Time Goes By

No Man of Her Own 1950

2016. július 05. 11:57 - Time Goes By

Ez a noir dráma több műfajt, stílust is egyesít, ami nem véletlen, hiszen egy olyan rendező filmje, akinek nem a noir jelentette a hazai terepet. Ennek megfelelően a No Man of Her Own, ami tartalmaz krimi és suspense elemeket is, valójában inkább egy női dráma, azonban a kerettörténet és a megfelelő mennyiségű feszültség miatt bőven besorolható a noir műfajába. A film középpontjában egy kiszolgáltatott nő és téves személyazonosságból fakadó galibák állnak, amelyek olyan szintre érnek egy idő után, amiből már csak egy gyilkosság árán lehet kikecmeregni.

Az állapotos Helen Fergusont (Barbara Stanwyck) érzéketlen és kegyetlen szeretője és leendő gyermekének apja, Steve Morley (Lyle Bettger) kidobja egy San Franciscoba szóló vonatjeggyel az utcára. Helen a vonaton összeismerkedik egy barátságos fiatal házaspárral Patrice (Phyllis Thaxter) és Hugh Harkness-szel, akik éppen Európából érkeztek haza, hogy meglátogassák a férfi családját, akik még sosem találkoztak Patrice-szal. A vonat azonban kisiklik, és a rengeteg áldozat között van a Harkness házaspár. Helent, aki a kórházban megszületett babájával együtt túléli a balesetet, egy félreértés folytán Patrice-ként azonosítják, és felveszik a kapcsolatot a gazdag Harkness családdal, akik természetesen családtagként várják és fogadják Helent. A pénztelen és kiszolgáltatott nő úgy dönt, hogy elutazik a családhoz és eljátssza Patrice szerepét. Helyzete azonban még bonyolultabbá válik, amikor beleszeret „sógorába” Bill Harknessbe (John Lund) és megjelenik régi szeretője Steve is, aki zsarolni kezdi a nőt. Úgy tűnik, hogy Helen számára az egyetlen megoldás, ha megöli zsarolóját...A film rendezője Mitchell Leisen a Paramount filmstúdiónál készített csillogóan szirupos melodrámákat és screwball komédiákat, és bár A listás filmeken dolgozott a stúdió legnagyobb sztárjaival, mégsem fűződik a nevéhez igazi klasszikus. Mindazonáltal filmjei a maguk kategóriáján belül figyelemreméltóan atmoszférikusak és excentrikusak voltak. A No Man of Her Own volt Leisen egyetlen film noirja, ami ennek megfelelően nem tartozik a klasszikus vagy az igazán stílusos noirok közé, és erősen érződik rajta a Paramount filmstúdió és Leisen melodrámáinak íze, azonban mégiscsak figyelemreméltó próbálkozás.

A történet alapvetően egy szappanopera-jellegű történet, amelyet a film készítői mindenhol érzékelhető noir atmoszférával vegyítettek, és amelyet ennek megfelelően meghatároz a mindent átszövő „közelgő végzet” érzése, ami elől úgy tűnik, hogy főhősnőnk nem menekülhet. Bár hajlamosak vagyunk minden olyan filmet, aminek női főszereplője van, „női filmnek” nevezni, amely kifejezéshez érezhetően párosul egyfajta lekezelés, kifejezvén azt, hogy nyilván túlteng a filmben a csöpögős melodráma. És bár nincs ezen összetevő híján ez a film, azonban a baljós előérzetű atmoszféra, a jól felépített feszültség és nem utolsósorban főszereplőjének, a noirok koronázatlan királynőjének Barbara Stanwycknek köszönhetően a film szappanopera jellege kevésbé üt át, mint ezen összetevők nélkül tenné. Ráadásul az atmoszféra is folyamatosan sötétedik, és a film végére, amikor a bűncselekmény végül bekövetkezik, ez a kezdetben női drámának induló film jócskán eléri a noirok sötétségét, ami azonban soha nem tagadhatja le – jó értelemben véve – „női film” státuszát.Mindezeknek megfelelően a film központi témája és karakterizálása is fordított logikájú, mint a klasszikus noiroké, amelyeket általában átsző a heteroszexuális férfi rendezők nőktől való félelme. Nos a meleg Mitchell Leisent a nők kevésbé rémítették meg, ezért aztán nem véletlen, hogy a noirokban megszokott férfi és női tulajdonságok és szerepek felcserélődnek bizonyos szempontból.

A No Man of Her Own ugyanúgy a tisztességesség és a tisztességtelenség, becsület és becstelenség, erkölcs és erkölcstelenség közötti különbségekről szól, mint általában a noirok, azzal a különbséggel, hogy ennek a filmnek a fókuszában az ellentétpárok pozitív tagjai állnak, amiket a női főszereplő annak ellenére próbál elérni, hogy tisztességtelen eszközöket használ. A filmben azt láthatjuk, hogy belekerül egy olyan szituációba, ami teljes egészében a noirokban annyira meghatározó elem a véletlen, vagy a sors alakított ki. Helen, az addigi női drámai karakter - az utcára tett és kiszolgáltatott terhes nő – a noirok szürke/fekete  zónájában járó antihőssé (és nem a végzet asszonyává) alakul, amikor nem tisztázza a kórházban azonnal a valódi személyazonosságát, mert úgy gondolja, hogy  az időközben megszületett gyermekének így jobb életet (sorsot) tud biztosítani. Ő ugyanúgy anyagi előnyökért áll készen arra, hogy átvágjon embereket, mint a femme fatale-ok, azonban mégsem érezzük önzőnek vagy gonosznak, hiszen elsősorban kisbabája érdekeit tartja szem előtt és nem a magáét. Erkölcstelensége sem abban áll, hogy elcsábít egy férfit, állítólagos sógorát, hanem abban, hogy ő hagyta magát elcsábítani - mint egy gyenge antihős -, és 1950-ben egy terhes, de férj nélküli nő erkölcstelennek számított. Ebből kifolyólag aztán ő lesz a film antihőse, míg érzéketlen szeretője Steve tölti be a manipulatív csábító szerepkörét, és válik végzet férfijává, aki a későbbiekben még nagyobb bűnbe taszítja a nőt.Talán ezek után már azon sem fogunk meglepődni, hogy a forgatókönyvet két nő, Sally Benson és Catherine Turney írta Cornell Woolrich I married a Dead Man című regénye alapján. Woolrich-t a negyedik legjobb krimi írónak tartották a maga korában Dashiell Hammett, Erle Stanley Gardner és Raymond Chandler után, és regényének nihilizmusa jól érzékelhetően áthatja a film atmoszféráját. Woolrichot alapvetően nem érdekelték a különböző erkölcsi kategóriák, a jó vagy a rossz, őt a végzet izgatta. Ha regényeiben valakire rámutatott a sors keze, vagy ujja legalábbis, azt egész biztosan utolérte végzete függetlenül attól, hogy „jó” vagy „rossz”. Benson és Turney forgatókönyvében kicsit tompított ez az összetevő, ugyanakkor erősen felnagyított a női szempont bemutatása, hiszen lényegében mindent Helen szemszögéből látunk, így aztán motivációit is értjük és átérezzük. Persze a film nem tagadhatja le korát, hiszen írói mindez egy jó adag romantikus klisével tálalják nekünk, és akkor még csak nem is beszéltünk az egész szituáció abszurditásáról, mesterkéltségéről, ugyanakkor mindez egy érdekes és speciális darabbá teszik ezt a filmet a noir műfaján belül. Bár Woolrich nihilizmusa megjelenik a filmben is, azonban a vége - amit kétségtelen, hogy nők ízlése szerint írt át a két forgatókönyvírónő – erőteljesen csökkenti sajnos a regényben és a film egy nagy részében is jelenlevő sötét borzongást, de azért egy érdekes csavart azért így is láthatunk.

Ez a noir szintén egyedülálló abban a tekintetben, hogy milyen sok végtelenül jó karakter szerepel a filmben. Talán ez az a pont, ami által a legkevésbé illik a klasszikus noirok közé, amelyeknél alapvetően a szürke és fekete karakterek dominálnak. Ezekkel ellentétben A No Man of Her Own alapvetően kedves karakterei (főleg a befogadó család) azt a célt is szolgálják, hogy Helen még jobban szenvedjen a hazugsága miatt, ami által még szimpatikusabbá válik a nézőnek.A forgatókönyv egyik sarkalatos pontja, hogy Helent minden hibája ellenére, nem csak szerethető karakterré tegye, de szinte már-már szentté avassa. Nem csak a minimum szürke zónában járó kétes döntései alól mentik fel állandóan azzal, hogy csak a gyerekének akar jót, de személyiségének kedves és tisztességes oldalát erősítik azzal is, hogy nem akar rosszat, sőt a legjobbakat akarja az őt idegenül is befogadó családnak. Barbara Stanwyck alakította tökéletesen Helen karakterét, aki az érzelmek egész tárházát bemutatja a filmben karaktere változásain keresztül:  a szánalmas kidobott nőtől, a rémült és a sorsnak kiszolgáltatott, de mégiscsak szélhámos anyán át a végzetesen szerelmes nőig. Ha egy alapvetően abszurd történeten alapuló film megbukik, annak legtöbbször az az oka, hogy a filmben játszó színészek nem annyira jók, hogy mindezt elfelejtessék a nézőkkel. Barbara Stanwyck esetében ez szóba sem jöhet, aki a legvalószínűtlenebb szituációkat is teljesen hihetővé varázsolja.  

De nem Helen az egyetlen szimpatikus karakter a filmben, hanem befogadó családja minden tagja, különös tekintettel anyósára. Kettejük erős és jószívű női karaktere határozza meg a filmet, akik kedvesek, elfogadóak, nem kíváncsiskodóak és megértőek. Jane Cowl annyira barátságos anyós, hogy  már-már természetellenesnek érződik egy kicsit. Az egyetlen rossz lány a filmben Steve új barátnője, aki azonban minimális időt tölt a képernyőn.

Helen új szerelme, Bill Harkness egy olyan férfi, aki állandóan a vonat balesetben meghalt testvére árnyékában élt, ezért kissé visszahúzódó és félénk, és Helen iránti vonzalmához talán ez is hozzájárul. John Lund alakítása korántsem volt annyira meggyőző, mint Barbara Stanwycké, de lehet, hogy csak a színésznő mellett nem tűnt olyan jónak.Helen visszataszító, önző, érzéketlen és  ex-szeretőjét Steve-t Lyle Bettger játssza, aki megfelelően tenyérbemászó és unszimpatikus a végzet férfije szerepében.

A film műfaji besorolását megkönnyíti az a tény is, hogy a történet nagy részét a főszereplő visszapillantásban láthatjuk, valamint az ő belső konfliktusát megjelenítő narráció is. Ugyanakkor inkább a nőies vonalat erősíti az, hogy ez a film nem a bűnözéséről ismert Los Angelesben játszódik, hanem a „nőiesebb”, kevésbé maszkulin San Franciscoban.

A fényképezésnél azonban megint visszatérünk noir földre, hiszen Daniel L. Flapp operatőr helyenként sötét, és kifejezetten érdekes szögekből történő fényképezése nagyon noiros, különös tekintettel azokra a jelenetekre, amiket mintha a főszereplőnő szemszögéből fényképezett volna. Ez nem csak erősítette a film női szempontú történet elbeszélését, de olyan érdekes jeleneteket is eredményeztek, mint a kórházi, amelyben éppen Helen és kisbabája életéért küzdenek az orvosok. Ez a jelenet a fényképezésnek köszönhetően tökéletesen kifejezi Helen dezorientáltságát, amely vetekszik olyan híres hasonló érzetű noir jelenetekkel, mint ami pl. a Murder, My Sweetben is látható, amelyben a főszereplőt bedrogozzák.Arról pedig, hogy Mitchell Leisen rendező műfaji tapasztalatlansága ellenére sincs noir érzék híján, amiről nem csak a film remek és folyamatosan „sötétülő” atmoszférája, de az a jelenet tesz leginkább tanúbizonyságot, amelyben eltüntetik a holttestet, függetlenül attól, hogy ezt a jelenetet jól érzékelhetően inspirálta az egyik klasszikus noir, a Nő az ablak mögött egyik jelente.

A No Man of Her Own minden szappanopera-jellege ellenére egy jó kis suspense noir, amelyet ráadásul a műfajban szokatlan karakterizálás is egyedivé tesz. Persze nem lenne ilyen jó, ha nem Barbara Stanwyck lenne a főszereplőnője, aki szinte a hátán cipeli a filmet.

Értékelés: 7,5/10

A film elején Helen visszapillantásában látható, ahogy szeretője kiteszi az utcára:

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr668863848

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.