Time Goes By

Most és mindörökké (From Here to Eternity) 1953

2015. augusztus 09. 11:18 - Time Goes By

Most és mindörökké volt az 1953-as év legnagyobb sikere, ami 8 Oscar-díjat meg tudott nyerni a 13 jelöléséből. A film hatalmas népszerűségében nagyon nagy szerepet játszott all star színészcsapata, Burt Lancester, Frank Sinatra, Mongomery Clift, Deborah Kerr, Donna Reed. A Most és mindörökké Pearl Harborban, Hawaii szigetén játszódik, és néhány katona megpróbáltatásait és magánéletét követi nyomon közvetlenül a japán támadás előtt. Ez a film alapvetően olyan emberekről szól, akik szerelemre és boldogságra vágynak, azonban mindannyian rendelkeznek egy olyan mentális és érzelmi múlttal, sérülékenységgel, ami miatt ezt nem tudják megvalósítani.

1941-ben, a nagyon tehetséges bokszolót, Robert E. Lee „Prew” Prewitt közlegényt (Montgomery Clift) Pearl Harborba, Hawaii szigetére osztják be szolgálatra. Új parancsnoka Dana Holmes százados (Philip Ober) rajong az ökölvívásért és mindenképpen meg akarja győzni Prew-t, hogy képviselje századát a hadsereg ökölvívó bajnokságán. Prew azonban nemet mond, mert edzőpartnerét és egyben jó barátját egyik ütése megvakította. A százados nem hagyja annyiban és elhatározza, hogy addig gyötri Prew-t, amíg kötélnek nem áll. Közben Warden őrmester (Burt Lancester) Holmes feleségével, a könnyűvérű nő hírében álló Karennel (Deborah Kerr) kezd el randizni, és a futó kapcsolatnak induló viszony a későbbiekben komollyá válik. Mindemellett Prew-t barátja Maggio közlegény (Frank Sinatra) bemutatja a helyi klub egyik hostessének Alma „Lorene” Burkenek (Donna Reed), akik szintén szerelmesek lesznek egymásba. Maggionak közben meggyűlik a baja az egyik szadista őrmesterrel, Fatsoval. Mindeközben a japánok már készülődnek Pearl Harbor megtámadására...A film talán a tengerparti jelenetéről a leghíresebb, amiről szerintem mindenki látott már képet, még az is, aki nem ismeri a filmet, vagy az sem tudja, hogy melyik filmből is való a kép. Ugyanakkor ez a fénykép nagyon megtévesztő, hiszen a Most és mindörökké korántsem annyira romantikus, mint amire a kép és esetleg a címe is utal. Első gondolatra nyilván mindenkinek a romantika és szerelem jut róla eszébe, azonban a „most és mindörökké” Kipling egyik verséből jön, ami olyan angol gyarmatokon szolgáló katonákról szól, akik elvesztették ártatlanságukat, és amely időponttól kezdve mindörökké elkárhoztak.

Mindamellett, hogy a film egy szappanoperákra jellemző sztorival rendelkező háborús melodráma, amiben a háború csak az utolsó tíz percében jelenik meg, nem ér véget happy enddel. Mint általában az olyan történetek, amelyek valamilyen fontos történelmi esemény közepette játszódnak, a szereplőinek sorsát alapvetően határozza meg az adott esemény, és sok esetben a két szál között szimbolikus kapcsolat is felfedezhető. Elég az Elfújta a szélre gondolni, ahol a Déli társadalmat ugyanúgy elfújta a szél, mint Rhett és Scarlett szerelmét, vagy a Titanicra, ahol Jack a vízben leli halálát, csakúgy mint a hajó, úgy a Most és mindörökké esetében is sejthető, hogy az Amerikai Haditengerészet majdnem totális megsemmisülésével járó japán támadás túl sok jóval nem kecsegtet főhőseink sorsát illetően. A film minden romantikussága ellenére a boldogság szinte csak pillanatokra jelenik meg a filmben, amely nagyon gyorsan tovaszáll. A film összes karaktere boldogtalan, akiktől nagyon távol áll az elégedettség, miközben a kor közönsége összeszorított kezekkel és szívekkel drukkoltak a karaktereknek, hogy megtalálják a boldogságot. Nem találták.A forgatókönyvet Daniel Taradash írta James Jones azonos című regényéből. Ahogy az a történet rövid összefoglalójából látszik, az események sok szálon futnak. Ez a film talán legnagyobb gyengesége, mivel a történet(ek) nem csak tartalmában, de a mesélés módjában is erősen hajaznak egy szappanoperára. A forgatókönyv néhány helyen annyira drámai és és/vagy romantikus akar lenni, hogy a végén már inkább melodrámává válik. Erre talán a legjobb példa a már említett tengerparti jelenet, amelynek során olyan nagyon romantikusnak gondolt, ugyanakkor végtelenül elcsépelt és giccses sorok hangoznak el, mint „Soha nem tudtam, hogy ez ilyen is lehet! Senki nem csókolt még úgy, mint te.” Szóval a szöveg is hagy néhány helyen kívánnivalót maga után, ugyanakkor a színészeknek köszönhetően, legalábbis a többségnek, a filmen az ilyen típusú mondatok nem hangoznak annyira gyengén, mint itt fekete-fehéren leírva. Ugyanakkor a tengerparti jelenet védelmében azt meg kell említeni, hogy erősen lazította az ekkor még bőven érvényben levő cenzúra határait.

A filmben két fő szerelmi szál van, az egyik Warden őrmester és Karen kapcsolata, a másik pedig Prew és Lorene-é, amelyek mellett más mellékszálakat, többek között Maggio és Fatso ellenségeskedését is láthatunk. A film szereplői és a szerelmi kapcsolatok jellege is nagyon különbözőek, azonban a film végére minden összekapcsolódik.

A film karakterizálása egyrészről műfajhoz illeszkedő, azonban szerencsére mindegyikük érdekesebb ennél, és ennek oka az, hogy minden karakternek van valamilyen gyengesége, amit egyszerűen nem tud leküzdeni, és ami végül a boldogtalanságukat okozza. Mindannyiukét, most és mindörökre.Milton Warden törzsőrmester a munkájának él, ugyanakkor különösebb ambíció nélkül, aki nem igazán keresi a szerelmet az életben. Persze az ennek ellenére rátalál főnöke felesége személyében. Ő képviseli a maszkulinitást, aki alkalmatlan főnöke helyett irányítja a katonákat. Gyengesége is ebből a határozottságból fakad, és úgy gondolja, hogy magabiztosságának oka, hogy pontosan ismeri helyzetét, munkáját, egyszóval életét, amiben bármilyen változtatás azzal a rizikóval járna, amivel elveszíthetné ezt a nagyon férfias határozottságát.

Prewitt, a három főszereplő között az érzékenységet és az elveket képviseli, végigszenvedi a filmet, mert makacsul kitart korábbi döntése mellett, hogy nem bokszol többé. Némi vigaszt csak Lorene-vel, a helyi klub egyik hostessével szövődő kapcsolata nyújt számára. Prew egy etikus és érzékeny ember, azonban ezen tulajdonságai válnak a gyengeségévé, mert egy kicsit mintha túl érzékeny lenne és etikussága mintha inkább makacssággá válna, márpedig ezen tulajdonságok nem a túlélés képességét erősítik. A film egyik legnagyobb iróniája, hogy a japán támadás után elmarad az az ökölvívó meccs, ami miatt Prewnak annyi baja lesz a filmben.

Maggio laza srác, és szinte az egyetlen, aki kezdettől fogva barátságosan viselkedik Prew-al. Maggio nem szereti nézni, hogy barátja annyi nehézségen megy át, ő viszi el a klubba is, ahol Prew megismerkedik Lorenevel. Maggioban van némi keserűség és az önbecsülése sem túl magas, ráadásul mintha valahogy sose lenne szerencséje és összeütközésbe kerül az egyik erőszakos őrmesterrel, ami miatt a későbbiekben átmegy némi nehézségen.Prew és Warden kapcsolata elég furcsa, hiszen mindketten a másikban látják a „jó katonát”. Prew felnéz Wardenre, mert az mindig minden helyzetben magabiztos és megfelelően megold minden szituáció a munkájában, amely tulajdonsággal Prew mintha nem rendelkezne. Warden pedig megkedveli Prew-t, akit nagyon erősnek lát szilárd elhatározása miatt, ami mellett mindig minden körülmények között kitart, és ami miatt bátornak és erősnek látja. Esetükben igaz a mondás, hogy ellentétek vonzzák egymást, és ők ketten aztán barátok lesznek.

A film két női karakteréről, Karenről és Lorenről először mindenki azt gondolja, hogy könnyűvérű és erkölcstelen nők (a kor standardje szerint), hiszen Karen egy katonatiszt felesége, aki a bázison szolgálatot teljesítő katonákkal kavar, míg Lorene „hostess”, ami ugye tudjuk, hogy minek a szinonimája. Aztán ezekről a nőkről kiderül, hogy miért is teszik, amit tesznek, aminek tükrében már az ő sorsukért is szorít a néző. Mindezzel együtt, bár a néző megbocsát az „erkölcstelenségükért”, ugyanakkor nekik van olyan tulajdonságuk, ami miatt ők sem lesznek boldogok. Lorene nagyon szeretne társadalmilag feljebb kerülni, annak ellenére, hogy az önmagában nem jelent boldogságot, míg Karen öngyűlölő.

Aztán 1941. december 7-én a japán támadás elvarr minden bizonytalan szálat a filmben.A film sikeréhez nagymértékben hozzájárultak a kamera mögötti emberek.

A filmet Burnett Guffey operatőr fényképezte, ami nagyon látványosnak számított a maga korában, főleg a japánok támadásának jelenetében. Ez olyannyira jól sikerült, hogy még a mai napig megállja a helyét, sőt, sokkal jobb, mint a 2001-es Pearl Harbor c. film giccses és gagyi képei. Szintén remek képeket lehet látni a helyi klubban játszódó jelenetekben, amelyek nagyszerűen elkapják a hely hangulatát, atmoszféráját. Sokan hangoztatták azt a véleményt, hogy színesben sokkal látványosabb lett volna a film, már csak a helyszíne miatt is. Való igaz, hogy színesben lett volna pár látványos felvétel a tengerpartról, ugyanakkor ehhez a filmhez, ami igazából egy melodráma, sokkal jobban illeszkedik a fekete-fehér fényképezés.

George Duning szerezte a film zenéjét, ami illeszkedik korába és műfajának, és főleg a romantikus részeknél próbálja a hatást felerősíteni.

Persze ahhoz, hogy egy film klasszikussá tudjon válni, szükség van egy kiváló színészgárdára is. Itt ráadásul minden klisé ellenére is érdekes karaktereket játszhattak, még a nők is, függetlenül attól, hogy ez alapvetően egy férfifilm, minden melodrámasága ellenére. A filmben különböző típusú színészi játékot lehet látni, a régit Montgomery Clift képviseli az intenzív érzékeny borongóságával, míg Burt Lancester a (1953-ban) modernebb amerikai sármosságot.Burt Lancester alakítja Milton Warden törzsőrmestert, a professzionális katonát, aki alkalmatlan  felettese helyett gondját viseli a gyengéknek és az alatta szolgáló közlegényeknek. A filmben nem csak az izmait mutatja meg, hanem karakterének is képes mélységet adni. Lancester a film tesztoszteronja és libidója a kemény és gyors beszédével, kidolgozott felsőtestével, és nem utolsó sorban Warden őrmester nagyon férfias karakterével, aki minden határozottsága ellenére a lelke mélyén fél a felelősségtől, és sokkal kevesebbnek látja önmagát, mint környezete. Emiatt a gyengesége miatt nem lehet boldog.

Partnere a Karent játszó Deborah Kerr volt, aki főnöke hűtlen felesége, és egyben a szeretője. Kerr korábban többségében édesen egyszerű női karaktereket játszott, amitől ez a szerep távol esik, ugyanakkor érdemes volt kiruccannia a „rossz nő” terepre is (ami későbbiekben nem is annyira rossz), hiszen meggyőzően alakította a kissé öngyűlölő és megkeseredett feleséget, aki előtt felcsillan a remény, hogy megtalálta a megfelelő férfit, azonban újra csalódnia kell.

Deborah Kerr és Burt Lancester jók voltak együtt, és tulajdonképpen az egész film legérdekesebb és leghíresebb szálát produkálták végül.

Montgomery Clift filmjeiben nagyon sokszor játszotta az érzékeny figurát, és nincs ez máshogy itt sem, bár karakterét a boksszal férfiasították ebben a férfi melodrámában. Ő szokásához híven egy kicsit túljátszotta karakterét, és sokkal inkább tűnik makacsnak, semmint az elvei mellett bátran és keményen kitartó embernek, aki minden megpróbáltatást kibír.Donna Reed játssza Lorenet, Prew barátnőjét, a Club egyik "hostessét", aki a „kikapcsolódásra” vágyó katonákat szórakoztatja. Nem véletlen, hogy számára annyira fontos a társadalmi felemelkedés, hiszen a film szereplői között az ő pozíciója a legalacsonyabb. Becsületére legyen mondva, hogy terveit, miszerint megfelelő társadalmi pozícióval rendelkező férfihez akar feleségül menni, közli Prewval. Lorene úgy gondolja, hogy csak akkor lehet boldog, ha "jól" megy férjhez, ami esetében azt jelenti, hogy ez egyben társadalmi felemelkedését is elősegíti. Prew társadalmi és közösségi helyzete viszont nem elégíti ki. Bár a későbbiekben megváltoztatja hozzáállását Prewval való kapcsolathoz, de még  a film végén is, amikor hajón elhagyja a szigeteti, arról fantáziál, hogy Prew egy bátor pilóta. Donna Reed is ritkán játszott ilyen drámai szerepekben, és ő is bizonyította, hogy sokkal szélesebb körű színésznői képességekkel rendelkezik, mint amit előtte feltételezni lehetett róla.

Frank Sinatra egy laza, de temperamentumos és szerethető olasz amerikai közlegény, aki a maga módján legalább annyira keményfejű, mint Prew haverja, ráadásul a piát sem veti meg. Sinatra, amikor esélyt kapott arra, hogy egy kicsit kilépjen a sanzonénekesi szerepekből, akkor rögtön bizonyította, hogy sokkal érdekesebb szerepeket is hitelesen és könnyedén el tud játszani. Talán Sinatra játszik a legtermészetesebben, és ezzel együtt mintha friss levegőt hozna a filmbe. Nem véletlen, hogy Bogart ivócimborájához hasonlóan ő is egy kissé alkesz karakter eljátszásáért kapta meg az Oscar-díjat.

Prew és Maggio karaktere nagyon sok mindenben hasonlítanak, ezért aztán a sorsuk is ugyanaz lesz.

Frank Sinatra és Donna Reed elnyerték az Oscar-díjakat, de a többi főszerelő is jelölést kapott.Fred Zinnemann rendező nem tartozott Hollywood legnagyobbjai közé, annak ellenére, hogy nyolcszor jelölték Oscarra karrierje folyamán, amiből négyet meg is nyert. A díjkiosztók valami miatt nagyon kedvelték, és az igaz, hogy kifejezetten rossz filmet soha nem csinált, de igazán nagy durranása sem volt, vagy legalábbis nem olyan, amit manapság igazi nagy klasszikusként emlegetnének – kivéve a Most és mindörökkét, és talán a High Noon-t. Az egyik kritikus úgy jellemezte, hogy „...rendelkezik minden eldobható jó tulajdonsággal: szorgalommal képzelet helyett, odafigyeléssel a megfelelő ösztönök helyett, és tud nagyon ünnepélyes lenni, de igazi szellemesség nélkül.” Ebben a filmben is kicsit ez a helyzet, megteremtette egy jó film alapját, ugyanakkor nem igazán aknázta ki a filmben lévő lehetőségeket, és mintha nem tudta volna eldönteni, hogy inkább egy klasszikus drámát készítsen a szerelemről és magányosságról, vagy inkább olyan karakter tanulmány legyen, aminek a célja a társadalmi kívülállóság bemutatása teljesen különböző okok miatt kívülálló karakterek által. Így aztán mindegyikből kapunk egy kicsit, de korántsem annyit mint amennyit lehetett volna egy tudatosabb rendezéssel. Mindezek ellenére a filmben remek jelenetek láthatóak – köztük a filmtörténelem egyik leghíresebbje, a karakterek is érdekesebbek, mint egy szokásos melodrámában, amiben még némi akciót, remek színészeket és fényképezést is láthatunk, egyszóval mindenképpen látnia kell azoknak, akiket érdekelnek a régi klasszikus filmek.

Értékelés: 9/10

A japán támadás jelenete a film vége felé:

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr587692406

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

SaGa 2015.08.10. 13:32:11

Izé... Loren esetében a "hostess" tényleg "annak" a szépítése, konkrétan Lorene (így, e-vel a végén és ez fontos, a könyv szerint) ténylegesen az, ami. Örömlány, nagy forgalmú, tapasztalt. Ezen az sem változtat, hogy a céljai elfogadhatóaknak tűnnek még a szerelmes Prew számára is. A "klub" meg egy tényleges kupi. A film végén meg nem "fantáziál" egy pilótáról, hanem előkészíti a hazaiaknak előadandó mesét arról, hogy mivel is töltötte az idejét a szigeten és honnan van annyi pénze.
Érdemes lenne elolvasni a könyvet is, abból némileg jobban megérthetők a szereplők, mint a film némileg lebutított karaktereiből és leegyszerűsített sztorijából. Vigyázat, hosszú és nem könnyű regény.

moodPedro · http://ezer1film.blog.hu/ 2019.02.06. 07:31:55

A High Noon után - ami szerintem igazi remekmű - ez a film komoly csalódást okozott nekem. Elolvasva a posztodat, észbe kellett kapnom, hogy saját írásomban a film történetéről alig írtam valamit - behatároltam helyet és időt, de ennyi... és rájöttem, hogy ez nem véletlen. A történet annyira semmitmondó és sablonos, hogy nem igazán érdemel említést sem. Valszeg ebben (sem) értünk egyet, hiszen, ha egyetértenénk, nyilván nem adtál volna neki 9/10-et.

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2019.02.06. 07:36:27

@moodPedro: Nagyon nem volt ez semmitmondó és sablonos 1953-ban, amikor mindenki happy endet várt egy hollywoodi háborús romantikus filmtől, amiben a szerelmesek mindig összejonnek, az amerikai katonák meg csak hősök lehetnek...