Ezt az 1997-es neo-noir krimit Quentin Tarantino rendezte, amire talán kevésbé jellemzőek a Tarantinos rendezői fogások, azonban sokkal komplexebb a története és összetettebbek a karakterek, mint a legtöbb filmjében. Ugyanakkor itt is látható, hogy sokszor mennyire szokatlanul – de nagyon jó érzékkel – választ színészeket. Bár itt is van éppen elég nagy név, mint Robert de Niro, Samuel L. Jackson, Bridget Fonda vagy Michael Keaton, a két főszereplő Pamela Grier és Robert Forster inkább a ’70-es évek B mozijainak vagy tévé filmjeinek voltak a karakterszínészei.

Középkorú stewardess Jackie Brown (Pamela Grier) jövedelmét pénzcsempészettel egészíti ki, és a légitársaság mellett Ordell Robbie (Samuel L. Jackson) fegyver dílernek és bűnözőnek is dolgozik. Amikor egyik útja után két szövetségi ügynök, Ray Nicolette (Michael Keaton) és társa letartóztatja, kénytelen együttműködni a hatóságokkal, hogy megússza a nagyobb büntetést, és a rendőrök elkaphassák Ordellt. Eközben a bűnöző felkéri Max Cherry (Robert Forster) óvadékkal foglalkozó ügyvédet, hogy hozza ki Jackiet a börtönből, mert tudja, hogy a nő vallomása veszélyes lehet számára. Jackie tudja, hogy két tűz közé került, ezért egy veszélyes és komplikált tervet dolgoz ki, amely segítségével megszabadulhat Ordelltől és a rendőröktől is, és amivel még pénzt is szerezhet. Ennek érdekében felhasználja Maxet is, akinek az első pillanatban megtetszett az okos nő...A Jackie Brown talán a legkonvencionálisabb Tarantino film, ami sajnos kicsit a klasszikusnak számító filmjei árnyékában maradt. A Pulp Fictionről beszélnek a legtöbbet, főleg annak szövege, dialógusai miatt, a Kill Billről leginkább a stílusa miatt, míg a Reservoir Dogsot a mai napig az egyik legnagyobb rendezői debütáló filmnek neveznek. A Jackie Brown ezeknél jóval lassabb film, jóval kevesebb csillogással, ami tulajdonságai azonban bizonyos szempontból többé is teszik, mint a leghíresebb filmjei. A Jackie Brown nem más, mint Tarantino ’70-es évek krimi thrillerjei előtti tisztelgése.

A Jackie Brown sokkal inkább karaktereinek mindennapi életéről szól, vagy legalábbis a nézőnek olyan érzése van, hogy ennek bemutatása (is) a cél, semmint a látványos és erőszakos akciójelenetekről, amelyek általában dominálják Tarantino filmjeit. Itt átlagosnak nevezhető emberek életének rendkívüli eseményeibe kapunk betekintést, és azt láthatjuk, hogy ezek az események hogyan változtatják meg a karakterek életét. Tulajdonképpen egészen a végéig, a film nem igazán tér ki ebből a hangulatból, és nincs olyan érzésünk, mint Tarantino legtöbb filmjénél, hogy valamilyen álomvilágban járunk. Mintha most egy olyan darabot akart volna készíteni, amiben igazából - a végtelenül komplikált terv ellenére - semmi különös nem történik, és mégis rendkívül érdekes az elejétől a végéig. A néző egyszerűen csak figyeli ezeket a szereplőket, akik köszönhetően Tarantinonak, na és persze a színészeknek, annyira jól eltaláltak, hogy akkor is szórakoztató nézni őket, amikor nem történik semmi. Bár a forgatókönyv Jackie komplikált pénzcsere körüli terve körül forog, a film igazából nem erről szól, hanem magukról a karakterekről.A forgatókönyvet Quentin Tarantino írta Elmore Leonard 1992-es regényéből, és a filmen is látszik ez a kettősség. Amíg a szöveg és a karakterek interakciói nagyon Tarantinosak, addig maga a történet tulajdonképpen egy konvencionális krimi. A sztoriban szinte minden szereplő át akarja vágni a másikat, vagy finomabban fogalmazva túljárni a másik eszén, emiatt a film egy nagyon komplikált macska-egér játék, ahol mintha állandóan változna a macska és az egér személye. Az jog különböző oldalain álló karakterek többsége Jackie boldogulását és életét nehezítik, piti és nem annyira piti bűnözők valamint különböző hatósági emberek, na és persze egy szerelmi szál is tovább komplikálja a történetet. Jackiet a rendőrök és Ordell is fel akarják használni a saját céljaikra, amely helyzetből a nő csak úgy tud kikecmeregni, ha ő vágja át mindannyiukat, és ennek érdekében ő is felhasznál másokat.

A fő szál mellett rengeteg mellékszálat is láthatunk a filmben, tulajdonképpen majd’ minden karakter és egy másik karakterrel való kapcsolata felfogható mellékszálnak, amelyben ennek ellenére nincs egyetlen felesleges elem sem.

A történet szempontjából legfontosabb mellékszál Jackie és Max kapcsolta, ami egy tipikus femme fatale-antihős felállás. Max, a középkorú, óvadékkal foglalkozó ügyvéd élete végtelenül unalmas és céltalan, annak ellenére, hogy megfelelő egzisztenciával rendelkezik. Ötven körül már kapuzárási pánik is erőt vesz rajta, és ennek is köszönhetően az első látásra beleszeret a szexis és okos femme fataleba. Mindamellett, hogy Jackie is kedveli a csendes fickót, rögtön fel is használja terve végrehajtásában. Bár Jackie nem akar rosszat Maxnek, de egészen a film végéig nyitva marad a nézőben a kérdés, hogy vajon Maxet is át akarja-e vágni? Mindazonáltal kapcsolatuk egy édes-keserű szerelmi történet két középkorú és magányos ember között, akik az intrikák között egy kis nyugalmat lelnek a másik a társaságában.Az egyik legjobb mellékszál Melanie és Louis kapcsolata. Melanie Ordell szeretője, aki azonban már inkább saját jövőjére gondol a barátja helyett, míg Louis Ordell jobb keze, aki fegyveres rablás miatt ült, de jelenleg Ordell házában lóg, és Melaniet döngeti. Bridget Fondának és Robert de Nironak két ikonikussá vált jelenete is van a filmben: az egyik az asztalon történő dugás, a másik pedig a parkolós jelenet, amikor Melanie állandó cikizése nagyon felidegesíti Louist.

Emellett számos más remek jelenet is látható a filmben. Az egyik legbravúrosabb persze a pénzcsere, amit három különböző szemszögből láthatunk, és ami ennek ellenére nem veszít a tempójából, és nem törik meg a lendülete. Ez a jelenet egyszerre végtelenül Tarantinos, ugyanakkor nagyon emlékeztet minket a ’70-es évek krimijeire. Ezek előtti tisztelgés már a film nyitójelenete is, amikor Jackiet láthatjuk, ahogy a reptéren siet a kapuhoz, és közben a korszakra jellemző zene szól.

Persze annak ellenére, hogy ez egy viszonylag konvencionális krimi, azért a film atmoszféráját mégiscsak Tarantino szürrealitása határozza meg. Az összeesküvések és kölcsönös átvágások ilyen szintje, valamint a karakterek közötti hosszú és kanyargó beszélgetések megteszik a maguk hatását.A filmben nagy jelentősége van a feketéknek is, hiszen több szereplő is afroamerikai. Ennek megfelelően a „nigger” szó is sokszor hallható, hasonlóan a fekete írók által jegyzett Blaxploitation moviek-hoz, amelyekben ezt a szót feketék egymás között használják, ennél fogva igazi jelentősége nincs, inkább csak egy a sok „csúnya” szó között. Persze ennél fontosabb az a tény, hogy a film főszereplője egy olyan fekete nő, aki nem egy sztereotipikus afroamerikai karakter. Szerintem nincs még egy fekete stewardess karakter hollywoodi filmekben, ráadásul a haja hosszú és kiegyenesített, de nem annyira, mint a 90-es években volt divat, hanem sokkal "hetvenesebb" jellegű, és a beszédje sem tipikus fekete akcentus, bár halványan azért érződik rajta. És okos. Minden új fejleményt azonnal beépít a tervébe és a maga javára fordítja. És ő nem rasszista, hiszen fehér és fekete férfiakat egyaránt felhasznál és átvág. Ugyanakkor fekete örökségét soha nem tagadja meg, hiszen fekete bárokba jár, és fekete zenét hallgat. Bár az első fél órában nem látjuk (leszámítva a nyitó jelentet), amelyet Tarantino a karakterek bemutatására használ, így viszont Jackie Brown megjelenése még hatásosabb, mivel a rendező remekül előkészítette neki a terepet, hiszen ekkorra már tudjuk, hogy milyen problémákkal kell a nőnek szembesülnie. A filmben messze Jackie Brown karaktere a legjobb annak ellenére, hogy rengeteg pénzt kar lopni, és az egyetlen, aki igazán megérdemelné a győzelmet.

Vele ellentétben a film másik fontos afroamerikai szereplője Ordell, aki viszont megtagadja fekete gyökereit. Ordell fehér emberekkel veszi körül magát, barátnője Melanie, a legbizalmasabb embere pedig Louis, ráadásul még azt a „bűnt” is elköveti, hogy country zenét hallgat.A zenét általában véve remekül használja Tarantino ebben a filmben (is). Itt a 70-es évek zenéi hallhatóak főként, azon belül is a legfontosabb a „Didn’t I Blow Your Mind this Time” című Delphonics (fekete együttes) dal, amit a rendező bele a történetbe is beleépített. Max az egyik jelenetben Jackiet a meglehetősen idejétmúlt lemezgyűjteményéről (LP) kérdezi, hogy lehet, hogy kimaradt az egész CD forradalomból. Majd később ugyanez a Max bemegy egy lemezboltba, és megveszi a Delphonics lemezt egy kazettán, a CD korszak csúcspontján, miközben hip-hop szól a zeneboltban... Ez a Delphonics dal Jackiet jelképezi, ezért amikor Max megszerzi ezt a zenét, rögtön tudjuk, hogy mit is érez a nő iránt. Ők mindketten kissé old schoolak, ami erősíti édes-bús jellegű kapcsolatukat, karakterük általi erős utalásokat a ’70-es évekre, és régi vágású karakterisztikájuk miatt még szimpatikusabbak és emberibbnek tűnnek a többieknél.

A film operatőre Guillermo Navarro volt, aki a hetvenes évekre jellemző természetes és kissé szemcsés színeket használ, és főleg a különböző bároknak, illetve belsejüknek van nagyon ’70-es évek fílingje. Mindezeken túl pedig egyes jelenetek sötét megvilágításával pedig a noirok korszakát idézi. A '70-es éveket idéző zene pedig James Newton Howard nevéhez fűződik. 

A film szereplőgárdája is remek volt. Pamela Grier és Robert Forster kiválasztása egyike volt Tarantino furcsa, ugyanakkor remek húzásának. Ők ketten a fénykorukat a 70-80-as években élték, de akkor is inkább csak másod, vagy még inkább harmadvonalbeli színészeknek számítottak, és akik inkább csak mellékszerepeket játszottak. Itt azonban mindketten megmutathatták főszereplőként, hogy mennyire jó színészek is ők. Olyannyira, hogy Robert Fostert Oscar-díja jelölték ezért az alakításáért, és Golden Globe jelölést kaptak mindketten. Hozzáteszem teljesen megérdemelten, hiszen életük alakítását nyújtották, és mindemellett ők ketten tartják össze a filmet, akik az összes nagy nevet lejátszották. Mindezt annak ellenére, hogy minden színész remek volt karakterében.Pamela Grier Jackie Brownként egy nagyon erős, okos és vonzó nőt játszik, aki a szövegét cinizmus és szexisség megfelelő keverékével adja elő. Ő egy olyan femme fatale, aki alapjában véve nem rossz, de azért a pénzszerzésért bármit megtenne. Bár félmillió dollár ellopását tervezi, amire ráadásul másokat is rávesz, mégsem kérdőjeleződik meg - karaktere jellege ellenére sem - a moralitása. Tarantino legvisszafogottabb főszereplője az ő karaktere, és a legkevésbé „gyanús”. Griernek remek jelenetei vannak Michael Keatonnel és Jacksonnel is, de a legjobb Robert Forsterrel volt. Olyannyira, hogy a nézőnek szinte olyan érzése lehet, hogy mintha a két kissé alábecsült és karrierje csúcsán már túllévő színész az életben is ennyire jól megértené egymást, mint a karaktereik a filmben. Édes-bús kapcsolatuk teljesen hiteles és szívet melengető a filmben.

Ordell, a számító és mindenre képes üzletember/bűnöző karakterében Samuel L. Jackson ha kellett, kellően sima modorú volt, de még ezekben a pillanatokban is tudja érzékeltetni, hogy karaktere mennyire veszélyes és erőszakos.

Robert de Niro csendes és vicces alakítást nyújtott az egyszerű és bunkó Louis szerepében, aki legszívesebben egész nap tévét nézne. Mindemellett kellően paranoid és nyughatatlan, ezért aztán szinte biztosak lehetünk abban, hogy lesznek komplikációk karaktere körül. Robert de Niro relatív visszafogottsága és nemtörődömsége a film vicces vonalát képviseli.Bridget Fonda volt Melanie, Ordell fehér nyuszikája, akinek látszólag a legfőbb gondja, hogy találjon némi extra szórakozást miközben a bűnöző tengerparti házában szív be. A felszínen túl azonban Melanie nem annyira buta és egyszerű, mint amilyennek első pillanatban tűnik.

A Jackie Brown egy nagyon érdekes neo-noir, amiben Tarantino stílusjegyei és egy konvencionális film elemei nagyszerű keveréket alkotnak. A filmet azonban nem csak emiatt, de nagyszerű színészi játéka, forgatókönyve és zenéje miatt is érdemes megnézni.

Értékelés: 9/10