 17 éves lányára Berlinben, akkor természetesen igent mond. Scarlett (Pamela Tiffin) azonban nem egy otthon ülő lány, aminek az lesz az eredménye, hogy beleszeret Otto Piffl-be (Horst Buchholz), aki egy kelet-német keményvonalas kommunista fiú, és akivel titokban összeházasodik. Mivel a nagyfőnök hamarosan Berlinbe érkezik, ezért Macnek mindössze egy napja van, hogy helyrehozza ezt a hibát, és ezzel kezdetét veszi egy olyan őrült sebességű kalamajka, amely ritkán látható filmekben...Az Egy, kettő, három politikai témája ellenére egy habkönnyű komédia, ami helyenként a sitcom műfajával is mutat némi hasonlóságot. Billy Wilder rendező és író számos klasszikus filmje mellett kicsit elfeledkeznek erről a vígjátékáról, ami valóban nem ér fel legnagyobb klasszikusaihoz, de azért mégiscsak egy roppant szórakoztató Billy Wilder film, amiből árad a rendező jellegzetes cinizmusa és maró szarkazmusa. Sokan viszont számtalan kritikával illették ezt a filmet, többek között azért, mert nem annyira szellemes, mint más Wilder film, és azt is a szemére vetik, hogy nem annyira időtálló – főként témája miatt-, mint a többi vígjátéka. Az időtállósággal valóban vannak problémái, de nem a témája miatt. Az USÁ-ban és Nyugat-Európában a hidegháború már valóban történelem és lefutott téma, azonban ahol volt kommunizmus, ott ez még velünk élő történelem. Persze ez a film annak egy nagyon könnyed és vicces nyugati verziója, de talán történelmi okok miatt nálunk még tarthat némi érdeklődésre számot a film. De ha mindez nem érdekel valakit, akkor James Cagney utolsó főszerepe miatt érdemes megnézni, aki nélkül a film nem tudna ennyire gyors és energikus lenni. Ezek után talán nem meglepő, ha azt mondom, hogy a One, Two, Three három legjellemzőbb és legjobb eleme a tempója és energiája, a főszereplője James Cagney és a számtalan utalás korábbi híres filmekre.

A film kapcsán nyilván az első és legfontosabb annak műfaja és politikai tartalma, ezért nem véletlenül szokták a mindebben nagyon hasonló 1939-es Ninotchkához hasonlítani. Azonban amíg a Ninotchka kifejezetten antikommunista film, addig itt Wilder a hidegháborús korszak mindkét szemben álló felét (kommunizmus vs. kapitalista nyugati társadalmak) kifigurázza, azzal a véggel, ahogy az a történelemben is történt: a kapitalizmus mégiscsak élhetőbb az embertelen kommunizmusnál. Ezt a filmet ugyanakkor azért is szokták kritizálni, mert Billy Wildernél – a mindent átható cinizmusa miatt - néha nem lehet érezni, hogy melyik oldalon is áll, ellentétben a Ninotchkával. Ekkorra Wilder valószínűleg még cinikusabb volt, mint 20 évvel korábban, ezért itt a kapitalizmus is megkapja a magáét. Ezek egy részét a kommunista szereplők szájából halljuk, ami miatt persze nem lehet komolyan venni őket, de azért mégiscsak kapitalizmus kritikáról van szó:

Capitalism is like a dead herring in the moonlight. It shines, but it stinks.” ” A kapitalizmus olyan, mint a döglött hering holdfényben. Fényik, de büdös.Ennél talán fontosabb és keményebb kritika, amit a nyugati - elsősorban amerikai - szereplők tulajdonságaiból és mondataiból fakad. Ilyen például, amikor Mac felesége a parancsolgatáshoz és állandó intézkedéshez szokott igazgató férjét „Mein Führernek” szólítja, aki otthon is hasonló, ellentmondást nem nagyon tűrő stílusban beszél. Ő, aki a filmben a kapitalizmus jelképének számító Coca-Cola igazgatója, viszonylag szabadon mehet át a nyugat-kelet német határon, és különböző szálakat mozgatván tulajdonképpen élet-halál ura. Ő az, aki börtönbe tud küldeni embereket, ahonnan aztán ki is tudja hozni, ahogy csak a kedve, pontosabban szólva az érdeke diktálja. Mintha nyugaton új birodalom, a nagy vállalatok uralma kezdődne, amit az a tény is erősít, hogy nekik dolgozik számos ex-SS, mint például Mac jobb keze és titkára Schlemmer, aki talált magának egy másik führert Mac személyében, akinek követheti a parancsait – végtelen német hatékonysággal.

Nem feltétlenül a kapitalizmust, mintsem inkább Amerikát és az amerikaiakat parodizálja Scarlett karaktere, aki a Coca-Cola vezérigazgatójának lánya. Mivel a cég atlantai, így lány is oda való, és neve nem a véletlenül Scarlett, hanem az Elfújta a szél Déli - szintén atlantai - főszereplőnőjéről kapta a nevét, és hozzá hasonlóan utálja a „jenkiket”. Jenkinek Amerikában (délen) az Északiakat hívták a polgárháború alatt (és most is), míg a világ többi része számára a jenki egyenlő az amerikaival. Amikor Otto egy „Yankee go home” lufit ad Scarlettnek, a lány nagyon megörül neki, hiszen annyira egyformák ők ketten... Scarlettnek fogalma sincs a szűkebb hazáján kívüli világról. Ebben a filmben talán azért is olyan szembetűnő a nyugatnak szóló kritika, mert a kommunizmus eddigre már számtalanszor bebizonyította teljesen antihumánus, és paranoidan elmebeteg, ugyanakkor mégis csak korrupt jellegét, ami nyilvánvalóan alkalmatlanná teszi arra, hogy tartós és jól működő társadalmi berendezkedési forma lehessen, amelynek külsőségei már egy 1961-es filmben is idejétmúltnak tűnnek. Persze ennek ellenére kapunk pár remek mondatot, azonban ezek többsége nem annyira szellemes, mint a korábbi filmben, és a karakterek nagy része is egyértelműen a Ninotchkából kerültek ide:

Kezdve a szerelmespárral, akik közül az egyik egy keményvonalas agymosott komcsi, a másik pedig egy politikailag tájékozatlan ember, aki igazából csak az élet szebbik oldalát hajlandó észrevenni. A különbség csak annyi, hogy itt a nemek felcserélődnek klasszikus elődjéhez képest. Másrészről az ő kapcsolatuk szinte teljes egészében vígjáték alapokon nyugszik, amiben semmiféle romantikát nem találunk, ellentétben Ninotchkával, ahol a romantika egy lényeges hangulati elem volt. „Amikor a felvonulást fényképeztem, akkor ez a fiú azt mondta a rendőrnek, hogy ne tartóztasson le, hiszen engem inkább szánni kell, mert én csak egy tipikus burzsoá parazita vagyok, aki a (kapitalista) társadalom rohadt gyümölcse. Természetesen rögtön beleszerettem. „

Ugyanúgy a Ninotchkából csöppen ide a három korrupt szovjet kommunista hivatalnok, akik elődjeikhez hasonlóan nagyon tudják a döglődő nyugati kapitalizmus ajánlotta földi örömöket élvezni. Az ő szájukból is elhangzik egy-egy jobb mondat, mint például a „Tudod, hogy mi történik, ha átállok? (mármint átszökik nyugatra) Az egész családomat a falhoz állítják és lelövik! A feleségemet, az anyósomat, a sógoromat, a sógornőmet.” – gondolkodik egy darabig, majd felkiált, hogy „Csináljuk!”A film telis-tele van ilyen jellegű szösszenetekkel, azonban ez mégsem az a szintű szellemesség, amit Wildertől a klasszikusaiban megszokhattunk. Az Egy, kettő, három a Ninotchkához képest csak a felszínt kapargatja politikai szatíra szálában, amely ráadásul kliséken és olyan mondatokon alapul, amit szerintem ezerszer hallott mindenki, ellentétben a Ninotchka valóban szellemes és mély(ebb) kommunista rendszer kritikájával.

Ugyanakkor a film, na és persze Billy Wilder javára kell írni, hogy itt is ugyanúgy egyenlőségjelet tesz a kommunizmus és a fasizmus között, mint korábban a Ninotchkában, ez esetben elég ha a „Nikita über alles” táblára gondolunk, amit a film elején látható kommunista felvonulás során visznek. De Otto kihallgatási jelenetében a kommunista kelet-német rendőrök pont ugyanúgy néznek ki, mint ahogy a náci német katonák más filmekben.

Persze Wilder nem akart igazán mély társadalom kritikát adni itt, hiszen az Egy, kettő, háromtól távol áll minden realisztikusság, inkább csak a korszak szemben álló feleit karikatúrázza ki: agresszív amerikai kulturális importot és az amerikai multinacionális vállalatokon alapuló imperializmust, amivel szemben áll a teljesen elmebeteg és élhetetlen, minden öröm és könnyedség nélküli kommunizmus.A forgatókönyvet Billy Wilder és I.A.L. Diamond írták Molnár Ferenc darabjából, aminek központjában James Cagney által játszott Macnamara, Coca-Cola igazgató áll. Mac tipikus példája a karrierje érdekében mindenre képes törtető kapitalistának, aki azonban ugyanezen oknál fogva roppant hatékony és kreatív. Mac megszokta, hogy minden egyes nap fontos döntéseket hoz, és azok végrehajtását ugyanolyan ellentmondást nem tűrő határozottsággal irányítja, ezért a filmnek van egy olyan üzenete is, hogy ezt nehéz lesz bárkinek is legyőznie. Ezt a kissé vulgáris amerikai mentalitást erősíti az is, hogy Mac kocsija úgy száguldozik Berlin utcáin, mint a gengszterek anno Chicagoban. Persze ez már az egyik utalás Cagney ’30-as évekbeli filmjeire is, amelyből aztán lesz több is a film folyamán.

Ilyen például Otto letartóztatásában kulcsfontosságú kakukkos óra, ami a Yenkee Doodley Dandy-t (amerikai hazafias dal) kakukkolja, és amely azonos c. film meghozta Cagney számára az Oscar-díjat 1942-ben. De az a jelenet is idesorolandó, amikor Cagney felvesz egy grapefruitot azzal a szándékkal, hogy Otto arcába nyomja, hasonlóan az 1931- es legendás jelenethez a The Public Enemyben, amikor mindezt a menyasszonyával meg is csinálta. Korai gengszterfilmekre való további utalás, amikor Cagney a film egyik pontján felkiált, hogy „Mother of mercy, is this the end of little Rico?”, amely Edward G. Robinson híres mondata volt az 1932-s Little Caesarban. De Wilder bevillantja az általa rendezett Sabrinát is a „bárcsak inkább a pokolban lennék törött gerinccel” mondattal. A film legfontosabb és legjobb eleme a fergeteges üteme és energiája, ami viszont teljesen magába szívja a nézőt. Ezt nem csak a forgatókönyvvel, de a zenével és színészi játékkal együttesen éri el, és ami az első fél óra után észveszejtő gyorsaságba kapcsol, amit Wilder a végletekig tud fokozni:

A történetben számos váratlan fordulat következik be, amelyekre Mac rögtön hatalmas energiával, ravasz tervekkel, és erélyes végrehajtással reagál, aminek egyetlen célja az, hogy megkapja a londoni igazgatói állást. Ennek érdekében vállalja be a vezérigazgató lányát, majd próbálja elválasztani kommunista férjétől. Ekkor a kakukkos óra – na és persze a kommunisták paranoidan elmebeteg gondolkodásmódjának ismerete alapján – sikerül kelet-német börtönbe juttatnia Ottot, aki a Stasi brutális kínzás hatására – állandóan az Itsy Bitsy Teeny Weeny Yellow Polka Dot Bikini c. rém ostoba, az 1960-as amerikai slágerlisták vezető dalát hallgattatják vele – aminek hatására megtörik, és inkább bevallja, hogy amerikai kém.

Aztán később kiderül, hogy a lány terhes, és ’61-ben még férjet kellett szerezni egy ilyen lánynak, ezért Mac minden befolyását és kreativitását beveti, hogy kihozza Ottot a kelet-német börtönből, ahova nem sokkal előtte ő juttatta. Ekkor felhasználja a korrumpálható szovjet hivatalnokokat, a saját titkárnőjét (és szeretőjét), és hűséges alattvallóját, az ex-SS Schlemmert.

A film tempójának harmadik fokozatába akkor kapcsol, amikor Mac egy nap alatt megpróbál egy nyugati, jó családból való úriembert faragni a véresszájú és slampos komcsi punkból.

A film második felében úgy érzi a néző, mintha egy őrült sebességgel száguldó gyorsvonatra ült volna, aminek a vezetője egyre csak adja a szuflát és amiről nincs leszállás egészen a végállomásig. Wilder az ütemmel együtt a komédia és szituációk feszültségét is növeli, és egyre több mindent vet be ennek érdekében, amely részleteket nem is biztos, hogy elkapunk a nagy sebesség miatt.

A "Yenkee go home" lufi mellett természetesen van "Russki go home" lufi is:A film legfontosabb helyszíne Mac irodája, aminek ajtaján egy idő után szinte minden szereplő legalább egyszer belép. Scarlett itt mondja meg, hogy férjhez ment Ottohoz, majd itt mutatják meg jegygyűrűiket, amiket Sztálingrád hősies ágyúiból öntöttek, az ügyvéd papírokat hoz aláíratni, iderohan a szabó, a manikűrös, a pedikűrös, hogy Ottóból pár óra alatt úriembert faragjanak. Ide jön a parancsokért Schlammer a volt SS, ahol véletlenül összetalálkozik a házasságról mindenképpen tudósítani akaró újságíróval, akiről kiderül, hogy Schlammer elöljárója volt a háború alatt. De ide fut be a hiányos öltözetű titkárnő, és Mac egyre elégedetlenebb felesége is.

A filmben nagy jelentősége van a zenének, amely nagy része a film történetének része és nem háttérzene. A betétek többsége híres dalokból, slágerekből, vagy akár komolyzenékből áll, mint például a Yankee Doodley Dandy, az Itsy Bitsy.., vagy Hacsaturján Kardtánca és Wagner Walkűrök lovaglása.

A film fényképezése is kiváló, nem véletlenül kapott Daniel L. Fapp operatőr Oscar-jelölést érte.

De a leglényegesebb elem James Cagney, akinek ez volt élete utolsó szerepe, leszámítva egy kis mellékszerepet húsz évvel később.Cagney játssza MacNamarát, a Coca-Cola nyugat-németországi igazgatóját, egyszóval a csúnya, nagyhangú és erőszakos amerikai imperialistát. Mac valójában egy tipikus komikus antihős, aki egyrészről végtelenül irritáló, másrészről pedig szimpatikus, hiszen a legnehezebb és legkilátástalanabb helyzeteken is úrrá tud lenni. Cagney szinte minden mondatát elképesztő sebességgel kiabálja, miközben a maximumra csavarja már az arcával is a komikumot, amely eszközök által ezek a mondatok viccesebbek lesznek, mint amilyenek valójában. James Cagney, a ’30-as évek gengszterfilmjeinek királya ekkor már 62 éves, és mégis elképesztő energia és erő sugárzik belőle, ami a film legfontosabb pontja. Cagney remekül megoldotta feladatát, ami nem volt egyszerű számára a forgatás alatt, hiszen Wilder minden extrém kívánságának meg kellett felelnie. Leginkább az borította ki, hogy a rendező 8-10 perces jeleneteknél is ragaszkodott ahhoz, hogy ne legyen vágás, emiatt aztán Cagneynek volt olyan jelenete, amit hetvenszer vettek fel. És ha valaki látta a filmet, akkor tudja, hogy mennyi energia kell akár az egyszeri felvételhez is, nem hogy hetvenhez. James Cagney vissza is vonult farmerkedni a film után.

Billy Wilder Egy, kettő, háromja olyan erővel viharzik a szobánkba a tévén keresztül, mint egy forgószél, aminek nem tudjuk hatása alól kivonni magunkat, azonban másfél óra múlva ugyanilyen gyorsasággal távozik is. Az Egy, kettő, három könnyed és fergeteges szórakozást ígér mindenki számára, aki szereti Billy Wildert, James Cagneyt, vagy a könnyedebb szatírákat.

Értékelés: 8/10

A Coca-Cola igazgatója találkozik Ottoval, a komcsi punkkal, akinek jegygyűrűjét Sztálingrád hősies ágyúiból öntötték: 

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr957578716

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Terézágyú 2015.07.01. 16:36:20

Már azt hittem, hogy meg sem említed Molnár Ferenc nevét...

arsenal71 2015.07.01. 16:36:23

Nagyon jó film. Pont a kellő ripacskodással.

R/T 2015.07.02. 20:25:00

Nálam ez a film 10-es, számtalanszor láttam már, és ha Wilder többi filmje még ennél is jobb, akkor egyértelmű bakancslistás!

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2015.07.02. 20:28:15

@R/T: Jobb :)
timegoesby.blog.hu/2014/09/01/top_10_billy_wilder_1906-2002_rendezte_film
De ezek csak amiket rendezett, van jó pár, amiknek a forgatókönyvét írta, pl Ninotchka.