Time Goes By

Félévente randevú (An Affair to Remember) 1957

2016. június 06. 13:43 - Time Goes By

Ezt a 4 Oscar-díjra jelölt filmet minden idők egyik legromantikusabb filmjének tartják, amit már az a tény is mutat, hogy jelenleg ötödik helyen áll az American Film Institute legjobb romantikus filmjeinek listáján, amelynek főszereplői a kor legnagyobb sztárjai közé tartozó Cary Grant és Deborah Kerr voltak, és mi másról szólhatna, mint a szerelem erejéről?

Nickie Ferrante (Cary Grant) közismert playboy éppen New Yorkba tart egy óceánjáró fedélzetén, hogy feleségül vegyen egy gazdag örökösnőt, amikor összetalálkozik Terry McKay énekesnővel (Deborah Kerr). Pár nap és gyakori találkozások után azon kapják magukat, hogy egymásba szerettek, annak ellenére, hogy mindketten házasságra készülnek - valaki mással- és mindkettejüket várja otthon a saját életük. Az út végén megegyeznek abban, hogy időt és lehetőséget adnak egymásnak arra, hogy lezárják mostani életüket, és fél év múlva találkoznak az Empire State Building tetején, amikor már egymáséi lehetnek. Nickie, a tehetséges festő, eddig nem sokat foglalkozott karrierjével, most megkomolyodik, és sikeres művész lesz, aki mindezt Terryért és jövőbeli közös életükért teszi. Fél év múlva el is megy a randevúra, azonban hiába várja Terryt, a nő nem jön, mert miközben a randira siet elüti egy autó. Nickie azt hiszi, hogy Terry továbblépett és már nem érdekli a férfi, a valóság azonban az, hogy a nő a baleset következtében lerokkan, és azért nem találkozik a férfivel vagy ad magáról hírt, mert nem akarja így magához láncolni…Leo McCarey rendező filmje a maga korának egyik, ha nem - a - legnépszerűbb - szerelmes filmje volt, amely műfaja alapján egy romantikus dramedy. Az első felében inkább a romantikus komédiákra hasonlít, azonban a vége felé már szívfacsaró(nak szánt) drámává alakul. Miután először megnéztem a filmet, arra jutottam, hogy azt értem, hogy a maga korában mivel is vívta ki a népszerűséget – vannak nagyon erős elemei - azonban az idők folyamán rengeteget öregedett, és azt nem igazán tartom indokoltnak, hogy még manapság is minden idők ötödik legjobb romantikus filmjeként tartsák számon közvetlenül a Római vakáció után és a The Way We Were előtt. Pedig An Affair to Remember olyannyira ikonikus filmnek számít, hogy későbbi korok hasonló műfajú filmjeiben számos utalás található rá, mint például a Sleepless in Seattle c. Meg Ryan és Tom Hanks romkomban, amit nagy részben ez a film inspirált. A Félévente randevú egyébként maga is remake, és az érdekessége, hogy az 1939-es eredetijét is Leo McCarey rendezte.

A film nemcsak a szerelem erejéről, hanem leginkább az állandó reményről szól, amely még akkor sem szűnik meg létezni, amikor az addigi könnyedebb események hirtelen és váratlanul tragikus fordulatot vesznek, amikor az egyik főszereplő lebénul. Nem csak azért tudjuk és hiszünk a film folyamán mindvégig abban, hogy a szerelmesek végül mégis megtalálják a boldogságot egymás mellett, mert Cary Grant romantikus filmjei  - mindig - happy enddel érnek véget, hanem amiatt is, mert a rendező képes egy olyan vastagon romantikus (rosszmájúak szerint giccses) atmoszférát teremteni, hogy a happy end soha nem válik igazán kérdésessé, csak esetleg egy kicsit jobban izgulhatunk főhőseink sorsáért.Számos jelenetben próbál a rendező nagyon erős érzelmi reakciókat kicsikarni a nézőből, ami miatt néha bizony alaposan túllépi a jó ízlés határát. Az ilyenek közé tartoznak a gyerekkórusos jelenetek, amelyek mai szemmel nézve, már néha kifejezetten kínosak, mindamellett, hogy unalmasak is ráadásul. A film mentségére legyen mondva, hogy a maga korában a cuki(nak gondolt) gyerekek cuki(nak gondolt) szerepeltetése elég elterjedt volt a könnyedebb, romantikus történetekben, vígjátékokban.

A rendező mindemellett számos eszközzel próbálja növelni a szerelmesek között álló akadályok mennyiségét és leküzdésük nehézségét. Ezek elsősorban a forgatókönyvből és a történet  csavaraiból jönnek, mint például az a tény, hogy mindketten éppen mással készülnek összeházasodni, a playboy Nickienek meg kell tanulnia eltartania magát, vagy éppen az a bizonyos baleset. De ezek közé az akadályok közé tartozik a randevú helyszíne is, ahol száz emelet magasan még jóval a mobil telefonok kora előtt a kommunikáció lehetősége roppant korlátozott volt. Nem volt sem zsebben a telefon, hogy küldjünk egy gyors sms-t, hogy hol a francban vagy már.

Ezek mellett olyan, a romkomok műfajában megszokott elemet is használ a film, hogy mindkét szereplő számos dolgot eltitkol szerelme elől, amelyeknek nyilván napvilágot kell látniuk ahhoz, hogy őszinte alapokon nyugodjon kapcsolatuk. A film minden giccsessége ellenére a romantikus szál felépítése a film erősségei közé tartozik, amelyben jól érzékelhetően nő a románc Nickie és Terry között.Ugyancsak a film javára írandó, hogy a rendező hagyta két sztár színészét játszani, amely miatt néha olyan érzésünk van, mintha egyes jelenetekben improvizálnának a színészek, ami egyébként a film javára írandó, hiszen kicsit lazábbá teszik a nagyon töményen romantikus hangulatot, függetlenül attól, hogy néha egyben öncélúnak is tűnhetnek Grant és Kerr egyes jelenetei. Mindenesetre a közönség leginkább ezekre volt kíváncsi, és tulajdonképpen igazuk is volt, hiszen a közös jeleneteik a film legérdekesebb és legjobb részei.

A forgatókönyvet Delmer Daves, Donald Ogden Stewart és Leo McCarey írták Mildred Cram története alapján. A sok íróból már látható, hogy miért is van olyan érzése az embernek, hogy sem a film egésze, sem a történet nem teljesen egységes, és a különböző szálak között miért nem találták el jól az arányokat.

A film legnagyobb problémája az esetenkénti giccsesség mellett (ami egyébként a film témájánál és koránál fogva megbocsátható) az az, hogy mivel csak két igazán fontos karakter van, ezért kicsit hermetikusan zárt hatású a film mindamellett, hogy ők mégis nagyon sok időt töltenek egymás nélkül, sokkal kevésbé fontos és érdekes karakterekkel, amely részek pedig meglehetősen üresek. Már csak azért is, mert a film komédia része is főleg Cary Grant és Deborah Kerr között működik jól, akik nagyszerű párost alkotnak. Ráadásul a kissé ábrándos és lendület nélküli elbeszélés túlságosan is megfontolt ütemben halad, ami miatt a főszereplők karakterei nehezen kapcsolódnak össze a történet egyéb körítésével. Mindezek miatt a filmben látható jelenetek élesen két részre oszthatóak: azokra a jelenetekre, amikor együtt szerepelnek, és azokra a jelenetekre, amikor mindkettejüket a másik nélküli saját környezetében látjuk, és amely jelentek minősége között hatalmas a különbség.Ez alapján a filmet alapvetően három szakaszra lehet osztani, az első a legjobb, amikor megismerkednek a hajón, és kialakul a szerelem közöttük. Ez a rész a két remek színésznek köszönhetően vibrálóan izgalmas, ami egészen addig tart, amíg el nem válnak egymástól.

Ezután következik a film második szakasza, amely szinte kizárólag lényegtelen és időt rabló jelenetekből áll, amelyek ráadásul még a történet szempontjából nézve is teljesen irrelevánsak, tehát még az a kifogás sem lehet ezeknél, hogy a történetet vitték volna előre. Ide tartoznak a fent már más szempont miatt negatívumként említett gyerekkórusos jelenetek, amelyben annyi történik, hogy énekelnek a cukinak gondolt, ám inkább csak roppant idegesítő gyerkőcök. Komolyan nem értem erre mi szükség volt ebben a filmben. Az megszokott, hogy a hasonló típusú romkomoknál mindig van egy szakasz, amiben a szerelmesek különválnak akár valamilyen félreértés következtében, akár bármilyen más jellegű akadály miatt, hogy aztán a film végén kibéküljenek. A probléma ezzel a résszel ebben a filmben az, hogy túl hosszú (majd’ egy óra ebben a két órás filmben) és semmilyen pluszt nem ad sem a karakterekhez, sem a filmhez.

A film utolsó, harmadik szakasza megint a két főszereplő szerelme körül forog, készülvén a várva várt nagy találkozásra, ami a baleset miatt elmarad, majd ez végül Terry lakásában mégis megtörténik, ahol a két színész a film legjobb jelenetét produkálja: Terry  egy ágyon ül, lábai pedig egy takaróval vannak letakarva, és a jelenet alatt természetesen nem áll fel, hiszen nem tud felállni. A sértettségében kissé ironikus Nicki köröz az ágy körül, miközben beszélgetnek, és a nő próbálja titkát megőrizni, mert nem akarja, hogy a férfi sajnálatból maradjon vele, és abból álljon az élete, hogy a gondját viseli.Nickie mindeközben persze azt hiszi, hogy a Terry már nem szereti. Mindketten hatalmasat alakítanak itt, ami a film végén olyan érzetet ad, hogy mégiscsak érdemes volt végignézni, már csak azért is, mert az emberek többsége véleményem szerint alapvetően és javíthatatlanul romantikus, akik ezen oknál fogva imádják nézni, ahogy két szerelmes (és jóképű) ember leküzdi a köztük álló akadályokat és összejönnek végül.

Winter must be cold for those with no warm memories... we've already missed the spring!

A film operatőre Milton Krasner pályafutása folyamán számos hatalmas klasszikust fényképezett már (All About Eve, The Seven Year Itch), és itt sem okozott csalódást, hiszen színei nagyon látványosnak számítottak a maga idejében, amikor a színes filmek kezdték leváltani a fekete-fehér filmeket, amiért egyébként Oscar-jelölést kapott.

A zeneszerzőt Hugo Friedhofert szintén Oscarra jelölték ezért a munkájáért, ami a műfajnak megfelelően tele van romantikus dalokkal, részletekkel, amelyek esetenként legalább annyira töményen romantikusak, mint a film atmoszférája.A filmet azonban igazából a színészek Cary Grant és Deborah Kerr mentik meg és teszk naggyá, akik főleg közös jeleneteikben voltak nagyszerűek, tényleg úgy tűnik, mintha ők ketten inspirálták volna egymást. Cary Grant a maga szokásos sármjával és könnyedségével alakítja a film nagy részében a playboy Nickiet, hogy aztán az utolsó jelenetekben azt is megmutassa, hogy mennyire jó az összetört szívű férfi szerepében is. Deborah Kerr tökéletes ellensúlya férfi partnerének, aki egyszerre egy életerős és gyönyörű nő, miközben a törékenységét és (nem csak fizikai, de) lelki sérülékenységét is megmutatja Terry karakterében.

A film bemutatása során elég sok szót ejtettem annak hibáiról, amihez nyilván hozzájárul az a tény is, hogy nem annyira vagyok oda az ilyen típusú filmekért, és a sok noir között kicsit elszoktam a kor mainstream filmjeinek kissé giccsbe hajló romantikájától. Mindezek ellenére a Félévente randevú a hollywoodi romantikus filmek egyik legnagyobb klasszikusának számít, már csak azért is, mert az ilyen típusú filmek sikere alapvetően a két főszereplő színész teljesítményén nyugszik, és ebből a szempontból indokolt és érthető a hatalmas siker. Szóval klasszikus romantikára vágyóknak mindenképpen ajánlható.

Értékelés: 1957-ben 9/10 2016-ban 7/10

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr258757324

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.