Time Goes By

A nagy óra (The Big Clock) 1948

2015. július 19. 16:36 - Time Goes By

John Farrow rendezte ezt a film noirt, ami a későbbiekben az 1987-es Kevin Costner-féle No Way Out és az 1993-as Out of Time (Denzel Washingtonnal a főszerepben ) alapjául szolgált, azonban mindegyik a The Big Clock lebutított verziója volt csak, annak társadalmi üzenete és klausztrofóbiás hatása nélkül. A film fő társadalmi üzenete, hogy minden egyes perc elvesztegetett idő egy ember életében, amit egy nagyvállalatnál tölt.

A történet George Stroud (Ray Milland) főszerkesztő flashbackjében bontakozik ki, aki éppen munkahelyén lévő hatalmas órában rejtőzködik. Georgról megtudjuk, hogy kissé munkaalkoholista, aminek következményében házasság megromlik. Bár megígérte feleségének, Georgettenek (Maureeen O’Sullivan), hogy vakációzni mennek, azonban lekési a vonatot. Felesége nélküle megy el, ezért George bánatában bemegy egy bárba, ahol inni kezd és összebarátkozik Paulinenel (Rita Johnson), aki zsarnoki főnökének, a média tycoon Earl Janoth (Charles Laughton) szeretője, és akit a lány meg akar zsarolni. Aznap éjjel Janoth látja, ahogy Stroud távozik a nő lakásából, de az arcát nem tudja kivenni, majd vita hevében megöli a nőt. Janoth elhatározza, hogy a számára ismeretlen férfire tereli a gyanút, és lapjának főszerkesztőjét, Stroudot bízza meg azzal, hogy csalja csapdába ezt a férfit. Ezzel elkezdődik a macska-egér játék, miközben Stroudnak meg kell találnia a bizonyítékot Janoth ellen, hogy saját ártatlanságát bizonyítsa, de közben szorulni kezd a hurok a nyaka körül...John Farrow rendezte The Big Clock egy gyors ütemű és izgalmas suspense noir, ami ennek ellenére a műfaj könnyedebb darabjai közé tartozik, nemcsak a pozitívabb hangulat, de az esetenkénti vígjáték elemek miatt is. Nagyon nagy jelentőséget kap történetének helyszíne, a hatalmas nagyvárosi irodaház, ami a film legfontosabb üzenetének alapjául szolgál mindamellett, hogy megteremti a film második felét átható klausztrofóbiás érzetet. A nagy óra legfontosabb szála pedig az ártatlanul vádolt ember menekülése és próbálkozása, hogy ártatlanságát bebizonyítsa pedig a későbbiekben Alfred Hitchcock egyik kedvenc témájává vált.

Többen megkérdőjelezik a film műfaji besorolását amiatt, mert a Big Clock minden izgalma és témája ellenére nem annyira sötét, mint általában a klasszikus noirok, amiben ráadásul még néhány vígjáték jellegű elemet, illetve karaktert is láthatunk. Igaz ugyan, hogy könnyedebb film, aminek hangulata és végső kicsengése korántsem annyira reménytelen, mint általában a műfaj több darabjáé, de ennek ellenére noir a javából, hiszen a legjellemzőbb stílusjegyek ettől függetlenül megtalálhatóak a filmben. Néha noirok között is jó látni egy-egy lightosabban szórakoztató darabot, ami azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne lenne izgalmas, vagy ne rendelkezne némi mélységgel és üzenettel a film.

A film szerkezete noir szerkezet a flashbackkel, és szerencsére narráció hiányában sem szenvedünk. A film témája és társadalmi üzenete is megfelelően noiros a zsaroló nő megölésével, az ártatlanul vádolt menekülő emberrel és az ember életét tönkretevő nagyvárosi nagyvállalat mókuskerekével.Ami leginkább megkülönbözteti a többi noirtól, az a karakterizálás. Ellentétben a műfajjal, ebben a filmben nem a bűnös lelkek vannak többségben, hanem az alapjában véve „jó emberek”, amilyen Stroud felesége, barátja, vagy éppen a vicces festőnő. Azonban az is látható, hogy ezek a karakterek cégen kívüli emberek, akiket a nagyvállalat lélekölő mókuskereke nem tudott megrontani.

Ez ugyanis a film legfőbb üzenete: az igazi gonosz a kapitalista nagyvállalat, ami minden benne dolgozó embert előbb-utóbb erkölcsileg lezülleszt és valamilyen szempontból bűnössé válnak. Az irodaépületben látható nagy óra szimbolizálja azt, ahogy az emberek elfecsérlik az életüket és megváltozik a személyiségük miközben a cégnek dolgoznak. Minden egyes, a vállalatnál töltött perc és másodperc veszélyes az emberi lélekre nézve, és tulajdonképpen eltékozolt idő az ember életében. (Még a gyilkos eszköz is egy óra.) A bűn helyszíne pedig egy nagyvárosi hatalmas és futurisztikus irodaház, ahol mindenki mozgását kamerákkal figyelik. Ez nemcsak klausztrofóbiás, de kissé paranoid hangulatot is ad ennek a kissé Orwelli filmnek.

Minél magasabb beosztásban dolgozik valaki, annál inkább negatívan hat rá ez a környezet. A legrosszabb természetesen a cég vezetője Janoth, de még az alapjában véve jók sem tudják kivonni magukat a negatív hatás alól. A film főszereplője George Stroud tipikus noir antihős, aki a film elején bujkálva elkezdi elmesélni nekünk, hogy hogyan is került ebbe a slamasztikába. Az ilyen típusú felállás egy olyan karaktert kíván meg, aki alapjában véve nem egy gonosz lélek, de vannak emberi gyengeségei, amelyek miatt elkövetett egy vagy több hibát. Stroud nem figyelt eléggé a családjára, és emiatt került bajba. A film pozitívabb és reménytelibb jellege abból fakad, hogy a történet szerint ebből a mókuskerékből simán ki lehet törni, csak a megfelelő döntést kell meghozni.A The Big Clock a média működését is nagyon kedvezőtlen fényben mutatja be. A filmben látható lap illetve vezetője a híreket úgy ferdíti, ahogy kedve tartja, és elmossa a határokat a igazi és hamis, a fontos és bulvár hírek között. Mindezt természetesen annak érdekében, hogy minél magasabb legyen az eladott példányszám, és ez esetben konkrétan azért is, hogy egy gyilkossági ügyet megússzon.

A forgatókönyvet Jonathan Latimer írta Kenneth Fearing azonos című regényéből. A történet nagyon noiros: egy gazdag és befolyásos ember elkövet egy gyilkosságot, amit aztán egy ártatlan emberre próbál kenni. A történet legérdekesebb pontja, hogy a bűnös nem ismeri az ártatlan ember személyét, és pont ezt az illetőt bízza meg azzal, hogy találja meg - saját magát. A forgatókönyv élénk ütemű és sötéten komikus, amiben nincs igazából rejtély, hiszen a néző tudja, hogy ki követte el a bűncselekményt, ehelyett inkább megfordítja a „ki a gyilkos” kérdést, ami itt úgy néz ki, hogy rájön-e a gyilkos, hogy ki az a szerencsétlen ártatlan ember, akire a gyilkosságot próbálja kenni, és ez az ember megtalálja-e ártatlanságának bizonyítékát.

A filmet alapvetően két szakaszra lehet bontani. Az első fél órában még nem feltétlenül sejti a néző, hogy egy izgalmas thrillert néz éppen. Ekkor ismerjük meg a főszereplőt, családi helyzetét, munkahelyét. A film igazán izgalmas és noiros része ezután indul be, ahogy a főszereplő egyre mélyebbre merül az intrikákba. Ahogy nő a feszültség, úgy szegezi a film egyre jobban a képernyő elé a nézőt. A film kerettörténetében nincs igazi újdonság, az ártatlanul vádolt menekülő/rejtőzködő férfi próbálja ártatlanságát bebizonyítani, azonban ezt az alapot nagyszerűen használja ki a rendező. A film minden egyes csavara – amelyek mindegyike a főszereplő bűnösségére utal – újabb szintre emeli a feszültséget, amelyet ráadásul olyan elemekkel is erősít, hogy a főszereplőt felfoghatjuk egy fedett nyomozónak, aki titokban próbál meg kideríteni valamit, miközben saját magának – főszerkesztőnek – álcázza magát.A film karakterizálása nem tökéletes, de van benne erős elem. Maureeen O’Sullivan, a feleség és Charles Laughton, a villain karaktere meglehetősen alulírt, ami nagyon sajnálatos, főleg Laughton esetében, aki a ’30-40-es évek egyik legjobb színésze volt, azonban egy kicsit kárpótolva érezhetjük magunkat Ray Millanddel, Stroud szerepében. A családját elhanyagoló főszerkesztő három dimenziós karakter, egy átlagember, aki igazából semmilyen területen nem mutat különleges képességeket, vagy tehetséget, csak egy olyanvalaki, aki próbál kikecmeregni a neki állított csapdából, miközben fél és ideges, amit azonban megfelelően tud álcázni. Az egyetlen tulajdonsága, ami segít neki ebben, a határozottsága, amivel sok embert megtéveszt és ami elegendő akaraterőt és hajlandóságot is ad neki a küzdelemre. 

Minden határozottsága ellenére George Stroud a noirok férfi antihőseihez hasonlóan gyenge ember, aki azonnal összebarátkozik egy csinos nővel, ahogy a családja kiteszi a lábát a városból, azonban mégsem annyira gyenge, hogy igazán kísértésbe essen. A nő lakására sem szexuális indíttatásból megy, mint inkább csak részegségből. De persze ez mégis csak egy olyan gyengeség volt, ami miatt egy ’40-es évekbeli noirban valamilyen formában meg kell bűnhődnie, ezért keveredik bele az egész slamasztikába. Amikor másnap kissé kótyagosan – és teljesen felöltözötten – felébred, és kioson a nő lakásából, mielőtt Janoth odaérne, vagy meglátná az arcát, mi nézők már sejtjük, hogy ezt nem ússza meg ennyivel. De a büntetését, ami az elképesztő idegeskedés és feszültség, és az a tudat, hogy elvesztheti a családját, nem amiatt kapja igazából, mert egy éjszaka kicsit kirúgott a hámból, hanem mert elhanyagolta szeretteit, aminek egyenes következménye volt ez a görbe éjszaka. Persze George Stroud végig szimpatikus figura, a nézők szimpátiáját nem veszi el egy pillanatra sem. De miért is tenné, hiszen ártatlan, és a gyengeségei is nagyon emberiek, ezért vele idegeskedünk, hogy ki tudjon kecmeregni a gyilkosság, a hazugságok, na és nem utolsó sorban a folyamatosan érkező tanúk hálójából. Mint a legtöbb noinál, itt is nagy jelentősége van a történet helyszínének, amelyet mindjárt a film elején remek nyitóképekben ismerünk meg New York felhőkarcolóinak sziluettjeiben. A hatalmas épület és annak modern órája és irodái is a noir hangulatot erősítik a hidegségükkel, és embertelen méreteikkel, amiben a főszereplőnk csapdába esik, és amelyből úgy tűnik, hogy nincs már kiút.A fényképezés is első osztályúra sikerült, hiszen az operatőr nem más, mint John Seitz, akinek neve után elég annyit írni, hogy Double Indemnity és Sunset Boulevard. Ebben a filmben (is) erős és fenyegető hatású kontrasztokat alkalmaz, valamint nagyszerűen elkapja a főszereplő izolációját is, aminek köszönhetően a klausztrófóbiás érzet felerősödik. Steitznek nagy szerepe volt a The Big Clock noiros atmoszférájának megteremtésében. A film fényképezésében Daniel L. Fapp is részt vett, akinek a nevéhez később szintén híres filmek (West Side Story, The Great Escape) fűződnek majd.

George Stroud szerepében az Oscar-díjas (The Lost Weekend) Ray Millandot láthatjuk, akire a filmmel együtt igaz, hogy egyre jobb lesz, ahogy jobban beindul a történet és annak csavarai. A film második felében nagyszerűen adja vissza a csapdába esett és fizikailag is elszigetelt ember kétségbeesését.

Charles Laughton, Janoth, a villain karakterében rájátszik a bajusszal az amúgy is fura kinézetére, hogy lehetőleg minél ellenszenvesebb legyen. Laughton remekül játssza a fenyegetően visszafogott gazfickót, aki tudja magáról, hogy mekkora hatalommal rendelkezik.Maureen O’Sullivan, a főhős elhanyagolt feleségének szerepében jól ötvözi az alapjában véve szerető és jó feleség/anya karakterét a mellőzöttség miatt kissé követelőzővé és zsémbessé vált nőével.

Elsa Lanchester (Charles Laughton felesége a valóságban) egy különc festőnőt játszik, aki egyben az ügy egyik fontos tanúja is, aki lerombolhatja George életét, ha tanúvallomást tesz. Bár Lanchester szórakoztatóan játszotta karakterét, az mégsem illeszkedett a film hangulatába, műfajába, sokkal inkább egy vígjátékban lett volna a helye, annak ellenére, hogy a The Big Clock nem tartozik a legsötétebb noirok közé..

A filmet nyugodt szívvel lehet ajánlani mindenkinek, aki szereti a noirokat, vagy általában a régi filmeket, hiszen remek a kerettörténet, amelyet a forgatókönyv csavarai megfelelően feszültté és izgalmassá tesznek, amelyben ráadásul két olyan kiváló színész játszik, mint Ray Milland és Charles Laughton.

Értékelés: 8/10

A film eredeti trailere:

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr787577716

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.